78. BESZÉLGETÉS BÁNFFY DEZSŐVEL
78. BESZÉLGETÉS BÁNFFY DEZSŐVEL
– A Nagyváradi Napló kiküldött tudósítójától –
A legerősebb szabadelvű város, Nagyvárad már rég megmozdult, hogy a mai pártalakulás kereteit összetörve egészséges pártviszonyok megteremtésére hívja fel az ország közvéleményét. Természetesen Bánffy Dezső bárót jelölte ki vezéréül, akinek erőteljes, soviniszta s radikális programja, amelyet „Izolálva” címen a Pesti Hírlapban kifejtett, megejtette a gondolkozó s világos agyú embereket.
Ezekben a viharos napokban, amikor minden fejtetőre állott, ami józan és okos dolog, a „Nagyváradi Napló”, mely az országban legelsőnek vallotta s hirdette Bánffy-politikáját, elzarándokolt a Bimbó utcai remetéhez, megtudandó, hogy e kiválóan erős és magyar ember a politikai élet szennyes hullámaiból látja-e kiemelkedni a kibontakozás szigetét, s nagyváradi híveiről oly kedves-e a véleménye, mint amilyen a hívek, a lelkes hívek törhetetlen bizalma ő iránta?
Kiküldött tudósítóink ma reggel 9 órakor csengettek be a meredek budai úton levő csendes palotába, amely elég közel van a miniszterelnöki palotához s elég távol a közélettől, hogy onnan madártávlatból nézhesse a bölcs az eseményeket. Meglássák, hogy ez az ember még kivárja Khuent, de Szapáryt is s még jön idő, mikor ismét „tettekkel tényező” lesz.
A csendes palota erdélyi stílű folyosóján a szolga jelenti, hogy a kegyelmes úr reggelizik, de nagyváradiakat szívesen fogad. Dolgozószobájába megyünk. Ez ő maga, Bánffy, az erdélyi magyar.
A bútorok ízlésesek, magyarosak, a falon Tisza Kálmán arcképe függ, oldalt II. Rákóczi Ferenc daliás arcképe, távol a király néz le a látogatóra, aztán az ősök és Bánffy családjával. Füzetek az asztalon: a napipolitika forrásai. Horvát–magyar autonóm törvények, a Magyar Közélet, Magyarország nemzetiségi térképe.
De van ott más is. Az íróasztalon a két híres szobor: Apponyi a csengővel, kétségbeesett ábrázattal tehetetlenül s görbe lábakkal és „fürdés után” Széll Kálmán lepedőben, kéjes borzongással. Aztán a híres malac, selyemfrakkban két lábon. Hárfát penget a kis disznó. Hej, hogy elfogytak onnan a konyhamalacok!
A magyarság illatos levegője terjeng a szobában, tele van dokumentumokkal, oklevelekkel, a magyarság igazaival.
Ám nyílik a szomszéd szoba ajtaja, s apró, fürge lépteivel közeleg Bánffy báró. A pihenés használt neki, arca piros, szemei csillogók, mint a friss reggeli harmat, fején a zseniális kohón, a haj nem nőtt meg, de eleven, friss, ruganyos a báró. Csupa élet, közlékenység, szeretettel beszél Nagyváradról s az ő ottani híveiről.
– Nagyvárad – mondotta – a legelső volt, mely vallotta eszméimet, irányomat. Talán előbb, mint Kolozsvár…
Ah, Kolozsvár! Erről is tudott beszélni lelkesen, tűzzel, de cirógatja Váradot, közben elegánsul lenézi Khuent, a parlamentet s új választásokról tervei vannak. Választani újra, jól, tisztességes parlamentet, nem olyat, mint ma; ott nem lennének tótok, oláhok, lenne az csak magyar és magyar…
De mindez impresszió, hadd jöjjön ő maga, a kedves uriember, az erőskezű politikus, akinek bizalmas közléseiből mindent még se írhatunk meg, csak azt, amit fontosnak s jelentőségteljesnek tartunk a mai rettenetes politikai helyzetben.
*
– Kegyelmes uram bizonyára értesült arról az erős és lelkes mozgalomról, mely Nagyváradon egy Bánffy-párt megalakítása érdekében folyik. Ismeretes, hogy Nagyvárad politikai hajlandósága megmaradt kegyelmes uram mellett. Ha a nagyváradi Bánffy-párt megalakulna, hajlandó volna kegyelmes uram Nagyváradra jönni, nyílt zászlót bontani, és ott elmondani programját az országnak?
– Így nem válaszolhatok. Tudom, hogy Nagyváradon, Kolozsvárott s az országnak még vagy öt-hat helyén – bizony kevesebb helyen, mint én vártam – híveim vannak, kik szervezkedni akarnak. Különösen tudom ezt Nagyváradról, melynek szimpátiájára büszke vagyok. De hogy lemennék-e?… Mennék… De előbb tudnom, látnom kell, hogy vannak és mennyien vannak, akikre számíthatok. Nem többségre gondolok. Nem mandátumkeresés az én vállalkozásom. Egy tisztességes sereg kell csak nekem, mely előtt kibonthassam a zászlót.
