109. A MŰHELYBEN
109. A MŰHELYBEN
Itt, a műhelyben, a mi nagy álmaink megimádott temetőjében, írásba is adom Neked, én kedves szerkesztőm és barátom, amit Te tudsz legjobban: nem írtam én színdarabot. Te kiostoroztál engem az apátiámból s én visszatértem Hozzád egy csomó teleírt papiroslappal:
– Olvassátok el!…
És Ti fölvittétek a színpadra… Micsoda? Én azt tartom, hogy tragédia. A magam tragédiája, a magunk tragédiája, talán mindnyájunk tragédiája. Untatni nem fog senkit, mert rövid. Néhány lélek talán meg fogja belőle sejdíteni, hogy a görög tragédiák fátuma fejeink fölött suhog ma is. Sokan talán nevetni fognak a furcsaságon, hogy valaki darabban írja meg, hogy darabot nem ír. Lehűtöm a nevető kedvet egy fenyegetéssel: Írni fogok én darabot is. Lehet, hogy ez csak föllobbanás.
Olyan, mint az én kis tragédiám gyászos hőséé. De majd, ha egyszer csakugyan írok darabot: tied lesz akkor is a felelősség, én édes szerkesztőm és barátom. Te űztél, te ostoroztál ki a redakcióból. Felelj a következményekért. Valami új ifjúságnak lángját érzem. Ezt a lángot – úgy érzem most itt a mi temetőnkben – nem oltja el a temetői szél, sőt még a fütyülés szele sem…
Nagyváradi Napló 1902. szeptember 27.
Ady Endre
