69. NYÍLT LEVÉL BARABÁS BÉLÁHOZ
69. NYÍLT LEVÉL BARABÁS BÉLÁHOZ
Képviselő úr, olvassa el ezt az írásunkat. Hideg, becsületes írás ez. Az Ön forró temperamentumát lehűteni nem fogja, de a homlokát igen, és soraiban megérzi tán azt a levegőt, mely majd holnap délután a Szent László téren körülfolyja. Mi máris éreztük, s írásunk ezért lesz hideg. Mert hideg lesz. Harcot hirdetni jön képviselő úr? Jó helyre jön. Ez a város a harckedvelők városa. Abban a harcban, melyet Ön és társai sok erővel meg (vagy el?) vívtak, többen voltunk az Ön háta mögött, mint hitte. Sokan voltunk. Ott voltunk mi is. Ott volt e lap, mely a harcok idején sokat kockáztató közönség lapja. Olyan közönségé, mely összeborzongva érzi most ama sivatag felől a szelet, mely sivatagnak neve: gazdasági tönk. És ez a lap, ez a közönség kitartott önök mellett mégis. Együtt harsogtuk Önnel: „megalázottak, koldusok vagyunk, nem bírunk, nem veszünk több terhet!” Rohantunk az exlexbe is Önök után. Mindegy. Hátha?!… Eltemettük a rossz érzést, hogy egy Bartha Miklóssal, egy Gabányival stb. kell egy táborban lennünk. Csak egy percre döbbentünk meg: mikor Khuen jött. És ismét bíztunk Önökben. A kimerültség hirtelen fogta el tagjainkat. Akkor fogta el, mikor Önök eltűntek az ajtón, mely Khuenhez vezetett. A düh mégegyszer fölajzotta bennünk a húrokat, melyekkel Önök a harc alatt tetszésük szerint játszhattak, s aztán – vége volt mindennek. Kaccenjammerünk van, Uram! szörnyű kaccenjammerünk. Ön aztán meggondolta magát. Új harci riadót fúvott. Nekünk nem használt a korhelyleves. Szinte magunk is félünk most már a magunk nagy, kínos kijózanodásától.
Képviselő úr, itt már nem politizálnak az emberek. Még injekció folytán sem. Abszolutizmus jön? Reakció? Mi koldusságunknak mindegy. Fölkiabáltak bennünket. Esett a jégeső, s mi botokkal segítettünk a jégnek verni a termést. Azt mondták: megtérítik az egész kárt. És most talán a talaj is lesüllyed. Nem kell nekünk, Uram, jó darabig politika. Így is csak valamelyik isten állíthat talpra csodából bennünket. Csinálják Önök a dolgot, ha van hozzá kedvük és lelkük.
Most politizálunk, Uram, utoljára jó ideig, hogy Ön lejön hozzánk, s hogy –.úgy mondják – harcot hirdetni jön. Újabb harcot. Elébe kell Önnek kiáltanunk: harcoljon minélkülünk, mi levert emberek vagyunk, kik alkuszunk, óh, alkuszunk már. Pedig nem akartunk. A büszkeséget Önök ölték ki belőlünk. És ha talán hiba volt a Kossuth Ferenc alkuja, az oktalan harc a nagyobb bűn volna – most már. Mi alkuszunk, Uram. Egyelőre a kisebb bűnnel alkuszunk meg. Hogy mi, a koldusok, segítettünk a pusztításnak, mit kaptunk érte? Ez a szerencsétlen ország az exlex révén hatot ugrott egyszerre a katasztrófa felé. Senyvedünk mindnyájan. Kérdezze meg, uram, sokunk-sokunk közül az ország türelmes nagyváradi szolgáit, a tisztviselőket, kik a nagy remények fejében lemondtak a kínált javító morzsákról, pedig de nagyon rá volnának szorulva!… Kérdezze meg például őket, ha vajon testük-lelkük a harcért ég-e? Aztán kérdezze tán sorra a kereskedőt, az iparost stb.
Jöjjön, képviselő úr, várjuk. Hiszen valójában becsüljük, szeretjük Önt, aki csupa hit, erő, dörgés és érdekesség. Jöjjön, lásson és értsen meg bennünket. Szomorúak vagyunk, összetörtek és józanok, kik szeretnének egy kissé föllélegzeni és megpihenni.
Talán megjön még egyszer az erőnk. Most fölemésztették Önök. Majd még egyszer talán hinni fogunk tudni az Önök gerjedelmének, harcának. Most nem vagyunk kaphatók lendületekre. Az imádságot is elfeledtük. A Gotterhalte muzsikájára képesek vagyunk imádkozni, hogy „add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket”! Ha a kenyér majd egy kis erőt fog adni, s csakugyan a nyakunkhoz fognak nyúlni, majd beszélhetünk egymás között a dologról még. Rettenetes csalódások után s egy kis indemnitás révén talán jogunk van a magunk életét megmenteni. Egyébként újra mondjuk: szeretettel várjuk Önt, képviselő úr. Hiszen nincsen kizárva, hogy olyanféle szomorúságú az Ön lelke is, mint a mienk. Lehet, hogy holnap egy mást kell vigasztalgatnunk… A viszontlátásra, képviselő úr!…
Nagyváradi Napló 1903. július 11.
