A kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel
205A kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel
Az előzetes fegyverszüneti feltételek megvoltak, már csupán végre kellett (volna) hajtani azokat. A végrehajtás előkészítése azonban előrevetítette a kudarcot. A Lakatos-kormány nem részesítette kellő támogatásban a kormányzó és környezete végrehajtást célzó kezdeményezéseit, gyakorlatilag a háborúból való kiugrás előkészítését. Hasonló magatartást tanúsított a Honvéd Vezérkar is. Sőt: a politikai és katonai vezetésben jelen lévő németbarát személyek, köztük miniszterek, magas beosztású tábornokok és főtisztek folyamatosan tájékoztatták a németeket. Azok részben tőlük, részben más forrásokból származó információik alapján kezdték meg a hatalomváltás előkészítését, hogy biztosítsák Magyarország megtartását a német szövetségi rendszerben és további részvételét a háborúban.
Az előzetes fegyverszüneti feltételek következetes végrehajtása – szovjet értelmezésben – de jure és de facto átállást jelentett, az feltehetően nem tudatosult bennük, hogy magyar értelmezésben a háborúból való kiugrásra és nem az addigi ellenséghez történő átállásra készülnek. A szovjet vezetők a Romániában és Bulgáriában tapasztaltak alapján cselekedtek. Egy tájékozott és megfelelő felhatalmazással bíró vezérkari tisztet kértek átküldeni a fronton, hogy megbeszélhessék az átállás gyakorlati kérdéseit. Október 13-án Horthy a Honvédelmi Minisztérium 21., hadifoglyokkal foglalkozó osztályának vezetőjét, Utassy Loránd ezredest küldte a Szeged melletti Deszkre, Malinovszkij marsallhoz. A 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka nem találta megfelelőnek Utassy személyét, hiszen nem rendelkezett a kért információkkal, legfőként nem ismerte a magyar és német csapatok elhelyezkedését az arcvonalban. Malinovszkijt pedig alapvetően ez érdekelte. Utassyt visszaküldte Budapestre, s újabb, téjékozott vezérkari tiszt kiküldését kérte. Többek között az Utassy-misszió kudarcának tudható be az ultimátum, amit október 14-én Moszkvában Faraghonak adtak át, s amelyben a fegyverszünet nyilvános bejelentését követelték, 16-án reggel 8 óráig. Malinovszkij ugyancsak 48 órás ultimátumot adott: még ennyi ideig hajlandó magát a támadó harctevékenység leállításához tartani a Duna–Tisza közén. Igaz, közben főerői tovább harcoltak, s nyomultak előre, ahol csak tudtak...
Horthy 11-én Vattay jelenlétében fogadta dálnoki Miklós Béla vezérezredest, a Kárpátokban küzdő 1. hadsereg parancsnokát. Tájékoztatta az előzetes fegyverszüneti feltételekről, s meghagyta neki, hogy az “1920. március 1-i rendeletem végrehajtandó” szövegű üzenet lesz a jel a kiugrásra. Az erdélyi 2. hadsereg parancsnokát, dálnoki Veress Lajos vezérezredest képviselő Geréb László alezredesnek Vattay mondta el ugyanezt, csakhogy Geréb a kapott tájékoztatást a németeknek is továbbadta. A 3. hadseregtől senkit sem rendeltek be, a németbarátságáról közismert Heszlényi József altábornagyot kihagyták.
A kormányzó akadályoztatásának esetére Veresst jelölte ki helyetteseként mint homo regiust. Ez nem volt a legszerencsésebb választás. Magyarország megszállásakor Veress riadóztatta hadtestét. Igaz, hadtestének közigazgatási területén nem került sor összetűzésekre magyar és német katonák között, s igaz, hogy ő irányította a szeptember 5-i magyar támadást, de a németek március 19. óta figyelték őt. Mint látni fogjuk, október 15-én le is fogták. Ráadásul a parancsnoksága alatt álló 2. hadsereg éppen mozgásban volt, nem volt egy olyan összefüggő nagyobb terület, amely stabilan Veress kezében lett volna. Folyt a visszavonulás Erdélyből, a magyar oszlopok sakktábla-szerűen együtt igyekeztek vissza a németekkel északnyugat felé, nemegyszer harccal törve utat maguknak.
Szeptember 11-én Horthy Vörös vezérkarfőnök jelenlétében fogadta a Magyar Front két, illegalitásban élő képviselőjét is. Szakasits Árpáddal, a Szociáldemokrata Párt, és Tildy Zoltánnal, a Független Kisgazdapárt vezetőjével arról tárgyalt, hogy szükség esetén a fővárosi munkásság tömegdemonstrációkkal támogassa a kiugrást. Szóba került a két párt szervezett tagsága alkalmas részének felfegyverzése is, ami nem valósult meg.
A kiugrás előkészítésének ebben a fázisában már nem volt megkerülhető a Honvéd Vezérkar addig kihagyott főnöke. Vörös meglepő agilitással vetette bele magát az előkészületekbe – korábbi tapasztalatai alapján a kormányzó nem ezt várta tőle –, de intézkedései már elkéstek. Október 12-én kivonta az 1. hadsereg kötelékéből a VI. hadtestparancsnokságot, és a fővárosba rendelte. Parancsnokára, kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagyra bízta Budapest védelmét a külső támadásoktól. Farkas idejében be is érkezett, de a kiugrási kísérlet idején passzív maradt, később pedig Szálasi egyik kormánybiztosa lett. Október 15-én csupán törzse felett rendelkezhetett, csapatai még nem voltak.
Vörös Budapest belső védelmének megszervezését a budapesti I. hadtest parancsnokára, Bakay Szilárd altábornagyra bízták. Bakayt azonban október 8-án a németek elrabolták. Ez azzal függött össze, hogy az igen határozott tábornok személyesen vezette a két nappal korábban a Zách utcai laktanyában leleplezett nyilas szervezkedés résztvevőinek kihallgatását. A helyettesítésére felrendelt Aggteleky Béla altábornagy nem rendelkezett kellő ismerettel és idővel. Október 15-én saját helyettese, Hindy Iván vezérőrnagy tartóztatta le. Ugyanez a sors érte a kormányzó számára megbízható dr. Hardy Kálmán vezérfőkapitányt, 206így a Honvéd Folyami Erők nem vettek részt a kiugrás biztosításában.
Vörös intézkedett csapatok Budapestre irányítására is, de a végrehajtásra nem maradt idő. Ezért nem érkezett be a fegyverszünet bejelentéséig az 1. hadsereg arcvonaláról kivont 10. gyaloghadosztály és 1. ejtőernyős-zászlóalj. 12-én intézkedett továbbá arról is, hogy minden menetben lévő csapatszállítmányt, tekintet nélkül annak eredeti rendeltetésére, Budapestre kell irányítani. Ezek összesített ereje sem volt azonban számottevő. Bár fővárosban volt a szegedi 9. gyalogezred II. zászlóalja, Horthy mint ezredtulajdonos és egykori szegedi fővezér legnagyobb meglepetésére erre az alakulatra sem lehetett számítani. Parancsnoka, Mészáros István ezredes október 15-én az elsők között állt át a nyilasokhoz. Később ő lett Szálasi testőrségének parancsnoka, miután az eredeti Testőrséget a Szent László hadosztályba sorolva mint testőrlövész-zászlóaljat a frontra vezényelték.
Vörös 12-én parancsot adott ki az 1. és a 2. hadsereg visszavonulására, amit Guderian azonnal igyekezett hatálytalanítani. A két vezérkarfőnök erőpróbája nem bírt jelentőséggel az események menetére, miután mindkét hadsereg közvetlen harcérintkezésben állott a szovjet csapatokkal, s a 2. hadsereg egyébként is visszavonulóban volt. Gyors elszakadásuk emiatt eleve megvalósíthatatlan lett volna, s akkor még nem is szóltunk a szomszédos német hadseregek várható reagálásáról. Csak emlékeztetőül: északról délre a német 1. páncélos, a magyar 1., a német 8., a magyar 2., a német 6. és a magyar 3. hadsereg helyezkedett el. Az utóbbi visszavonulására Vörös nem adott parancsot, egyrészt Heszlényi miatt, másrészt azért, mert ekkorra már egyébként is közel harcolt Budapesthez.
Vörös október 12-i aktivizálódása jelentős szerepet játszott abban, hogy október 15-ét követően a német hadvezetés nem tudta elképzelni a vele való további együttműködést, noha áprilisban éppen jó német kapcsolatai miatt került a Honvéd Vezérkar élére, s október 15-én a harcok folytatására vonatkozó parancsot is az ő nevével küldték ki. A németeket már csak azért is elgondolkodtatta Vörös fellépése, mert a magyar 3. hadsereg megalakítása körüli mérkőzés – mint láttuk – a legfelső szintű hadműveleti vezetésről Vörös bizonyos fokú visszavonulásával zárult, illetve azzal, hogy a Kárpát-medencében a német Dél Hadseregcsoport parancsnokságának irányító szerepe egyértelművé vált. Vörös előtérbe lépésével megerősítve látták Horthy kiugrási szándékának komolyságát.
A Honvéd Vezérkar főnöke egyébiránt megsértődött, és 14-én délelőtt Balatonalmádiban a Hadiakadémia kihelyezett végzős évfolyamának tartott katonapolitikai tájékoztatót (egyszerűen otthagyta a fővárost). Két intézkedését ugyanis negligálták. Javasolta a kormányzónak, hogy az 1. hadsereg parancsnokának törzsszállásán jelentse be a fegyverszünetet, s el is rendelte a kormányzói különvonat, a Turán előkészítését. Lakatos javaslatára azonban Horthy elutasította a huszti utazás tervét. Másfelől 14-ére Szatmárnémetibe rendelte az 1. és 2. hadsereg parancsnokát és vezérkari főnökét eligazításra. Ezt Horthy azért utasította el, mert Vattay a 11-i várbeli eligazításra hivatkozva feleslegesnek minősítette.
A kiugrási kísérlet biztosítására bent a fővárosban, illetve elővárosaiban igen kevés katonai erő állt rendelkezésre. Parancsnokaik kiiktatása után Lázár Károly altábornagy, a Testőrség parancsnoka lehetett csak, aki az érvényben lévő karhatalmi szabályzat alapján karhatalmi felriasztás esetén elláthatta az ún. budapesti karhatalmi csoport parancsnokságát. A kiugrás biztosítása pedig ilyen esetnek is számíthatott, jóllehet karhatalmi riadót senki sem rendelt el október 15-én. Pedig az összes, Budapesten lévő katonai és rendvédelmi szervezet Lázár parancsnoksága alá vonásához egy ilyen felriasztás elrendelésére lett volna szükség. Lázár a Testőrségen kívül a “Budapest” őrzászlóaljjal, két műszaki zászlóaljjal, egy folyamőrosztállyal, néhány állásban lévő, így lekötött légvédelmi üteggel és a HM-őrszázaddal rendelkezhetett, amelyekhez 7 páncélgépkocsi, néhány páncéltörő és légvédelmi löveg, s aknavető tartozott. Lázár összesen nem egészen 2000 katonára számíthatott, amihez – ha elrendelik a karhatalmi felriasztást – hozzávetőleg ugyanennyi rendőr, 5 rendőrségi Csaba páncélgépkocsi és 6 Ansaldo kisharckocsi csatlakozhatott. Az 503. nehéz-páncélososztály több mint 30 Tigris B harckocsijainak fedezetével felvonuló németekkel szemben, akik a főváros felé menetben lévő 24. páncéloshadosztályt is számítva – a nyilasok nélkül – 25 ezer fővel rendelkeztek, ekkora erőnek nem volt esélye.
Vörös – belátva, hogy mégis hivatalában volna a helye – 14-én este jelentkezett a Várban. Másodszor is javasolta a kormányzónak, hogy utazzon Husztra, azonban Horthy azt ismét elutasította. Vattay jelenlétében Vörös utasította Ibrányi Mihály altábornagyot, az 1. huszárhadosztály parancsnokát, hogy intézkedjen a Lengyel Főkormányzóság területéről visszatérő és Kecskemét körzetében kirakodást folytató seregtest Budapestre vezénylésére, azonban a végrehajtásra nem maradt elegendő idő. Az elitnek számító hadosztállyal és az Esztergom, Vác, Aszód térségében települt 1. és 2. páncélos-póthadosztállyal a magyar erők létszáma is elérte a 25 ezret, csakhogy ezek tétlenek maradtak. Ibrányi sem igyekezett a végrehajtással. Később Vattay megjegyezte, hogy ezért Ferenc József idejében főbe lőtték volna. Ibrányi válasza felbőszítette Vattayt: “…most más időket élünk”.
A kormányzó október 14-én reggel határozta el a fegyverszünet másnapi bejelentését. A 48 órás szovjet ultimátumról csak ezt követően szerzett tudomást. A bejelentés időpontjáról nem tájékoztatta előre sem az 1. és 2. hadsereg parancsnokait, sem a Magyar Front vezetőit. Ez egyrészt lehetetlenné tette a két tábornok határozott intézkedését, másrészt előre kiiktatta a budapesti szociáldemokrata munkásság esetleges szervezett fellépését.
14-én Lakatos szűkített minisztertanácsi ülést hívott össze. Kihagyta Jurcseket és Reményi-Schnellert, hogy megelőzze a németek esetleges azonnali tájékoztatását. Részlegesen tájékoztatta a megjelenteket a kormányzó szándékáról. A testület alkotmányjogi vitát folytatott arról, hogy az államfőnek joga van-e az Országgyűlés megkérdezése nélkül is fegyverszünetet kérni – a lejjebb leírt kormányzói jogkör alapján volt, hasonlóan, mint a fegyveres erő alkalmazására az országhatáron kívül 1941 júniusában. Vitatkoztak a fegyverszüneti feltételekről, annak ismerete nélkül, hogy azt már három napja aláírták. Végül határozatot hoztak a szélsőjobboldali sajtó betiltásáról, 207néhány baloldali sajtótermék megjelenésének engedélyezéséről és a politikai foglyok szabadon bocsátásáról.
14-én este Horthy a miniszterelnök nyomására a már kész államfői beszédből törölte azt a tagmondatot, hogy “a németekkel a mai naptól kezdve Magyarország harcban levőnek tekinti magát.” Ráadásul másnap a rádióban a “fegyverszünetet kötöttünk” kifejezés “fegyverszünetet kötünk” formában hangzott el. Mindkettő kimondásának nagy jelentősége lett volna, nem csak azért, mert az előzetes fegyverszüneti feltételekben benne foglaltattak, de elsősorban azért, mert hiányuk lehetőséget adott egy olyan értelmezésre, hogy a fronton lévő magyar csapatok egyelőre folytassák a harcot a szovjet csapatok ellen. Az igazsághoz tartozik, hogy Faragho Moszkvában az előzetes fegyverszüneti feltételeket írta alá, nem magát a fegyverszünetet, vagyis a kifejezés áttétele múlt időből jelen időbe (vagy inkább egyszerű jövő időbe) nem volt egészen alaptalan. A rádióhallgatók azonban ezt háttérinformációk hiányában nem így értelmezték, hanem inkább úgy, hogy a tárgyalások még csak most fognak megindulni. S a rádióhallgatók között volt a legtöbb felelős beosztású katonai vagy rendvédelmi parancsnok, államigazgatási vagy közigazgatási vezető.
Október 15. eleve rosszul kezdődött. Reggel fél kilenckor Skorzeny kommandója tőrbe csalta és elrabolta ifj. Horthy Miklóst. A hetven év feletti kormányzó tetterejét ez számottevően csökkentette, az elkövetkező sorsdöntő két napban szinte minden megnyilvánulásából kicsengett egyetlen megmaradt gyermeke féltése.
1030-kor összeült a koronatanács. A kormányzó bejelentette, hogy fegyverszünetet kér (sic!). Ez még így is nagy meglepetést okozott egyes minisztereknek. Vörös tájékoztatót tartott a hadműveleti helyzetről. Ismertette Guderian táviratát, amelyben a Honvéd Vezérkar főnöke intézkedéseinek visszavonását követelte 15-én 2000-ig, ellenkező esetre intézkedések foganatosítását helyezte kilátásba a német hadműveleti vezetés biztosítására – a magyar szuverenitás ellenében is. A kormányzó kimondta, hogy Magyarország elvesztette a háborút. A kormány ezt követően lemondott, majd a kormányzó kérésére változatlan összetételben azonnal újjáalakult. Később, háromnegyed kettőkor még az esküt letette, de ez volt az utolsó testületi megnyilvánulása.
A koronatanács ülése pontosan délben félbeszakadt, mert megérkezett Veesenmayer, akit Horthy azért kéretett magához, hogy tájékoztassa a fegyverszünet kéréséről. A kormányzó a miniszterelnök és a külügyminiszter jelenlétében tárgyalt a teljhatalmú birodalmi követtel. Veesenmayer tiltakozni próbált, de nem jutott mondanivalója végére, mert Horthy számon kérte tőle fiának elrablását. Veesenmayer vita közben arra kérte a kormányzót, mielőtt visszavonhatatlan dolgot cselekedne, fogadja a Hitler személyes üzenetével érkező követet. Horthy erre hajlandónak mutatkozott.
A kormányzó 13 óra után négyszemközt fogadta Hitler különmegbízottját, Rudolph Rahnt, a Német Birodalom Olasz Szociális Köztársaságba akkreditált teljhatalmú követét, aki Horthyval arról tárgyalt, miként lehetne elkerülni, hogy a szovjet csapatok a németek hátába kerüljenek. Horthy egyenesen kérte Rahnt a német csapatok elvonulásának kieszközlésére, hogy ne kelljen a Honvédségnek azokat megtámadnia. Rahn időnyerés céljából azt válaszolta, hogy ez a német kormány döntésének függvénye, s kérte a kormányzót, hogy a döntés meghozataláig a magyar csapatok ne nyissák meg az arcvonalat. Horthy ezt lehetségesnek tartotta, s hozzájárult, hogy Rahn ebben az ügyben tárgyaljon Lakatossal. Lakatos a délután több fordulóban tanácskozott is Rahnnal és Veesenmayerrel.
A kormányzó Veesenmayerrel és Rahnnal folytatott tárgyalásai közben fontos események történtek. Amint Veesenmayer távozott, Horthy engedélyt adott kiáltványának beolvasására. Ez Hlatky Ede, a Magyar Rádió kormánybiztosának feladata volt. Az intézkedést továbbító Ambrózy meggyőzte Hlatkyt, hogy a proklamációt a miniszterelnöki ellenjegyzés hiányában is beolvastathatja. Rahn távozása után Horthy visszatért a koronatanács ülésére, ahol utasította Vöröst az október 11-én meghatározott jelmondat leadására az 1. és a 2. hadsereg parancsnokának. Ugyanezekben a percekben a másik oldal is akcióba lendült. Hindy Iván vezérőrnagy felszólította a nyilasokhoz való csatlakozásra Aggteleky Béla altábornagyot, a budapesti I. hadtest parancsnokát, aki előzőleg parancsot adott a Citadella visszafoglalására a németektől. Mikor Aggteleky erre nem volt hajlandó, helyettese, Hindy letartóztatta. Megtörtént az egyik kulcsember kikapcsolása.
Horthy proklamációja először 1230-kor, majd 1310-kor hangzott el a rádióban, másodjára éppen akkor, amikor Rahnnal tárgyalt. Az azt követő hadparancs felszólította az összes kinevezett parancsnokot a kormányzóra tett esküjének megtartására. A koronatanácson a kormányzóra várakozó miniszterek számon kérték Lakatostól, Hennyeytől és Ambrózytól, hogy miért nem kaptak idejében tájékoztatást. A vita közben visszaérkező kormányzó bezárta a koronatanács ülését. A miniszterek érdemi határozat nélkül szétoszlottak, a 25 éves, Horthy nevével fémjelzett korszak utolsó kormánya passzívan várta a további történéseket. A kormányzó is visszavonult a királyi palotába, gyakorlatilag kikapcsolva magát az események irányításából.
Vörös vezérkarfőnök Pogány Imre ezredesen, a Kormányzó Katonai Irodája főnökének helyettesén keresztül intézkedett a megbeszélt jelmondat leadására, ám azt fél kettő és kettő között Kapitánffy Albin vezérkari őrnagy megakadályozta. Nem sokkal később a Honvéd Vezérkar híradó osztályának vezetője, Porzezinszky Ádám ezredes megtiltotta a kormányzóságról érkező bármilyen parancs vagy közlemény továbbítását a csapatok felé. Az 1. (hadműveleti) osztály vezetője, Nádas Lajos vezérkari ezredes távmondatot adott le mindhárom hadsereg-parancsnokságnak, hogy a proklamációt nem szabad fegyverszünetként értelmezni (vagyis a harcot folytatni kell), s további parancsok fognak érkezni. A vezérkarfőnök nevében 1450-kor hadparancsot adtak le a csapatoknak a harc folytatásáról.
1410-kor még egyszer, utoljára elhangzott a rádióban Horthy proklamációja. Három óra körül a németek és a nyilasok megkezdték a főváros stratégiai pontjainak megszállását. Négy óra után elfoglalták a Rádiót. 1615-kor már ők olvasták be felhívásukat, hogy Beregfy Károly vezérezredes azonnal jelentkezzen Budapesten.
Vörös három után érkezett vissza szolgálati helyére. Helyettese, László Dezső altábornagy vezetésével beosztottai 208számon kérték, majd sarokba szorították a Honvéd Vezérkar főnökét. Vörössel új hadparancsot fogalmaztattak, ami 1720-kor elhangzott a Rádióban: “A Kormányzó Úr rádiószózatában elhangzottakat senki se értelmezze úgy, hogy a magyar hadsereg letette a fegyvert. Mind ez ideig csupán fegyverszüneti tárgyalásokról van szó, amelyeknek kimenetele még bizonytalan. Ezért minden katona és egység változatlan erővel folytassa a harcot bármilyen oldalról jövő támadással szemben.” A hadparancs megfogalmazását követően őrséget állítottak Vörös ajtaja elé, majd 16-án aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy nem szegül szembe Szálasival. Ezt követően szabadon távozhatott Balatonfüredre, majd október végén átszökött a szovjet oldalra.
A csapatokat Horthy proklamációja teljesen váratlanul érte. A tisztek nem tudták, hogyan kell értelmezniük a hallottakat. Ne feledjük: a tényleges állományú katonáknak elvileg tilos volt politizálniuk, s ehhez a nagy többség tartotta is magát. Az elhangzott kormányzói hadparancs sem igazította el őket, hiszen abban esküjük teljesítésére hívták fel őket, de nem intézkedtek konkrét teendőikre. Az esküt pedig úgy is lehetett és kellett értelmezni, hogy folytatniuk kell hazájuk védelmét az idegen hatalmak beözönlő hadseregeivel, tehát a szovjettel és a románnal szemben. Vörös öt óra utáni hadparancsa pedig egyértelműen elrendelte a harc folytatását. Igaz, ott volt a “bármilyen oldalról” jelző is, de ezt a tisztek túlnyomó többsége nem értelmezte úgy, hogy 1914 óta világháborús szövetségese, a német hadsereg ellen kellene felvennie a harcot. Most köszönt vissza, hogy a kormányzói proklamációból kihagyták a Németországgal való szembefordulásra vonatkozó mondatot, s hogy jelen időbe tették a fegyverszünet kötését. A harc folytatásának elrendelése viszont egyértelmű parancs volt, amit lehetett teljesíteni, s a m. kir. Honvédség állományának túlnyomó többsége teljesítette is.
A proklamációról a rádióból értesülő, de a megszabott jelmondatot meg nem kapó Miklós Béla vezérezredes, az 1. hadsereg parancsnoka rádión kereste a Várat. Vattayt érte el, akitől végre meghallotta a jelmondatot. Mással október 15-én azonban nem beszélt, s aznap nem is cselekedett semmit. Másnap reggel telefonon Vöröstől a harc folytatására kapott parancsot, továbbá arra, hogy tegyen eleget a német 1. páncéloshadsereg parancsnoka, egyben hadműveleti elöljárója, Gotthard Heinrici vezérezredes meghívásának (a két hadsereg alkotta együtt a Heinrici-seregcsoportot). Vezérkari főnökével, Kéri Kálmán vezérkari ezredessel együtt átment a szovjet oldalra, megbeszélni az együttműködés kérdéseit, de ezzel magára hagyta a vezetésére bízott hadsereget. A 17-én kinevezett László Dezső altábornagy minden nehézség nélkül át is vette az 1. hadsereg parancsnokságát.
Veress Lajos vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka Pogány Imre ezredest, Vattay helyettesét érte el, aki le is adta az átállást jelentő jelmondatot. Érdemleges intézkedések megtételére azonban nem maradt ideje, saját vezérkari főnöke, Kozár Elemér vezérkari ezredes közreműködésével a német 8. hadsereg vezérkari főnöke, Reinhardt vezérőrnagy letartóztatta. A kormányzó akadályoztatásának esetére megbízott homo regiust kikapcsolták az eseményekből. 17-én Major Jenő altábornagy átvette a hadsereg parancsnokságát.
A 3. hadsereg parancsnoka, Heszlényi József altábornagy a helyén maradt. Néhány, a németek és a nyilasok számára megbízhatatlan tisztet letartóztattak vagy leváltottak.
Október 15-én délután négy óra körül Szálasit a Hatvany-palotából átvitték a német követségre. Megkezdődött a kormányalakítás. Ekkorra az utcákat már a németek és a nyilasok uralták, s kihasználva a kormány tétlenségét sorra fordították át a Budapesten lévő katonai és rendvédelmi alakulatokat. A Testőrség parancsnoka, Lázár Károly altábornagy, akihez eljutottak a hírek a németek és a nyilasok mozgolódásáról és az átállásokról, intézkedett a Vár lezárására. A mintegy 300 fős Testőrség védőállásokat foglalt, a felvezető utakra és a kapukba aknazárat telepítettek. A német követség is az általuk vont védelmi gyűrűn belülre került. Erich von dem Bach-Zelewsky SS-Obergruppenführer, a Panzerfaust-akció (a budapesti katonai fellépés) október 13-án Budapestre érkezett parancsnoka este nyolc előtt 23 óráig szabott határidőt az aknazár felszedésére, ellenkező esetben kilátásba helyezte a Vár megtámadását. Veesenmayer diplomatikusabb volt: arra való hivatkozással: ne korlátozzák a német követséget szabad mozgásában, elérte, hogy Lakatos utasítására Lázár a Bécsi-kaput megnyittatta. A Várba szorult magyar vezetőknek nem volt tudomásuk arról, hogy Szálasi is napok óta a Várban tartózkodott.
Fél ötkor József Ágost királyi herceg, aki 1918 előtt hadseregcsoport-parancsnok, 1919 augusztusában rövid ideig kormányzó is volt, felkereste Lakatost, és felajánlotta, hogy átveszi a Honvédség főparancsnokságát. A miniszterelnök önmagát a kérdésben illetéktelennek nyilvánította. József királyi herceg, aki önálló, senkivel sem egyeztetett akcióját nem a kiugrás sikerének biztosítása érdekében kezdeményezte, távozott.
A Rádióban 2140-kor beolvasták Szálasi proklamációját a hatalom átvételéről és a harc folytatásáról. Megismételték Vörös hadparancsát is, ami a csapatokban azt a benyomást keltette, hogy csak a politikai vezetés csúcsán történt változás, a Honvédségében nem. Végezetül beolvasták a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége felhívását a harcra.
Lakatos a német követséggel folytatott tárgyalásain megpróbált kompromisszumot elérni: ha a németek szabadon engedik a kormányzó fiát és Bakay altábornagyot, akkor a magyar csapatok további intézkedésig folytatják a harcot a német oldalon. Az elképzelést azonban az események túlhaladták, nem utolsósorban Nádas, majd Vörös hadparancsának hatására. Veesenmayer a tárgyalások közben értesült a Vár Testőrség általi lezárásáról, így azonnal arra tudott hivatkozni, hogy ilyen körülmények között nem tárgyal. Lakatos ekkor intézkedett a Bécsi-kapu megnyitására. Lakatos mindazonáltal írásba foglalta tárgyalásainak “eredményeit”, amit Horthy jóvá is hagyott. Ekkor már este kilencre járt az idő. A dokumentum alapján Lakatos két óra hosszat tárgyalt Hennyey Gusztáv külügy-, báró Schell Péter belügy-, Csatay Lajos honvédelmi miniszterrel, Fáy István miniszterelnökségi államtitkárral, s a polgári és a katonai kabinetiroda főnökével, Ambrózy Gyulával és Vattay Antallal. Közben azonban 209“kifelé” semmilyen intézkedést sem adtak ki.
Ez utóbbi tanácskozáson a hangsúly egyre inkább a kormányzó biztonságára terelődött. Vattay vetette fel, hogy a legjobb megoldás az volna, ha Horthy a Német Birodalom védelme alá helyezné magát, családját és legszűkebb környezetét. Az elgondolás nem nélkülözte a logikát, a Várban senki sem tudta megjósolni, milyen sorsra jutnak (ideértve a kormányzót is), ha a nyilasok kezére kerülnek. Vattay vállalta magára, hogy az új elképzelésről tájékoztatja és lehetőleg meggyőzi a kormányzót. Fel is kereste Horthyt, ám nem tudta meggyőzni. Ennek ellenére éjféltájban azzal tért vissza Lakatosékhoz, hogy a kormányzó beleegyezését adta, de azt a feltételt támasztotta, hogy a német védelem családján túl terjedjen ki közvetlen környezetére is. Hogy mi indíthatta erre Vattayt? Csak feltevésekbe bocsátkozhatunk. Akik közelről ismerték Vattayt, elsőként maga Horthy és Lakatos, emlékirataikban azt írják, kizárólag a kormányzó és családja féltése és megóvásának szándéka. Nincs adatunk és okunk e feltevés cáfolatára, de más feltevés felállítására sem.
Lakatos megörült a (valótlan) hírnek, s anélkül, hogy meggyőződött volna annak valódiságáról, telefonon azonnal közölte Veesenmayerrel a fejleményeket, és magához kérte őt. A birodalmi követ Gerhart Feine követségi tanácsost küldte maga helyett, aki hajnali fél háromkor érkezett Lakatoshoz. A miniszterelnök közölte vele, hogy a kormányzó a Német Birodalom védelme alá helyezi magát, továbbá hogy ő lemond, s a kormányzóval együtt átadja a hatalmat a Német Birodalom exponenseinek, akkor, ha Horthy múltjának és korának megfelelő bánásmódban részesül, magával viheti családját és közvetlen környezetét, továbbá a német vezetés megakadályozza, hogy a birodalmi sajtó és rádió személyében támadja a volt kormányzót, illetve a polgárháború megakadályozása érdekében leszereli a magyar szélsőjobboldalt. Feine papírra vetett mindent, majd távozott.
Feine jelentését Veesenmayer továbbította Hitlernek, aki a megoldást így kielégítőnek tartotta, s jóváhagyta. Azt német részről senki sem gondolta komolyan, hogy az éppen felfegyverzett szélsőjobboldali csoportokat leszerelik. A 15-én délután történtek alapján, ideértve a magyar tisztikar reagálását is, a német vezetés nem tartott polgárháború kirobbanásától, sem attól, hogy Magyarországon – mint Bulgáriában – felkelés törne ki.
16-án reggel 5 és fél 6 között Vattay ismét felkereste a kormányzót, és előadta neki a Lakatos-féle feltételeket, azzal, hogy ezeket már Hitler is elfogadta. Nem beszélt saját szerepéről, önmagát csak semleges “küldöncnek” állította be. A családjáért aggódó idős Horthy, aki erre az időre belátta, hogy a kiugrási kísérlet kudarcba fulladt, elfogadta az új helyzetet mint Lakatos tárgyalásainak eredményét. Végül is 15-én délben ő járult hozzá, hogy miniszterelnöke tárgyalásokat folytasson Rahnnal és Veesenmayerrel. Később, csak a portugáliai emigrációban ismerte meg Vattay valós szerepét.
Mialatt Lakatosék a német politikusok válaszát várták, a német katonák megindultak a Vár ellen: sem Bach-Zelewsky, sem Skorzeny nem tudtak még a politikai fejleményekről. A Testőrség ellenállt, a kirobbant húszperces tűzharcban 2 testőr és 7 német katona elesett. Előzőleg, reggel fél hatkor Feine felkereste Lakatost. Kérte, hogy előre tiltsa meg a tüzelést a Testőrségnek, s magával vitte a német követséghez. Ott Veesenmayer beszállt az autóba Lakatos mellé, s indultak vissza a királyi palotába, Horthyért. Veesenmayer sietett, hogy a meginduló német támadás előtt kívül legyenek a Testőrség védőgyűrűjén. A birodalmi követ jelentkezett Horthynál, s közölte vele, hogy a Führer jóváhagyásával és parancsára a Német Birodalom védelme alá kerül. Horthy szó nélkül beszállt, s a kis konvoj az SS budapesti főhadiszállására, a Hatvany-palotába hajtatott. A Horthy-család nőtagjai még korábban a pápai Nunciatúrára (követségre) távoztak. A testőrök tehát már csupán az üres királyi palotát védték (természetesen ők ezt nem tudták), amikor Lakatos utasítására Lázár beszüntette a harcot.
A Hatvany-palotában Horthynál 16-án délelőtt jelentkezett Szálasi, és kérte, hogy a kormányzó nevezze őt ki miniszterelnökké. Emlékezzünk: Hitler október elején elfogadta Veesenmayer javaslatát, hogy Szálasinak legalább névleg a jogfolytonosság biztosításával kell átvennie a hatalmat. Horthy elutasította Szálasit. Formailag még mindig Lakatos volt a miniszterelnök, aki Feinén keresztül csupán lemondását ajánlotta fel. Kora délután a Horthy–Szálasi találkozó megismétlődött, hasonló kimenetellel. Fél kettőkor a német követségre vitték Lakatost, akinek Rahn és Veesenmayer közreműködését kérte, hogy a kormányzó formálisan is mondjon le, nevezze ki Szálasit miniszterelnökké és vonja vissza előző napi proklamációját. Lakatos az első és a harmadik pont közvetítésére vállalkozott. Délután négykor Horthy aláírta a dokumentumot előző napi kiáltványának semmisségéről és a Honvéd Vezérkar főnöke harc folytatását elrendelő hadparancsának megismétléséről.
Késő délután Lakatos utoljára találkozott Horthyval, a királyi palotában, ahová a németek személyes holmijainak összecsomagolására kísérték vissza a kormányzót. Horthy este 8 óra körül aláírta lemondását, egyben Szálasi megbízását a miniszterelnöki teendőkkel. Lakatos Horthyt azzal győzte meg, hogy miután személyes szabadságában akadályoztatva van, lemondása amúgy is érvénytelen. A jelen lévő Veesenmayer becsületszavát adta Horthynak, hogy visszakapja fiát (nem így történt). A lemondó, egyben megbízó (és nem kinevező) nyilatkozatot Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes utólag, 31-én Tihanyban ellenjegyeztette Lakatossal. Horthy ennek ellenére – írja is emlékirataiban – a német és a nyilas erőszakra való tekintettel érvénytelennek tekintette Szálasi megbízását. Ez azonban már nem változtatott a lényegen: a németek által támogatott nyilas hatalomátvétel Budapesten 16-án estére teljessé, s hamarosan Magyarországon is befejezett ténnyé vált.
