51. AZ EVOLÚCIÓ
51. AZ EVOLÚCIÓ
– Somló Bódog írása –
Itt csapong, itt lázong, itt gyűjt, itt munkál közöttünk egy ifjú, lángoló lélek. Egy evolucionista lélek. Közelségét kevesen érzik. A nagyváradi éberség erős ugyan, de léha. A komolyságot csak a pénzgyűjtésben honorálja, egyebekben lemosolyogja. Be nem sugároz csak apró halmokat, a mélységektől s magasságoktól szédül.
Egy új politikai hülyeség, Kohn érsek botránya, a szép Otero legújabb blamázsa éppen úgy találkozik az erős éberséggel, mint a Bob herceg premierje, az Agnelly Irén reformkalapja vagy a Zana Ágoston nyepozvolimja. Ám elmarad sok szép találkozás. Tudjuk például, hogy itt él közöttünk bizonyos Somló Bódog nevezetű jogakadémiai professzor. Az is megesik: véletlenül szóbakerülvén ez úriember, elismeri róla valamelyik csöpp városatyácska vagy egyébfajú helyi stréberecske, hogy tehetséges ember lehet. Ahol már az éberségnek nem elég elsikolni, de kapiskálni is kellene, ott napirendre tér. Mert sok dolga van tetszik tudni: obstrukció készül a városházán, Parlagi Kornélia nem akarja még eljátszani Bobot, X. fiskális védőbeszédét túlságosan megdicsérték a lapok, új bank alakul, egy páholybeli hölgy s egy földszinti ficsúr igen megnézték tegnap este egymást és több ilyes nagyszerűség. És mindezek után mégsem fogjuk fölfedezni Somló Bódogot. Mert ez még ilyen körülmények között is ízléstelen és komikus ügy volna.
Néhányan már régóta ismerjük, a fiatal magyar elmék egyik legeslegerősebbjének tartjuk sőt legeslegbátrabbjának, ki nem engedi magát lenyomatni a katedrára a mások vaskalapja által. De a piaci léhaságok mai főszezonában mégis jól esik az egész piac előtt hozzásimulni e fényes, erős elme szárnyaihoz. Annak révén tesszük ezt, hogy egy újabb írását olvassuk egyik előkelő szemlében, mely írás szól a társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról, s mely írás hitvallása a legszebben radikális gondolkozásnak. Kiszakítunk belőle kevés sort. Sajnos, nincs helyünk az egész írás reprodukálására. A magyar Társadalomtudományi Társaságban, e legnemesebb magyar egyesülésben, gyönyörű vitát keltett ez a hatalmas írás, hátha a különben nagyon intelligens Nagyváradon néhány elmét elmélyedésre, néhány ürességet pirulásra késztetnek e sorok.
Somló Bódog legújabb írásának punktuma és igazsága ez:
Minden eddigi társadalombölcselet azon bukott meg, hogy többé kevésbé statikuson fogta fel a társadalmat, nem dinamikusan. Márpedig a társadalmat, amely a természetnek legrohamosabban fejlődő része, kizárólag csakis fejlődéstanilag lehet helyesen felfogni. Nyilvánvaló, hogy a fejlődés alapvető tényének felismerése nélkül a tünemények más köreire nézve is hibákat kell elkövetnünk, de ezek a hibák semmilyen téren sem oly óriásiak, mint a társadalomtudomány terén. A tünemények más téren aránylag sokkal lassúbb fejlődésnek vannak alávetve, az élet nem cáfol rá oly hirtelen a statikus megállapított helytelenségére.
A fejlett társadalmakra vonatkozólag azonban – a társadalomtudomány csakis ilyenekben fejlődik – a fejlődés oly jelentékeny tényező, hogy annak elhanyagolása mellett az egész tudomány lehetetlenséggé válik. Az élet csakhamar rácáfol az olyan szintézisre, amely nem veszi fel a fejlődés tényét is.
A fejlődés elve az egyedüli elv, melyet nem haladhat túl semmiféle fejlődés.
Íme, az örök harc nagy oka e pár sorban. És Spencerrel szemben, részben a marxizmussal szemben, odaállítja Somló Bódog a nagy igazságot, hogy eszményi, kijavult és megállapodott társadalom sohse lesz, s a mostani küszöbön álló társadalmi alakulás is nem betetőző s nem utolsó, csak fejlesztő, javító: egy a sok közül. Ám a fejlődésnek mindig gátat állít az uralkodó társadalom. Törvénykönyv, szurony, iskola stb. mind a haladás gátja. A büntetőtörvénykönyvről így ír a többek között Somló:
„A büntetőtörvénykönyvek a fennálló jogrendet olyan barbár védelemben részesítik, mintha ma is még a stagnáló társadalomról szóló koncepció uralma alatt állanának.
