380. HÉTRŐL HÉTRE
380. HÉTRŐL HÉTRE
A vallás vallomás magunkról, céljainkról és hiteinkről. A gondolkozni tudó animál öntudata. Vallástalanul nem élhet senki. De sőt legideálisabb vallás a maga szenvedéseiben is a teljes hitetlenség. De nem minden ember érdemli meg az élet nagy szenvedéseit. És nem minden agyának hasznát vevő animál tud önmagáról vallomást tenni. Önvallomás helyett hát meg kellett csinálni a vallást, mely minden önvallomásra képtelen embert van hivatva fölemelni.
Ezek amolyan akadémikus vélekedések. Ne is gondolkozzék rajtuk, csak akinek egyéb ügye nincs. Nekünk eszünkbe az egész históriát Tisza István gr. felolvasása juttatta.
Nagy akaratlanságú, mély okai lehettek ennek a felolvasásnak. A kényszerűség bírhatta rá a grófot. A nagy, ijesztő csend, melyben csak a legbátrabb ember meri elkiáltani magát. Ijesztő is a csend: a gondolkozás szünetelése, az ösztönök kapálózása, az önvallomásra s vallásra egyformán képtelen igazán animális élés. A rafinírtan animális élet ellen beszélt Tisza gr. Vajha ne szólt volna a pusztába, eredmény nélkül.
*
Azt a vallást, mondjuk: vallásokat, amiket a milliók számára papok irányítására kifundáltak, pótolhatják másnemű vallások is. Ezeknél a vallásoknál sokkal imponálóbbak, az önvallomáshoz közelebb állók.
Így volt vala egykor március vallása, ötvenhárom évvel ezelőtt.
Akkor ez a vallás töltötte be sok-sok ember valóját. Vallás, melyért életek múltak ki. A hétköznapi vallásokért ma már sajnálja a bőrét mindenki. Valamikor vadállatokkal harcoltak értük a cirkusz porondján. A márciusi vallásért sem viszi piacra most már a nyakát senki. Ma a vallások[ra], minden vallásokra más sor fordult. A hívő prédikál a vallásért, él belőle, szúr is érte, de magára vigyáz.
Március vallása, mint lejártad magad: teérted meg legfeljebb csak szónokolnak…
*
És ezt nevezik világosságnak. Pedig kétféle világosság, tehát bizonyosság van a világon. Egyik a korom sötétség, tehát abszolút tájékozatlanság. Ez az igazi. A másik pedig az a vallás, amelyik a legújabb.
De – merészen szökjünk tova e komor igazságok mezejéről – a legnagyobb igazság az a sötétség volt, amely a nagyváradi színházra a minap borult.
Ennek a sötétségnek már aztán kétségtelenül igaza volt. Mint ahogy a sötétségnek is akkor van a legtöbb igaza, mikor sötétséggel akar találkozni.
*
Színház, hát ismét színház… Búcsúzott egy kis énekesnő. Férjhez ment…
A színházi nekrológírók elsiratták. Evvel vége is volna az ügynek. A színésznő, aki férjhez megy, a közönség számára meghalt.
Nem is erről a halálról szólnánk, melyből feltámadást éppen szeretetből nem kívánunk. De eszünkbe jut nehány ilyen elhalálozás.
Micsoda színházi temetési pompákat látott már e sorok írója. És milyen feltámadásokat is látott.
Szent meggyőződése, hogy az a színésznő, aki ismét életre, színpadra nem vágyakozik, nem volt színésznő, nem volt művészlelkű, s nem érdemelte meg azt a hazug babért, amihez mint művésznő jutott.
Barbi Alice-t hallgassátok meg. Ez az Isten különös kegyelméből való asszony megsiratnivaló bolygó lélek az élet és halál: a színpad és kettős polgári ágy között…
*
Undorító a fennhéjázó törpe emberalak, ki nagy és kis dolgokat ismer. Itt, ez ötérzékű világban nincsen elég nagy és nincsen elég kicsiny dolog.
Itt minden attól a híres két világtól függ: a mikrokozmosztól s a makrokozmosztól. Nem lehet egy kristály velencei tükörbe olyan csúnya viperát tartani, hogy az ne viperát mutasson. A viperát együgyűség a drótféreggel becsülni egy értékre, s éppen ilyen együgyűség aligátornak nézni…
A mi kis nagyvárosi életünket kicsinyelheti, lenézheti az együgyű; mert agyveleje elrepedezett tükör.
Mi rengeteg érdekes, gondolkozásra késztető, szép és csúnya, kis és nagy dolgot látunk körülöttünk…
Hogy mért nem boncolgatjuk őket? Pláne ha ilyen dicsekedő, jó tükrök vagyunk?
Mert hát az ördög akarja, hogy a tükröt összetörjék. Már obskurus gyermekkorunkban úgy hallottuk, hogy ez szerencsétlenség.
Szabadság 1901. március 17.
Dyb.
