A Magyar Királyi Honvédség 1945-ig

Teljes szövegű keresés

221A Magyar Királyi Honvédség 1945-ig
Az 1938–1945 közötti világháborús szakaszt végigharcolt m. kir. Honvédség szervezete sok mindent megőrzött az Osztrák–Magyar Monarchia idején létezett m. kir. Honvédségből, de több elemében el is tért attól. Az 1914–1918 közötti periódusról és a honvéd seregtestek részvételéről abban korábban olvashattunk. Nem túl sokban tért el a vezetési szervek rendszere, a politikai-katonapolitikai és a katonai szakmai vezetés kettőssége megmaradt. Lényegesebb különbség mutatható ki a harcoló alakulatok struktúrájában. A hagyományos értelmű első világháború idején a kettős szervezési elv érvényesült: két zászlóalj alkotott egy ezredet, két ezred egy dandárt, két dandár egy hadosztályt. 1943-ra végleg a gyakorlatba ültették át a hármas szervezési elvet: három zászlóalj alkotott egy ezredet, három ezred egy hadosztályt, amely így kilenc zászlóaljból állt nyolc helyett.
A magyar fegyveres erők szervezését, feltöltését, ellátását irányító és biztosító legfőbb államigazgatási szerv a Honvédelmi Minisztérium, a kormány egyik alkotója volt. A kiegyezésről szóló 1867:XII. törvénycikk alapján a “védelmi rendszer megállapítására vagy átalakítására” vonatkozó intézkedések irányítására állították fel, gyakorlati tevékenysége a m. kir. Honvédség 1868:XLI. törvénycikk alapján történt megalakításával kezdődött. A honvédelmi miniszter vezetése alatt álló szerv hármas funkciót látott el. Mint a Honvédség legfelsőbb hatósága kidolgozta és a Képviselőház elé terjesztette a honvédelemmel kapcsolatos törvényjavaslatokat, gondoskodott az elfogadott törvények végrehajtásáról és felügyelte azt; a Honvéd Vezérkar igényei alapján megszervezte és felállította a Honvédség alakulatait és intézeteit, gondoskodott azok anyagi, szellemi és személyi ellátásáról az Országgyűlés által biztosított honvédelmi költségvetésből; képviselte a honvédelmi kormányzatot az Országgyűlés előtt. Szervezetében (folyamatosan növekvő számban) ügyosztályokat állítottak fel, azokat ügykörük alapján ügycsoportokba, később csoportfőnökségekbe sorolták. Belső struktúráját többször átszervezték. A m. kir. Honvédelmi Minisztérium a cs. és kir. közös Hadseregre és annak magyarországi feltöltésű szervezetei felett nem rendelkezett, hatásköre a m. kir. Honvédségre és a m. kir Népfelkelésre terjedt ki.
Megnevezése 1918. október 31-től 1919. március 21-ig és 1919. augusztus 1-től 1920. május 31-ig Hadügyminisztérium, 1919. március 21-től július 31-ig Hadügyi Népbiztosság volt, ennek megfelelően irányítója az adott időszakokban a hadügyminiszter, a Tanácsköztársaság idején a hadügyi népbiztos volt. 1919. május 5-től Aradon, majd Szegeden, 1919. augusztus 1-től Budapesten párhuzamosan működött egy-egy Hadügyminisztérium, 1919. augusztus 15-től a kettőt a fővárosban egyesítették. Az újjászervezett minisztérium hármas feladatköre végig megmaradt. 1920-ban külön osztályt állítottak fel a trianoni béke katonai határozványainak végrehajtására, de ezzel párhuzamosan az Antant ellenőrzésének kijátszására több osztályt színleg más minisztériumok kötelékébe utaltak, amelyek 1938-ban nyerték vissza eredeti honvédelmi minisztériumi besorolásukat.
A honvédelmi miniszter mint a Honvédség politikai vezetője a kormány, s általában az egyéb csúcsszervek, így a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács tagja volt. Alkotmányos felelősséggel tartozott az Országgyűlésnek a Honvédséggel és a honvédelemmel kapcsolatos ügyekben. A kiegyezés utáni első m. kir. honvédelmi miniszter gróf Andrássy Gyula volt, aki beosztását 1867. február 20. és 1871. november 4. között töltötte be. Őt követte gróf Lónyay Menyhért 1871. november 14. – 1872. december 5.; Szlávy József 1872. december 5-15.; Szende Béla 1872. december 15. – 1882. augusztus 18.; báró Orczy Béla 1882. augusztus 20. – október 4.; gróf Ráday Gedeon 1882. október 4. – 1883. december 26.; báró Orczy Béla 1884. január 2. – október 28.; báró Fejérváry Géza ezredes 1884. október 28. – 1903. június 27.; Kolossváry Dezső szolgálaton kívüli vezérőrnagy 1903. június 27. – november 3.; Nyiri Sándor szolgálaton kívüli vezérőrnagy 1903. november 3. – 1905. június 18.; Bihar Ferenc altábornagy 1905. június 18. – 1906. március 6.; Pap Béla vezérőrnagy 1906. március 6. – április 8.; Jekelfalussy Lajos táborszernagy 1906. április 14. – 1910. január 17.; báró Hazai Samu szolgálaton kívüli vezérezredes 1910. január 17. – 1917. február 19.; báró Szurmay Sándor gyalogsági tábornok 1917. február 19. – 1918. október 31.; Linder Béla alezredes 1918. október 31. – november 9.; Bartha Albert alezredes 1918. november 9. – december 12.; gróf Károlyi Mihály 1918. december 12-30.; gróf Festetics Sándor százados 1918. december 30. – 1919. január 18.; Bőhm Vilmos 1919. január 18. – március 20.; Pogány József 1919. március 21. – április 3.; Bőhm Vilmos 1919. április 3. – június 24. (Fiedler Rezső, Haubrich József, Kun Béla, Szántó Béla társ-népbiztosok mellett a minisztérium tényleges irányítója); Szántó Béla 1919. június 24. – augusztus 1.; Szabó Zoltán (Arad) 1919. május 5-30.; gróf Károlyi Gyula miniszterelnök 1919. május 30. – június 5. (Arad–Szeged); Horthy Miklós altengernagy (Szeged) 1919. június 6. – július 12.; Belitska Sándor vezérőrnagy (Szeged) 1919. július 12. – augusztus 15.; Haubrich József 1919. augusztus 1-6. (Budapest); Schnetzer Ferenc vezérőrnagy 1919. augusztus 7-15. (Budapest); Schnetzer Ferenc vezérőrnagy 1919. augusztus 15. – november 24. 222(egyesítve, Budapest); Friedrich István 1919. november 24. – 1920. március 15.; Soós Károly vezérőrnagy 1920. március 15. – július 19.; Sréter István vezérőrnagy 1920. július 19. – december 16.; Belitska Sándor altábornagy 1920. december 16. – 1923. június 28.; gróf Csáky Károly szolgálaton kívüli lovassági tábornok 1923. június 28. – 1929. október 10.; Gömbös Gyula szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok 1929. október 10. – 1936. szeptember 2. (1932. október 1-jétől miniszterelnök); Somkuthy József szolgálaton kívüli tüzérségi tábornok 1936. szeptember 2. – október 12.; Rőder Vilmos szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok 1936. október 12. – 1938. május 13.; Rátz Jenő szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok 1938. május 14. – november 15.; Bartha Károly szolgálaton kívüli táborszernagy 1938. november 15. – 1942. szeptember 24.; Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredes 1942. szeptember 24. – 1943. június 12.; Csatay Lajos szolgálaton kívüli vezérezredes 1943. június 12. – 1944. október 16.; Beregfy Károly vezérezredes 1944. október 16. – 1945. május 1. (egyben vezérkarfőnök).
A Honvéd Vezérkar mint a Honvédség legfelsőbb szakmai irányító szerve kidolgozta a hadműveleti, felvonulási és államerődítési terveket, javaslatot tett a Honvédség szervezésére, ütőképességének fokozására, az ország háborúra való előkészítésére és mozgósítására, irányította a katonai felderítést és elhárítást, valamint a Honvédség és a rendvédelmi testületek katonai kiképzését és egy esetleges háborúra való felkészítését, továbbá állást foglalt minden alapvető vagy elvi jelentőségű honvédelmi kérdésben, beleértve a költségvetést is. A Honvéd Vezérkar főnöke, röviden a vezérkarfőnök, elvileg a Honvédség főparancsnokának általános és első helyettese, valamennyi fegyveres erő tényleges katonai vezetője volt. A beosztást 1900. február 15-én rendszeresítették. Elődjének számítható (bár nem egyenes jogelődje, de ugyanazon feladatköröket látta el) 1873-tól a honvédfőparancsnok általános katonai helyettese, a Honvéd Főparancsnokság adlátusa. Megnevezése változó volt, az 1920-as és az 1930-as években külön megfelelve a rejtés követelményeinek. A trianoni béke értelmében ugyanis – mint láttuk – a magyar haderőnek nem lehetett vezérkara, ezért 1921. június 1-jétől Magyarország fegyverkezési egyenjogúsításáig (az 1938. augusztus 29-i bledi egyezményig) rejtetten működött. A Huba-hadrend 1938. október 1-jei életbelépésével vette fel a Honvéd Vezérkar nevet. 1940. március 3-tól a vezérkarfőnök a kormányzó mint Legfelsőbb Hadúr közvetlen alárendeltje volt, szolgálatilag még a miniszterelnöktől sem függött. 1941-től szintén mint láttuk – a vezérkarfőnökök nem elégedtek meg csak a katonai ügyek irányításával, önálló politikai koncepciókat dolgoztak ki, amelyek a kormány és a Honvéd Vezérkar közötti ellentétekhez vezetett. Ilyen volt a háborúba lépés, a balkáni magyar megszálló erők vagy a román átállás nyomán teendő lépések kérdése.
Az első, vezérkarfőnöknek megfelelő adlátus Nagy Károly altábornagy volt, aki beosztását 1873. április 14-től 1875. március 23-ig töltötte be. 1875–1876 között betöltetlen volt, majd következett lovag liblói Graef Ede lovassági tábornok 1876. január 5. – 1889. december 12.; Forinyák Gyula lovassági tábornok 1889. december 12. – 1899. április 23.; csáford-jobbaházi Bolla Kálmán altábornagy 1899. április 30. – 1900. február 15. Ettől a naptól 1901. június 23-ig Bolla Kálmán altábornagy új megnevezéssel folytatta munkáját előző beosztásában mint a Honvéd Főparancsnokság vezérkarfőnöke; őt követte báró Klobuar Vilmos altábornagy 1901. június 23. – 1905. július 6.; jekel- és margitfalvi Jekelfalussy Lajos altábornagy 1905. november 13. – 1906. április 16. (megbízottként); 1906–1908 között betöltetlen volt; majd következett Jahl Gusztáv táborszernagy 1908. november 26. – 1911. június 16.; wirtsologi Rupprecht Henrik lovassági tábornok 1911. június 18. – 1913. február 1.; gróf tagliunói és talgatei Marenzi Ferenc altábornagy 1913. március 27. – 1915. január 28.; Braun József altábornagy 1915. február 1-14. (megbízottként); Karg János gyalogsági tábornok 1915. február 14. – 1918. november 30.
Az 1914–1918-as háborús szakasz idején a Honvéd Főparancsnokság csak a hátországi alakulatok és intézetek felett rendelkezett, a Honvédség kivonuló része az osztrák–magyar hadszervezet egészét irányító Hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK) kötelékébe sorolt Vezérkar (Genaralstab) alá tartozott, amelynek főnöke (Chef des Generalstabes) Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok volt 1912. december 12. és 1917. február 28. között, majd 1917. március 2-án Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok kapott megbízást, végül az uralkodó 1918. november 3-án kinevezte vezérkarfőnökké báró kövessházi Kövess Hermann tábornagyot, aki november 11-től az AOK-t is vezette, s beosztását december 20-i nyugdíjba helyezéséig töltötte be.
Az 1918–1919-es néphadseregnek nem volt Vezérkara. A Vörös Hadsereg Főparancsnokságának ismét volt vezérkarfőnöke: Stromfeld Aurél vezérkari alezredes 1919. május 4-től, a testület megszervezésétől június 29-ig, majd Julier Ferenc vezérkari alezredes 1919. július 3-tól augusztus 1-ig. A Nemzeti Hadsereg Fővezérségének vezérkarfőnöke Soós Károly vezérőrnagy volt 1919. augusztus 12. és december 12. között, majd ettől az időponttól 1920. március 15-ig ugyanezt a beosztást töltötte be mint a Nemzeti Hadsereg Vezérkarának vezérkarfőnöke. Őt Berzeviczy Béla altábornagy követte 1920. március 15. és 1921. június 1. között, majd ettől az időponttól munkáját a Honvédelmi Minisztérium VI. Csoport csoportfőnöke megnevezéssel folytatta 1922. január 4-ig. VI. csoportfőnök volt Lorx Győző tábornok 1922. január 4-től június 29-ig és Janky Kocsárd altábornagy (1925. május 1-jétől lovassági tábornok) 1922. július 1-től, aki december 7-től ugyanezt a funkciót töltötte be mint a Honvédelmi Minisztérium Katonai Főcsoport főcsoportfőnöke 1927. október 1-ig, amikortól ismét VI. csoportfőnök volt 1930. május 26-ig. A Honvédelmi Minisztérium VI. Csoportját vezette csoportfőnök-helyettesként Janky helyett 1927. május 1-től Rőder Vilmos altábornagy (1933. január 1-jétől gyalogsági tábornok), majd 1930. május 26-tól “saját jogon” mint csoportfőnök 1935. január 16-ig. Őt követte Som-kuthy József tábornok (1935. február 1-jétől altábornagy) 1935. január 16. – 1936. szeptember 5.; Rátz Jenő altábornagy (1938. április 30-tól gyalogsági tábornok) 1936. szeptember 5. – 1938. május 24.; Keresztes-Fischer Lajos altábornagy 1938. május 24. – szeptember 29. A Huba-hadrend 223érvénybelépésével, 1938. október 1-jétől ismét nyíltan létezett a Honvéd Vezérkar főnöke beosztás is: Werth Henrik gyalogsági tábornok 1938. szeptember 29. – 1941. szeptember 4.; Szombathelyi Ferenc altábornagy (1941. november 1-jétől vezérezredes) 1941. szeptember 6. – 1944. április 15.; Vörös János vezérezredes 1944. április 19. – október 16.; Beregfy Károly vezérezredes 1944. október 16. – 1945. május 1. (egyben honvédelmi miniszter is); végül Sáska Elemér vezérőrnagy, aki vezérkarfőnök-helyettesként vezette a vezérkart a honvédfőparancsnoki beosztást újból bevezető, egyben átvevő Beregfy helyett 1944. december 20. és 1945. április 24. között.
A vezérkarfőnök nem volt azonos a vezérkari főnökkel. Az előbbi a teljes haderő főparancsnokának helyettese volt mint az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezetének egészét irányító testület vezetője, korabeli meghatározás szerint 1895-től az összes fegyveres hatalom vezérkarának főnöke (Chef des Generalstabes für die gesammte bewaffnete Macht), röviden a Vezérkar főnöke (Chef des Generalstabes) vagy A Főnök (Der Chef). A katonai vezetési szerveknél szolgálatot teljesítő tisztek az ún. vezérkari testületbe kerültek át. Ennek tagjai, függetlenül beosztásuktól és szolgálati helyüktől, a cs. és kir. Vezérkar élén álló magasabb rendfokozatú tábornok, a vezérkarfőnök beosztottai voltak, s közülük kerültek ki az egyes seregtestek parancsnokainak helyettesei, a vezérkari főnökök. Ezt a struktúrát a Nemzeti Hadsereg és az 1922–1945 közötti m. kir. Honvédség lényegi változtatás nélkül követte. 1945 után, a szovjet szervezési elvek átvételével a korábbi vezérkarfőnök megnevezése vezérkari főnökre, a korábbi vezérkari főnöké törzsfőnökre módosult, s ezt a terminológiát használja az 1990 utáni Magyar Honvédség is.
A vezérkari testület (Generalstabs-Corps, vezérkari törzs) a katonai vezetés legfelsőbb szerveinél és a seregtest-parancsnokságoknál szolgálatot teljesítő tisztek külön állománykategóriája, korabeli meghatározás szerint a magasabbparancsnokságok segédközegeit kitevő tisztek testülete volt. Tagjai századostól ezredesig terjedő rendfokozatot viseltek, a tábornokká kinevezettek kikerültek az 1914-ben 500 fős testületből, s már nem használták rendfokozatuk előtt a vezérkari (vk.) jelzőt. A testületbe bekerülni a tiszti továbbképzés rendszerén keresztül, a megfelelő vizsgák sikeres elvégzését követően, a vezérkarfőnök kinevezése által lehetett. E rendszert az 1922 utáni Honvédség kisebb módosításokkal átvette. A Hadiakadémia elvégzésekor a legalább “jó” eredménnyel végzettek közül az akadémiaparancsnok javaslata alapján a vezérkarfőnök jelölte ki a vezérkari próbaszolgálatra beosztandókat, akik 1-2 évet töltöttek seregtestek törzsében, majd törzstiszti vizsgát tettek. A többiek csapattiszti állományban maradtak. A vezérkari testülethez való tartozás megjelent a hajtókán is. A legkisebb szint, ahol vezérkari főnöki beosztást rendszeresítettek, a dandár volt, s vezérkari főnök segítette a hadseregcsoport főparancsnokának munkáját is. Ez utóbbi altábornagy vagy vezérőrnagy rendfokozatot viselt, a hadseregé vezérőrnagyit vagy vezérkari (vk.) ezredesit, a hadtesté vk. ezredesit vagy vk. alezredesit, a hadosztályé vk. alezredesit vagy vk. őrnagyit, a dandáré vk. őrnagyit vagy vk. századosit.
A vezérkari testülethez hasonló jellegű, az Osztrák–Magyar Monarchia, majd az 1922 utáni m. kir. Honvédség hadszervezetének egészét átfogó, de nem általános rendeltetésű, hanem fegyvernemi kötődésű testület volt a tüzértörzs (Artillerie-Stab), korabeli meghatározás szerint a tüzérség megszervezését irányító, illetve a magasabb tüzér parancsnokok segédközegeit adó tisztek testülete; valamint a hadmérnöktörzs (Genie-Stab) vagy mérnökkar, korabeli meghatározás szerint az államerődítést végrehajtó közegeket, illetve a magasabb parancsnokok műszaki segédközegeit adó tisztek testülete.
A m. kir. Honvédség főparancsnoksága a Honvéd Vezérkar szerepének megnövekedéséig a legfelsőbb katonai vezető szerv volt. Tevékenysége a Honvédség 1868:XLI. törvénycikk alapján történt megalakításával kezdődött, s 1868. december 12-én alakult meg m. kir. Honvéd Főparancsnokság néven. A honvédfőparancsnok hatáskörébe tartozott a katonai kiképzés vezetése és felügyelete; a fegyelmi hatalom és a bírói felsőbbségi jog gyakorlása; a parancsnokságok, alakulatok, hatóságok, intézetek és hadi készletek felügyelete; az alárendeltek felterjesztéseinek véleményezése; előterjesztések és javaslatok tétele a honvédelmi miniszterhez a Honvédség kiképzésének, fegyelmi állapotának, harcképességének fokáról, ezekről évente jelentés tétele a m. kir. honvédelmi miniszter útján a cs. és kir. közös Hadügyminisztériumnak; előterjesztések tétele a honvédelmi miniszterhez a tisztek és tisztjelöltek előléptetéséről, illetve szolgálati beosztásáról. A honvédfőparancsnok legtöbb tevékenysége a gyakorlatban átment 1900. február 15. óta funkcionáló általános katonai helyettese, a vezérkarfőnök kezébe, a főparancsnok csak katonai alkalmazás esetén vezényelte legfelsőbb szinten a fegyveres erőket.
A Honvéd Főparancsnokság 1918. december 31-i hatállyal megszűnt, feladatát részben a Hadügyminisztérium, részben a budapesti katonai kerület parancsnoksága vette át. A Magyar Népköztársaság, majd a Tanácsköztársaság idején hadsereg-főparancsnokságot állítottak fel, amely nem volt azonos a korábbi Honvéd Főparancsnoksággal, a Népköztársaság idején annak felszámoló utódszervezete volt, a Tanácsköztársaság alatt pedig a hadműveleteket legmagasabb szinten irányító harcoló parancsnokság. Bizonyos funkcióit 1919–1920-ban a Horthy Miklós altengernagy Fővezérsége gyakorolta. A nevét 1922. január 4-én módosított formában visszanyerő Honvédség Főparancsnoksága feladata a hadsereg hazafias szellemének kialakításával és ellenőrzésével bővült ki. A fegyvernemi kiképzés irányítására tábornoki rangú fegyvernemi szemlélőket (később fegyvernemi felügyelőket) rendeltek a Honvédség főparancsnoka alá. 1925. november 18. és 1927. október 1. között a főparancsnoki beosztást egyesítették a rejtett vezérkarfőnökivel. Az 1938 utáni mozgósítások és hadműveleti alkalmazások során a főparancsnok és a vezérkarfőnök között állandósult súrlódások miatt a Honvédség főparancsnoka beosztást 1940. március 3-án megszüntették. 1944. december 20-án ismét felállították, de a Honvédség Főparancsnoksága hivatali szervezetének újjászervezésére már nem került sor.
A magyar fegyveres erő főparancsnokságának megnevezése 1868. december 12-től 1918. október 31-ig Honvéd 224Főparancsnokság, 1918. november 6-16. között Honvédség Főparancsnoksága, attól 1919. február 26-ig Hadsereg-főparancsnokság, 1919. május 4-től augusztus 2-ig Vörös Hadsereg Főparancsnoksága, 1919. július 12-től augusztus 9-ig Nemzeti Hadsereg Főparancsnoksága, 1919. augusztus 9-től 1920. március 1-ig Nemzeti Hadsereg Fővezérsége, 1922. január 4-től 1940. március 3-ig és 1944. december 20-tól 1945. május 1-ig Honvédség Főparancsnoksága volt.
Az első honvédfőparancsnok József királyi herceg tábornagy volt 1868. december 12. és 1905. július 5. között; őt követte báró Klobuar Vilmos lovassági tábornok 1905. július 6. – 1913. április 27. (1907. október 26-ig megbízott, attól kinevezett honvédfőparancsnok); báró dentai Rohr Ferenc lovassági tábornok 1913. május 4. – 1914. július 31.; Karg János gyalogsági tábornok 1914. augusztus 1. – 1918. november 5. A háború alatt a Honvéd Főparancsnokság csak a hátországban rendelkezhetett, a Honvédség frontra kivonuló része az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezetét irányító Hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK) alá tartozott. Ennek felállítását az 1914. július 25-i részleges mozgósításkor rendelték el. A Vezérkar békében meglévő irodái a mozgósítási terveknek megfelelően csekély szervezeti és személyi változással alakultak át AOK-vá július 31-ig. A Hadsereg-főparancsnokság vezetője a hadsereg-főparancsnok volt, formailag az uralkodó, a Legfelsőbb Hadúr helyettese. Frigyes főherceg tábornagy 1914. augusztus 2. és 1916. december 2. között, I. Károly császár 1916. december 2-től 1918. november 11-ig maga töltötte be a beosztást, az utolsó hadsereg-főparancsnok báró kövessházi Kövess Hermann tábornagy volt 1918. november 11. és december 20. között.
Kövess Bécsben még funkcionált, amikor Budapesten újjáalakították a Honvédség Főparancsnokságát. Belitska Sándor vezérőrnagy 1918. november 6-tól honvédfőparancsnok, november 16-tól december közepéig hadsereg-főparancsnok volt. Őt követte 1918. december 27. és 1919. február 26. között a beosztás felszámolásával megbízott nagyidai Sávoly János nyugállományú vezérőrnagy. A Vörös Hadsereg Főparancsnokságán a főparancsnoki beosztást (a testület megszervezésétől) Bőhm Vilmos töltötte be 1919. május 4. és július 10.; majd Haubrich József 1919. július 10-14.; végül Landler Jenő 1919. július 14. – augusztus 2. között. A függetlenné váló Magyar Királyságban ismét bevezették az intézményt, amely különböző nevekkel funkcionált. Nemzeti Hadsereg Főparancsnoksága, főparancsnok: Horthy Miklós altengernagy 1919. július 12. – augusztus 9.; Nemzeti Hadsereg Fővezérsége, fővezér: Horthy Miklós altengernagy 1919. augusztus 9. – 1920. március 1.; Nemzeti Hadsereg gyalogsági felügyelője: Willerding Rezső altábornagy 1920. március 1. – 1921. január 10.; Nemzeti Hadsereg csapatfőfelügyelője: Willerding Rezső altábornagy (1921. február 1-től gyalogsági tábornok) 1921. január 10. – 1922. január 4.; Honvédség főparancsnoka: Nagy Pál gyalogsági tábornok 1922. január 4. – 1925. október 27.; Janky Kocsárd lovassági tábornok 1925. november 18. – 1930. március 5.; Ferjentsik Ottó gyalogsági tábornok 1930. március 5. – május 25. (mint főparancsnok-helyettes); Kárpáthy Kamilló gyalogsági tábornok 1930. május 25. – 1935. január 16.; Shvoy István gyalogsági tábornok 1935. január 16. – 1936. szeptember 5.; Sónyi Hugó gyalogsági tábornok 1936. szeptember 5. – 1940. március 3.; a beosztást megszüntették, majd ismét rendszeresítették; az utolsó főparancsnok Beregfy Károly vezérezredes volt 1944. december 20. és 1945. május 1. között.
A főparancsnok és a vezérkarfőnök irányította a kato
gatást, amelyet területi egységekre osztottak. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezetének hadkiegészítési és adminisztratív ügymeneti célból kialakított legmagasabb ilyen szerve és hatósága a katonai terület-parancsnokság volt. Mozgósítás esetén ezek alkottak hadtestparancsnokságokat. A cs. és kir. közös Hadsereg 1912-ben 15 katonai területre Militr-Territorial-Bezirk tagolódott, amelyek közül 6 működött Magyarországon: I. Krakkó, II. Bécs, III. Grác, IV. Budapest, V. Pozsony, VI. Kassa, VII. Temesvár, VIII. Prága, IX. Leitmeritz Litomerice, X. Przemyl, XI. Lemberg, XII. Nagyszeben, XIII. Zágráb, XIV. Innsbruck, XV. Szarajevó. Az 1914. évi mozgósításkor kivonuló hadtestet állított ki a Bosznia–Hercegovina egészét átfogó, az 1912. évi véderőtörvény után felállított ragusai XVI. hadtestparancsnokság is, amelynek visszamaradó részlege Militärkommando Zárába, később Mostarba tette át székhelyét. A cs. kir. Landwehr 1914-ben 9 katonai területe a Monarchia “Lajtán túli felét” fedte le: I. Krakow, II. Wien, III. Graz, IV. Prag, V. Leitmeritz, VI. Przemyl, VII. Lemberg, VIII. Innsbruck, IX. Ragusa. A m. kir. Honvédség katonai közigazgatását 1868 és 1913 között többször átszervezték. 1868-ban 6 hadkerület alakult meg: I. Dunáninneni, II. Dunántúli, III. Tiszáninneni, IV. Tiszántúli, V. Király-hágóntúli, VI. Horvát–Szlavón. 1869-től székhelyük szerint nevezték meg ezeket: Pest, Buda, Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Zágráb. 1870-től megnevezésük hadrendi számmal ellátott honvéd kerületre változott: I. Pest., II. Kolozsvár, III. Kassa, IV. Pozsony, V. Buda, VI. Zágráb. 1871-ben egy új honvéd kerületet alakítottak, s a meglévőket részben átszámozták: I. Pest, II. Szeged, III. Kassa, IV. Pozsony, V. Buda, VI. Kolozsvár, VII. Zágráb. 1876-ban területi átszervezés nélkül az V. honvéd kerület székhelyét Székesfehérvárra helyezték át. 1913-ig ez a 7 honvéd kerület működött, ekkor nevüket honvéd katonai kerületre változtatták, s területüket úgy szervezték át, hogy egybeessenek a cs. és kir. közös Hadsereg katonai területeivel. A székesfehérvári V. kerületet megszüntették, egyidejűleg a kolozsvári és a zágrábi kerület hadrendi számát V.-re, ill. VI.-ra módosították. 1914-ben a 6 honvéd katonai kerület létezett: I. Budapest, II. Szeged, III. Kassa, IV. Pozsony, V. Kolozsvár, VI. Zágráb. A katonai területek (honvéd katonai kerületek) hadkiegészítési kerületekre tagozódtak. A cs. és kir. közös Hadsereg illetékessége alá 112, a cs. kir. Landwehrébe 39, a m. kir. Honvédségébe 28 hadkiegészítési kerület tartozott.
A Magyar Népköztársaság idején elvileg továbbéltek a korábbi honvéd katonai kerületek, a gyakorlatban a történelmi Magyarország összeomlásával párhuzamosan előbb a zágrábi, majd a pozsonyi, később a kolozsvári, végül a kassai szüntette be működését. A Tanácsköztársaság katonai 225közigazgatási beosztása követte a hadtestek szervezetét.
1919-től a Magyar Királyság katonai közigazgatása 7 honvéd kerületre tagolódott. 1919. augusztus 22-én a Fővezérség rendeletet adott ki az 1918 őszéig fennállott m. kir. honvéd katonai közigazgatás újjászervezéséről, s öt katonai körletparancsnokságot állított fel: I. Budapest, II. Siófok, III. Szombathely, IV. Kaposvár, VI. Miskolc. Az V. szegedi körletparancsnokságot a rendelet nem említi, a Fővezérség Siófokra történt távozásakor ott hátramaradt parancsnokságot eleve annak tekintették. A siófoki katonai körletparancsnokság az október 6-i román kivonulás után Székesfehérvárra tette át székhelyét. A VII. debreceni körletparancsnokságot csak a tiszántúli román kiürítése után, 1920. május 1-jén alakították meg. A katonai körletparancsnokságok kezdetben felügyelték a polgári közigazgatást is. A katonai és a polgári közigazgatást Horthy Miklós fővezér 1919. szeptember 14-én választotta ketté. A katonai körletparancsnokságok szerepét és feladatát 1922. április 21-től 7 vegyesdandár vette át, amelyek parancsnoksága békében a felsőfokú területi katonai parancsnokság feladatát is ellátták: 1. Budapest, 2. Székesfehérvár, 3. Szombathely, 4. Pécs, 5. Szeged, 6. Debrecen, 7. Miskolc. Minden vegyesdandár-parancsnok területi karhatalmi parancsnoki jogkörrel is bírt.
1938. november 22-től a vegyesdandárokat hadtestekké szervezték át: I. Budapest, II. Székesfehérvár, III. Szombathely, IV. Pécs, V. Szeged, VI. Debrecen, VII. Miskolc. A Felvidék visszacsatolása után, 1939. január 23-tól felállították a kassai VIII., Erdély visszacsatolását követően, 1940. november 15-től a kolozsvári IX. hadtestet. A hadtestek katonai közigazgatási körzetét honvéd kerületnek nevezték. Az 1919–1945-ös világháborús szakasz idején a honvéd kerületi parancsnokság az általa felállított hadtestparancsnokság mozgósítása és elvonulása után az annak székhelyén visszamaradó, felsőfokú területi katonai hatóságként működő vezető szerv volt. Parancsnoka, a hadtestparancsnok mellé beosztott tábornok, a hadtest elvonulásakor vette fel a honvéd kerületi parancsnok címet. Feladata a katonai rend és fegyelem, a vagyon- és közbiztonság fenntartása, a nemzet- és államellenes tevékenység megakadályozása, a hadműveleti területen harcoló hadtest személyi és anyagi utánpótlásának irányítása, újabb mozgósítások végrehajtása, a visszamaradó póttestek, alsófokú katonai területi hatóságok, kiegészítő parancsnokságok, bevonulási központok munkájának szabályzása és ellenőrzése, s a kiképzés elvi irányítása volt.
A hadtestcsoportok hadműveleteinek irányítására 1940. március 1-jén felállítottak három hadsereg-parancsnokságot. A 1. állomáshelye Szolnok volt, a 2.-é Budapest, a 3.-é Pécs. Az 1. hadsereg-parancsnokság kötelékébe hadrendileg az V., a VI., a VIII. és a gyorshadtest a 2.-éba az I., a II. és a VII. a 3.-éba a III. és a IV. hadtest tartozott. Eredeti összetételben egyik hadsereg sem került alkalmazásra.
Az 1. hadsereget először 1940. július 1-jétől Románia ellen mozgósították. Fegyveres fellépés esetén a harcrend középső szakaszán négy hadtesttel (I., II., IV., VI.) felvonuló 1 hadseregnek szánták a döntő szerepet, a román Károly-vonal áttörését. Az erdélyi bevonulás után, a IX. hadtest felállításáig a hadsereg-parancsnokság a VI. és a VIII. hadtesttel Erdélyben maradt. Második mozgósítására 1944. január 6-án került sor, s a VI. hadtestparancsnoksággal, a 16., 24. gyaloghadosztállyal és az 1., 2. hegyidandárral lezárta az Északkeleti-Kárpátok átjáróit. Április 1-jén belépett a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe, s állományába került a 20., 25. gyalog-, a 2. páncéloshadosztály, s a megszálló VII. hadtestparancsnokság (18., 21., 201. könnyűhadosztály). A galíciai hadműveleteknél bemutatott, április 17-én indított támadást a következő hadrendben hajtotta végre: északon a VII. hadtest (18. könnyű-, 16. gyaloghadosztály), középen a német XI. hadtestparancsnokság (24. gyalog-, 2. páncéloshadosztály, 1., 2. hegyidandár), délen a VI. hadtest (25. gyalog-, 27., 201. könnyűhadosztály). Májusban a hadsereg kötelékébe került a megszálló 19. könnyűhadosztály, amelyet a 201. könnyűhadosztály feloszlatásával a 18. könnyűhadosztállyal együtt kétezredes tartalékhadosztállyá szerveztek át, valamint a 7. gyaloghadosztály. Az 1944. július 23-án megindult szovjet támadáskor a balszárnyon a VII. hadtest (16., 7., 24. gyalog-, 18. tartalékhadosztály), a jobbszárnyon a VI. hadtest (25. gyalog-, 19. tartalék-, 27. könnyűhadosztály, 1. és 2. hegyidandár, 66. határvadászcsoport) állt, a 2. páncéloshadosztály képezte a hadseregtartalékot. A Tatár-hágó előterébe, Zabie–Rokieta–Javorov–Zielona vonalára visszavonult hadsereg megerősítésére augusztus 1-jén mozgósították a III. és az V. hadtestparancsnokságot, a 6., a 10. és a 13. gyaloghadosztályt. A 18., 19. tartalék- és a 7. gyaloghadosztályt feloszlatták, maradványaikkal a 16., 20. és 24. gyaloghadosztályt erősítették meg. Románia átállása után az erdélyi frontra irányították a 20., 25. gyalog-, a 27. könnyű- és a 2. páncéloshadosztályt. 1944. szeptember elejétől a Lupkowi-szorostól az Uzsoki-szorosig a III. hadtest (6. gyaloghadosztály, 2. hegyidandár), a Vereckei-hágónál az V. hadtest (13. gyaloghadosztály, 1. hegyidandár), a Toronyai-, a Pantyr- és a Tatár-hágónál a VI. hadtest (16., 10., 24. gyaloghadosztály) védekezett. Október 12-én a pesti hídfő felállítása címen a VI. hadtestparancsnokságot és a 10. gyaloghadosztályt kivonták az 1. hadsereg kötelékéből. A hadsereg október 17-től adta fel kárpáti állásait, miután a Tiszántúlon észak felé törő szovjet erők elvágással fenyegették. A III. hadtest (6. gyaloghadosztály, 2. hegyidandár, 66., 72. határvadászcsoport) viszonylag zavartalanul vonult vissza a Nagyberezna–Zemplénoroszi vonalra. Az V. hadtest (13. gyaloghadosztály, 1. hegyidandár, ungvári csendőrzászlóalj) súlyos harcokban Munkács–Szolyva irányába húzódott vissza. A Vasváry-csoport (6., 24. gyaloghadosztály) Csap térségén át Vásárosnaményig vonult vissza. Decemberben a hadsereg V. hadteste (6., 16., 24. gyalog-, 2. tábori póthadosztály) a Szepsi–Rozsnyó–Besztercebánya vonalon harcolt, a III. hadtestparancsnokságot kivonták. 1945. január 11-én a lengyel területről hazairányított 5. tartalékhadosztályt még az 1. hadsereg alárendeltségébe helyezték, majd január 18-án a hadsereg-parancsnokságot mint vezetési szervet kivonták. A 6. gyalog- és az 5. tartalékhadosztályt feloszlatták, maradványaikkal a többi seregtestet töltötték fel. A 2. tábori póthadosztályt kivonták, hogy a hungarista honvédhadosztályok magját képezze. Az 1. hegyidandár, a 16. és a 24. gyaloghadosztály a német 8. hadsereg alárendeltségébe lépett. 226Márciusban a hadsereg-parancsnokságot az V. hadtestparancsnoksággal és az 1. hegyidandárral a Balaton–Zirc–Győr vonalra, a Klára-állásba irányították. A 16. és a 24. gyaloghadosztály Szlovákiában és Morvaországban maradt. A hadsereg áprilisban visszavonult Ausztriába, ahol a II. és az V. hadtestparancsnoksággal, a 20., 25. gyalog-, a 7., 8. tábori pót- és a Szent László hadosztállyal letette a fegyvert a britek előtt. Parancsnokai: Nagy Vilmos altábornagy (1940. május 1-jétől gyalogsági tábornok) 1940. március 1. – 1941. február 1.; Schweitzer István altábornagy (1941. november 1-jétől vezérezredes) 1941. február 1. – 1942. augusztus 1.; Náday István altábornagy (1942. november 1-jétől vezérezredes) 1942. augusztus 1. – 1944. április 1.; Lakatos Géza vezérezredes április 1. – május 15.; Beregfy Károly vezérezredes május 15. (26-án veszi át) – augusztus 1. július 25-től nem tölti be); Farkas Ferenc altábornagy (VI. hadtestparancsnokként helyettesít) július 25. – augusztus 3.; Miklós Béla vezérezredes augusztus 1. (3-án veszi át) – október 16.; László Dezső vezérezredes október 17-től.
A 2. hadsereget első ízben Románia ellen, 1940. június 27-én mozgósították. A harcrend jobbszárnyán a Fehér-Köröstől délre húzódó határszakaszt kellett biztosítania, illetve a Károly-vonal déli szárnyának megkerülésével Nagyváradot kellett volna birtokba vennie. Szeptember 5-13. között a II., V. és VI. hadtesttel Kolozsvár végcéllal részt vett az erdélyi bevonulásban. Az 1941. áprilisi délvidéki hadművelethez I. és VII. hadtestét mozgósították (csak az előbbi került bevetésre). 1942 áprilisától a német Dél Hadseregcsoport, június 4-től a Weichs-seregcsoport, július 9-től a B Hadseregcsoport kötelékében vett részt a keleti hadszíntér hadműveleteiben. A 207 ezer fős hadsereg harcrendje a kivonuláskor: III. hadtest (6., 7., 9. könnyűhadosztály), IV. hadtest (10., 12., 13. könnyűhadosztály), VII. hadtest (19., 20., 23. könnyűhadosztály), 1. páncéloshadosztály, 1. repülőcsoport. Az április 11. és július 27. között kiszállított hadsereg egy része Kurszktól a Tyimi előretöréssel, a többi gyalogmenetben jutott ki a Donhoz. Nagyobbik része a július 18. és szeptember 16. közötti doni hídfőcsaták során esett át a tűzkeresztségen. A Don jobb partján Voronyezstől Pavlovszkig húzódó 200 km-es arcvonalán északról délre a III. hadtest (9., 6., 20. könnyűhadosztály), IV. hadtest (7., 13., 10. könnyűhadosztály), VII. hadtest (12., 19., 23. könnyűhadosztály) foglalt védőállásokat, az 1. páncéloshadosztály a Cramer-hadtest kötelékébe került. Az 1943. január 12-i urivi és a 14-i scsucsjei áttörését követően részekre szakítása, s részeinek bekerítése után, 17-én rendelték el visszavonulását. Maradványai az 1. páncéloshadosztály és a Vargyassi-csoport kivételével 24-én váltak ki az arcvonalból. A főerőktől elszakított, január 15-étől a német 2. hadseregnek alárendelt III. hadtest február 3-ig utóvédharcokat folytatott. A 2. hadsereg becsült vesztesége 120 ezer hősi halott, eltűnt, sebesült, hadifogoly volt. Töredékei április–májusban tértek haza. Parancsnokságából 1943. május 1-jén megalakították a Magyar Megszálló Erők Parancsnokságát. Az 1944. május 10-én életbe lépő Szabolcs-hadrend alapján parancsnokságát megszüntették. 1944. augusztus 28-án a IX. hadtest törzséből újjáalakított 2. hadsereg-parancsnokság átvette a vezetést az Erdélyben gyülekező magyar erők felett. Feladata a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavétele volt. A szeptember 5-én megindított támadáskor hadrendje: II. hadtest (7., 9. tábori pót-, 25. gyalog-, 2. páncélos-hadosztály, 1., 2. hegyi-pótdandár), IX. hadtest (2. tábori póthadosztály, 9. határvadászdandár, Székely Határőrség). A IX. hadtest szeptember 12-én a német 8. hadsereg kötelékébe került. A Maroson és Kis-Küküllőn átkelt II. hadtestet a dél-erdélyi szovjet előretörés miatt szeptember 8-tól az Aranyos és a Maros mögé visszavonva, védelembe rendelték. A védelem súlyát a tordai csatában a II. hadtest viselte, amely október 8-ig tartott ki állásaiban, ahonnan a szovjet főerők alföldi előretörése miatt először a Szamos vonalára, majd október 11-én Kolozsvárt feladva, a Meszes-hegységbe vonult vissza. A debreceni csatában a 2. hadsereg a német 8. hadsereggel együtt elkerülte a bekerítést. Nagyvárad eleste után a Zilah–Szilágysomlyó–Nagykároly vonalon a Nyírségbe vonult vissza, október 16-31. között seregtesteivel (II. és VII. hadtestparancsnokság, 25. gyalog-, 2. páncélos-, 12. tartalék-, 4., 7. tábori póthadosztály, 1., 2. hegyi-pótdandár) Tokaj és Polgár között átkelt a Tiszán. Október 20-tól a hadsereg-parancsnokságot, a II., és a VII. hadtest törzsével a Duna-vonal Ercsi és a Dráva-torkolat közötti védelmének megszervezésére a Dunántúlra szállították. November 13-án a hadsereg-parancsnokságot kivonták az arcvonalból, hogy a Németországban kiképzendő magyar alakulatok felett átvegye a vezetést. Seregtestei közül a 25. gyaloghadosztály (a 3. hadseregben) a 2. tábori póthadosztály (az 1. hadseregben), a 27. könnyűhadosztály és a 2. páncéloshadosztály ( a Fretter-Pico-seregcsoportban) folytatta a harcot. Parancsnokai: Jány Gusztáv altábornagy (1941. május 1-jétől gyalogsági tábornok, július 29-től vezérezredes) 1940. március 1. – 1943. augusztus 5.; Lakatos Géza vezérezredes 1943. augusztus 1. – 1944. április 1.; Veress Lajos altábornagy (szeptember 1-jétől vezérezredes) 1944. augusztus 25. – október 16.); Major Jenő altábornagy (november 1-jétől vezérezredes) október 16. – december 1.
A 3. hadsereget is Románia ellen mozgósították először, 1940. július 1-től. Feladata a balszárnyon a VII. és a VIII. hadtesttel a Felső-Tisza völgyében indítandó támadás lett volna. 1941. április 4-én a 3. hadsereg parancsnokságát jelölték ki a délvidéki hadművelet irányításával, amelyben hadrendje IV. hadtest (2., 10., 12. gyalogdandár, 16. határvadász-zászlóalj), I. hadtest (1., 13., 15. gyalogdandár), V. hadtest (14., 19. gyalog-, 2. lovasdandár), gyorshadtest (1., 2. gépkocsizódandár, 1. lovasdandár) volt. Az 1944. május 10-én életbe lépő Szabolcs-hadrend a 3. hadsereg-parancsnokságot megszüntette. Újbóli felállítására 1944 szeptemberében került sor, amikor a Dél-Alföldön harcoló IV. és VII. hadtestet német irányítás alá akarták vonni. Szeptember 13-tól a IV. hadtestnek (8. és 6. tábori pót-, 20. gyalog-, 1. páncéloshadosztály, 1. huszár-pótezred) a Makó–Gyula, a VII. hadtestnek (4. tábori pót-, 12. tartalékhadosztály) a Gyula–Nagyvárad terepszakaszról Arad–Lippa, illetve Belényes irányába előretörve kellett lezárnia a Maros völgyét és az Erdélyi-szigethegységet. A szovjet csapatok kilépését a Maros mentén a hegyek közül nem sikerült megelőzni. A Honvéd Vezérkar szeptember 20-i intézkedése alapján a 3. hadsereg-parancsnokságot 21-én a IV. hadtest törzséből ismét felállították. 227Ez utóbbi feladatait a lengyel területről visszavont VIII. (volt II. tartalék) hadtestparancsnokság vette át. Október elején a hadsereg feladata a Szeged–Nagyvárad vonal védelme volt. A jobbszárnyon a VIII. hadtest (20. gyalog-, 23. tartalék-, 8. tábori pót-, 1. huszár-, 1. páncéloshadosztály), a balszárnyon a VII. hadtest (4. tábori pót-, 12. tartalékhadosztály) állt. Október közepén a hadsereg, miután a Tiszántúlról visszavettetett, megkapaszkodott a Szolnok–Alpár–Kiskunfélegyháza–Kistelek–Baja vonalon. A Budapest irányába indított szovjet támadás az alábbi harcrendben érte: jobbszárnyon a 23. tartalék- és a 10. gyaloghadosztály, középen a VIII. hadtest (8. tábori pót-, 1. páncéloshadosztály), balszárnyon a német LVII. hadtest (4. SS-páncélgránátos-, 20. gyalog-, 1. huszárhadosztály). A szovjet áttörés után a 10. gyalog-, az 1. páncéloshadosztályt és az 1. huszárhadosztály részeit a pesti hídfőbe vonták, a 8. tábori pót-, a 20. gyaloghadosztály és az 1. huszárhadosztály zöme német alárendeltségben a Dunántúlra került. A 3. hadsereg-parancsnokság november 13-tól a Duna védelmét irányította Ercsitől a Dráva torkolatáig, de a szovjet kitörést követően a dél-dunántúli hídfőkből 30-án a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokság átvette attól a hadműveleti vezetést, a hadsereg-parancsnokság Nagyigmándra települt. Márciustól a Balck-seregcsoport (német 6., magyar 3. hadsereg) kötelékében az Északnyugat-Dunántúlon volt védelemben, az 1. huszár-, a 2. páncélos- és a 23. tartalékhadosztály arcvonalszakasza Esztergomtól Zsámbékig terjedt. A szovjet bécsi offenzíva során az 1. huszárhadosztálynál átszakították védelmét, a 3. hadsereg Nyergesújfalunál a Dunához szorult, március 25-én átkelt az északi partra, és a Csallóköz felé vonult vissza. Ott magához vonva a kiképzés alatt álló 27. gyaloghadosztályt és 9. határvadászdandárt, osztrák területre hátrált, s 1945. május 8-án Linznél amerikai csapatok előtt tette le a fegyvert. Parancsnokai: Gorondy-Novák Elemér altábornagy (1941. május 1-jétől lovassági tábornok) 1940. március 1. – 1941. november 1.; Decleva Zoltán altábornagy (1942. október 1-jétől vezérezredes) 1941. november 1. – 1942. december 1.; Csatay Lajos altábornagy (1943. február 1-jétől vezérezredes) 1942. december 1. – 1943. június 12.; Beregfy Károly altábornagy (1944. január 1-jétől vezérezredes) VI. hadtestparancsnokként helyettesít 1943. június 12. – augusztus 1., kinevezett parancsnok augusztus 1. – 1944. május 15.; Heszlényi József altábornagy (1944. november 1-jétől vezérezredes) 1944. szeptember 19-től.
A rejtett fejlesztés eredményeként 1938. október 1-jére, amikortól a m. kir. Honvéd Légierő megnevezés jogszerűen használhatóvá vált, az 1. repülődandár egy vadász- és két bombázóezrede hat vadász-, 2 éjjeli és 8 könnyűbombázó-századból állt, a Légierő Parancsnokság távolfelderítő-osztálya két századból, ehhez jött a hét 7 vegyesdandár-parancsnokság egy-egy közelfelderítő-százada. A Honvéd Légierő 1939. január 1-jén önálló haderőnemmé vált, megszűnt a repülődandár-parancsnokság, a kötelékeket a hadosztályszintű Légierő Parancsnokságnak rendelték alá. A tűzkeresztségen 1939. március 24-én esett át. A szlovák légierő Szobráncnál támadta a magyar földi csapatokat. Az Ungvárról felszállt 1/1. vadászszázad CR-32 gépei lelőttek 2 db B-534 szlovák vadászgépet, a Debrecenből felszállt 3/4. és 3/5. bombázószázad Ju-86K-2 gépekkel támadta az iglói repülőteret, s megsemmisített 10 szlovák repülőgépet, a kísérő 1/2. vadászszázad CR-32 gépekkel Zsebes repülőterét támadta. Az 1/1. vadászszázad délután Szobránc–Nagymihály térségébe berepülő 8 szlovák gép közül légiharcban lelőtt 2 db Š-328 közelfelderítő és 5 db B-534 vadászgépet. Tervezték a szombathelyi bombázóosztály bevetését is, de határozott német fellépésre a harcok abbamaradtak. A szlovák légierő 2 nap alatt 16 gépet vesztett a levegőben és 10 gépet a földön. Magyar repülőgép-veszteség nem volt. 1939. november 5-én Kassán Illy Sándor repülő vezérkari alezredes parancsnoksága alatt megalakult a Horthy Repülő Akadémia. Az 1939–1940. évi hadrend visszaállította a dandár-szervezést, 2 vadász-, 2 bombázó-, 1 közelfelderítő-ezreddel és 1 távolfelderítő-osztállyal. Az 1. repülődandár-parancsnokság 1940. június 6-án alakult meg, s július 2-án Görömböly-Tapolcára települt. A Honvéd Légierő összlétszáma 6075 fő, ebből 393 tényleges állományú tiszt, s 32 repülőszázadban 228 harci és 76 tartalék repülőgép volt. Az 1940–1941. évi hadrendben 8 vadász-, 10 bombázó-, 2 távolfelderítő-, 10 közelfelderítő-, 3 ejtőernyős- és 1 szállítórepülő-század, valamint 326 repülőgép, 482 tiszt és 5252 fő legénység szerepelt. A Honvéd Légierő, a légvédelem és a légoltalom irányítását 1941. március 1-jén a Honvédelmi Minisztérium Légügyi Főcsoportfőnökség vette át. Az 1941. április 4-én 0000 órától mozgósított 1. repülődandár, állományában 6 vadász- és 3 bombázószázaddal, részt vett a délvidéki hadműveletben. A vadászokat átlag hatszor, a bombázókat átlag háromszor vetették be, s végrehajtották a magyar hadtörténelem első ejtőernyős hadműveletét.
A Honvéd Légierő korábban kapcsolódott be a Szovjetunió elleni hadműveletbe, mint a földi erők. Néhány vadászszázad még a német támadás előtt kitelepült Bustyaházára és Felsőábrányba. A tartalékos tiszteket 1941. június 23-án behívták. Kassa bombázásának megtorlására június 27-én 8 órától egy bombázószázad Stanislaut bombázta, a közelfelderítők pedig határ menti szovjet katonai célpontokat támadtak. 29-én 25 bombázógép Stryjt bombázta. Ezzel lezárult a hadászati bevetés időszaka, s a Kárpát-csoport légi oltalmazása, illetve támogatása vált a Honvéd Légierő kijelölt alakulatainak alapvető feladatává. A repülőszázadok a földi csapatok előrehaladásával párhuzamosan Kolomea, Jezierzany, Bar, Szutyiszki, Annopol, Bersagy, Krivoj Rog, Kazanka, Dnyepropetrovszk, Golubovka, Lozovaja repülőterekre települtek előre. Gyakori váltással sok repülőszázad szerzett harctéri tapasztalatot, majd az őszi–téli időjárás miatt megkezdődött a fokozatos hazatelepülés. A repülőcsoport 1941-ben Ukrajnában 1454 harci bevetésen 2192 órát töltött levegőben, 217 t bombát dobott le, 30 repülőgépet lőtt le. Vesztesége 17 tiszt és 15 fő legénység volt, eltűnt 4 tiszt és 2 fő legénység, megsebesült 10 tiszt és 18 fő legénység. A veszteségi listára került 25 felderítő-, 14 vadász-, 11 bombázó-, 5 futár- és 1 szállítórepülőgép közül 21 megsemmisült vagy eltűnt, a többi 20-90 %-osan tört. Az 1941–1942. évi szervezési intézkedés alapján a Honvéd Légierőt átszervezték. 1941. november 1-jétől a Légierő Parancsnokság közvetlen alárendeltségébe került kivonuló repülőezredbe 1-1 távolfelderítő- és kiértékelő-, 2-2 közelfelderítő- és vadász-, 1 bombázószázad, valamint 3 228ejtőernyős és 1 ejtőernyős-szállítószázad; a kiképző repülődandárba 1 gyakorló-repülőezred (2 vadász-, 1 bombázó- és 1 felderítő-gyakorlóosztály, összesen 6 század), 1 harckiképző repülőezred (1-1 vadász-, bombázó-, felderítő- és megfigyelő-kiképzőosztály, összesen 8 század) és 1 szakkiképző repülőezred tartozott.
A 2. hadsereggel a hadszíntérre kivonuló 1. repülőcsoportba 1-1 távolfelderítő- és közelfelderítő-, bombázó-, szállítószázad, illetve 2 vadászszázad és 1 futárrepülő-raj tartozott, amelyek 1942 júniusától települtek Kurszk, Obojan, Konotop, Amaszovka, Sztarij Oszkol, Szlaszovaja és Ilovszkoje repülőtereire. Az 1/1. távolfelderítőosztály szeptember elején túljutott 100. bevetésén, a hó végére 25. légi győzelmén. Októbertől Poltaván megkezdődött átképzése He-111 bombázó, Sztarij Oszkolban Me 109F4B vadász típusokra. A 3/2. közelfelderítő-század gépeinek elhasználódásával október 25-én beszüntette működését. A 4/1. bombázószázad október 31-i utolsó, 80. bevetéséig 326 t bombát dobott, s 11 embert veszített. Az 1942. október 15-én 2. repülődandár megnevezést kapott 1. repülőcsoport 1943. január 12. után földi harcra kényszerült. Ilovszkoje és Alekszejevka körvédelme, többszöri kitörés és a visszavonulás során elesett 36, eltűnt 46, megsebesült 56, fagyást szenvedett 32 fő, elveszett az anyagkészlet 75%-a és 36 repülőgép. Február 2-ától a 2. repülődandárt újjászervezték. Az Légierő Parancsnokság nem adott újabb repülőgépeket a dandárnak, a Luftwaffe, bár pótolta a veszteségeket, kikötötte, hogy a gépek csak a hadműveleti területen állnak rendelkezésre: Ju-88 bombázó- és újabb Me 109F4B vadászgépeket adott át. Márciustól az 5/2. vadászszázadot Umanyban átképezték Me 109G-2 típusra. A 2. repülődandár a német Don repülőcsoport kötelékében vonult vissza Harkov, Kurszk, Poltava, Guti, Vinnyica, Kijev, Konotop, Boriszpol repülőtereire. Friss erőt jelentett a keleti fronton, hogy május elején a 4/1. bombázószázad visszatért a dél-franciaországi átképzésről, s Harkovból bevetésre került. A 2/2. zuhanóbombázó-századot augusztustól vetették be.
A Honvéd Légierő korszerűsítésére 1942. október 1-jén életbe lépett 1942–1943. évi szervezési rendelettel a vadászszázadok száma néggyel, a bombázóké eggyel nőtt, a felderítőké kettővel csökkent. A Légierő Parancsnoksághoz 3 repülődandár és 1 ejtőernyős-zászlóalj tartozott. Az 1. repülődandár 1-1 távolfelderítő-, vadász-, bombázó- és közelfelderítő-osztálya 2-2 századból állt, miként a 2. repülődandár 2 vadász-, 1 bombázó- és 1 közelfelderítő-osztálya. A kiképződandár repülőgépvezető-, harckiképző-, szakkiképző-ezredből és a Repülő Akadémiából, összesen 26 századból állt. 1943 májusában Ferihegyen megkezdte működését az 5/1. éjjeli vadász kísérleti keret. Budapest nappali védelmét június elején a 2/1. vadászszázad vette át. Az 1943. október 1-jén életbe lépett 1943–1944. évi szervezési intézkedés alapján egy repülőhadosztályba szervezett Honvéd Légierő 2 repülő- és 1 kiképződandárból, valamint 1 ejtőernyős-zászlóaljból állt. Az 1. repülődandárba az 5/1. vadászosztály (1 éjjeli és 2 nappali vadászszázad), az 1. és a 4. bombázóosztály (2-2 század), az 1. távolfelderítő-osztály (2 század) és a 3. közelfelderítő-osztály (2 század) a 2. repülődandárba az 1. és a 2. vadászosztály (3-3 század), a 3. bombázóosztály és a 4. közelfelderítő-osztály (2-2 század) a kiképződandárba a kiképző-, a szakkiképző-ezred és a Repülő Akadémia tartozott. A vadászszázadok száma kettővel, a bombázóké hárommal nőtt. További két századdal nőtt a hadosztályparancsnoki raj állománya. Az összesen 8 vadász-, 1 éjjeli vadász-, 1 romboló-, 10 bombázó-, 3 távolfelderítő- és 8 közelfelderítő-század 864 repülőgéppel rendelkezett, ebből 392 hadi, 432 gyakorló és iskola-, 40 különleges volt. 1943. október 5-én a 2. repülődandár 102. hadrendi számot kapott, s minden kivonult repülőalakulat a Szirmay Aladár vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló seregtest kötelékébe lépett. A 3/1. és a 2/1. közelfelderítő-századot 102/1. és 102/2. zuhanóbombázó-századdá, az 1. távolfelderítő-osztályt 1. önálló távolfelderítő-századdá szervezték át.
A német megszállás után, 1944. április 4-én Göring Cuno Heribert Fütterer altábornagy, német légügyi attasét a német légierő magyarországi meghatalmazott tábornokává nevezték ki, aki rendelkezett a magyar légierő felett, ideértve a földi létesítményeket és a légelhárító tüzérséget is. A honi légvédelmet megerősítették. Ferihegyen települt a 2/1. vadászszázad (Me 109G-4 gépekkel), a Repülő Kísérleti Intézet rombolószázada (Me 210 Ca-1 gépekkel), valamint a Repülő Kísérleti Műhely. A honi légvédelmi szolgálatot március 10-től látták el. Az 5/1. éjjeli vadászszázad (Me 210 Ca-D gépekkel) március 17-től, a szolnoki 1/1. vadászszázad április 1-jétől állt a honi légvédelem rendelkezésére. Heppes Aladár őrnagy parancsnoksága alatt május 1-jén megalakult a veszprémi 101. vadászosztály (2/1., 1/1., 5/3. század), amely a Honi Légvédelmi Parancsnokság alárendeltségében szeptember 25-ig kizárólag amerikai–angol kötelékek ellen harcolt. A hadműveleti területen a 102/1. bombázószázad június 1-jén mindössze 3 Ju-88-assal rendelkezett. Ekkor újította fel tevékenységét a 102/2. zuhanóbombázó-század, s lépett a 102. repülődandár kötelékébe a 102/2. (a korábbi 2/3.) vadászrepülőszázad és a magyar gyártású Me 210 Ca-1 gépekkel felszerelt 102. gyorsbombázó-osztály. Szeptember 3-án Kenyeriben megalakult a 101/II. vadászosztály. A szeptember 19-én megalakított 101. vadászrepülő-ezred Heppes őrnagy parancsnoksága alatt 25-én a Honi Légvédelmi Parancsnokságtól az 1. repülőhadosztály állományába került. A német 4. légiflottának alárendelt 102. vadász-, 102. romboló- és 102. gyorsbombázó-osztály Börgönd-Seregélyes, a 102/1. szállítórepülő-század Várpalota és Pápa-Vaszar repülőterein állomásozott. Október 12-én a 101. vadászrepülő-ezredet és a Várpalotára telepített 5/1. éjjeli vadászszázadot a német 8. honi vadászrepülő-hadosztálynak rendelték alá. A Repülő Kísérleti Intézet várpalotai Me 210 nehézvadász-százada 102/3. gyorsbombázó-századként a 102. gyorsbombázó-osztály kötelékébe került.
1944. október 20-án bejelentették a Honvéd Légierő német mintájú átszervezését, amelyhez a Légierő Parancsnokság új parancsnoka, Justy Emil vezérezredes november 1-jén látott hozzá. A 102. repülődandárba 1 csatarepülő-ezred, 1-1 vadász-, gyorsbombázó-, közelfelderítő-osztály és 1 éjjeli csatarepülő-század tartozott volna. A terv 28 repülőszázaddal számolt, de csak 15 működött. A 102/1-2. vadászszázadból december 1-jén alakult 102. vadászosztályt 229Veszprémbe, a 102/2. közelfelderítő-századot Dégről Szanyba irányították át, a 101. éjjeli vadászosztály (egy század) Várpalotán állomásozott. A 102. gyorsbombázó- és a 102. rombolóosztályt Börgöndről Várpalotára, a szállítórepülőket Budaörsről és Csákvárról Mosonszentpéterre telepítették át. A 101. vadászrepülő-ezred 1944-ben 175 alkalommal 1414 bevetést hajtott végre, 161 légi győzelmet aratott, 42 pilótája áldozta életét, 18 sebesült meg. Az 1944-ben kapott kb. 400 repülőgépből az év végén 80 volt üzemképes. A 102. vadászosztály mérlege 1673 bevetés, 85 légi győzelem, 9 hősi halott és 70 elvesztett repülőgép volt. 1945. január 6-án a német 76. vadászezred parancsnoksága átvette a vadászvédelem irányítását Magyarország területén. 22-én a 101. vadászrepülő-ezredet alárendelték a 102. repülődandárnak, amelyet 1. repülőhadosztállyá fejlesztettek. A repülő kiképződandárt a légvédelmi kiképzőezreddel kiegészítve kiképzőhadosztállyá szervezték át. A Honvéd Légierő megnevezés helyébe a m. kir. légi honvéd hadsereg lépett, az új parancsnok, Ternegg Kálmán vezérezredes titulusa m. kir. honi légi hadseregparancsnok, egyben a légierők főparancsnoka lett. Március 21-én elrendelték a 101/I. és a 101/III. vadászosztály áttelepítését Kenyeribe, 24-én Szombathelyre. A megrongált söptei és váti repülőtéren 70 gépből 10 összetört. Március 27-én elrendelték, hogy a légierők vezető szervei Iváncról, Nagycsákányból, Rábadoroszlóról és Csörötnökről települjenek a Német Birodalomba. A futárrepülő-század Thalerhofba, a 101. vadászrepülő-ezred Grosspetersdorfba, 29-én Bécs-újhelyre, 31-én Tullnba, végül április 5-én Raffeldingbe települt. 7-én 101. vadászosztállyá alakult át úgy, hogy minden osztály egy teljesen feltöltött századot állított fel. 10-én 51 harci és 12 egyéb repülőgéppel rendelkezett, kiegészülve a csatarepülő-századdal. Az Légierő Parancsnokság létszáma április 23-án Klagenfurtban és Zeltwegben 219 tiszt, 760 legénység, 17 polgári és 305 családtag volt. Egy részük megakadályozta, hogy a németek rombolják a műtárgyakat és a repülőtereket. A 101. vadászosztály pilótái május 4-én a raffeldingi repülőtéren felgyújtották megmaradt kb. 70 repülőgépüket. A Honvéd Légierő megszűnt létezni.
A földi hadszíntéren harcoló honvéd seregtestek – amennyiben megkapják a kellő személyi és anyagi feltöltést – nem maradtak volna el a szemben álló szovjet és más seregtestektől. A hadosztályok, dandárok elvi létszáma és fegyverzete (korabeli terminológiával kellálladéka) ugyanis nem volt azonos a szemben álló feleknél. Az akkori állománytáblák alapján a német és a magyar seregtestek nagyobb elvi harcértéket képviseltek az azonos kategóriájú szovjet magasabbegységeknél (a német–magyar és a szovjet terminológia eltért). A következő táblázatok az egyes kötelékek elvi harcértékét vetik össze a magyarországi hadműveletek idején érvényben volt állománytáblák kellálladéka alapján.
 
Magyar gy. ho. 1943
Német gy. ho. 1944
Szovjet löv. ho. 1944
Román gy. ho. 1944
Bolgár gy. ho. 1944
Létszám
17000
12700
11700
17700
15400
Tüzéreszköz összesen
184
165
267
104
96
löveg összesen
48
43
72
36
36
könnyű
16
34
54
12
24
közepes
16
18
12
12
nehéz
16
9
12
aknavető összesen
60
86
126
48
48
könnyű
36
54
81
36
48
közepes
24
32
45
12
légvédelmi ágyú
12
8
légvédelmi gépágyú
12
13
páncéltörő ágyú
64
23
57
12
12
Gránátvető
84
42
Páncéltörő puska
107
48
54
Légvédelmi géppuska
12
12
15
Nehézgéppuska
18
Géppuska
108
102
166
92
126
Golyószóró
366
614
337
184
282
Géppisztoly
871
1595
3594
?
297
Puska-karabély
15740
8598
6330
16540
8040
 
230
Magyar pc. ho. 1944
Német pc. ho. 1944
Szovjet hk. hdt. 1944
Szovjet g. hdt. 1944
Létszám
13500
13800
12000
16400
Páncélos mindösszesen
272
199
299
221
harckocsi összesen
250
168
257
158
könnyű
22
közepes
132
86+3
226
158
nehéz
96
73+6
31
rohamlöveg összesen
42
63
könnyű
21
21
közepes
21
21
nehéz
21
páncélvadász
22
31
Lövészpáncélos
287
Felderítő páncélgépkocsi
14
16-19
Tüzéreszköz összesen
112
254-258
228
316
löveg
24
42
36
64
aknavető
12
70
96
156
sorozatvető
8
8
8
légvédelmi ágyú
32
8-12
64
48
légvédelmi gépágyú
12
96
páncéltörő ágyú
24
38
24
40
Páncéltörő puska
81
243
Rövidítések: hdt.: hadtest, ho.: hadosztály; gy.: gyalog, löv.: lövész, pc.: páncélos, hk.: harckocsi, g.: gépesített.
 
Többek között ezen szervezeti eltérések ismeretében érthető meg, hogy adott frontszakaszon általában miért volt nagyobb a szovjet hadosztályok vagy dandárok száma, s hogy – akkori viszonylatban – jobban feltöltött német hadtestek hogyan tudhatták szovjet hadseregek, hadosztályok hadtestek arcvonalát áttörni. Példa erre a IV. SS-páncéloshadtest támadása 1945 januárjában a Dunántúlon. Más kérdés, hogy a szovjet fél utánpótlása az élőerő, a fegyverzet és a lőszer terén nagyságrendileg jobb volt. Ez jelentette azt, hogy szemben az elvivel a tényleges harcérték (korabeli terminológiával vanálladék) általában a szovjet csapatoknál magasabb volt, mint a magyar alakulatoknál. Kiemelkedett ráadásul a tüzérségi eszközök száma a szovjet magasabbegységeknél. A gyorscsapatok vonatkozásában a magyar és a német hadosztállyal a szervezeti különbségek folytán a szovjet hadtest vethető össze; a román és a bolgár haderőben páncéloshadosztály ekkor nem volt.
Eltérő volt a szövetségesek hadműveleti-harcászati alkalmazása is. A magasabb szintű magyar parancsnokságok kezéből a németek igyekeztek kivenni alárendeltjeik hadműveleti vezetését – láttuk például a Honvéd Vezérkar és az OKH mérkőzését 1944 szeptemberében a legfelső hadműveleti vezetés megtartására vagy átvételére. A német parancsnokságok (főként október 15. után) kifejezetten törekedtek a magyar seregtestek széttagolására és szétaprózottan német alakulatok kötelékében történő harcbavetésére. Gyakran helyezték a magyar vezetési törzseket hátsóbb szakaszokra, hogy a később oda hátráló erők számára védőállásokat építsenek ki, vagy új csapattestek felállításán és kiképzésén munkálkodjanak. Így bízták a Duna-vonalat a 2., a Margit-vonalat a 3. hadsereg parancsnokságára, s így került ki a 2. hadsereg parancsnoksága a Német Birodalomba a Duna-vonal átadása után mint Póthadsereg Parancsnokság. A honvédcsapatok száma gyorsan fogyott. Az 1944 szeptemberében még 1,2 milliós m. kir. Honvédség novemberre félmilliósra olvadt le. (Ez persze nem jelenti azt, hogy 700 ezren estek volna el.)
A magyar csapatok betagolása a német haderőbe teljesebb volt, mint a románoké és a bolgároké a szovjetbe. A honvédalakulatokat gyakran ezredenként és zászlóaljanként alkalmazták. A román és a bolgár hadseregeket, ritkábban hadtesteket egészében rendelték alá a szovjet hadseregeknek. A szovjet vezetési szervek is hadműveleti alárendeltségükbe vonták a szövetséges parancsnokságokat, de nem törekedtek azok csapattesteinek részenkénti beolvasztására a szovjet kötelékekbe. Nemegyszer tettek így azonos szintű parancsnokságok vonatkozásában is (mint a szovjet 40. és a román 4. hadsereg esetében), ami a német–magyar (egy német és egy magyar hadseregből álló) Armeegruppe-hez hasonlítható csoportosítást hozott létre az adott szovjet (német) hadseregcsoport kötelékében, minden esetben a szovjet (német) hadseregparancsnok vezetése alatt. A Dél-Magyarországra eljutó jugoszláv alakulatok viszont önállóan tevékenykedtek.
Itt érdemes kitérni egy terminológiai problémára is. A harcokkal egyidejűleg keletkezett iratokban és a korabeli sajtóban a hadseregeket összefogó szovjet köteléket ugyanúgy hadseregcsoportnak nevezték, mint a németekét 231vagy az angolszászokét. Jóllehet a hadseregcsoportnak orosz eredetiben front () volt a megnevezése, ezt sem a magyar, sem a német nyelvben nem használták, mivel a front szó jelentése a magyarban és a németben a hadműveleti terület részét képező arcvonalat takarta, ahol a szemben álló felek közvetlen harcérintkezése folyt. A front kifejezés hadseregcsoport értelmezésű átültetése a magyarba a Rákosi-érában törént. Megítélésünk szerint – nyelvészeti okból – szerencsésebb visszatérni a hadseregcsoport megnevezés következetes használatához.
Eltérés mutatható ki a felek között az egy harckocsira jutó élőerő számát megmutató relatív harckocsiszámban is, amely az egy páncélosra (felfegyverzett páncélozott harcjármű: harckocsi, rohamlöveg, gyalogsági harcjármű) jutó gyalogság számát jelenti, illetve megfordítva azt, hogy hány fő élőerőre jut egy páncélos. Nem számolhatók ide a fegyverzet nélküli páncélozott járművek, például a sebesültszállítók. A Wehrmacht és Waffen-SS nem egy esetben jobb (kisebb) értéket mondhatott magáénak a Vörös Hadseregnél, vagyis a gyalogság számához képest több páncélossal rendelkezett. Ennek következtében (is) eltérő lefolyásúvá váltak a támadások. A németek a kisebb relatív harckocsiszámnak (is) köszönhetően általában gyorsabban harcolták ki az áttörést, ám a hadműveleti mélységbe kijutva támadásuk a gyalogság hiánya miatt rendszerint ki is fulladt. Ennek is jó példái a IV. SS-páncéloshadtest Budapest felmentésére indított hadműveletei. A szovjet áttörések a magasabb (rosszabb) relatív harckocsiszám következtében (is) általában lassabban bon-takoztak ki, nem számítva a magyar 3. hadsereg arcvonalán október 6-án és 29-én történteket. Viszont éppen a jelentős gyalogság miatt a szovjet csoportosítások az egyszer már kiharcolt áttörést képesek voltak a hadműveleti mélységben kimélyíteni és kiszélesíteni, gyakorlatilag visszafordíthatatlanul bebiztosítva annak eredményeit. Ezt példázza a 3. Ukrán Hadseregcsoport 1945. március 16-án a Dunántúlon indított offenzívája.
A mindenkori támadó páncélosokat vonva össze a relatív harckocsiszám minél alacsonyabb értékének kialakítására törekedett. A két fél egy-egy viszonylag hosszan előkészített, magyarországi támadó hadműveletét vizsgálva, érdemes a kapott adatokat összevetni a keleti hadszíntér hadászati főirányának egy adatsorával:
Idő és térség
Harcoló fél
(a támadó fél
a felső sorban)
Élőerő
Páncélos
Relatív
harckocsiszám
1944. június 22.
szovjet és szövetségesei
2.400.000
5200
461,5
Belorusszia
német és szövetségesei
1.200.000
900
1333,3
1944. október 6.
szovjet és szövetségesei
578.000
750
770,6
Kelet-Magyarország
német és szövetségesei
380.000
300
1266,6
1945. március 6.
német és szövetségesei
432.000
877
491,5
Dunántúl
szovjet és szövetségesei
407.000
407
1000,5
 
A táblázatból látható, hogy a németek két hónappal az összeomlás előtt még majdnem olyan kis relatív harckocsiszámot (491,5) tudtak kialakítani a számukra lényeges térségben, mint a hadászati főirányban támadó szovjet csoportosítás (461,5). Ez utal a technikai erőviszonyok alakulására is. Az 1944-ben egyre erősödő szovjet haderőnél értékei kiegyensúlyozottabbak voltak, mint a veszteségeiket mind kevésbé pótolni képes németnél. Védelemben a szovjet relatív harckocsiszám másfél-kétszerese volt a támadáskor kialakítottnak, a németeké viszont a háromszorosára is felszökött, miután csak az (egyre ritkább) nagyobb támadásokhoz tudtak jelentősebb mennyiségben páncélosokat összpontosítani.
A relatív harckocsiszám eltérése sajátos hozzáállást eredményezett a magyar csapatokhoz. A németek előszeretettel alkalmaztak magyar alakulatokat páncélosaik kísérő gyalogságaként, hiszen jobbára abban szenvedtek hiányt. Ily módon az általuk többé-kevésbé megbízhatatlannak tekintett magyar csapattestek szétaprózásának és figyelemmel kísérésének (egyik) módját is fellelték. A szovjet tábornokok támadásuk súlypontját, legalábbis az áttörés kiharcolásának szakaszában a páncélosokkal kevésbé rendelkező magyar arcvonalszakaszokkal szemben igyekeztek képezni. Ez esetenként látványos és gyors sikert eredményezett, így 1944. október 6-án a Tiszántúlon, majd 29-én a Duna–Tisza közén a magyar 3. hadsereg védősávjában. Természetesen ez ebben a formában egyszerűsítés, például ide kell számítani, hogy a magyar haderő híján volt páncéltörő eszközöknek is.
A Magyar Királyság területén 1944–1945-ben lezajlott harcokban az alábbi német seregtestek vettek részt. A hadműveleteket a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (Heeresgruppe Südukraine), 1944. szeptember 24-től Dél Hadseregcsoport (Hgr. Süd), 1945. április 30-tól Ostmark Hadseregcsoport (Hgr. Ostmark) főparancsnoksága irányította, amely egyazon vezetési szerv volt. Hadsereg-parancsnokságok: 2. páncélos, 6. páncélos, 6., 8. hadtestparancsnokságok: XVII., XXIX., XXXXIII., LXVIII., LXXII., LXXXXI. páncéloshadtest-parancsnokságok: I. SS., II. SS, IV.SS, III., IV., LVII. páncélgránátos-hadtest-parancsnokság: Feldherrnhalle lovashadtest-parancsnokságok: XV. SS-kozák, I. hegyihadtest-parancsnokságok: IX. SS, XXII. Gyaloghadosztályok: 15., 44., 46., 76., 96., 264., 297., 356., 357., 711., továbbá 11. Luftwaffe, 71. népi páncéloshadosztályok: 1. SS, 2. SS, 3. SS, 5. SS, 9. SS, 12. SS, 1., 3., 6., 8., 13., 20., 23., 24. 232.; páncélgránátos-hadosztályok: 4. SS, 16. SS, 18. SS, 10., Brandenburg, Feldherrnhalle; gránátoshadosztályok: 31. SS, 211. 232népi, 271. népi; vadászhadosztályok: 4., 8., 104., 117., 118.; lovashadosztályok: 1. SS-kozák, 8. SS, 22. SS; hegyihadosztályok: 13. SS, 1. népi, 3., 4.; légvédelmi tüzérhadosztályok: 15., 20.; biztonsági hadosztály: 182.; tábori kiképzőhadosztály: 153. Páncélosdandárok: 106., 109., 110.; rohamlövegdandárok: 191., 228., 236., 239., 259., 261., 286., 303., 325., 667., 905., 911., 1176.; páncélgránátos-dandár: Dirlewanger SS; gépesítettdandár: 92.; hegyidandár: 1.SS-tatár; lovasdandárok: 3., 4. (1945. február 27-től hadosztályok); tüzérdandárok: 19. ködvető, 959.; rohamdandár: Rudno; erőddandár: 999. Önálló egységek: 501., 503., 509. harckocsizászlóalj 502. ejtőernyős-zászlóalj.
A német légierő (Luftwaffe) részét képező IV/JG-27 vadászosztály 1944. március elejétől június elejéig Váton települt. Májusban Ferihegyre helyezték a 4/NJG-100 éjszakai vadászszázadot (Do-217N gépekkel), s júliusig a II/NJG-101. osztály is ott állomásozott. Május 10-én érkezett Szombathelyre a III/ NJG-6 éjszakai vadászosztály (Me 110G-4 gépekkel), egy százada júliusban Újvidékre, majd Hódságra települt át. Augusztus 25. után az I. repülőhadtest (I. Fliegerkorps, parancsnok Paul Deichmann altábornagy) települt át Romániából. Ez nagyobb erőt jelentett a Honvéd Légierőnél, mintegy 250 harci és szállítógép került a 4. légiflotta (Luftflotte-4) alárendeltségébe (Ju-88 és Ju-188 távolfelderítők, He-111 bombázók, Fw-190F, Hs-129, Go-145 csatagépek, Me 109G vadászok, Me 110G4 és Ju-88C éjszakai vadászok). Nyíregyházára települt az I/NSG-5 csatarepülő-osztály, Debrecenbe a Westa-76 időjárás-felderítő egység és az E-Kdo. Süd parancsnokság, a IV/NJG-6 éjszakai vadászosztály, a 2/NJG-100 éjszakai vadászszázad, a II/JG-301, a III/JG-77, a I/JG-53 vadászosztály részei és a Stab.Transport Geschwader-3, a III/TG-2, a III/TG-3 szállítóosztály (Ju-52 gépekkel), Szászrégenbe és Nagybecskerekre az I/KG-4. és a 3/F/121 távolfelderítő-század, a Westa-76 részei, s a Jafü. Rumnien parancsnokság. Nem ismert bázisra vonult vissza Erdélyben a II/SG-2 és a III/SG-10 csatarepülő-osztály (Fw-190A és F gépekkel) és az ennek részét képező ágyús Ju-87G Stuka páncélvadász-század. A német gépeket a harcok menetében áttelepítették Szombathely, Vát, Székesfehérvár, Börgönd, Budaörs, Szolnok, Miskolc, Hajdúböszörmény repülőtereire, de csak egy részük maradt Magyarországon. Szeptembertől a JG-77 vadászezred törzse Johannes Steinhoff ezredes parancsnoksága alatt átvette a magyar területen lévő összes repülőegység hadműveleti irányítását. Szeptembertől állomásozott Magyarországon az I/JG-53 (Veszprém és Győr), a II/JG-51 (Imely és Győr) és a II/JG-52 (Csór) vadászosztály. A német légierőt 1945. március 24-30. között vonták ki osztrák és cseh területre.
A Magyar Királyság területén 1944–1945-ben lezajlott harcokban az alábbi szovjet magasabbegységek és seregtestek vettek részt. A hadműveleteket a 2., a 3. és a 4. Ukrán Hadseregcsoport (Vtorój, Trétyij, Csetvjortij Ukrainszkij Front) parancsnoksága irányította. Hadsereg-parancsnokságok: 4. gárda, 6. gárda-harckocsi, 7. gárda, 9. gárda, 18., 26., 27., 37., 40., 46., 53., 57.; hadsereg-szintű parancsnokságok: 1. gárda-lovas-gépesített csoport (Plijev), 2. lovas-gépesített csoport (Gorskov), Budapesti csoport; lövészhadtest-parancsnokságok: 18. önálló, 23., 30., 33., 37., 49., 50., 51., 57., 64., 68., 75., 95., 104., 133., 135.; gárda-lövészhadtest-parancsnokságok: 6., 10., 17., 20., 21., 24., 25., 27., 31., 35., 37., 38., 39.; hegyilövész-hadtest-parancsnokság: 3.; harckocsihadtest-parancsnoksá-gok: 5. gárda, 18. önálló, 23. önálló; gépesítetthadtest-parancsnokságok: 1. gárda, 2. gárda, 4. gárda, 9.gárda, 7.; lovashadtest-parancsnokságok: 4. gárda, 6. gárda, 5. Lövészhadosztályok: 3., 8., 10., 21., 24., 38., 49., 52., 53., 74., 78., 84., 93., 99., 113., 122., 133., 138., 144., 151., 155., 161., 163., 180., 202., 203., 206., 223., 227., 228., 232., 233., 236., 237., 240., 243., 252., 297., 299., 303., 316., 317., 320., 337., 351., 375., 409.; gárda-lövészhadosztályok: 4., 6., 19., 20., 25., 34., 36., 40., 41., 42., 59., 61., 62., 66., 68., 69., 72., 73., 80., 81., 82., 86., 98., 100., 101., 103., 104., 105., 106., 107., 108., 109., 110., 114. hegyilövész-hadosztályok: 128. gárda, 242., 318.; lovashadosztályok: 8., 30., 63.; gárda-lovashadosztályok: 9., 10., 11., 12., 13.; gárda-légideszant-hadosztályok: 1., 2., 3., 5., 6., 7., 10.; áttörő tüzérhadosztályok: 5., 7., 9., 12., 16., 19., 30.; légvédelmi tüzérhadosztály: 3.; harckocsidandárok: 3., 5., 27., 39., 41., 110., 135., 170., 180., 181.; gárda-harckocsidandárok: 5., 9., 20., 21., 22., 31., 36., 37., 46.; rohamlövegdandárok: 206. nehéz, 364. nehéz, 51., 120., 202., 207., 208., 209., 366.; gépesítettdandárok: 16., 56., 63., 64., 68.; gárda-gépesítettdandárok: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 8., 14., 15., 18., 30., 31., 32.; tengerészgyalogos-dandár: 83.; motorkerékpáros-dandár: 4. gárda; tüzérdandárok: 105. nehéz, 192. nehéz, 2., 11., 23., 28., 32., 49., 115., 123., 146., 152., 170., 185.; gárda-tüzérdandárok: 17., 24., 35., 45., 51., 63., 71. aknavető tüzérdandárok: 15. nehéz, 10., 29., 38.; páncéltörő-tüzérdandárok: 7. önjáró, 3., 9., 12., 30., 34., 42.; sorozatvető-tüzérdandárok: 28., 51., 61.; műszaki dandárok: 2. pontonos, 5. pontonos, 30. pontonos, 15. utász, 51. utász, 6. hegyi, 51. hidász, 12., 22. megerődített körletek: 159. gárda, 1., 54.
A szovjet légierő részéről az 1941. júniusi berepülések után 1942. szeptember 5-ére és 10-ére virradó éjjel érte légitámadás Budapestet a távolbombázó erők Pe-8 és DB-3F gépeivel. Ezután 1944. augusztus 8-án volt először szovjet éjszakai berepülés a Szőnyi-partizánosztag ledobására. A partizánok ledobása és ellátása október 31-ig tartott. Augusztus 23-ára virradó éjszaka kezdték meg városok bombázását, ami 1945. március végéig tartott. A támadások zömét A-20 Boston, ritkábban Pe-2, Il-4, DB-3F, B-25, B-26 és C-47B gépek végezték. A frontrepülők általában Il-2/3m gépekkel bombáztak. A harcászati légierő tevékenysége szeptember elején kezdődött. A 2. Ukrán Hadseregcsoportot az 5. légihadsereg (5. gárda-csatarepülő- és 3. gárda-vadászrepülő-hadtest) támogatta 1100 repülőgéppel. A 3. Ukrán Hadseregcsoportot a 17. légihadsereg támogatta 965 repülőgéppel, a 4. Ukrán Hadseregcsoportot a 8. légihadsereg. Az utóbbi kötelékébe tartozó 5. és 244. bombázóezred végezte a legtöbb éjszakai bombázást. December végétől esetenként bevonták a 18. légihadsereg egyes egységeit is.
A szovjet Dunai Katonai Flottillát 1944. április 20-án állították fel újból. Állományába ekkor 1 önálló folyami hadihajós dandár (14 páncélos naszád, 18 aknanaszád, 22 233aknászhajó), 1 páncélos naszád-dandár (36 hajóegység), 1 siklóhajó-osztag (16 hajóegység), 1 tengerészgyalogos-zászlóalj és 1944. november 9-től a 83. tengerészgyalogos-dandár, 1 légvédelmi tüzérosztály és 4 tüzérüteg tartozott. A harcok során elfogott hajókat besorozták állományba, ezek pontos száma nem állapítható meg, de 4 magyar, 3 bolgár, 2 jugoszláv és 26 német hajót azonosítottak. 1944. augusztus 26-án lefoglalták és besorozták a román Dunai Flottilla valamennyi (16) hajóját. Magyarország területén kb. 20 harcászati deszantot tett partra, tüzérségi tűzzel támogatta a szárazföldi csapatok folyóra támaszkodó szárnyát, csapat- és anyagszállításokat végzett, aknákat rakott és hatástalanított. Vesztesége 15-20 hajóegység volt.
A román haderő két hadserege 1944. szeptember 6-án lépett be a 2. Ukrán Hadseregcsoport alárendeltségébe. Magyarország területén a tordai csatában 11, az aradi csatában 7, a debreceni csatában 17, a közép-tiszai harcokban 15, a budapesti csatában 3 román seregtest vett részt. Tevékenységüknek négy súlypontja volt.
A 4. hadsereg (2., 6. hadtest, 6. territoriális hadtest, hegyihadtest, gépesítetthadtest, 1. harckocsi-csoport) védelme a szeptember 5-én Kolozsvár–Marosvásárhely térségében indított magyar támadás nyomán összeomlott. Annak leállítását követően, a visszavonuló magyar 2. hadsereg nyomában szeptember 12-ére, a beérkező szovjet 6. gárda-harckocsi- és 27. hadsereggel együtt, felzárkózott az Aranyos–Maros vonalára. Az október 8-ig tartó tordai csatában nem sikerült hadműveleti szintű áttörést kiharcolnia. A Szatmárnémeti–Nagykároly vonalra csak a magyar–német visszavonulás 9-ére virradó éjszaka történt megindítását követően, mintegy 2 hét alatt sikerült kijutniuk. A 4. hadsereg ezt követően a Hajdúságban és a Nyírségben harcolt, s október végére jutott ki a Tiszához. A Tiszalök körzetében végrehajtott partváltást követően a szovjet és román csapatok november 22-re foglalták el Tokajt, kijutottak a Zempléni-hegység keleti lejtőire, majd 1945. január végére a Hegyalján és a Hernád völgyében a 2. és a 4. hadtest elérte a magyar–szlovák határt.
Az 1. hadsereg (4. hadtest, 7. territoriális hadtest, lovashadtest, Bihor és Criuri hadműveleti csoport) a szovjet 53. hadsereg beérkezéséig nem tudta feltartóztatni a magyar IV. hadtest Arad és VII. hadtest Nagyszalonta térségében szeptember 13-án indított támadását. A trianoni határra szeptember 21-től szovjet segítséggel volt képes felzárkózni, s Makó körzetében azt átlépni. Október 10-11-én jutott ki a Tisza középső szakaszához. A 19. gyaloghadosztály a Mindszentnél, a 9. lovashadosztály a Csongrádnál hídfőállásban harcoló szovjet erőket váltotta fel, majd a hídfőket 14-ére egyesítette. További két gyaloghadosztályt (2. és 4.) a szolnoki hídfőnél vetettek be. A magyar ellentámadások során a 2. gyaloghadosztály nagy része hadifogságba került, a helyzetet a szovjet 7. gárdahadsereg október 22-ére stabilizálta. Ezt követően a 4. és a 19. gyaloghadosztály hídfőt foglalt Tiszaug körzetében, ahonnan később a román 7. hadtest indulhatott meg Budapest felé.
A 7. hadtest Budapest irányába a szovjet budapesti hadművelet részeként, a szovjet 7. gárdahadsereg kötelékében és balszárnyán október 30-án kezdte meg támadását. November 17-én Gödöllőnél érte el az Attila-vonal külső védőövét, amelybe csak december 5-én tudott betörni. További súlyos harcok árán Isaszegnél, majd a Rákoscsaba–Rákosliget–Cinkota vonalon törte át a középső és a belső védőövet. December 30-án érkezett ki Budapest pereméhez. A fővárosban a legsúlyosabb harcokat a Hungária körút, a Rottenbiller út, a Kerepesi út és a Rákóczi út térségében vívta. Január 15-én Malinovszkij marsalltól parancsot kapott a román 1. és 4. hadsereghez való csatlakozásra a szlovákiai fronton.
A szovjet 27. hadsereg kötelékében augusztus végétől három román hadosztály vett részt a Brassó–Marosvásárhely közötti, majd a Debrecen környéki, a 40. haderegében egy a Gyimesi-szoros–Szászrégen közötti harcokban. A 27. hadsereg román seregtestei a Bükk-hegységen át december végére érték el a magyar–szlovák határt. A Debrecen bevételében is részt vett, szovjet szervezésű Tudor Vladimirescu önkéntes hadosztály a Mátrában, majd a Salgótarján térségében lefolyt harcokban vett részt, s december végén ért ki az Ipolyhoz, végül 1945 januárjában a magyar–szlovák határhoz.
A román haderő a magyarországi hadműveletekben mintegy 210 ezer fővel vett részt, ebből a veszteség (halott, súlyos sebesült, eltűnt) meghaladta a 42 ezret. A román repülőhadtest 1944. szeptember 7-től december 31-ig 64 repülőgépet vesztett. 1945 januárjában kivonták Magyarországról, 20-ától Szlovákiában támogatta a román főerőket.
Az október 28-i fegyverszünet alapján a 3. Ukrán Hadseregcsoport kötelékébe lépett bolgár 1. hadsereg december 18-ára érkezett ki a hadműveleti területre. 11. gyaloghadosztálya az Újlak–Palánka, 12. gyaloghadosztálya a Pétervárad–Újvidék szakaszon 31-én átkelt a Duna bal partjára, ezzel átlépte Magyarország határát. Január 5-18. között a két hadosztály a Mohács–Bezdán szakaszon átkelt a Dunántúlra. Az 1. és a 8. gyaloghadosztály 21-én átvette a részére meghatározott védőszakaszt a Margit-vonal zalai olajmezőket védő szakaszának előterében a Kiserdő–Lábod–Rinya-patak–Háromfa–Heresznye–Barcs vonalon, a 11. és a 12. gyaloghadosztály a Dráva északi partján a Barcs–Dráva-torkolat szakaszon, a 16. gyaloghadosztály a Duna bal partján a Dráva-torkolattól Palánkáig. A 3. gyaloghadosztály tartalékot képezett a Drávaszögben. A hadsereg parancsnoksága Szigetvárra települt. A hadsereg első és egyetlen önálló támadólagos fellépése január 31-én volt, amikor sikertelen kísérletet tett Nagyatád elfoglalására. Február 17-i hatállyal átszervezték. Vezetési rendszerébe – újonnan – hadtestparancsnokságokat iktattak, a Margit-vonal előtt álló hadosztályok irányítását a III., a Dráva-mentiekét a IV. hadtestparancsnokság vette át. A 12. gyaloghadosztály, átadva állásait a jugoszláv 16. hadosztálynak, felváltotta a szovjet 299. lövészhadosztályt a Jákó–Nagykorpád szakaszon. A 16. gyaloghadosztály, Duna menti védőszakaszát átadva a jugoszláv 11. dandárnak, tartalékba került. A 3. gyaloghadosztály átvette a Dráva Vajszló–Drávaszabolcs szakaszának védelmét.
A bolgár 1. hadsereg arcvonalán március 5-ig komolyabb harcok nem folytak. Március 6-án a német 6. páncéloshadsereg közép-dunántúli offenzívájába a Margit-vonal előterében bekapcsolódott a német 2. páncéloshadsereg XXII. hegyihadteste és LXVIII. hadteste, a Dráván átkelve az E Hadseregcsoport LXXXXI. 234hadteste A bolgár védelem összeomlott. A Margit-vonal előterében, nemkülönben a drávaszabolcsi német hídfőben csak erős szovjet ellentámadás állította meg a horvát és kozák csapatokkal megerősített németeket. A március 16-án megindult bécsi hadműveletbe a Dél-Dunántúlon harcoló bolgár 1. és szovjet 57. hadsereg csak 28-án tudott bekapcsolódni. 30-án érték el a Margit-vonal fő védőövét, április 1-jén Nagykanizsát és Murakeresztúrt. Április 2-án a 10. és 12. gyaloghadosztály a Principális-csatorna vonaláról üldözésbe ment át Letenye irányába, a 16. gyaloghadosztály Kollátszegnél megkezdte az átkelést a Muraközbe. 7-ére a 12. és 16. gyaloghadosztály Belatinc–Kisszerdahely vonalában kijutott az akkori határra, s belépett Ausztria és Horvátország területére. A Dél-Dunántúlon a bolgár hadsereg katonai közigazgatása megszálló hatóságként is működött, ám a lakosság emlékezetében a különféle idegen haderők közül a bolgárhoz fűződik a legkevesebb negatív élmény.
A Tito-féle Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg részvétele a Magyar Királyság területén 1944–1945-ben lefolyt harcokban nem korlátozódott a Délvidék visszacsatolásakor Jugoszláviától Magyarországhoz visszatért területekre. A 2. Ukrán Hadseregcsoport 46. hadserege 1944. október 22-re ért ki Zomborral szemben a Dunához, befejezve bácskai harcait, a jugoszláv 3. hadsereg részvételével zajló belgrádi hadművelet október 20-án ért véget. A november 6-án kezdődött dunai átkelésbe, amelynek során a 3. Ukrán Hadseregcsoport 57. hadserege kelt át a Bácskából a Baranya-háromszögbe, a jugoszláv 3. hadsereg 12. hadteste is bekapcsolódott. A kiskőszegi (Batina) hídfőt ennek 7. és 12. dandára mélyítette ki november 9-11-én. Az 51. hadosztály négy dandára november 26-tól vett részt a szovjet 75. hadtest kitörésében a hídfőből, és Siklósig jutott el, ahová 30-án vonultak be, s ahol átadták támadási sávjukat a szovjet 64. hadtestnek. A 36. hadosztály szintén részt vett a kitörésben a hídfőből, s november 29-én Beremendig jutott. A továbbiakban a 12. hadtest lemaradt a szovjet támadó csoportosítás mögött: a Dráva bal partjának védelmét kapta feladatául Drávaszabolcs és a torkolat között, mivel a folyótól délre még német és horvát alakulatok voltak állásban. Az 1. dandár két zászlóalját megszálló alakulatként Pécsre vezényelték. 1945. január 21-ig, amikor a bolgár 1. hadsereg felváltotta védőállásában, a hadtest arcvonalszakaszán jelentősebb harcok nem folytak.
1944. december 5-én a 36. hadosztály átvette a 12. hadtest teljes védőszakaszát. A 16. és az 51. hadosztályt Barcs térségében összpontosították, ahonnan 10-én a Dráván átkelve támadást indítottak a horvátországi Verőce (Virovitica) irányába. Az első nap foglalt 15 km széles és 5 km mély hídfőt nem sikerült kimélyíteniük, azt 1945. február 10-re a német LXXXXI. hadtest felszámolta. Március 6-án a német 6. páncéloshadsereg támadásának kiegészítésére az E Hadseregcsoport LXXXXI. hadteste két hídfőt foglalt a Dráva északi partján. A nyugati (alsómiholjáci) átkelés a bolgárokat érte, a keleti a jugoszláv 12. hadtestet. A német 11. gyaloghadosztály Bolmány elfoglalásával kettévágta a 16. hadosztály védelmét. A jugoszláv “Petőfi” dandár ellentámadása nem járt sikerrel, ezért a hadtestparancsnok az 51. hadosztály 8. és 12. dandárát hátsóbb terepszakaszra rendelte. 8-áig a német hadosztály a Karasica-csatornáig szorította vissza a két jugoszláv hadosztályt. 9-én a német parancsnokság bevetette az 1. SS-kozák lovashadosztályt, de a Karasicát az sem tudta átlépni. A két német hadosztály 17-én újította fel támadását, betört a jugoszláv védelembe, és Torjánc elfoglalásával kettévágta azt. A jugoszláv csapatok Beremendig hátráltak, a helyzetet a szovjet 84. lövészhadosztály 18-i ellentámadása stabilizálta. 20-án este az általános helyzet romlása miatt a németek megkezdték a hídfő kiürítését, amit 22-ére befejeztek. A jugoszláv 12. hadtest hadrendje a harcok időtartama alatt nem változott: 16. hadosztály (1., 2., 3. dandár, 15. “Petőfi Sándor” dandár), 36. hadosztály (3., 5., 6., 11. dandár), 51. rohamhadosztály (7., 8., 12., 14. dandár).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT