43. ÍRÓK – EREJÜKÖN FELÜL
43. ÍRÓK – EREJÜKÖN FELÜL
Párizs, július havában
Hogy miért is nem írt az a Shakespeare csupán tragédiákat? És miért is volt Goethe egymagában tizenkét nagyság? Miért?… Kell még pár száz esztendő, míg ezt a két héroszt kiheveri az emberiség lelke: a literatúra. Annyi vergődés, annyi vesződség, annyi fátum van ebben a két névben: Shakespeare és Goethe. Az a kisebb baj, hogy ez a két író-félisten elírta jónéhány író-generáció témáját. Ezt megbocsáthatnók talán nekik. De az megbocsáthatatlan siralom, hogy ma kicsi nótás emberek avagy egyszerű jóízű mesélők avagy vidám, jókedvszóró legények hirtelen összeráncolják a homlokukat, nagy lélekzetet vesznek, s elhatározzák, hogy ők grandiózusak, világrengetők lesznek, miként Shakespeare, vagy olümposziak, tizenkét agyvelejűek lesznek, miként Goethe.
Mindez eddig elég furcsán hangozhatik. Holott mindez együtt egy rejtőzködve, félve kesergő, régi valóság. Akiknek adatott, hogy szemei és nyelvei lennének a maguk korának, azok igen gyakorta Shakespeare és Goethe miatt kirohannak a maguk korából s kirohannak – önmagukból. Az irodalmi korokat néha valóságos epidemiája szállja meg a „nagy”-nak, az „elmélyedés”-nek, a „sokerejűség”-nek. Holott nagy csak a nagy lehet, elmélyedő csak a mély és sokerejű csak a nagyon erős, s holott nem minden kor kívánja okvetlenül azt az úgynevezett „nagy”-ot, mélyet és herkulesit. Minden kor önmagát, vágyódásait, szeszélyeit követeli azoktól, kik magukat koruk szószólóinak tartják. De hát Shakespeare és Goethe akar lenni mindenki. Az író urak mélyebbek akarnak lenni, mint amilyen mélyek – lehetnek.
A dolgot talán legjobban magyarázza meg egy egészen friss mondása egy francia esztétikusnak. Egy fiatal francia költő új verseskönyvéről akart beszámolni az esztétikus. A fiatal poéta két első kötetében egy sokat ígérő, sokérzésű, kedves, érdekes és eredeti talentum bontogatta, nyitogatta a szirmait, s az új kötetben ez a talentum mesterkéltnek, fáradtnak, zaklatottnak és fonnyadtnak látszott. Az esztétikusnak eszébe jutott, hogy a fiatal poéta pár év óta Tolsztojt tanulmányozza s fordítja. Rögtön megsejtette hát, hogy mi történt a poétával. El akart „mélyedni” a szerencsétlen, s nagy erőlködésében elfelejtette önmagát.
És ez itt Párizsban most pusztítóbb epidémia, mint valaha. Igazán az embernek kedve jön együtt nevetni a nem nagyon szimpatikus Rostand-nal, akinek a dicsőségét és szerencséjét annyira irigylik, s akinek naponként százszor vágják a szemébe, hogy csillogó, léha, zseniális rímkovács, semmi egyéb, s aki – mosolyog, nyugodtan, jókedvűen mosolyog, bizonyosan ezt gondolván:
– Engem nem ugrattok be, hogy ahhoz fogjak, amihez nem értek, s aztán kinevessetek.
Hogy miért is nem tud ilyen nyugodtan mosolyogni s megmaradni önmaga mellett más is? Hauptmannon kezdve kicsi poétákig mennyi tragikus esetet mutattak nekünk mostanában írók, kik erejükön fölül akartak írni. Vágynék az ember magyar példát is mutatni, de nálunk még vad-darázserkölcsök uralkodnak, s szörnyen érzékeny minden tiszta és minden mosatlan lélek. De különösen nálunk milyen gyakoriak és szomorúak ezek a nagy eltévedések. Milyen komolyan veszik a klasszikusokat nálunk, s milyen szépnek tartják „merni erőnkön felül”…
Hát legyen az a vígasztalás otthon, hogy Párizsban is ez az epidémia pusztít most. Szinte orvosoknak való esetek történnek. Két vidám bohózatíró, furcsa, kedves és mulatságos ötletekben kifogyhatatlan, elhatározza, hogy ők ezután „irodalmibbak” lesznek. Az új darab seregszámra csalja színházba a mulatni vágyókat, s a mulatni vágyók az előadás végén káromkodnak. A két megkomolyodott, megirodalmiasodott s elmélyedett író olyan sületlen, szentimentális ostobaságot gyártott, mintha a darabjukat akadémiai pályamunkának szánták volna.
Három hónap óta vagy tizenöt nevezetesebb premierjük volt a párizsi színházaknak, s e premierek közül sok a gyászos. És e gyászos premierek jó része azért volt gyászos, mert többek, mélyebbek, mások akartak lenni, mint íróik. A poéta társadalmi színművet ír, a bohózatíró tragédiát s a nagystílusú színpadi író poétikus színjátékot. Az ambíció és tán a kenyér – megcsúfolja, kiforgatja, megtéveszti a talentumokat –, Shakespeare-t és Goethét látják és nézik a mi íróink. Ez az első siralom. Okvetlenül színpadra törnek, mert a színpad fizet legjobban. Ez a másik. Minden fajtájú talentum érték. Minden fajtájú talentum célja, hogy önmagából a legjobbat adja, s lehetőleg mindent adjon, de értéktelenné válik a legértékesebb talentum is, ha nem önmagát nyújtja. Ez internacionális irodalmi betegség ma. Mint minden, ez is Párizsban obszerválható a legjobban. De Párizs után mintha mindjárt odahaza, minálunk volna legtöbb effajta néznivaló, mivelhogy a jelenségeket – nekünk így tanította Berényi, a fizikaprofesszor – primitívekre bontva látjuk és értjük legjobban.
Budapesti Napló 1904. július 29.
A. E.
