44. MERT KŐ VOLT A SZÍVE LAURÁNAK
44. MERT KŐ VOLT A SZÍVE LAURÁNAK
Párizs, július 25.
Mondjuk, hogy élt egy bölcs ember, aki igazán bölcs volt, mert poéta is volt. Mondjuk, hogy francia ember volt ez a bölcs. Mondjuk, hogy szeretett kacagni a világon, de csak titokban kacagott, mert a legbölcsebb ember is gyáva. Mondjuk.
És ünnepet ült a világ, mert a világ szeret ünnepet ülni. Vigadozott a világ azon okból, mert élt egyszer egy trubadúr, aki szép verseket írt, és szép asszonyokat szeretett. Kócos hajú mai poéták megrészegülnek a szépséges gondolattól, hogy íme milyen gyönyörűséges dolog trubadúrnak lenni. Íme hatszázesztendők után Petrarca élőbb, mint valaha, s Ég és Föld hirdetik Laura szépségét és kegyetlenségét.
Bolondok a kócos hajú mai poéták, de ez az ő dolguk. Az utolsó trubadúr az első modern ember volt. Ha ma élne s francia volna, tőle tanulna reklámtudományt Bourget, s minden színházban volna egy darabja. Ha magyar volna, ő zengené Geszt dicsőségét, s ha mégis csak olasz szeretne lenni, többet beszéltetne magáról d’Annunziónál. Mindenesetre ügyes és vagyonos poéta volna. De hát csak részegüljenek a kócos hajú poéták. Üljön ünnepet a világ Helsingforstól Nápolyig, Londontól Kolozsvárig. Üljenek ünnepet a félibrék, a rossettik, az olaszok és a franciák, a kisfaludysták és az Erdélyi Irodalmi Társulat tagjai. Mert nagy poéta volt azért Petrarca, ha zsíros is volt a kanonoki stallumja, s kegyetlen asszony volt Laura, ha még olyan angyal is volt ő. És a világ nem szereti, ha kijózanítják…
De csakugyan olyan kegyetlen volt-e Laura? Az a bölcs ember, akiről szólottam, jókat kacag most abban a normandiai faluban, ahol ő talán most a nyarat tölti. A bölcs ember egyszer életében szinte csúnya bakot lőtt.
Ő volt az ünnepi orátor egy francia gyülekezetben s fölállott, hogy Petrarca dicsőségét s Laura kegyetlenségét zengje. Ám a bölcs ember nem éppen ezt akarta. Hosszú éjszakákon töprengett, hosszú nappalokon verejtékezett és kutatott, mielőtt idejött. Bejárta azokat a napsugaras helyeket, ahol Petrarca örvendezett az életnek s ahol Laura imádkozott a Madonnához s nevelte a gyermekeit. Régi bibliotékákban régen eltemetett papírlapokra, sárgult levelekre bukkant, s a bölcs ember, aki mindig kacagott titokban a világon, hirtelen olyan hangosat kacagott, hogy önmaga is megijedt. Amit eddig csak sejtett, azt most már bizonyosan tudta. Petrarca nem volt az álmok lovagja, s Laura déli asszony volt. A becézett költő-király nem szeretett sokat sóhajtozni, s a déli asszony, a hiú és tüzes, még akkor is fölengedett volna, ha azok a bizonyos szonettek nem lettek volna olyan jégolvasztóan forrók s olyan bolondítóan szépek. A bölcs ember most már tudott mindent. Laura nem volt kegyetlen. Laura meghallgatta a trubadúrt. És hogy a szonettek a beteljesült csókok után is epekedők és fájdalmasak voltak? Hogy ennek ki vagy mi volt az oka?… Talán a féltékeny férj. Talán a sanda világ. Talán Petrarca különös poétalelke, melynek szüksége volt a valódi vagy képzelt boldogtalanságra. Hiszen annyi poéta van, aki csak keseregni szeret és tud. És annyi poéta van, ki pózban áll mindig s pózt ölt magára még a hálóingjével egyidőben is, mert hátha éppen most figyel ide az irodalomhistória…
Mondjuk, hogy a bölcs ember nagy eltökéléssel fogott az ünnepi orációba. Mondjuk, hogy le akarta szúrni a több mint fél ezeréves hazugságnak a szörnyetegét. Mondjuk, hogy álmában megjelent neki fehér árnya a szonettek királynőjének, s könyörgött neki:
– Te tudod már, hogy én nem voltam rossz, nem voltam kegyetlen. Te tudod már, hogy én visszaadtam a Petrarca csókjait. Óh szabadíts fel engem a sok száz esztendős bilincsek alól. Ne engedd, hogy még új hatszáz évig, esetleg még tovább is átkozzanak a szerelmes emberek s hirdessék, hogy Laurának kő volt a szíve.
Mondjuk, hogy a bölcs ember valóban nagy eltökéléssel fogott az orációba. De… De… Megborzadt, hogy mire vállalkozott. Szétrombolni egy hatszázesztendős nagy és szép hazugságot? Hát szabad ilyet tenni? Hát lehet ilyet tenni? Hogy hördülne fel vérre szomjas dühvel a világ!… Hogy megköveznék őt… Eközben a bölcs ember elérkezett megszerkesztett beszédjének halálugrójához.
…Lehet-e, hölgyeim és uraim, hogy ezt a dicső, nagy, ékes, isteni embert és poétát ne hallgatta volna meg Laura, aki angyalszép volt, nemes, gyöngéd és szerelmes? Én azt hiszem, hölgyeim és uraim, hogy…
Mintha az egész természet reszketett volna a merénylet előtt. A bölcs emberrel forgott a világ. Látta a gyülekezetben a copfos, vaskalapos tudósokat, a fellegekben mászkáló poétikus lelkeket, a holdvilágfaló leány- és fiú-kamaszokat, no és látta a farizeusokat, a gyávákat és a butákat… A bölcs ember észretért, s így folytatta a beszédjét:
…Igen, én azt hiszem, hölgyeim és uraim, hogy… lehet. Laura még áhitatosabban imádkozott, kerülte a költőt. Még jobban imádta férjét és gyermekeit. Petrarca és Laura regényéhez nem tapadt a földnek salakja…
– Bravo! Éljen!…
Percekig ujjongott a tömeg. Nagyon tetszett az oráció. A bölcs ember pedig hazament, hazasietett kacagni. Hahaha!… Hahaha!… A világ nem szereti az igazságot. Az emberek nemcsak kortársaik előtt álorcáskodnak, de maszkban kell előttük megjelennie a históriának is.
Mondjuk, hogy ez történt s így történt. Mondjuk, hogy otthon Budapesten, Benedek János, a vidám és elmés böszörményi követ, a kedves ember, a friss lantú poéta, vidám, bizalmas asztal mellett el tudná ennek az én történetemnek egy magyar mását is mondani. A magyar Petrarca és Laura esetét. Persze csak becsületszóra. Diszkréten. A hazugságokat aki meg meri bolygatni, jaj annak. A világ hazugságokban akar és tud élni. S óh olümposzi istenek, mi is lenne e sáros és siralmas életből hazugságok nélkül?… Szép az élet, szép a dal, szép álmodva szeretni, szép az emlékezés hatszáz esztendőre, szép a trubaduri sors sok jövedelemmel, szép a világi rend, s jámbor trubadúr volt Petrarca, és kő volt a szíve Laurának…
Budapesti Napló 1904. aug. 2.
Ady Endre
