418. ÖRÖMÖK
418. ÖRÖMÖK
Bújik már a hóvirág, kikelet hírnöke, kis előpostája.
Az erdők árnyékosabb helyén, mint valami nagy fehér kendő terül széjjel a földnek hóvirágokból készült legszebb takarója.
Kis fejecskéiket egymásra hajtják ezek a bóbitás szép virágok, s ha egy kissé hidegebb szellő érinti őket, összerázkódnak.
Igaz is, ha kicsalta őket immár édes álmodásra a napsugár, minek kacérkodik velünk.
No, de hát a napsugárnak ez a kacérkodása csak ideig-óráig tartó.
De majd jobban nekihevül, s élteti a gyönge virágokat, szerelmetes pajzánsággal mosolyog reájuk, s örül azon, hogy milyen szépen nőnek, növekszenek, virágot kedvelők gyönyörűségére.
És ím a hóvirággal egyidejűleg az ibolya is feltűnt a láthatáron.
Ez a lilaszínű szerény szép virág, mely ott rejtőzik a bokrok mélyén, nagy húsos levelektől védetten. S az ibolyát nyomon követte majd a csilingelő gyöngyvirág. És amikoron szezonjukat élik ezek a kis jószágok – a tavasz sejtelmes, édes álmai rajzanak lelkünkben.
Szerelmi csókot érzünk kiáradni a virágok illatából – szerelmi suttogás szól felénk az aranysugaraktól áttört levegő égből.
Forróbban dobog a szív, gyorsabb hevülésre pezsdül a vér. Lányok szeméből szerelem nevet ki, annak tűzrózsája nyílik az arcukon.
És a napok csak szaladnak gyors futással – helyet adva egyik a másikának.
Észre se vesszük majd, hogy a hivatalos kalendárium szerint is reánk köszönt a tavasz – de nem törődünk vele, mikor mi már jóval ezelőtt éreztük, tudtuk, hogy feltámadtak az ibolyák, a dalok, a szerelmek…
Debreczeni Hírlap 1899. február 20.
