337. HÉTRŐL HÉTRE
337. HÉTRŐL HÉTRE
Olyan dáridókkal még nem üdvözöltek újesztendőt, mint ezt az újat, legelső évét a huszadik századnak.
Kedvvel temette mindenki a régit. Az esztendőt is, a századot is. Nagyszerű volt a tor. A tust Kínában és Afrikában húzták hozzá, de beleénekeltek az éhező milliók is.
Nagy volt hát a vidámság mindenütt, s az új esztendő hálásnak látszott ezért a fogadtatásért. Téllel, igazi, hamisítatlan téllel köszöntött be, s azóta fehér a világ.
Ez a téli fehérség, vakító leple a szűz hónak, nagyon veszedelmes. Megtetszik rajta minden feketeség. Mióta tél van, jobban látjuk a sötét színeket.
Megláttuk a nyomor gyászos feketeségét is. A velencei népkör körül az éhezők serege már nem hiába tapossa a havat. Ingyen kenyérhez, a gyomort töltő, erőt adó ingyen kenyérhez jut ott minden éhező szegény.
A fehér takaró pedig ráfeküdt a földre. Vastagszik, nő egyre. Minden nap hull a szűz, fehér hó… Bár ez a fehérség megmutatna minden gyászt és sötétséget, s bár segíteni lehetne minden igaz nyomorúságon.
*
A hidegség pedig nagyobb, mint a szívek melege. Olyan nagy, hogy kandalló mellé köt mindenkit. Az mozdul ki csak meleg odujából, aki kénytelen vele.
A színház érzi meg legjobban ezt a hidegséget. Hiába égetnek el benne nap mint nap sok-sok mázsa szenet: üres. Az emberek nem akarnak megfagyás árán jutni a színházi melegséghez.
Még ha ott korcsolyázni lehetne. De a színház nem síkos. Legfeljebb a színpad. Ott már könnyű a bukás… Két kis színésznőről jött hír ismét. Messze vannak, egy szomorú kriptában: az őrültek házában… Szépek voltak, körülrajongott szépek. Hódítottak és uralkodtak a meghódítottak felett –, s bejutottak abba a szomorú házba, hová a mámoros élet szállít legtöbb lakót.
*
A színpad azonban ragyog tovább, s festett arcával hódít és uralkodik.
Most választották ki legszebbikét a nagyváradi színpadnak. Batizfalvy Gizella került ki győzedelmesen a versenyből. Persze evvel nincs vége a dolognak. Az elégedetlenek száma annyi légió, ahány szépe van még a nagyváradi színpadnak.
Hát mi sem nyugszunk meg az eredményben, bár nem tartozunk egyik légióhoz sem. Hanem azt valljuk, hogy sok-sok legszebb van.
A színpad megsokasítja a szépség és ifjúság varázsát. Aki szép és ifjú ott, az mind a legszebb. Mind körülrajongott, mind megáhított, mind királynő… Csak ne jött volna az a hír a szomorú ház ama két halottjáról, kik szintén szépek voltak, körülrajongottak s megáhítottak…
Szabadság 1901. január 6.
