34. EGY IRODALMI ÜNNEP
34. EGY IRODALMI ÜNNEP
A párizsi Luxembourg-kertben két nap óta új, kicsi, művészietlen fehér szobor áll. Az asszonyról, akit ábrázol, azt hirdette a leleplező-ünnepség asszony-szónoka: „nő volt, semmi más, mint nő; művész volt, semmi más, mint művész…” George Sand néven ismerte a világ, s különb emléket érdemelt volna, mint ez az új, kicsi, művészietlen, fehér szobor, melyre sokan elfelejtettek virágot hozni a tegnapi napon.
A George Sand-ünnepek hivatalos napja nem volt szerencsés nap. Mindenki nagyobbszerű megnyilatkozást várt, több ünnepséget és több melegséget. A Luxembourg-kertben fölállított díszes tribün körül alig voltunk többen kétszáznál. Messzebb a sétatér főútján álltak még bámészkodó sétálók. Az utolsó pillanatban tudta meg a rendezőség, hogy a kultuszminiszter sem jön el, akinek beszédet kellett volna mondania. Helyettest küldött. Mikor Claretie Gyula, a szoborbizottság elnöke ünnepies szavakkal bízta Párizs városára az új szobor gondozását, kiderült, hogy Párizs városa elfelejtette képviseltetni magát George Sand szobrának leleplezésén. A szobor talapzatán hatalmas, gyönyörű koszorú pihent. Ezt sem Párizs városa küldte, hanem a cseh Prága.
Kissé fájdalmas volt az ünnep. Ez megérzett a szónokok hangján is. A lepel lehullása sem vidította fel a lelkeket. A szobor nem sikerült. Egészen fiatal korában ábrázolja a szobor George Sand-ot, aki sziklán ül, elmerengve néz a távolba, jobb keze a sziklán pihen, bal keze egy papírcsomón fekszik. Keveset mondó, kicsiségében elenyésző a szobor.
A szónokok közül Prévost, a francia írók egyesületének az elnöke, találta meg talán legszerencsésebben a George Sand ünnepléséhez illő szavakat. Nagyon tetszett a nő-szónoknak, Sévérine asszonynak is a beszéde, mely George Sand-ot, a nőt, a női jogok harcosát, mint a nők dicsőségét magasztalta.
Ott voltak az ünnepen a nagy írónő unokái is. Egyiküknek az arca feltűnően emlékeztet George Sand-ra.
Egy csoport diák és diákkisasszony lelkesedése, tapsa, éljenzése melegítette föl olykor-olykor egy kicsit a hideg ünnepséget, melynél sokkal melegebbet érdemelt volna az asszony, kinek páratlanul meleg szívét, jóságát és nemességét még a talentumánál is jobban emlegették az ünnepség szószólói.
Az esti ünnep, a Comédie-Française-ban, már fényes és sokkal lelkesebb volt. George Sand egy kis drámáját játszották, a Claudie-t. Hugo Victor és Dumas George Sand-ról szóló verseit szavalták. Megkoszorúzták a színpadon George Sand mellszobrát. A színházat megtöltő, előkelő publikum lelkesen tapsolt, éljenzett mindvégig.
A nagy írónő születésének százéves fordulóját azonban, mint Franciaországnak csaknem mindegyik nevezetesebb irodalmi ünnepét, nem ezek a külső ceremóniák teszik emlékezetessé és termékenyítővé. Egy-egy nagy irodalmi ünnep valóságos új s nagyobb fényre támasztása annak a nagy írónak, akit ünnepelnek. A George Sand emlékünnep a nagy írónő könyveit divatosabbakká tette újra a legdivatosabb könyveknél. Egy kis irodalmat alkotnak azok a művek, melyek George Sand-ról, életéről, műveiről szólnak, s a százéves évforduló alkalmából jelentek meg. A népléleknek valami külön, szerencsés tehetsége az a képesség, mellyel a franciák régi nagyjaikhoz, a régi nagyok lelkeihez, az elmúlt korokhoz férkőzni, közeledni tudnak. A George Sand-ünnep nagyszerűségében és harmóniájában elveszett az az egy-két disszonancia, melyet a kegyeletlen buzgóság és szenvedelem bele próbált vegyítni.
A szoborleleplezés, a matinék, kiállítások, díszelőadások csak epizódok voltak. Nem ezek s nem ezekért volt az ünnep. Még a Luxembourg-kert nem éppen sikerült szobrát is meg lehet bocsátani. Mert az ünnepet nem ezek teszik emlékezetessé. Hanem az a szeretet és lelkesedés, mely George Sand-ot a mai nemzedék előtt az élőnél is elevenebbé tette, a George Sand-ról szóló írásoknak az a szerető és lelkes összehordása, mely belevont minden francia lelket George Sand ünneplésébe.
Budapesti Hírlap 1904. július 5.
