33. A HÉTRŐL
33. A HÉTRŐL
A gőzhajó ordítását hallom, s szántunk a Kvarneró sötét, kék vizében… Az öböl-kapun pedig, melyen Veneziából vagy három nappal ezelőtt a széles, lármás tenger-szeparéba betértünk, besivít a szél, de Buccari fölött föltolódott a hold, s én a fedélzeten bucsútósztot mondok a sötéten csillogó, kékvizű tengerhez:
– Tisztelt Adria, addio! Én mindjárt a hálókocsi egyik függő ágyán ringom. Addio mare!
És befalom az utolsó darab sonkát, amit sietvén pakoltattam be az abbáziai hajóállomás büfféjében.
A gőzkocsi a Karsztot hágja. Nem tudok aludni. E mesevilág mélységei és magasságai átrángatóznak az idegeimen. Itt fehér a világ. A fölbaktató hold utolért bennünket. Megenyhülök. A lejtőkről apró, sűrű cserjék fehér hó-bóbitákkal integetnek csöndesen, holdas fényben felém.
A lelkemben most már kezdenek elhelyezkedni a képek. Venezia… Aranyos hajnalfényben láttam meg először álmos szemekkel kandítva ki a „Hegedűs Sándor” hálókabinjának kerek üvegjén. Legelőször a temetőt láttam. És én a búcsúpercig e temetőn keresztül néztem Veneziát. Pedig kábítgattam, stimmoltam a lelkem. A „Bauer”-ben lekeféltem a ruhám, s már gondolán siklottam végig a nagy kanálison. Pár óra múltán a Márkus templomot, a büszke dogepalotát és királyi palotát jártam. És vártam: mikor fogok már megihletődni. A sóhajok hídja előtt mellettem könnyezett két sovány angol missz, néhány német plébános, egy öreg magyar pár s néhány tiroli néni. Én azonban csak a dohot éreztem, és elrohantam. De mikor aztán a Márkus-téri galambok etetéséhez fogtam, nagyon elszégyeltem magam:
– Te hazug ember. Te képmutató! Mért csinálod mindezt, ha nem mulattat.
Félóra múlva a table d’hôte-nál ittam az alpino-spriccert…
…Mi ez? Úgy gondolom, hogy becsületesség. Én őszintén bevallom azt, amit sokan nem mernek. Engem nem érdekel a múlt, elkerülnek az ellágyulások. Istenem, Venezia engem talán húsz éves koromban sem gerjesztett volna dalra. Bűzt, dohot szagoltam, csalást, fals színeket láttam. A gondolás szerenádozók a Svihákok indulóját dalolják és a „nagyvásári, sári, sári, sári bolondság”-ot. Azokat a nászutazó párokat, kik estenként leszöknek a szállodából gondolázni, csak egy kis percig irigyeltem. Erős érzésem egyetlenegy volt a Lídón. Itt már a modern élet láza csapott felém, s itt tenger a tenger, nem laguna. A ruganyos fövényről be akartam vetni magam a lágy habokba.
– Thalatta! Thalatta!
És fantáziám júliusi napot varázsolt, fürdő, bécsi, budapesti szépekkel. Modern, csillogó életet. Tíz lépésre tőlem két nő hempergett a meleg homokban. Nem sajnálták a ruhájukat, kalapjukat. Ezek is korán jöttek, mint én, s ezeknek is a Lídó kell és nem Velence.
Volt még egy erős érzésem, mikor elhatároztam, hogy – elmegyek. A temetőt néztem a hajóról, s aztán visszanéztem a másik temetőre, Veneziára. Ha a tenger nem kárpótol, ha véletlenül gőzösön jövök ide, a fejem töröm be dühömben, mert elhittem, hogy nekem érdemes Velencébe jönni. Oh Byron, Heine, Radó Antal, Sas Ede költőtársaim, mi egészségesek voltatok ti, kik Veneziában ellágyultatok. Vissza Nagyváradra, a Feniceből a Szigligetibe, a Floriánból a Royalba…
A modern idegember betegsége ez, ki tudja magáról, hogy beteg. Csak láz, ideges élet kell neki. Ez a hitvallása. És bár tudja, hogy Párizsnál igazabb és emberibb hely egy kis svájci zug, a modern élet Párizsaiba vágyik… Egy időben Schopenhauerre esküdtem persze én is, és esküdtem hogy a szerelem a természet aljas cselvetése, de el nem kerültem volna egy cselekvetést sem. A modern élet nyavalyáit érezzük, de e nyavalyák nélkül élni nem tudunk.
Hogy megimádtam Abbáziát, Voloscát és a többit, e sok zöld humbugot, mert ezek a modern ember számára készültek!… Óh, és szép ez a modern ember öncsalása, az emberi erőnek nagy hite ám ez. Egy jó hotel többet ér egy sirászi rózsakertnél, egy párizsi kokott egy cserkesz ártatlanságnál, egy pohár pezsgő egy pohár hegyi forrás víznél, a modern életet élő Nagyvárad a halott Veneziánál.
Csak a tenger nagy önmagában is. A tenger az egyetlen. Ezen el tudnék ringani örökre, Ez lebírja az én idegeimet.
A gőzhajó ordítását hallom, s ott vagyok a fedélzeten, nézem a nyugtalan óriást. Megkicsinyedik előttem az én napvilágom. Heccek folynak az én kis hazámban. Budapest utcáin kozák világ van. Bukik-e vagy nem bukik a kormány. Jól választott-e vagy sem alispánt Bihar vármegye. Sztrájkba kezd-e már az egész világ? Hogy a tengeren érzem magam, olyan kicsi kérdés mindez.
De mert csak a tenger úr rajtam, dühösen rázom le ezt az egy urat is. Vágtass vasparipa vissza velem. Vágyom a kicsinyes zajba, benne lenni minden csöppjében, viaskodni kopni. És bocsáttassék meg nekem, ha a héten még a tengeren kalandoztam s onnan hoztam színeket és hangokat e vonal alatt lévő hasábokra. Tovább már nem lesz így. Nem akarom. Leszek-e lármás mindennapi élet hajkorászója, utcagyereke, mert az élet ez. Azaz: én csak ebben az életben tudok maradni… Addio mare, addio Venezia. Úgy hiszem, én már nem írok többé verseket…
Nagyváradi Napló 1903. március 22.
Ady Endre
