395. OCSKAY BRIGADÉROS
395. OCSKAY BRIGADÉROS
Nem mindennapi hatást keltett – így szóltak róla az első hírek, mikor főpróbáját megtartották. Jött az izgalmas premier-este. Jávorka félve mondta el a maga prológusát. Fölgördült a függöny, s színpadra vonult a magyar színházaknak régi idő óta legszenzációsabb darabja: Ocskay brigadéros… Bajos a budapesti sajtóvélekedések után elindulni. Még bajosabb kiigazodni. A pajtáskodás kisded játékait jól ismertük. Hinni sem tudtunk hát egészen a nagy sikernek. Csak mikor erősen kezdett üvöltözni a kidirigált ellenzék. Csak mikor olvastuk a szövegben pedig csak vázdarabot: kezdtünk hinni és tapsolni… Így lett a „nem mindennapi hatású” darabból magyar Cyrano, s így lett Herczegből a magyar Rostand, igaz dicsőségre szert tevő, nagy magyar író.
*
Glosszákat írunk csak a darabról. Szószátyárság volna terjengve szólni róla. Hisz csak a minap is megkapták olvasóink ismertetését a vonal alatt. – És más okunk is van e rapszodikus beszámolóra. A mai este közönsége jól sejti, hogy mi az… Miklós mesteréknek, Bartha Miklóséknak tudniillik – mert a darabban is szerepel egy Miklós mester – valóban volt okuk hazafiatlannak, kegyeletlennek elkeresztelni Herczeget.
Hogyne, mikor Kártevő Sándornak nevezteti a Rákóczi bírtokokkal jutalmazott Károlyi Sándort. Hogyne, mikor Piber vikárius megcsalja a kurucot, a labancot – de önmagát soha. Hogyne, mikor olyan groteszk módon világít be az udvariak furcsa világába.
Ám ma sokan látták a darabot. Legalábbis – a prológ szavaival élve – sok szív játszotta el. E szívekre feküdjenek a kezek, s az ajkak úgy merjék állítani: nem magyar-e, nem drága-e, nem nemesen hazafias a Herczeg darabjának minden kis tendenciája?!…
*
Nem Bánk bán. Ez a hasonlítás igen szerencsétlen volt. Nem az úgynevezett iskolai „taglalni való”, sem az úgynevezett klasszikusok közül való a Herczeg darabja. De mesteri színpadi munka. A színpad rafinált, modern mestere írta. Jeles, esztétikus bácsik természetesen nem tudják megérteni ezt. Nem tudják, hogy a színpadi írónak ki kell magából válnia, még tán az akadémikusi babérokról is lemondania, hogy a színpadon azt a hatást tudja kelteni, mit mint író szimpliciter kelthet. Herczeg a színpad rafinált mestere. A nagy, meleg hatások ismerője. Darabjának tárgyát így választotta, történetét így építette fel, alakjait így rajzolta meg. Mesterien mindegyiket…
*
Már jubilált a Vígszínházban, lejátszották rég a vidéken. Mi várva vártuk szintén rég. S megkaptuk ma. Akik máshol, a Vígszínházban, Szegeden, Kolozsvárt vagy Debrecenben látták: elhiszik-e, hogy a ma este összesen nem volt öt kihívás. Hogy nyílt színen csak Dili és Szörényi személyesítői kaptak tapsot? Hogy a darab vezető alakja elveszett, csak akkor láttuk, mikor már a várakozáson felül rossz volt? Hogy kínosabb, lesújtóbb impressziókkal nem távoztunk még ebből a sok szomorúságot látott új színházból, mint ma?…
*
Hiszen a díszletek pazarok voltak. A jelmezek vakítóak. Tarlókon háló kuruc vitézek ékes díszmagyarban ragyogtak… És ilyen volt minden ragyogás ma este. Higgadtan szólva is: düh fogott el bennünket. Mert szép és kedves a naivság, de az a nagy naivság, hogy az abszolút tehetségtelenség vállalkozik sziklagörgetésre, s a képtelenség nagy erejűségre: már dühbe hozó. Somogyi Károly annyira nem színész, hogy lehetetlen róla hosszabban vélekedni. Ocskay Lászlója paródia volt. Sajnos, hogy ezt senki sem merte megmondani neki, s hogy felelősségre is csak őt lehet érte vonni. Többet – a ma esti közönség szóljon mellettünk, s szólni fog – nem mondhatunk.
*
A fegyelmezetlenség ülte orgiáit. A gondolat, ötletszegénység, a tartalmatlanság. Igazi, való nagy sikere, még ez összevisszaságban is kitűnő, csak P. Szép Olga Dilijének s Szarvasi Sándor Szörényijének volt. Ők megértették Herczeget, meg a darab lelkét. Erős, biztos, nagystílű alakok voltak. Nyílt színen szólt feléjök a taps. E. Kovács Mariska énekművészete sohse riasztott jobban, mint ma, Pintér kétségbeejtően szavalt. Erdélyi elfog[ad]hatatlan semmi, Nyáray, Pataky, Peterdy, Bognár tűrhetők csak az epizódalakok között. Szomorú, de való beszámoló egy igazán ragyogó színpadi mestermunka premierjéről, melynek hét-nyolc előadáson kellett volna egymásután gyújtva lelkesítnie s megríkatnia…
Szabadság 1901. április 20.
