394 VISSZA: A TRÓNOKRA
394 VISSZA: A TRÓNOKRA
Alleluja ének, tömjénfüst szállja át a világot. A sírok felhányják halottaikat. Úgy dübörög az öreg föld, úgy kattognak a fölhányt koponyacsontok: nagy-szomorú ünnepre várnak a töprengő, ijedő lelkek, nagy-szomorú ünnepre, mely dicsőséges lészen mégis, hiszen feltámadásnak ünnepe leszen.
Kik a feltámadásra hívott halottak?… Messiások és latrok. Zúgni fognak a harsonák, bömbölni a füsttől kába hivők: sírjaikból kikelnek az összerombolt tekintélyek, s eljön majd a nagy éjféli óra, mikor a feltámadott halottak nagy robajjal törtetnek vissza, vissza: a trónokra.
Kell, hogy legyenek nagy élő igazságok. Kell, hogy nem törvény nélkül mondta légyen ki amaz új római imperátor a németek birodalmában, hogy a tekintélyeket sírjaikból trónjaikra kell felhozni újra. Kell, hogy nem törvény nélkül változott meg légyen a tömegek lelke, mely áhítja a jármot ismét, mivel botorkálni mégiscsak a járomban könnyebb.
Az élő törvények megdöbbentő igazságai roskadnak reánk. Az élő törvények hozták a forradalmak viharait. Az élő törvények csinálták a szabad boldogtalanságot. Az élő törvények kínálták meg az embereket önmagukkal. S az élő törvények támasztják föl a halottakat.
A nagy misztériumok közül vágta magát egy-egy pillanatra – elénk.
Nem láthatunk tisztán tán e pillanat alatt sem. De a napok siralmas, komikus kicsiségei közt még ennyit sem látunk. Valamivé formálódott lelkünket itt is, ott is éri a korbács csapása. De az ütő karokat nem látjuk. Vakok, figurák vagyunk az élet banális semmiségeinek közepette…
Eljön hát a nagy éjféli óra. Sejdítjük, hogy eljön. Lesz föltámadása a tekintélyeknek.
Csodálatos. Élnek körültünk még sokan, kik állottak ama nagy vihar egy utolsó szárnylendítésében. Elzúgott a vihar. Körültök a semmi tisztasága. A tisztaság tele szabad emberekkel, kik között az sem állott magasabban, ki lábát valamely ledöntött trónusnak vetheté. A tömegek összeforrott lelke volt az úr.
Mily csodálatos forgása az időknek! Talán a vihar nem érkezett idejében. Talán hamarabb jött. Erős lökés kellett a trónoknak, de ezt a lökést nem érezték meg egészen a trónok a tömegek lelkületében, mely csak egy nagy, bizsergető szabadsághangulatot kapott az úgy beleivódott másik világ: a tekintélyek világa helyett.
Mert a tömegek lelke még a vad csordából hozta magával a tekintélyeket. Már a vad csordában csatázott vele a másik nagy erő: a szabadulás.
Századok órái faragták a jármot, s ha a messiások táplálták is a tömegek lelkében a szabadulás nagy ösztönét, az erősebb mégiscsak a leigázó tekintély maradt.
Korán, úgy van, korán jött a vihar a tömegeknek. A villámlás fénye, a világosság volt előbb kevés. A messiások nem bírtak a tekintélyekkel. Nem tudták őket elszakítani a tömegek lelkétől, s nem tudtak bevilágítani abba, ami a vihar után jön.
Ezért kell föltámadniok minden tekintélyeknek. Ezért lesz halottak látogatása. Ezért éri a mi szabadulás hitében formálódott lelkünket nap nap után több korbács-csapás.
Halljátok a fórumok férfiainak szavát – a feltámadásról? Hirdetik bölcselkedők, kegyes főpapok, költők és egyéb tömegvezetők. Óh, mert kísérő serege lesz az eljövendő feltámadási processziónak.
De megijedni csak ijedő, betegesen érzékeny lelkek fognak. A sötét tekintélyek föltámadása nem lehet valódi föltámadás. Szellemjárás lesz csak. Szellemjárás, mely az élő törvények nagy igazságából fakad, de nem maga az igazság.
És ha előttetek is fölvágódik egy pillanatra ez az egy az élet nagy misztériumai közül: ne váljatok kishitűekké.
A szabadulás hite nőni fog, a messiások szaporodni fognak. A vihar előtt világosság fogja a viharutánra vetni fényét. A tömegek lelke a rövid szellemjárás után teljesen megérik a szabadulásra. És akkor már az éjféli egy órán visszaszállnak a szellemek. Egy tekintély marad csak: a tömegek lelke, mely küzd a jogos emberi boldogságért!…
…Kiszállva az élet nevetséges kicsiségei, bús banalitásai közül, mikor egy pillanatra felvágódik e majdnem legnagyobb az élet misztériumai között: így gondolkozunk bátor hittel mi, s nézzük, egykedvűen nézzük ezt a nagy visszavonulást: vissza a trónokra…
Szabadság 1901. április 20.
A. E.