Így a bennünket elsősorban érdeklő magyar büntetőtörvénykönyv és más törvényeink is abba a súlyos hibába esnek, hogy a fennálló jogrendet a törvényszerű változtató törekvések ellen is védelemben részesíteni szükségesnek látják. Vagyis egyszerűen bűntettnek minősítik azt a törekvést, amely a fennálló jog bizonyos intézményeinek megváltoztatására irányul. A btkv. 172. §. szerint két évig terjedhető államfogházzal és 1000 frt-ig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő, aki valamely osztályt nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre izgat a másik ellen, úgyszintén az is, aki a tulajdon vagy a házasság jogintézménye ellen izgat. A jog megváltoztatására való törekvésnek csak egyik és kevésbé hathatós eszköze a tudós értekezések. Minden komoly változtató szándéknak nélkülözhetetlen fegyvere az izgatás, és amidőn a törvény bizonyos törekvéseket megfoszt éppen ettől a fegyvertől, akkor valójában azt akarja elérni, hogy a jog bizonyos részei soha meg ne változhassanak.
A házasság és a tulajdon intézményére vonatkozólag a törvény legalább nyíltan színt vall, és oly ártatlan természetességgel mondja ki a két évi államfogházat mindazokra, akik ezen intézmények ellen izgatnak mintha magától értetődő dolog volna, hogy ez a két intézmény kivétel az általános fejlődés törvénye alól. Sokkal farizeusabb a törvénynek az a része, amely az osztály és hitfelekezetek elleni izgatásról szól. Hogy az osztály ellen való izgatás tilalma mit jelent, azt könnyen elképzelheti mindenki, aki előtt nem ismeretlen Marxnak az a világra szóló szociológiai felfedezése, hogy a társadalmi fejlődés az osztályharc formájában folyik le. Az osztály elleni izgatás tilalma tehát mindenekelőtt az uralkodó osztályok védelmét jelenti a fejlődés ellen. Megint azzal a koncepcióval találkozunk, hogy az uralkodó osztály uralmán belül eszközölhető apró-cseprő lépésecskék mellett szabad izgatni, csak az osztályok uralmát érintő nagy, alapvető átalakulásokra nem szabad törekedni. Katonai perrendtartás mindenféle cselédpénztár és az újabb időben annyira becézgetett szociálpolitika apróságai mellett szabad oly vadul izgatni, ahogyan csak tetszik. Mihelyt azonban az uralkodó osztály érdekeit mélyebben érintő alakulásokról van szó, a szociális reformer, vagy izgató rögtön arra a szűk mezsgyére szorul, amely a szabad életet az államfogháztól elválasztja.”
Az iskolák persze, hogy a reakciót szolgálják. Erről a többek között így ír Somló:
„Ott van az egész történelemtanítás borzadalmassága. Tőlünk távol eső időknek szükségképpeni tökéletlenségét, elmaradottságát, tudatlanságát és alacsonyságát nem mutatják be és nem nevezik meg a maguk igazi nevén, hanem egy hazug dicsőítés fátyolában szerettetik meg a fogékony lelkű gyermekekkel. Az egész történelemtanítás a konzervativizmus szolgálatában áll még. Ahelyett, hogy a történelmi korszakokat mint a fejletlenről a fejlettebbre való szükségképpeni átmeneteket és lépcsőfokokat tüntetnék fel, mint a megváltozott környezethez való társadalmi alkalmazkodás egyes fázisait; ahelyett, hogy a gyermeket az emberi boldogságnak arra a hatványozódására figyelmeztetnék, amely egy alkalmatlanná vált intézmény ledöntésének nyomában jár, ahelyett hogy a haladást és a fejlődést igyekeznének a történelemtanítás révén érzelmi elemekkel támogatni: mindig csak a maradiság esztétikáját és morálját látjukaz elmaradottságnak idealizálását. Csaknem minden irodalomtörténész hivatásos reakcionárius, aki régi lomnak dicsőségét zengi. Egyáltalában az iskola a szomorúságnak kifogyhatatlan forrása minden evolucionista lélekre nézve. Csaknem teljesen elmulasztja azt a feladatát, hogy a figyelmet előre, a reményteljes jövőre irányítsa, hanem kizárólag visszafelé fordítja. De a szociális evolució tanai iránti érzéktelenséget legjobban az a lassúság illusztrálja, amellyel a tudomány vívmányai és egyáltalában új eszmék az iskolába beférkőzni tudnak. Szinte vérlázító gondolat, hogy a tanulás keserves munkáját túlnyomó részben oly dolgok megtanulására fordítjuk, amelyek már nem igazak.”
Nagy része van ebben az elfáradtak, öregek vezetésének, az iskolában és másutt is. A szenilis konzervativizmus már fiziológiai okból sem képes az új eszmék befogadására. Az öreg, konzervatív tanítók a harmadik generációba is átörökítik a maguk szenilis konzervativizmusát.
