317. HÉTRŐL HÉTRE
317. HÉTRŐL HÉTRE
Mikor tegnap éjjel az aradi telefon a nagy, bohém színészfiú esetét leadta, négyen ültünk a hosszú asztal mellett, a kávéházban, amelynek a levegőjét csak olyan viharállott tüdők tudják élvezni hajnal feléig, mint a mienk. Olyan szorongatásfélét éreztünk különben már az egész éjszakán.
– Szűkölés ez. Valami nagy ütést kapunk valamerről – vélte az egyik.
Hogy aztán a hír jött, mintha megkönnyültünk volna. Olyan önzők vagyunk mi, emberkék. A más sötétsége kiderűsíti a mi arcunkat. Aki a legidősebb volt közöttünk, szólalt meg először:
– Hajh, hajh. Szörnyűséges nézni. Harmincéves alig múltam, s egy isteni generáció veszett ki mellőlem. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Hrabovszky Lajos, Fóris Pista, Nyilassy Matyi és még egy egész csapat…
…És én gondolkodtam rajta: miért halt ki ez a dicső gárda? Miért élt boldogtalanul? Miért élőhalott, aki még itt maradt? … Valamennyit az ereje tette boldogtalanná. A mai magyar társadalom összetör minden erős egyéniséget.
Nádszálderék, nem önálló fej. A mi forrongó, zavaros viszonyaink közt megbecsülhetetlen adomány.
Persze ezt hiába is magyarázták volna szegényeknek!…
*
A nagyváradi színtársulat mégiscsak kezd gyökeret verni. Onnan sejtjük, hogy már sok szó esik színházról és színészekről. És ami fontos: pro és contra.
Az azonban bizonyos, hogy az állandó színházat sokára szokjuk meg. Ez a szokatlanság megtetszik mindenütt.
A publikum a fabódé nyárias hangulatából egész csomót áthozott a kőszínházba.
Először is jéghideg, mintha még mindig tikkasztó júliusi esték ellen kéne védekezni. Beszélhetünk, beszélünk is sok kellemetlent az előadásokról. De az már mégiscsak érthetetlen, hogy az új színházban egészséges taps még nem is volt. Ha készülődnék, olyan pisszegés fojtja el, amilyent legfentebb [!] atléták birokversenyén érthetnénk meg.
Aztán nem szokta meg még egymást a közönség. A legkedvesebb ismerősünk is idegennek tetszik előttünk a színház villamos fényében. Az emeleti díszes társalgók siralmasan üresek, árvák.
Pedig egy-egy negyedórás szüneten olyan szocietás szórakozhatnék itt, melyet megirigyelhetne a legelőkelőbb szalon is…
Ám máskülönben kissé túlozunk is. Már hódítást tesz a színészláz. Szűts Dezső színházi lapja szépségversenyt hirdet, mely már három nagy pártot teremtett. Az egyik Lányi Editre esküszik. A másik tűzbe menne a babaarcú titkárnéért, Kovács Mariskáért. A harmadik párt pedig Egyed Lenke, a legszebb szemű kóristáné elsőségéért küzd. Természetes, hogy nincs olyan színésznő, akinek pártja ne volna.
*
A cárt megmérgezték – ez a legszenzációsabb, de kérdőjeles hír.
Igaz-e vagy nem: bajos még most kisütni. Abban a nagy hideg világban, ahol millió és millió vegetáló muzsik közül egekig érő fényes elme világol ki, nagy-nagy köd és nagy hidegség van.
A pekingi iszonyságokról hamarabb értesülhet a pletykanépű Nyugat, mint arról, ami a nagy, ködös, szláv világban folyik.
De bármi is történik, cárgyilkosság vagy lengyelsanyargatás, Puskin-ünnep vagy nihilista vérfürdő, Tolsztojnak egy könyve jelen meg, vagy örökre, hírtelen eltűnik egy-egy fényes de zabolátlan zseni, mindenképpen megdöbbentő ennek a rejtelmes, nagy, ködös országnak ősereje.
Ha eloszlik ott egyszer [a köd], s ez az őserő megindul: mi lesz belőlünk, szibarita nyugatiakból?…
Szabadság 1900. november 18.
