Ellenállás Magyarországon

Teljes szövegű keresés

Ellenállás Magyarországon
Az antifasiszta, de főként a németellenes tevékenység volumene Magyarországon messze nem érte el azt a mértéket, mint a Szovjetunióban, Franciaországban, Jugoszláviában vagy Olaszországban. Más volt a társadalmi háttér, mások a gyökerek, más a politikai szituáció. A magyarországi ellenállást már csak azért sem lehet a fenti országokéhoz hasonlítani, mivel azokban az a német megszálló hatóságok és csapatok jelenlétében, elsősorban azok ellenében bontakozott ki, többé-kevésbé központi irányítás alatt. Magyarország a német megszállásig viszont megőrizte szuverenitását, területén nem voltak megszállók, vagyis a potenciális ellenállók potenciális ellenségei. Ebben az összefüggésben Magyarországon 1944. március 19-éig a szó igazi értelmében nem is beszélhetünk ellenállásról, leszámítva a kis létszámú és széles társadalmi bázissal nem bíró kommunistákat.
A kommunisták a német megszállás előtt a polgári szervezetekbe igyekeztek beépülni, majd fokozatosan átvenni azokban az irányítást, a dimitrovi népfront-modell alapján, ahol a kommunisták vannak a centrumban, a többi antifasiszta erő pedig köréjük csoportosul. A magyar társadalom ezt a modellt nem fogadta be, nem kis mértékben 235azért, mert nem kívánta az 1919 nyarán megtapasztalt kommunista hatalom visszatérését. Ilyen élménnyel sem a franciák, sem az olaszok, sem a szerbek nem bírtak, a kommunista Szovjetunióban pedig, ahol a németek megkezdték a fajelmélet és az élettér-elmélet átültetését a gyakorlatba, eleve más volt a társadalom hozzáállása. Az 1943 nyári szociáldemokrata–kisgazda paktum azzal számolt, hogy Magyarországon ők alkotják majd a centrumot, s a kommunisták népfrontot elfogadó elemei őhozzájuk csatlakoznak, ha akarnak. A Szovjetunióból bármely módon hazatérő kommunista emigráció befogadásával – éppen a bolsevizmustól való félelem okán – eleve nem számoltak.
A német megszállás előtt már csak azért sem beszélhetünk a szó nyugati és szovjet értelmében ellenállásról, mert a magyarországi antifasiszta erők túlnyomó többségét kitevő polgári csoportosulások támogatták Horthy Miklós kormányzót, Kállay Miklós miniszterelnököt és az angolbarát politikusok csoportját a béketapogatódzásokban, s egyetértettek a kiugrást kereső állami politikával. Nem fordultak szembe magával a magyar állammal, nem fejtettek ki ellenállást vele szemben, nem volt tehát ellenállás – a szó klasszikus értelmében. Szemben álltak természetesen azokkal a politikai erőkkel, amelyek németbarátok és háborúpártiak voltak, ám 1944. március 19. előtt e csoportok és az állam között semmiképpen sem tehető egyenlőségjel. Sőt: bizonyos mértékben éppen maga az állam támaszkodott az antifasiszta polgári erők egyes csoportjaira a németbarát erők ellenében abbéli törekvésében, hogy kivezesse az országot a háborúból.
1941 második felében, a Szovjetunió elleni háborúba való belépés után kibontakozott az ún. függetlenségi mozgalom. Mind a mozgalom, mind annak legális szerve, az 1942 februárjában alakult Magyar Történelmi Emlékbizottság Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter tudtával jött létre. A formailag az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc centenáriumának előkészítésére felállított Emlékbizottság elnöke a neves történész, Szekfű Gyula, majd a parasztpárti politikus Kovács Imre lett. A mozgalom által szervezett megmozdulások, így a tüntetés a Batthyány-emlékmécsesnél 1941. október 6-án, Kossuth és Táncsics sírjánál november 1-jén és a Petőfi-szobornál 1942. március 15-én kettős funkciót szolgáltak. Egyfelől a Teleki-féle semlegességi politika örökösének is tekinthető demokratikus-antifasiszta ellenzék létezésének bizonyítékát adták mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény előtt, másfelől a háborúból való kiugrás lehetőségeit kereső politikai körök társadalom felőli bátorítását célozták – mindezt az államhatalom megdöntése szándékának hangoztatása nélkül. Nem fordult szembe magával az állammal, ám el kívánta érni néhány vezető politikus és magas beosztású katona felváltását.
