474. A MUSZKA HERCEG SÍRJA
474. A MUSZKA HERCEG SÍRJA
Elfeledjük lassanként a vérvirágos szép időket. Elfeledjük dicsőségét, gyászát. Nem értjük meg mámorát, haragját. Nem tudjuk megsiratni félisteneit. S hogyne felednők el az ellenünk tört zsarnokság embereit, mikor még a mi életünkért küzdő nagy szívű hősöket is feledjük… Íme a példa. Egy fővárosi lapban a következő hír jelent meg
Debreceni sír. A debreceni fűvészkertben még most ép, és évről évre fel van hantolva annak az ifjú muszka hercegnek sírja, kit 1849-ben a debreceni csatában halálosan talált a magyar ágyú golyója. Nagy pompával temették el az elesettet a városba vonuló muszkák, s alapítványt is tettek gondozására. Nem is történt semmi nevezetes dolog a sírral, csak a 70-es évek elején mesélték, hogy a sírt éjjel felásták, a halottal eltemetett ékszereket, érdemjeleket pedig elrabolták; sokan gyanakodtak egyes, azóta szintén elhunyt egyénekre, de ez a „sanda gyanú” is úgy elmúlt, elenyészett időközben, ment az ifjú harcos emléke, aki – talán szándéka és akarata ellenére – eljött bősz hadak élén szép Magyarhonba, s halállal lakolt, amiért elősegítette egy szabadságáért küzdő nemzet eltiprását. Most egyszerre ismét aktuálissá vált a debreceni fűvészkert feledett sírja, mert amint nekünk írják, a budapesti orosz konzulátus újabb intézkedéseket szándékozik tenni a sír tárgyában.
Kérdést intéznek ugyanis Debrecen hatóságához, hogy vajon a sír kellő gondozásban részesül-e, s oly helyen fekszik-e, hogy ott a család, ha nem is feltűnő emléket, de egyszerű márványtáblát helyeztessen a félszázados hantokra, mert az elhunyt herceg családjának néhány tagja beutazza Magyarországot, egyetlen nővére pedig imádkozik a réges-régóta siratott fivér nyugvóhelyénél. Debrecen hatósága bizonyára méltányolni fogja a kegyeletes érzéseket, s a szándék elé nem gördít akadályokat.
A hír természetesen a debrecenieket érdekli legközelebbről. A debreceni sajtónak kellett legelsősorban hozzászólnia a dologhoz. A válasz nem is késett. A debreceni függetlenségi párt orgánuma, mely hivatva volna legjobban ápolni a szabadságharc múltjának emlékét, leközli a fővárosi lap hírét, s ilyen kommentárt fűz hozzá.
Ugyan alapos tudósítója lehet tisztelt laptársunknak. Mi debreceniek álmélkodva halljuk a muszka nagyherceg históriáját, s nem tudjuk felfogni, hogy mikor temethették el vitéz testét a debreceni füvészkertben. – Erre nézve, azt hisszük, maga az orosz nagyherceg sem tudna felvilágosítást adni.
Ami pedig Debrecen hatóságát illeti, valószínűleg tiszteli a füvészkerti hős rokonainak kegyeletes érzéseit, de felvilágosítással egyáltalán nem szolgálhat.
Hát feledünk, feledünk. A debreceniek pedig – úgy látszik – legjobban sietnek feledni. A füvészkertben igenis nyugszik egy előkelő muszka katona. Kuprianow tábornok ez, a második orosz hadtest parancsnoka. A debreceni csatában ágyúgolyó érte a muszka tábornokot. Leesett a lováról. Azután eldőlt a csata. Felhangzott a muszkák győzelmi indulója, s Debrecenre rárohantak a martalóc hadak. A sebesült Kuprianow tábornokot az ős kollégiumba vitték. Ott ápolták sokáig. Onnan látta és szerette meg a szép füvészkertet, s mikor érezte, hogy ő már egészséges sohasem lesz többé, az volt az utolsó kérése, hogy a füvészkertben temessék el. Ott is temették el. Sírjára nagy fakereszt került. Még pár évtized előtt – bár korhadtan – ott volt a besüppedt síron. Ma már nyoma sincs. A sírhant a földdel egyenlő. De még sokan vannak – kik emlékeznek a sír helyére. Ezek azonban azt hisszük – nem debreceniek…
Szabadság 1900. szeptember 6.
