121. A HÉTRŐL
121. A HÉTRŐL
Törődjünk-e bele, hogy Magyarországon és Nagyváradon minden érdeklődésünket, minden szabadidőnket, minden újságrovatunkat és minden szükséges fölbuzdulását az értékes és értéktelen temperamentumoknak a színházra pocsékoljuk és – beszéljünk a színházról. Beszéljünk pedig őszintén, nyíltan. Nem vagyunk mi színügyi bizottság. Nincs bennünk hajlandóság a nagyképűsködésre, nincsenek primadonna vagy másféle favoritjaink. Beszélhetünk.
Nagyváradon speciális és jól nevelt talentum kell a színház vezetésére. És sok erő. Arról azonban immár haszontalan dolog volna beszélni, ha vajon ez a speciális talentum és nagy erő megvan-e ma elegendően. Három éve volt s két év múlva lesz ez már csak aktuális.
Most más a kérdés. Javítsuk meg és miként javítsuk meg mindannyiunk érdekében a mai nagyváradi színházi állapotokat. Ez a kérdés. A princípiumok kedvezőek. Somogyi Károly igazgató lelkes, derék és áldozatokra készséges ember. A nagyváradi színtársulatnak egész gárda jeles színésze van. A közönség fölötte jó médium. A föladat tehát éppen nem kíván csodát. A színházi állapotok megjavítása könnyű. De a megjavító műveletekből okvetlenül ki kell zárni az egoizmust, a tudatlanságot, a rosszindulatot és az olcsó smokkoskodást.
Őszintén szólva: mi szeretnők kizárni a színügyi bizottságot is. A nagyváradi színügyi bizottság tagjai többnyire értelmes emberek. Nem értik hát magukra, amiket mi az institúcióról, a színügyi bizottság című institúcióról írunk. Tehát úgy áll a dolog, hogy a színügyi bizottságok a legjobb esetben is passzív hatással lehetnek a színügyi dolgokra. De rendes körülmények között csaknem mindig ártalmasak.
Íme a sok tekintetben kiváló bizottság is azon kezdené a valóban szükséges mentést, hogy háborút üzen – a színháznak. Ez képtelen ügy. A vidéki színészet mai állapotát nem ismeri, nem tud higgadt lenni, nem elfogulatlan és nem ért a dolgához. Ezeket a gyanúkat kelti nagyon sokakban ez a hadüzenet.
A nyilvánosság nagyjogcímével és erejével követeljük a színügyi bizottságtól, ne álljon meg a salamoni ítélkezés közepén. A színügyi bizottság egyszerűen ketté akarja vágni a gyereket, agyonütni a nagyváradi színészetet. Tudással és jóakarással könnyen lehet segíteni a valóban meglévő és aggasztó bajokon. Ezt kell megcsinálni. Résen leszünk s vigyázni fogunk, nehogy egyéni érdekek, protektori vágyak, smokkoskodások stb. kedvét szegjék a színház áldozatkész direktorának s mai egészében jeles gárdájának, s a programba vett s komoly javításokat jóelőre lehetetlenné tegyék. A színház mindannyiunké. Időnk, pénzünk, munkánk fogyasztója. Somogyi Károlyt nem is kell nagyon kergetni. Ha látja a rosszindulatot s a színház körül dúló intrikákat. De aztán tessék a felelősséget elvállalni a konzekvenciáért is. És ezt elsősorban a színügyi bizottságnak mondjuk…
*
Higgye el nekünk Imrik Péter, aki a magyar élet sivárságáról sok igazat is mondott el a minap, hogy Bőhm vezérigazgató úr, ki most a börtönkórházban pihen, idealista volt. Csábította a nagy stílus, a nem mindennapi élet, voltaképpen csak a nagyon józan, nagyon keserű és a nagyon prózai emberek nem botolhatnak meg e világi életben. Látjuk és figyeljük a puritánság, a becsületesség kimúlását, s még a jövendő világban sem tudunk reménykedni. Abban a jövendő világban tudniillik, melyet a mi Lassalle-jaink, Marxaink készítenek elő. Hiszen a „művelt nyugat”-on a szocialisták is panamáznak már, s a panamázástól ma már sem a vallás, sem a törvény, sem semmiféle morálfilozófia, legfeljebb a fizikai undor tarthatja vissza az embereket. De ezt az undort olyan kevés ember tudja le nem győzni!… Az erkölcs csődje teljes. És az erkölcsi csődből csak sok-sok mártírok, próféták halála és nagy fölforgató forradalom mentheti ki a világot. Ám mártír és próféta szerepekre nagyon kevesen vágynak s a forradalomtól borsózik a világ háta. Sőt. Forradalom helyett megyünk – visszafelé. Lesz új középkor. Talán máglya is. Jelenik még meg „In mensa Domini…” pápai bulla s készen vannak már az új Torquemadák… Ezért mondják a klerikálisok, hogy most az idealizmus napja van felkelőben.
*
Essék itt pár odavetett szó a temető kultuszról, e lehetetlen és lelketlen kultuszról, melyből hiányzik az őszinteség is, de legeslegfőképpen hiányzik a hit. El kell jönnie az időnek már mielőbb, mikor minden élettelen test a tűznek fog átadatni. A halott semmi. Minden hiányzik belőle, ami előbb előttünk kedvessé vagy rosszá tette. A test melege, a szem ragyogása, a száj ékesen szólása, az agyvelő nagy munkája Minden. Ami marad, ahhoz nincs közünk. Földhizlaló massza. És mi farizeuskodunk, vagy áltatjuk magunkat. Évenként egyszer gyertyákat gyújtunk a földhizlaló porok fölött. Miért? Emlékeznünk lehet s néha kell másképpen is. A gyertyafény nem termékenyíti meg a memóriát s a szíveket. A hit ösztökél bennünket? A „resurgimus”? Ugyan, ugyan… A halált véljük mi kiengesztelni a gyertyapislogásokkal. Félünk a teljes megsemmisüléstől s annyi halhatatlanságot akarunk önzően a magunk számára is, hogy nekünk is világosítsanak majd minden évben egyszer… Pedig, ha a mi szép testünk kihűl, dughatják azt akárhová. Semmi az. Olcsó por. De meg sem haltunk. Bármit míveltünk, az nem veszett el. Csak a testünk vész el. A szép, a bűnös testünk. Mi átváltoztunk csak…
Banális közhelyek ezek, de ilyenkor még mindig föl kell idézni őket…
Nagyváradi Napló 1902. november 1.
(–b.)
