39. AZ ÉLET SZOBRA
39. AZ ÉLET SZOBRA
Valahol, még nem tudják, hol, de ott, ahol láza teljességében zúg a párizsi élet, nemsokára állani fog, a lázas és zúgó élet monumentuma, az élet szobra, a bronzvalóság.
A világ igazodik itt Nyugaton. Az élet diadalmasan eszmél önmagára. Nem tűri, hogy az ő piacát hullákkal szagosítsák be. Haragosan söpör el mindent, ami nem őt szolgálja. A gyöngék, akik nem tudnak az élettel ujjongva, tülekedve rohanni, sikoltoznak:
– Oh jaj, a múlt! A kegyelet!…
Az élet zúgásában nem hallik meg már e sikoltás. Az élet végre tisztába jött önmagával. Örömöket, életet, szenzációkat ad azoknak, akik őt szeretik, akik neki hízelegnek, akik ővele tartanak, de kegyetlenül keresztül gázol a gyöngéken, a tehetetleneken, az álmodozókon. Hajrá!
A folytonos akarat és akció: az élet. A nyápicok, mi nyápicok, hiába öltjük ki rá a nyelvünk. Hiába próbáljuk begubózni magunkat. Az élet, az önmagára eszmélt élet, nevezzük az ő ócsároló és büszke nevén: a modern élet kérlelhetetlen.
Nos, ez a hatalmas, ez a kérlelhetetlen, modern élet most szobrot kap. Ezt mondja:
– Követelem jogaim teljességét. Ti emberek, eddig gyávaságotokban folyton a halált tiszteltétek meg szobrokkal. Én most reklamálom a szobrokat. Igaz, hogy ti a ti fölmagasztalt halottaitokat is csak az én kedvemért magasztaltátok föl. Azt akartátok a ti kis állati önzésetekkel, hogy a megszobrozott halottak ösztökéljék az élőket példaadással a ti kedvetekre lenni. De erre a játékra nekem már nincs többé szükségem. Faragjátok szobraitokat egyenesen nekem…
*
Rodin, ez a csodálatos képfaragó, ez a nagy erejű szobrász, kinek hellén a lelke, de gótikusan merész fölrakású, megfaragta a modern élet szobrát. Ennek a szobornak „Le Penseur” a neve, „A gondolkozó”. Ott állott júl. 1-ig a Grand Palais magas üvegboltja alatt. Ékessége volt az egyik, a fiatalabbik francia „Szalon”-nak. Kit ábrázolt? Egy embert. Nem is! Az embert. Nem azt a bizonyos örök-embert, aki nincs. Az embert, ki ma él. Ez az örökember is egyik mulatságos hazugsága a gyáváknak, nem életrevalóknak, betegeknek és klasszikuskodóknak. Örök-ember… Hol az örök-ember? Nevessenek ki, csináljanak rossz vicceket rám: én közelebb érzem magamhoz a konflis-lovat, mint mondjuk, a XIII-ik századbeli ember-elődömet. A konflis-ló élete, igája és sorsa ugyanazon nagy elhatározás, életkommandó alatt áll, mint az én életem, az én igám, az én sorsom. De mi közöm a XIII-ik század emberének vágyaihoz, örömeihez s fájdalmaihoz?… Idegen az nekem… Tehát Rodin megfaragta a modern ember szobrát, a modern élet monumentumát. Meztelen óriás, bronzember ül a bronzsziklán. Megedzett, meghúzott, megpróbált, erős izmú, erős csontú ember. Éppen tán az idegei lehetnek megtépettek kissé. Az ember pihen. Térdére teszi a könyökét, s tenyerébe a fejét. Arca a megfeszültségnek, az erőgyűjtésnek s mindenekfölött a töprengő gondolkozásnak, az útkeresésnek arca. Ezen az arcon a mai élet viharzik és rángatózik. És ragyog. Nem összeroskadt ember ez, nem kétségbeesett, nem elfáradt, de tragikusabb ennél. Ecce homo… Ez az ember nem ülhet itt sokáig. Kenyér kell, cipő kell. Élni kell. Hajrá… Minden pillanatban várjuk hogy most a megfeszülten gondolkozó ember hirtelen fölemelkedik, s elvegyül az életbe, látni, futni, dolgozni, settenkedni, birkózni… Élni… Miért ült le egy percre? Miért az arcán az a kétségbeejtő töprengés? Miért? Tudjuk. A legerősebbet is megállítja egy percre az a világ, amelyben mi, mai emberek élünk. Soha még komplikáltabb, útvesztőbb, többet követelő világban nem élt Plátó két lábú tollatlan állatja. Minden idegszálunknak meg kell feszülnie, minden erőnket össze kell szednünk, hogy kétségbe ne essünk, el ne tévedjünk, össze ne roskadjunk. Hogy élni tudjunk, megélni és megmaradni. A legerősebbnek is meg kell állania egy percre olykor, egy sziklára ülni s gondolkozni, hogy: hogy, mikor és merre?…
Ez a Rodin szobra, ez az élet szobra…
*
Egy francia heti újság gyűjtést indított. Meg akarják venni Rodin szobrát, s odaajándékozni Párizs népének. Már eddig több gyűlt össze tízezer franknál. Már bizonyos, hogy ez a szobor Párizs népéé lesz. Sokára lesz azonban a leleplezés, s mégis zeng már az ünnepi himnusz. Végre egy szobor. Életnek és művészetnek műve… Így zeng a himnusz. Mert Párizs és Budapest egyeznek egyben: utálják a maguk nyilvános szobrait. A boldog párizsiak a maguk gazdagságában találnak mégis a szobrok Sodoma és Gomorrha-jában tíz-tizenkét szobor Lótot. Mi otthon alig találunk egyet.
Már csak azért is zeng a himnusz a „Le Penseur” felé…
*
Hol álljon? Ezt a szobrot nem fogják eldugni „parkok hűsébe”, „árnyas fák” alá. Oh, az a sok buta esztétikus tradíció. Az anarchistáknak elsősorban az esztétika bácsijait kellene levegőbe röpíteniök. A világ megjavulna, ha nem volna benne annyi ízléstelenség. És hozzá: ízléstelenség az ízlés szent nevében…
Rodin szobra nyüzsgő, zúgó életfolyók bírkózó áradatában fog állni. Lármás, izzadt emberek, kopár házak, futó kocsik között. Az Opera előtt volna legjobb helye. Itt azonban pár héttel előbb foglalást tett az élet, mely már a föld alatt is utakat akar. Ide a földalatti villamos új stációja került, a „Metró”. Ám bizonyos, hogy a zakatoló, láza teljességében zúgó élet egy piacára fog kerülni. Talán a Trinité-térre, de lehet, hogy mégis az Opera elé. Itt ad példát, itt árasztja az élet ragyogását majd a bronz szobor, ez élő szobor. Szimbóluma a modern élet igazságának és tragédiájának. Mennyivel többet fog ez néhány száz év múlva beszélni rólunk, mint a George Sand szobra, avagy Daudet-é, avagy sok más nagy és kis nagyé… Ez a szobrok szobra, az élet szobra…
Jövendő 1904. július 24.
Ady Endre
