133. PFUHL VÉDELME
133. PFUHL VÉDELME
Senki sem foghatja reánk, hogy mi valami különös módon szimpatiálnánk Pfuhl úrral, e nagyváradi főfinánccal, aki alighanem jobban szeretné, ha nem volna olyan ismert neve, mint amilyen van. És ezúttal mi mégis fölcsapunk Pfuhl úr védelmezőinek. De tovább megyünk. Dús és gazdag urak védelmezőinek csapunk föl. Olyan nyomorúságos időket élünk, hogy a dús, gazdag urak is rászorulnak egy kis gyámolításra.
Mikor mi, vidéki skriblerek, aradiak, szegediek, debreceniek, nagyváradiak stb. unalmu[n]kban vagy lázunkban össze-összeveszekedünk, nekünk nagyváradiaknak azt vágják a fejünkhöz a Tisza-korszak állítólagos dédelgetése mellett, hogy könnyű nekünk, duplán püspöki város vagyunk, főpapi dominiumokkal, káptalannal meg így és úgy… Érezzük, hogy ez az ütés nem fáj nekünk s ártatlanul jutogatunk hozzá. De nyelünk és hallgatunk.
Ám a sok lenyelt és elhallgatott igazságból egy törtszámú percentet adjunk ki már magunkból. Evvel a kicsike percenttel különben is védeni akarjuk a dús papokat, akik a csúnya szocialisták lapjának tegnapi száma szerint vannak vagy huszonötezren ebben az országban s a statisztika nem tud róla, hogy egy is közülük éhen halt volna meg.
Nekünk erős hitünk, hogy a nagyváradi dús papok nem jó néven vették azt, ami csütörtökön a városházán történt. Hogy Pfuhl úr okvetetlen adóemelő szándékát újra megtörték, ez helyes. De Pfuhl úrnak mégis volt egy kis igaza. Hát hiheti valaki, hogy püspöki és kanonoki rezidenciák összeomlanak 300–400 korona lakbér adóalap emeléstől? Ha messzi szűk utcák szegény kis két-három szobái kibírnak 300–400 koronát, e dús paloták összeroskadnak-e 1400–1800 koronától? Dehogyis roskadnak. Nagyvárad közigazgatási bizottsága nagyon őrzi a tönkremenéstől az egyház szegény szolgáit.
A dús papoknak fájhat ez legjobban. Hiszen ők krisztusi erényekben élnek. Már most, ha egy kissé emelkednek az ő terheik, lehet könnyíteni a szegények agyonnyomott vállain. És ezt ne akarnák a dús papok? Dehogynem. Hiszen ez az életük missziója és jutalma. Bizonyosan nekik fáj hát legjobban, hogy Pfuhl úr javaslatának őket illető részét is visszautasította a közigazgatási bizottság.
Lám, a rossz nyelvek, melyeknek mi természetesen nem hiszünk, azt hirdetik, hogy a kismódú embereken nem lehet segíteni, mert a dús papokon kellene kezdeni a rekompenzációt s őket pedig nem szabad háborgatni.
Védjük Pfuhl urat, ki e suttogó fámát – egy nagyon csekély részében – de el akarta hallgattatni. És védjük a dús papokat. Elvégre ők nem tehetnek róla, ha hivatalosan szűkkeblűeknek deklarálják. Végre is komolyan nem teheti fel róluk senki, hogy ők, kik sok szobájú palotákban élnek, e palotákért s – ami elsőbb – a szegények könnyítéséért 300–400 koronát évenként magukra nem vállalnának.
Nyomorúságos, pénztelen, sőt kenyértelen időket élünk. Ilyen időkben igazán nem járja a dús papokat a szeretet apostolait kincskuporgató, szűkkeblű népségnek tüntetni föl. Ezen ostoba módon el tudnának aztán keseredni a pénztelen, kenyértelen és dolgozó proletárok.
Az is lehet, hogy nekünk nem alap nélkül vagdossák a fejünkhöz, hogy könnyű nekünk, mert duplán püspöki város vagyunk. Bizonyosan hasonló okokból nem győződhettünk meg arról, hogy ennek folytán csakugyan könnyű nekünk. Úgy gondolkoztunk, mint a közigazgatási bizottság. Nem tettük föl a dús papokról, hogy azok dús jövedelmeikhez mérten és méltóan szeretik Nagyváradot és népét. Talán, ha e hitünk erős és hangos, a gazdag főpapi és káptalani vagyonok jelenléte valamennyire már megtetszenék Nagyvárad képén.
Köszönjük Pfuhl úrnak a figyelmeztetést. Valóban ezután több hitünk lesz nekünk és mindnyájunknak. A közigazgatási bizottságnak is. Tudjuk most már, illetve hisszük, hogy csak kérnünk kell. Hiszen akik adhatnának s bizonyosan adnának is, ha bátorságunk volna kérni e [város] szegény lakói nevében: Krisztusnak szolgái. Ő pedig, az embernek fia mondotta: „kérjetek és megadatik, zörgessetek és megnyittatik”.
Nem engedjük, hogy ok nélkül hivatalosan kemény lelkűeknek, zsugoriaknak deklaráltassanak Nagyvárad dús papjai. Kérjetek és zörgessetek!…
Nagyváradi Napló 1902. december 6.
(–e)