– Fanatikus hívei vannak kegyelmes uramnak Nagyváradon. A Nagyváradi Napló bánffysta lap volt, mikor kegyelmes uram lekerül[t] a hatalom polcáról, bánffysta volt mikor még Bánffy-pártról szó sem volt, s az máig.
– Én ezekért az érzelmekért nagyon hálás vagyok – mondotta a kegyelmes úr. Tudom, hogy a „Nagyváradi Napló” az én elveimért régen küzd. De kérem, én nem üzenhetek, nem üzenek Nagyváradra semmit. Mennék, ha… Meglátjuk…
– Kegyelmes uram, a mai katasztrófákat rejtegető, őrült válság napjaiban Nagyvárad, s mi hisszük, hogy az egész szabadelvű Magyarország Önben látja az egyetlen kivezető, megmentő férfiút. Hallani szeretnők, milyennek látja és tartja a mai súlyos, válságos helyzetet kegyelmes uram?
– Annak tartom én is. Súlyosnak, válságosnak. Szerintem Khuen-Héderváry helyzete tarthatatlan. Okvetlenül kísért a gyanú, hogy Szapáry nem magától és a magáéból költött. Vádat senki ellen nem emelek. Pozitíve állítani itt mit sem lehet, de ezt a gyanút elfojtani sem. Szapáry László ellen hivatalból kell a fegyelmi eljárást megindítani. A bűnügyi parlamenti bíróság komédia és céltalan dolog. Itt nagy hiba történt. Ezt a hibát kikorrigálni nem lehet. Khuennek mennie kell. Utána, ez volna a legbölcsebb: szürke politikusnak kell jönnie. És most ön ne nevessen a névre, mondjuk Szapáry Gyulát, akivel az én utaim nem közösek, s akivel hát én egy táborban nem lehetek. Példaképpen mondtam éppen Szapáryt. Egy hasonló szabású, szürke, kibékítő politikusra gondolok.
– És lesz-e mostanában választás, gondolja kegyelmes uram, hogy mégis az lesz az ultima ratio?
– Választás okvetlenül lesz. Evvel a parlamenttel dolgozni nem lehet. Ez képtelen, beteg parlament. Még az utána következő is az lesz talán. A parlament tekintélye jó időre oda van. Ezt nehezen, bölcs vezetéssel lehet csak visszaszerezni. Úgy gondolom, hogy például tíz évre való programot kell kiszabni. E programra nézve előzetes egyetértése legyen a koronának és a parlamentnek. Hogy úgy lehessen dolgozni, mint az egyházpolitikai harcok idején, mikor a függetlenségi párt liberális része támogatta a kormány javaslatát. Csak a metódus, csak a részletek felett vitázzanak a pártok. Ne állítsák, ne dobják amúgy nyersen a problémákat a fórumra s az ellentéteket a király és a nemzet közé. Mindent meg lehet így aztán csinálni. De egyszerre megvalósítani a nemzeti követeléseket például fizikailag is lehetetlen, azt kívánni abszurdum. Először például a magyar katonanevelést biztosítani s így tovább, éppenséggel nem zárkózik ám el ilyen lehető formában a nemzeti követelések elől a korona. De most már sok elrontott dolgot kellene előbb helyrehozni. Az én zászlóbontásom igazán önzetlen, s igazán csak a nemzetet akarja szolgálni. Én már elértem, amit szereplő magyar ember elérhet. Én bennem hatalomvágy s egyéb nem dolgozik. Csak aggódó szeretet nemzetem iránt s a közérdekért cselekvésnek a vágya. Új pártalakulásra múl[h]atlan szüksége van az országnak. De hogy én az én zászlóbontásomat eredményt ígérőnek tarthassam, az esetleges választásnál nekem, az én pártomnak nyolc-tíz kerület[nek] kell rendelkezésére állania. Csak így lehetne annak értelme. Az a politikai ellenfeleim által felhozott vád, hogy én is vesztegettem volna valaha, képtelen hazugság. Akkor nem kellene most pártot csinálni.
Ezután bizalmasan mondott nagyon érdekes dolgokat a politikai helyzetről a kegyelmes úr, melyek elmondására nem jogosított fel, s szükség sincs. Utoljára megkérdeztem tőle:
– Kegyeskedjék, kegyelmes uram, végül még arról nyilatkozni, hogy a szocialistákkal szemben ma már új Bánffy Dezső áll?
– Megint nem válaszolhatok, ha így teszi fel a kérdést. A Pesti Hírlapba már megírtam, hogy a választói jog kiterjesztését jogos kivánságnak ismerem, a szociális reformokat szükségeseknek tartom, egyebet nem mondhatok.
Rendkívül kedves szívélyességgel búcsúzott a kegyelmes úr. Újra figyelmeztetett:
– Nem izenek Nagyváradra, de ha kellek, ott leszek.
Nagyváradi Napló 1903. augusztus 1
