118. A POÉTAKIRÁLY ÉS FELESÉGE
118. A POÉTAKIRÁLY ÉS FELESÉGE
Ebben az országban sok minden, sőt minden: megtörténhetik. És megtörténhetik teljes nyugalommal és zavartalanul. Megtörténhetett az is, hogy meggyalázták, besározták az ország legszentebb öreg emberét, kit Seherezádé a sötét téli éjszakákra sem tudott elhagyni. Azt a szent öreg embert, kihez a megmásíthatatlan örök törvény sem mert durván közeledni, de elküldte hozzá, vágyakozni bíró szívéhez a fényt, a mámort, az ifjúságot, a nőt, kit poézisnek tartanak idelent.
És meggyalázták, besározták… A bárgyúságnak, a gyűlölködő sötétségnek útjába gátat nem verhet senki. És a Seherezádéknak vallásuk bár az ifjúság és szépség, a mi öreg emberünk Seherezádéját valahol, valami vén papi könyvben abba a rovatba is berótták, melyben egy örökön hadakozó fajtája az embereknek szokott önnön nevével megbélyegeződni. Az a kiváló fajta, mely élesztője volt folyton a tunyálkodásra hajlandó emberi elmének, melyet mikor kivételes dühvel kezd ki a butaság, nagy veszélyben van olyankor a világosság és a haladás. Mint ahogy nagy veszélyben van bizony most is…
Ahol a kultúrában messzebb tartanak a mosdószappan használatánál, mámoros örömünnep lett volna egy Jókai Mór házassága. Egy napra elmúlott volna a hétköznapiasság. Poéták és bölcsek hazája lett volna a Jókai országa, mint Sirász a legtartalmasabb magyar versíró, Csokonai Vitéz Mihály versében.
Megszólaltak ám nálunk is a poéták és a bölcsek. Micsoda poéták és micsoda bölcsek! Egész Budapest s a képére formálódó ország megköpdöste és köpdöste, dobálta, szívén szurkálta a szent öreg embert. És ha Jókai Mór adott ennek az országnak egy világot érő tündérkertet, hát mi meg tudtuk ám érte jutalmazni. A Jókai házassága termett egy olyan könyvtárra való piszkot, mint amilyen könyvtár a Jókai tündérkertje, kiírott poéta lelke…
És nem használt semmi. Egész világhoz szólott a Zola Emil elokvens, igézetes, gyönyörű leckéje, a mi gyalázkodóink meg se hallották… Akik szíve melegéből legtöbbet éreztek, azok is szaggatják a lelkét s a koszorúját is… És döbbenj meg józan ész arra, ami ezután történik! A poéta-király Seherezádéja becsesebb akar poétája s önmaga előtt lenni. Megihletett lelkével színpadra siet. És a sár újra megindul. Fejtse meg, aki akarja a csodát: a lapok közül például egyes nagy összetartással, megfejthetetlen módon éppen azok szórják a sarat, amelyek többek között vissza szokták sírni a bilincses múltat, melyek haragudnak az iskolákra, a szabad katedrára és szabad gondolkozásra, Zolára és Sándor Pálra, Tisza Kálmánra és Pichler Győzőre, Kálvinra és a talmudra, Heinére és Kohn Salamonra.
Sok, sok mindenre egy szóval. Mindenre, ami útjába áll valaminek. Tessék ezt a valamit elkeresztelni. Én a gonosz butaságot is kevésnek tartom. De nevezzenek el engem is ciceszbeiszernek, komolyan kívánom a furcsa átkot, hogy azok, akik a múlt esetén ama néhány pozsonyi füttyöt akarattal, vagy a nélkül okozták, akkor fütyöljenek, mikor nem akarnak. Mert amit Jókaiékkal újabban ismét művelnek, a mennyei türelmet is forraló dühhé főzi…
Voltaképpen pedig csak most érkezhettem el a mondanivalóimhoz. Nagyon összefoglalom. A Jókai-pár vagy Jókainé jövetelénél országra szóló tüntetést csináljon Nagyvárad. Minden szeretetünk, rajongásunk és – elkeseredésünk egyesüljön egy impozáns, nagy hullámú ünnepben, mely elfojtsa teljesen a hitvány obskurusok aljas lármáját. Hangos, nagy tüntetésben egyesüljünk, melynek melegségét, bensőségét teljes erejében érezzék meg a szent öreg ember s az ő Seherezádéja, ki áldott legyen, hogy ifjúvá és boldoggá tette a mi nagy öregünket!… Várjuk, nagy ünneplő kedvvel a királyt és királynét, kikről tündér-mesék fognak majd tündérien zengni sok száz esztendő múlva is…
Nagyváradi Napló 1901. november 7.