A függetlenségi mozgalom egyértelműen polgári indíttatású volt. Részt vettek benne balközép és jobbközép polgári pártok, demokratikus szervezetek, háborúellenes és/vagy antifasiszta beállítottságú személyek. A mozgalom szeretett volna minden Hitler-ellenes erőt megnyerni, ideértve a politikai elit angolbarát köreit és a munkásság politikai szervezeteit, jelesül és elsősorban a szociáldemokráciát és a szakszervezeteket. Célja a háborúból való kilépés, a szakítás a hitleri Németországgal és a fegyveres semlegesség státuszának visszaállítása, mindezzel a szuverenitás biztosítása volt. Céljait alapvetően politikai eszközökkel kívánta elérni. Jobbára indirekt, esetenként direkt módon támogatta a béketapogatódzásokat. A hatóságok által elnézett propagandát folytatott, sajtóvitát bontakoztatott ki a Népszava, a Magyar Nemzet, a Szabad Szó, a Mai Nap, a Független Magyarországért és az Újság hasábjain, s kiadta a Népszava 1941-es karácsonyi számát. A mozgalomhoz tartozó személyek vitakörökön vettek részt, előadásokat tartottak.
A függetlenségi mozgalmat – noha szűk egy évvel korábban az állam hallgatólagos támogatása mellett fejlődhetett ki – 1942 tavaszán felszámolták. Ennek oka az volt, hogy a mozgalom egyes vezetői kapcsolatokat építettek ki a brit titkosszolgálattal, aminek az elhárítás a nyomára bukkant. Az érintett személyeket őrizetbe vették, ám egy hadiállapotban lévő ország államhatalmi szervei működésének kérlelhetetlen logikája szerint az intézkedések sokkal szélesebb körre terjedtek ki. Többeket internáltak, néhányan büntetőszázadba kerültek, s ez a mozgalom elsorvadásával járt. A Magyar Történelmi Emlékbizottság is beszüntette tevékenységét, és feloszlott.
1943 második felében újabb ún. függetlenségi mozgalom bontakozott ki, amely újfent partnere volt a Kállay-kormánynak a háborúból való kiugrás lehetőségeinek keresésében. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert professzor nevével is fémjelzett szerveződés alapvetően a korábbi mozgalom céljait vette át, s – mivel a közben eltelt egy-másfél év alatt érezhetővé vált a fordulat a világháború menetében – tovább is ment azoknál. Célkitűzései között szerepelt, hogy a kiugrás esetére készen álljon az angolszász hatalmak által is elfogadott, az antifasiszta és a demokratikus erőkre épített, alternatív kormányzati apparátus. A miniszterelnök maga Szent-Györgyi Albert lett volna. A mozgalom a német megszállás után Márciusi Magyarország címmel illegális lapot adott ki. Budapesten még fegyveres szekciót is szervezett, hogy adott esetben legyen jelképes magyar fegyveres erő, amely a brit hadsereggel együtt “vonul be” a fővárosba. 1944 őszétől e szekció sejtjei bekapcsolódtak a már ténylegesnek minősíthető fegyveres ellenállásba. Ilyen sejt volt a költő Várnai Zseni csoportja is.
A brit titkosszolgálatoknak nem volt céljuk nemzeti felkelés kirobbantása. A Special Operations Executive (Különleges Akciók Szervezete, SOE) kapcsolatot épített ki az angolbarát politikusokkal, a háttérből támogatta a béketapogatódzásokat, s közreműködött az 1943 őszi előzetes fegyverszüneti feltételek – lásd fent – kidolgozásában. Törekedett a még a háború előtt kiépített hálózat aktivizálására, s ügynökeit a hírszerzés céljaira, illetve a hadiipari termelés és a hadiszállítások szabotázsakciókkal való zavarására kívánta felhasználni. Ilyen, az angolokkal kapcsolatban álló sejt volt például az 1942-ben Győrben felszámolt Nádas–Marton-csoport. 1944-ben a SOE vetette be Szenes Anna csoportját is, hogy vegye fel a kapcsolatot a budapesti gettó feltételezett ellenálló csoportjaival.
A Szovjetunió ezzel ellentétben fegyveres felkelést szeretett volna szítani minden németek által megszállt vagy a német szövetségi rendszerhez tartozó országban, még ott 236is, ahol nem voltak német csapatok. A Vörös Hadsereg 1941 után, a német megszállás előtt hét ejtőernyős csoportot dobott le Magyarországon, közülük viszonylag ismertebb volt Pataki Ferenc és Oleksza Borkanyuk egysége. A partizánháború kirobbantásának azonban Magyarországon nem voltak meg sem a társadalmi, sem a földrajzi feltételei, így alapvető feladatukat eleve nem voltak képesek teljesíteni. A szovjet vezetés a létező függetlenségi mozgalmat nem támogatta, mivel annak politikai céljai messze álltak elképzeléseitől. A többi antifasiszta hatalom titkosszolgálatai nem érdeklődtek igazán Magyarország iránt.
A német megszállástól kezdve megjelent az országban az idegen hatalom fegyveres ereje és biztonsági szervezete (például a Gestapo), ennélfogva ettől az időtől Magyarországon is tényleges ellenállásról beszélhetünk. A függetlenségi mozgalmat alkotó csoportok a nemzeti érdekeket képviselték, ami elsődlegesen továbbra is az ország kivezetését jelentette a háborúból, ám ez 1944 tavaszától kibővült a németekkel egyre inkább összefonódó Sztójay-kormányzattal szembeni fellépéssel, a megszálló hatóságok és fegyveres testületek elleni – valóságos – ellenállással, valamint a zsidóellenes intézkedések tompításával, deportálásuk megakadályozásának szándékával, s egyre inkább az embermentéssel. Egy országos méretű ellenállási mozgalom, esetleg felkelés kibontakoztatásához azonban már nem állt rendelkezésre elegendő idő.
Az immár gyakorlatilag és etimológiailag is tényleges értelmű ellenállás szervezésének igényével alakult meg 1944. május közepén a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a legitimista Kettőskereszt Szövetség és a Békepárt (az illegális kommunista párt legális fedőszerve) részvételével a Magyar Front. A júliusban összeállt Intéző Bizottság elnöke Szakasits Árpád szociáldemokrata pártelnök lett, tagja Tildy Zoltán kisgazda pártelnök, Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárttól, Kállai Gyula a Békepárttól, Pálffy József a római katolikus és Kenessey Pongrác a protestáns szervezetektől. Szeptemberben csatlakozott a Nemzeti Parasztpárt. A Magyar Front röplapokon sztrájkra, szabotázsra és a németek elleni fegyveres harcra buzdított. Szeptemberben a kormányzóhoz eljuttatott emlékiratban a háborúból való haladéktalan kilépést, a munkásság felfegyverzését és nemzeti egységkormány kinevezését szorgalmazta. Horthy október 11-én fogadta Tildyt és Szakasitsot, ám a kormányzat és a Magyar Front közötti tevőleges együttműködésre a kiugrási kísérlet kudarca miatt már nem kerülhetett sor.
A Magyar Front akcióbizottságaként alakult meg a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. A Bajcsy-Zsilinszky Endre elnökletével a nyilas hatalomátvétel után, november 9-én felállított csúcsszerv egy nemzeti felkelés megszervezését vállalta magára, amelynek győzelme után kormánnyá alakult volna át. Bajcsy helyettese Csorba János volt. A Bizottság másnapi kiáltványában a Hitler-ellenes erők összefogását, a németek és a nyilasok elleni felkelés megszervezését és kirobbantását, az ország – belülről kiinduló – felszabadítását, a magyar nemzet képviseletét, valamint a megszakadt legitimitás továbbvitelét fogalmazta meg. Kiss János nyugállományú altábornagy vezetésével megszervezték a Katonai Vezérkart, amely tervet dolgozott ki a budapesti felkelésre. Annak sikere esetén épségben adták volna át a fővárost a szovjet csapatoknak. Konspirációs hiányosságok és árulás nyomán azonban a nyilas Nemzeti Számonkérés Szervezete 22-én a Bizottság és a Vezérkar vezetőségét és több száz tagját lefogta. A Honvéd Vezérkar főnökének III. számú bírósága december 8-i, 14 vádlott ellen hozott ítélete alapján a Margit körúti fogházban kivégezték Kiss altábornagyot, Nagy Jenő ezredest és Tartsay Vilmos századost. A sopronkőhidai fegyházban 24-én kivégezték Bajcsy-Zsilinszky Endrét is. Ezzel az összefogott országos, de legalább fővárosi szintű felkelés lehetősége végleg semmissé vált.
A polgári körökből kiinduló ellenálláshoz sorolható a két ifjúsági szervezet, a kisgazda ihletésű Szabad Élet Diákmozgalom és a Győrffy-kollégium bázisán létrejött baloldali Nemzeti Ellenállási Diákmozgalom is. November 7-én a két szervezet Magyar Diákok Szabadságfrontja néven egyesült, s csatlakozott a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságához. A budapesti fegyveres felkelés céljából alakították meg a Táncsics- és a Görgey-zászlóaljat. A Szent-Györgyi Albert nevével jelezhető szervezkedés viszont nem tagolódott be a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságába.
