336. A KÉNYES KÉRDÉS
336. A KÉNYES KÉRDÉS
Tegnapi naplójegyzeteinkkel elértük, amit akartunk. Az őszinte szóval úgysem lehet többet elérni, mint szeget verni néhány embertárs fejébe.
Nem volt újság, amit mi írtunk. Azok közé az igazságok közé tartozott csak, amiről beszélnek széltében-hosszában, de amiről írni veszélyesnek tartják.
Nagyon felvilágosodott úriember mondta például tegnapi írásunkra:
– Az effélét veszélyes dolognak tartom. Minálunk antiszemitizmust csinál, aki az antiszemitizmus ellen szól. Olyanforma ez, mint az asszony becsülete. Kezdjenek csak felette csodálkozni, rögtön feltámad a kétkedés, s megterem a gyanú.
Hát mi ezt nem szeretnők hinni. Végre is a huszadik században élünk, melynek eleven pezsgése, élete, világossága megteremtette a világosságot, az újságpapirost mint küzdőhelyét az el nem dőlt háborúknak.
A hallgatással, a halogatással bajt gyógyítni nem lehet. Ez nem frázis: igazság. A visszafojtott agitáció csinálja a forradalmakat, az erők megmérkőzése szüli a békés kiegyenlítést.
Szóval igenis elő kellett állanunk a nagyváradi társadalmi antiszemitizmus betegségével.
A módokban, formákban már lehet válogatás. Megvalljuk, nehéz erről a dologról meztelen igazságokat írni. De amennyire meg lehet tennünk, meg fogjuk tenni.
Ma csak igazolni akartuk magunkat. Megértetni az igazainkat. Mert nem szeretnők, ha a mesebeli ember sorsára jutnánk, aki el akarta választani a két verekedőt, s őt magát verték el amúgy alaposan.
Valami mást szeretnénk inkább. Egy kis világosságot hinteni, vagy kissé gyógyítani. Vagy legalábbis megkezdeni a gyógyítást.
Erről majd más alkalommal…
Szabadság 1901. január 4.