„Az állami igazgatás csaknem minden részében szinte még nagyobb tervszerűséggel, mint a tanügynél, rendszerint már koruk mögött elmaradt emberek jutnak vezérszerepre. Az emberek megválogatásánál pedig nemhogy a kellő haladóképességre és a szellem eredetiségére, frisseségére volnának tekintettel, hanem éppen ellenkezőleg az ilyen, a kormányzásra, a vezetésre teremtett emberek érvényesülésének ezer akadálya van, úgyhogy éppen az ellenkező irányban történik tervszerű kiválasztás. Vagyis egészen tervszerűen a legkevésbé bátrak, az újításra, a haladásra a legkevesebb tehetséggel és hajlandósággal bírók kerülnek a hivatalokba, ott megint csak rendszerint a legmegbízhatóbb elemek, vagyis a mi szempontunk szerint a legkevésbé hasznavehetők érvényesülnek, de vezető állásba, befolyáshoz, döntő szerephez még ezek is rendszerint csak akkor jutnak, amikor konzervatív hajlandóságaik már fiziologice is oly keménnyé kövültek, hogy a hajlíthatóság lehetőségétől sem kell náluk tartani.
Az öregségnek és az öregségben rejlő konzerváló tényezőnek ez a túlbecsülése valóságos barbár hagyomány, amely a fejlődésnek ama korai szakaira utal vissza, amikor az emberi civilizáció legelső csíráinak minden áron való megóvása volt a fő feladat. Ha a mi korunkról igaz, hogy a holtak nagyobb mértékben kormányoznak, mint az élők, akkor erről a korról elmondhatjuk, hogy kizárólag a holtak kormányoztak.
Ez a kor a tekintély kora, az öregek kora. Ebben az időben fejlődnek ki a tiszteletnek, a kegyeletnek azok a misztikus érzelmei, amelyek az öregséget körülveszik és amelyek mint annyi sok más – részben talán fizikailag, részben kultúrailag átörökített – érzelemsziklák belemerednek a mi megváltozott létfeltételeinkbe, mint értelmüket és jelentőségüket vesztett survivalek, ősmaradványok, egy élő szociális múzeumot alkotva azok számára, akik az őket körülölelő intézményekről le tudják olvasni az avatatlan szemeknek láthatatlan hieroglifákat.”
És nagyon helyesen jegyzi meg Somló, az a legborzasztóbb, hogy az oktatás elég jelentékeny részben oly papok kezében van, akik minden új igazság fényét csak több ezer éves tanítások prizmáján megtörve engedik tanítványaik szemébe jutni.
Hatalmasan szól Somló azokhoz a gyávákhoz és impotensekhez, kik talán tudnak gondolkozni s mégis beletörődnek a lévő dolgokba s bölcs rendszert építenek a maguk konzervatizmusából, s nagyképű igazságokat mondanak ama bizonyos megfontolva haladásról.
„Mindaddig ugyanis, amig nem ismerünk, nem tudunk magunknak megkonstruálni valamely fennálló berendezésnél jobb, célszerűbb berendezést, addig azt amúgy is kénytelenek vagyunk megtartani s e végből nincsen szükség semmiféle konzervativizmusra. Mihelyt azonban bármely ponton felismertük a haladás lehetőségét, észrevettük a célszerű változtatás módját, akkor azonnal teljes erőnkböl erre a változtatásra kell törekednünk. Ilyenkor tehát a konzervativizmusra nemcsak szükség nincsen, hanem az egyenesen káros. Mindig csak a haladásra, a fejlődésre kell törekednünk, mindig csak azokat az érzelmeinket kell ápolni, amelyek erre a munkára képesítenek. A meglevőhöz ragaszkodni, annak valami szentséget tulajdonítani, mindig tudománytalan, sőt egyenesen barbár koncepció.”
Így ír, így munkál Somló Bódog. Lelkünk megittasodik, hogy találkozott az ő lelkével, mely ugyanazon igazságokat vallja és védi, csakhogy hatalmasabb erővel és arzenállal. És eszünkbe jut egy másik, szép ifjú magyar elmének, Ignotusnak nyilatkozása: szükség volna ez országban, a szövetkezések mai korszakában, hol itt még társadalom, politika, irodalom, művészet csupa léhaság: megcsinálni az intelligensek szövetkezését. A Somló Bódogok hatása erősebb volna mindjárt, erősebb a fejlődés igazságának gyakorlati alkalmazása, könnyebben menne az osztálygőg, a csuha, a babona megtörése, s gyorsabban lehetne egy kis komolyságot hozni a mai magyar élet léha, barbár vásárára…
Nagyváradi Napló 1903. május 8.
A. E.