A Táncsics-zászlóalj egyetemi hallgatók fegyveres csoportja volt, amelyet a Nemzetőrség, majd a Kisegítő Karhatalom (Kiska) keretében szerveztek. Parancsnoka Várhelyi József végzős orvostanhallgató lett, létszáma december elejére megközelítette a 400 főt. Legalitásának megőrzésére hivatalos megnevezése az 1. páncéloshadosztály pótkeretéhez beosztott I. felderítő-zászlóalj, másként Hungarista Felderítő Zászlóalj volt. Több száz fiatalt látott el katonaigazolvánnyal, a nyilas hatalomátvétel után fegyverszerzési, vasútrobbantási és egyéb fegyveres akciókat hajtott végre. November elejétől őrizte a Frigyesi Klinikát, ahol mintegy 300 üldözött bújt meg. Miután gyanússá vált, december 24-én kivonult az 1. páncéloshadosztály Vecsés–Rákoshegy–Rákoscsaba védőszakaszába. Rákos-hegyen az ottani ellenállási csoporttal 25-én lefegyverezte a nyilas őrséget, majd 27-én parlamentereket küldött a szovjet 297. lövészhadosztályhoz a település békés átadására és a további együttműködés megtárgyalására. Ugyanezen a napon azonban visszavonulásra kényszerült, amit harcolva és rendezetten hajtott végre. Tagjai Pesten szétszóródva más ellenálló csoportokhoz csatlakoztak, illetve őrizték tovább a Frigyesi Klinikát.
A Görgey-zászlóaljat Mikó Zoltán vezérkari százados segítségével a Prónay-különítmény fedésében alakították meg. Tagjai a nyugatra telepítést elkerülni akaró egyetemisták, munkásfiatalok, katonaszökevények, behívás elől bujkáló férfiak voltak. Szervezése november elején kezdődött, végleges körlete a VIII. kerületi Vas utca 12. alatt volt. Parancsnoka Csohány Endre tartalékos főhadnagy lett. Fegyverszerzési, embermentési és egyéb akciókat hajtott végre. November 21-én egy razzia során a zászlóalj 10 munkaszolgálatos tagja a nyilasok kezére került, akiket december 4-én kivégeztek. Ez az ügy volt közvetlen kiváltója Prónay Pál letartóztatásának és különítménye felszámolásának. A 245 fős Görgey-zászlóaljat, lebukásának megelőzésére, Mikó százados december 8-án a Börzsönybe 237irányította. Vámosmikola térségében Márthon István alezredes irányításával partizántevékenységet és felderítést folytatott, majd 25-én átment a szovjet oldalra. A zászlóalj tagja volt az 1989 utáni Magyar Köztársaság első elnöke, Göncz Árpád is.
A bizonyos értelemben a Magyar Front örökébe lépő Magyar Nemzeti Függetlenségi Front már nem tartozik az ellenállás témakörébe, ám a teljesség kedvéért említést kell tenni róla. 1944. december 3-án alakult meg a már a szovjet csapatok kezén lévő Szegeden, az alapító okiratot hatan írták alá: Valentiny Ágoston a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Balogh István a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt, Erdei Ferenc a Nemzeti Parasztpárt, Révai József a Magyar Kommunista Párt, Örley Zoltán a Polgári Demokrata Párt és Komocsin Mihály a szakszervezetek nevében. A szervezet programja sürgette “új demokratikus Magyarország” felépítését, nemzetgyűlés összehívását, és az ún. nemzeti bizottságokra támaszkodó kormány megalakítását. Ez utóbbi – mint látni fogjuk – nem valósult meg, ellenben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front részt vett az Ideiglenes Nemzeti Kormány moszkvai összeállításában. A háború éveiben ugyanezen a néven működött Svájcban egy emigráns magyar antifasiszta szervezet is.
A német megszállás után újabb 22 szovjet szervezésű fegyveres csoportot dobtak le Magyarország akkori területén. Törekvésük a partizánháború kirobbantására a feltételek hiányában továbbra sem járt sikerrel. Viszonylag eredményes volt közülük Nógrádi Sándor Szlovákiából a salgótarjáni-medencébe átjött, Uszta Gyula Kárpátalján, Dékán István, illetve Maléter Pál Erdélyben harcolt csoportja. Tagjaik közül sokakat a krasznogorszki antifasiszta táborban képeztek ki. Uszta Gyula partizánegységéről azonban nem lehet elhallgatni, hogy 1944 novemberében, miután tevékenységi körzetét elérte a szovjet Vörös Hadsereg, aktívan részt vett a kárpátaljai magyar és német lakosság összegyűjtésében a szolyvai internálótáborba, s onnan deportálásában a Szovjetunió belsejébe. A Kárpátalja bekebelezésére készülő szovjet vezetés utasítására begyűjtötte az 1939 előtti csehszlovák államapparátus és önkormányzati rendszer volt tisztségviselőit is.
