77. ÁBEL PÁTER MISÉZIK
77. ÁBEL PÁTER MISÉZIK
Loyolai szent Ignác ünnepe van ma. Júliusnak 31-ik napja. Ünnepet ülnek a világ jezsuitái. Ábel is misézik. Ferenc Ferdinánd úr kedves pátere. Újjongó szívvel, hálásan, sollemniter és sub infula. Loyolai szent Ignác győzedelmes harcos ma is. Győzedelmesebb, mint valaha. Új, nagy győzedelmet aratott lám most is. Vonaglik tőle egy szegény kis ország.
A világ pedig ide néz ma. Szinte érezzük a nagy, az általános, az európai monstre-vállvonogatást.
Falják fel egymást, a lovagias magyar nem különb a rácnál a lovagias magyar egészen méltó a hülye osztrákhoz, falják fel egymást. Egyelőre.
Meggyaláztak egy népet, s ez a nép véletlenül a mienk. Ez történt. Ábel páter misézik. Loyolai szent Ignác képe felé tömjénfüst tódul. A regnum Marianum a legjobb úton van, hogy a szent császárság provincia Mariánájává váljék.
Én kijelentem, hogy adataim nincsenek, a parlamenti bizottság előtt megjelenni nem fogok. De amit írok, igaz. Kinek kellett félnie, hogy a valamennyire mégis csak szabadelvűen haladó Magyarország az egységes Ausztria álmát most már előbb-utóbb örökre széttépi? A klerikális „Vaterland” miért ijesztgette egy idő óta misztikus fenyegetésekkel a rebellis Magyarországot? Az „Alkotmány” miért siet vad, gyanús hevességgel Bánffy Dezsőre, a zsidókra és a szabadkőművesekre fogni mindent? Én nem vádolok senkit. Én az igazmondás gyönge szavú, de becsületes katonája, ki akarom ragadni a lelkemet a szenvedélyek összekavarodásából. Pereátot nem merek mondani Khuen-Héderváryra sem. Ellépek a pletykák mellett, hogy a júdáspénzt a haut financierek, a bankok, a nagy vállalatok adták össze, hogy Bécsben gyűlt, hogy Budapesten gyűlt, hogy az egész dolog obstrukciós hecc stb. Khuen-Héderváry maga is csak kézbe akadt szerszáma egy titkos, történelmet csináló, sötét politikának. És a dienesek, singerek pedig? Apró csukái a zavarosnak. Semmik.
Mi volt a cél? Diszkreditálni a magyar nemzet életvágyát a magyar föld erejét. Visszarántani pár száz esztendővel a históriát. Meggyalázni Magyarországot. Megostorozni, hogy saját szégyene miatt még fölszisszenni se merjen sokáig. Régi munka ez már. Különösen erős azóta, hogy az egyházpolitikai küzdelmek alatt majdnem hogy igazán liberális, tehát gyors növekedésre képes lett ez ország.
No és könnyen munkálkodhattak. A szabadelvű erőkifejtések régen szünetelnek. Az ország haladása egy idő óta megdöbbentően retrográd. Hova érkeztünk? Oda, hogy mikor a nemzetben az élet vágya fölkelt, e vágyát kripták, keresztek, sírdombok várták. A parlamentet például lesüllyesztették olyan nívóra, mely már sérti a nívó nevet is. A szabad sajtót lekötötték paragrafusokkal és pausálékkal. A korrupciót általánosabbá tették az írni olvasni tudásnál. Az intézményeket átitatták a reakció szennyvizével. A nemzet életvágya hiába támadt fel. Akik ez országban gondolkozva élnek, látták ezt előre. És a gondolkozva élők nem is bíztak a görögtüzes harcban. A parlament egy két teoretikusból, néhány veszedelmes titkos célú, felfújt nagyságból, egy kis sereg degenerált mágnás-sarjból, egy csoport sujtásos, frázisos, szájas atyafiból s egy alacsony intelligenciájú, mindenre kapható tömegből áll. Aztán van egy két véletlenül bekerült, jobb sorsra méltó, kiváló. Így csinálták meg a parlamentet. Persze ezt a parlamentet könnyű volt diszkreditálni, s így a nemzetet meggyalázni. Meg is tették. A húsz millió ember országában nyolcszázezer ember képét viselő parlament ott fekszik véresen a nagy porondon; melyen a világhistóriát csinálják. Egy szegény koldus, szerencsétlen kis ország vonaglik… Én nem vádolok senkit. Én már undorodom a politikától. Az emberi mélységekbe próbálok belátni csupán. De Ábel páter ujjongó szívvel misézik. Erre én a nyakam adom. Igaz, hogy a nyak nem lesz drága portéka, ha a dolgok így folynak tovább is…
Nagyváradi Napló 1903. július 31.
A. E.
