38. PÁRIZSI LEVÉL
38. PÁRIZSI LEVÉL
[A Budapesti Napló levelezőjétől]
Párizs, július 15.
Meddig lesz még affér az „Affér”, melyet nem lehet elég nagy „A”-val írni? Nem tudja ezt még Rochefort sem, pedig Rochefort nagyon sokat tud. A francia publicisztika vén enfant terrible-je, ha kell, megesküszik rá, hogy mit hallott egy este véletlenül az Operában. A Rotschildok doyenje diskurált néhány szemita színű úri barátjával s hirtelen, hangosan elszólta magát a vigyázatlan Rotschild:
– Egyet mondhatok önöknek, uraim: a Combes-kormány addig nem bukik meg, míg a dolgát egészen el nem végzi. Nem hiába adtuk ki a milliókat. Dreyfus Alfrédnak teljes rehabilitálás kell.
Rochefort azt mondja, ha kell, megesküszik reá, hogy ő ezt hallotta. No, akkor bizonyosan igaz. Ámbár nagyon különös dolog, hogy ha az „Affér”-ban ki-kisül valami új nagy turpisság, a nacionalisták keseregnek egy darabig, de azután kórusban egyszerre megáradnak:
– Na most már csak vége lesz ennek a históriának!…
Már vagy tíz ízben sóhajtottak fel így fájdalmasan, dühösen és könyörögve. Úgy látszik, hogy a legnagyobb turpisságok még kiderülésre várnak. Ezért kínálgatják fogcsikorgatva a békülő jobbot.
A komédiának azonban nincs vége. A históriának, mint ők mondják. Még sok szenzációja lesz ennek a világraszóló híres afférnak…
Nemrégiben egy brosür jelent meg itt Párizsban. Igen kuriózus kis olvasmány. Ez a brosür megkereste a históriában a Dreyfus-ügy egyik párját, XVI-ik századbeli ükét.
A XVI-ik század hajnalán Németország volt egy híres, nagy affér színpada.
Szép kis epocha volt ez. Vad, fanatikus dominikánus barátok szaglásztak mindenütt, mint vérebek. Ezerszer jaj volt annak, kinek egy kis ügye akadt a kölni szent inkvizicióval. Hochstraten atya, a szent inkvizíció feje volt Németország kegyetlen nagyura. Nagyobb a pápánál, nagyobb Miksa császárnál.
Az inkvizíció unatkozott. Valami nagy föladatra áhítozott. Valami monstre hajszára ad maiorem gloriam Dei. Hochstratennek a gyűlölt zsidókra vásott a foga. Hogy lehetne ezeket összefogni, s hogy lehetne végezni velük? A tudománytól sem borzad vissza néha a sötétség. Hochstraten egy tudóst keresett, aki héberül ért, s aki a talmudot lefordítja – inkvizicionális használatra. Azaz egy hazug talmudfordításra volt szüksége Hochstratennek. Bizonyságára a vérvádnak s a többi vádnak, amivel a tömegeket még ma is rá-ráuszítják itt és amott a zsidókra.
Az inkvizíció nem keresett e célra akárkit. Neki Reuchlin János kellett, ez a nagy, ez a nemes tudós. Tudta az inkvizíció, hogy mit csinál. A legjobb firmát kereste ki.
Reuchlin fölháborodva utasította vissza az inkvizíció kérését, s erre iszonyú hajsza indult Reuchlin ellen. Okvetlenül máglyára kerül Reuchlin, ha mellé nem áll az egész német tanulóifjúság. Ez volt a reuchlinisták és obskurusok híres küzdelme. Gigászi harc volt. Fejedelmek, feudális nagy urak, polgárok és pórok küzdöttek együtt és egymás ellen. Közben meg-meglobbant a máglya. Jajgató hangok, nyögések, szitkok lopóztak ki a kínzókamrák zárt ajtain. A bajor Kunigunda királyné, egy hisztériás, vallásos őrjöngésben leledző asszony, biztatta a dominikánusokat egy klastromból. Miksa császártól történhetett akármi. Őt untatta az ügy. A dominikánusoktól a püspökök is remegtek. Az inkvizíció iszonyú rettegésben tartotta egész Németországot. No és az csak természetes, hogy jaj volt annak a zsidónak, aki még imádkozni is mert hangosan.
És mikor legőrjöngőbb a dominikánusok dühe, mikor az egész világot provokálni akarja már, – az őrjöngők észre sem veszik, hogy új világ jön a régi helyébe. Még égnek a máglyák, de már új tűz ég a szívekben. Luther igéi diadalmasan csengenek és szállnak szerte. A XVI. század nagy „Affér”-ja rémülten csitul el. Világforgató, szédületes, hatalmas, sok milliószor nagyobb „Affér” lép a helyébe: a reformáció.
Ezeket mondja el színesen, szenvedélyesen az új brosür, mely érdemes helyet nyer bizonyára abban a könyvtárnyi irodalomban, melyet a Dreyfus-ügy teremtett…
*
Július 14-ike, a franciák idei nemzeti ünnepe iszonyú hőség közepette következett el. Mondják is, hogy régi idők óta nem volt ilyen kedvetlen és leforrázott a Bastille bevételének a napja. A nagy csapatszemle, a Strasbourg-szobor megkoszorúzása, a bivak, a tűzijátékok s a nevezetes nap annyi egyforma programpontja unalmasan, lelketlenül, kedvetlenül végeződött mind el. Pedig direkt elhozatták Párizs népének a tuniszi bejt. Az utca egyszer-kétszer megbámulta s megéljenezte a protége-souveraint, de iszonyú meleg volt. Egy pohár jeges hűsítőért a bej odaadta volna Párizst s Párizs a bejt. Legfőbb ideje volt, hogy a parlament vakációt adott magának s a karthauzi milliókat is elintézte harmadszorra (ezek a milliók még fognak néhányszor „memento mori”-t mondani). Mert Párizst ez idő szerint nem érdekli más, mint a meleg. A meleg, mely óh, 35 Celsius. A nagy nemzeti évfordulók milyen jó vezércikk-témák az egész világon. Különösen a múltat visszasóhajtó bús hazafiaknak. S a nacionalista sajtó az idén csak ennyit tudott sóhajtani:
– Hol a régi ünnepi fény, lelkesedés? Hiányzik valami. Mi hiányzik? A haza legjobb fiai száműzetésben vannak. Bezzeg szebb beszédeket mondtak a Strasbourg-szobornál valamikor Déroulède és Habert!…
Az utca azért megpróbált mulatni. Az „apache”-ok is csináltak néhány vérengzést, hogy mégse legyen egészen egyhangú az ünnep éjszakája. Nem tudom, látta-e valamelyik francia nacionalista vezér, amit én láttam. Vagy száz kis iskolásfiú verődött este lampionos menetbe az avenue Villiers torkánál. A gyerekek torkuk szakadtából énekelték a – szocialista indulót, az Internacionálét. Hejh Déroulede, hejh Habert, hazátok gyászban ül…
Budapesti Napló 1904. július 20
A. E.
