30. EGY KACSA-AFFÉR
30. EGY KACSA-AFFÉR
Párizs, június 25.
Párizsnak ez idő szerint kacsa a szenzációja. Nem is kacsa, hanem a kacsa. A valóságos, a pompás húsú szárnyas állat, igen. Óh, boldog irigyelni való ez a Párizs. A maga jókedvének, pikantéria és szenzáció-éhségének kedvesen, könnyen és olcsón szerez táplálékot. Egy kacsa megteszi neki azt, amit máshol egy spanyol bikacsorda sem. Egy kacsa, egy veréb, egy érdekes és mulatságos kacsa vagy veréb…
A kacsa drága pecsenye Párizsban. A hall-ok, a vásárcsarnokok legfőbb ékessége s drágaságai közül való a kacsa. Szinte azt lehetne mondani: szent madár. No, pláne a roueni kacsa. Ezért még veszekedni is érdemes. És mégis egész Párizs mulat most szegény vicomte d’Avenel-en, aki napok óta veszekszik a vásárcsarnokok kofáival. A vicomte finom úr, kedves úr, okos úr. Író és tudós. Szó volt arról, hogy az Akadémia tagjai közé választja. És íme, milyen fatális heccbe keveredett bele a szegény vicomte. A roueni kacsa miatt. A vicomte azzal vádolta meg a vásárcsarnokokat, hogy az, amit ők nagy garral és büszkén roueni kacsának hirdetnek és árulnak, méreg, sőt biztos méreg. Elpusztul, aki a vásárcsarnokok roueni kacsáiból jóllakik. Vagy legalább is kéznél kell tartania a háziorvosát.
Szegény vicomte. Napok óta hull rá a piszok. A kacsa-kofák nyilatkoznak, nyílttereznek, pörölnek. A vicomte-nak pedig szomorúan kell beismernie, hogy a Jockey-Club finom, selyemkötésű szótára semmit sem ér a vásárcsarnokok erőteljes szótárával szemben. És látnia kell, hogy Párizs ő rajta mulat. Ő rajta, aki Párizs érdekében emelt szót. Hiszen a roueni kacsa már-már a ciánkálival van egyenrangban Párizs-szerte. Már helyet kapott az irodalomban is. Kivált azóta, hogy Sardou majdnem belepusztult egy ebédbe, melynek klu-ja a kacsa-pecsenye volt.
És mikor itt Párizsban javában mulatnak a kacsán, érdekes apropóra érkezik meg a „Pesti Napló” Tábori Róbert tárcájával, a „Kacsafá”-val. Ahá! Hisz a levegőben kell lenni valaminek, ha a kacsa Budapesten is kapós. És kíváncsian olvasok a tudós Lonicer könyvéről. Tehát ilyen régi madár az a kacsa, amely nem olyan veszedelmes, mint a roueni. A hírlapi kacsa.
A párizsi kacsa-affér természetesen egész kacsa-irodalmat produkált Párizsban. A kacsa múltját, jelenét s jövőjét megvilágították. És most már mi itt Párizsban tudjuk, hogy a kacsának szerepe volt, s talán lesz is irodalomban, művészetben, történelemben, stb. Persze, a hírlapi kacsáról is sok szó esett.
Sovén franciák vitatni sem engedik, hogy a hírlapi kacsa is francia produktum. A franciáknak tudniillik van egy régi közmondásuk. A hazug emberekről, vagy akik az igazságnak legalább felét szerették és szeretik elsikkasztani, azt mondja a francia: kacsákat árul. Íme, – mondják a sovén franciák, – a hírlapi kacsa eredete.
Ellenben a komoly tudósok, kiknek az a jelszavuk, hogy vesszen el Cato, a kacsa, a francia gloire, az egész világ, de legyen igazság, szomorúan azt konstatálják, hogy a hírlapi kacsa nem francia, hanem belga dicsőség. Egy Cornelissen nevű belga férfiú költötte ki az első kacsát egy anvers-i lapban.
A derék Cornelissen elmondta a lapban, hogy ő vett húsz kacsát. Egyet közülük megölt s tollastól, húsostól összevágva odadobta a megmaradt tizenkilencnek. Ezek felfalták néhai bajtársukat. Azután újra megölt egyet, s ezzel ugyanezt tette. Így folytatta. Végül az utolsó élő kacsa megette az utolsóelőttit. Fölfalta egészen. Így mesélte a dolgot a derék Cornelissen, s a mulatságos história bejárta az összes lapokat. Az első hírlapi kacsa!… Mennyi következett ezután. Még a tengeri kígyó sem tudta fölfalni őket.
Ám nem lehetetlen, hogy ez a verzió közönséges kacsa. Én is inkább azt tartom, hogy Tábori Róbert tárcájának van igaza a kacsa-ügyben. Az első hírlapi kacsa Lonicer mester kacsafáján termett.
Mindez azonban aligha érdekli vicomte d’Avenel-t, kinek az esete igazán tragikus. Nem hiában kezdik már összehasonlítani a szerencsétlen vicomte-ot Ibsen talán legtragikusabb alakjával, a derék doktorral, aki belepusztul abba a merészségébe, hogy a városi vízvezetéket rossznak tartja. Kettős tragikum a vicomte d’Avenel tragikuma. Az egyik csakugyan olyan, mint a „Népgyűlölő”-é. Szabad bírálni mindent. Lázongani az ég ellen. Szabad elítélni a történelem egész korszakait. Ostorozni a társadalmat. Oktalanságnak hirdetni magát az életet. De jaj annak, aki egy kis érdekkör cirkulusait zavarni meri.
A másik tragikum talán még súlyosabb és elég banális szintén. Ékes-gyászos tanúsága annak, hogy milyen bestiák vagyunk mi emberek mindannyian. Még azok is, kiknek a demokrácia, emberi haladás stb. nemcsak jelszavak, de olyan ideák, melyekért meg tudnának halni. A szegény vicomte – mágnás. Előkelő, gazdag. Tagja a Jockey-Clubnak. Nagy úr, aki gondtalanul, vidáman, büszkén és szépen élhet. Hogy mer egy mágnás, egy nagyúr talentumos lenni? Hogy mer tudni és írni! Mikor minekünk az konveniál, hogy minden mágnás született idióta. Persze, titokban örül mindenki, ha ilyen embert baleset ér…
Tanulságos eset a vicomte d’Avenel esete. Tanulságos eset a párizsi kacsa-affér.
Pesti Napló 1904. június 28.
A. E.