Az ellenállás részét képezték a kifejezetten hazai ellenálló sejtek, partizáncsoportok. Nagy részük Budapesten jött létre, többségük a nyilas hatalomátvétel után. Közülük a teljesség igénye nélkül jelentősebb volt Gidófalvy Lajos Kisegítő Karhatalomba beépült csoportja (XIII/1. század), a Stollár-csoport, a Radó-csoport, Mikó Zoltán vezérkari százados szervezete, a katonai ellenállás sejtjei (Almássy Pál csoportja, a Légügyi Főcsoportfőnökségen, a Zách utcai laktanyában, s a Helyőrségi Kórházban szerveződött csoport), valamint a Magyar Kommunista Párt 3 akciógárdája (Szir-, Marót-, Laci-csoport). A kommunisták beléptek a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságába, a Katonai Vezérkarban ott volt Sólyom László és Pálffy György, akik azonban a kommunista harci csoportokat Kiss altábornagyéktól függetlenül szervezték.
A fővárosban harci osztagokat hozott létre a cionista ellenállás is. A budapesti fegyveres ellenállásra mintegy jeladás volt a Gömbös-szobor 1944. október 6-i levegőbe repítése, jelentősebb akció volt az újpesti nyilas székház felrobbantása 1945. január 10-én, az Andrássy úti Hűség Háza megtámadása november 27-én, a nyilas könyvesbolt felrobbantása december 14-én, az újpesti víztorony felrobbantásának megakadályozása december 31-én. Vidéken is működtek hazai szervezésű csoportok, így Miskolcon a MOKAN-Komité. Salgótarjánban, Szekszárdon, Kecskeméten, Nyíregyházán, Győrött volt még jelentősebb hazai antifasiszta szervezkedés.
Viszonylag sok magyar vett részt a környező és általában az európai országok partizánmozgalmában, így a szlovákiai Petőfi-osztagban, Kovalenko–Zalka és Kozlov–Grubics-csoportban, a jugoszláviai Petőfi-dandárban vagy a francia és az olasz ellenállásban. A Belga Partizánhadseregben 1941 szeptemberében 50 fős magyar század alakult. A párizsi felkelésben 140 magyar küzdött. 1944 szeptemberében a francia hadseregben alakult meg a Petőfi-század. A szlovák nemzeti felkelésbe – százalékosan is – igen sok magyar folyt bele, mintegy 20 partizánegységben bizonyított egyenként is nagy számú részvételük. Ez sem óvta azonban meg a felvidéki magyarságot attól, hogy az 1945. április 4-i kassai nyilatkozatban megfosszák minden jogától, beleértve csehszlovák állampolgárságát és tulajdonát is. Hasonlóképp nem mentette meg a magyar részvétel a délvidéki magyarságot az 1944. október–novemberi megtorlásoktól, amelynek mintegy 30-40 ezer ember esett áldozatul. Az 1945 januárjában Dániába vezényelt magyar megszálló ezredek már februárban felvették a kapcsolatot a dán ellenállás vezetésével (Generalstab) és az 1944. december 20-án megalakult Magyarország Barátai Klubbal (Ungerns Venner). Járdány Kálmán százados a parancsnoksága alatt álló zászlóaljat alárendelte a General-stabnak, s részt vett volna a május 13-ra tervezett általános felkelésben. Április 22-én Koppenhágában 100 honvéd fegyveres harc árán csatlakozott az ellenállókhoz.
A magyarországi ellenállás tragédiája, hogy bár egészen 1944 októberéig támogatni igyekezett a kiugrási politikát, az antifasiszta koalíció tagjai nem láttak egyetlen szervében vagy csoportosulásában sem olyan lehetséges kristályosodási pontot, amelyet hivatalosan elismerhettek volna Magyarország leendő kormányzati erejének. Annak ellenére sem, hogy több csoporttal vagy személlyel, például Szent-Györgyi Alberttel tárgyaltak is. Sem a hazai ellenállásnak, sem az országon kívüli magyar antifasiszta szervezeteknek nem lett partnerként kezelt De Gaulle-ja vagy Sikorsky-ja. Erre Károlyi Mihály pedig nem volt alkalmas.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT