Hadműveleti döntetlen
Hadműveleti döntetlen
A harmadik székesfehérvári páncéloscsata szerves része volt annak a német ellentámadás-sorozatnak, amelyet a Dél Hadseregcsoport erői 1945. január 1. és 1945. március 15. között hajtottak végre.
A német-magyar csapatok összesen öt támadást indítottak. A három „Konrad” hadművelet a budapesti csata keretében zajlott le, a negyedik („Südwind”) hadművelet február 17-től a garami hídfő felszámolásával előkészítette a legnagyobb szabású ellentámadást, amely március 6-án „Frühlingserwachen” fedőnéven indult azzal a céllal, hogy a 3. Ukrán Front erőit a Dunántúlról a Duna keleti partjára szorítsa vissza.
A harmadik székesfehérvári páncéloscsata első szakasza a „Konrad 3” hadművelet volt, amelynek célja a Budapesttel való kapcsolat megteremtése (ha tetszik a város felmentése) és a Dunántúlon hídfőt foglalt szovjet 3. Ukrán Front Duna – Vértes-hegység között elhelyezkedő erőinek utánpótlástól való elvágása volt.
A német támadás annak január 27-én történt felfüggesztéséig egyik kitűzött hadműveleti célját sem érte el, mégis elhamarkodott dolog lenne emiatt a „Konrad 3” hadműveletet teljesen sikertelennek minősíteni.
448A német páncéloscsapatok január 19-én, alig 27 órányi harc után kettévágták a 3. Ukrán Front védelmét és egymás után zúzták szét a részenként bevetett szovjet (főleg páncélos-) tartalékokat. Január 22-én a németek magyar segítséggel visszafoglalták Székesfehérvárt, a Dunántúl egyik legjelentősebb közlekedési csomópontját. A IV. SS-páncéloshadtest csapatai január 25-ig heves anyagcsatában megtizedelték a 3. Ukrán Front utolsó tartalékaként bevetett 5. gárda-lovashadtest és 1. gárda-gépesítetthadtest csapatait is. A harcok során maguk a németek is jelentékeny veszteségeket szenvedtek (elsősorban élőerőben), s az idő is ellenük dolgozott.
Ebben a helyzetben – január 26-án – a 3. Ukrán Front önerőből már nem volt képes megállítani a német támadást. Ha a 2. Ukrán Fronttól nem kapta volna meg a nagyjából feltöltött 23. harckocsihadtestet és a 104. lövészhadtestet, a német páncéloscsoportok valószínűleg elérték volna a szovjet bekerítés belső arcvonalát.
Más kérdés, hogy át tudták-e volna törni azt, vagy sem. Úgy vélem, hogy az erősen leharcolt, harcképes páncélgránátosokkal már alig rendelkező német páncéloshadosztályok nem boldogultak volna a budapesti elővárosok házai között védekező szovjet lövészhadosztályokkal. A budai arcvonal ekkorra már a IX. SS-hegyihadtest minden tartalékát felemésztette, így a németek „bentről” aligha kaphattak volna támogatást. Mivel a Balck-seregcsoportnak sem voltak bevethető tartalékai a „páncélosfolyosó” szárnyainak fedezésére, előbb-utóbb a Budapestig előretört páncélozott harccsoportok mögött a szovjet lövészhadosztályok ismét összezártak volna és a még bevethető kisszámú német páncélosra üzemanyag- és lőszerutánpótlás hiányában biztos pusztulás várt volna.
Ilyen körülmények között megítélésem szerint helyes volt Balck tábornok döntése, miszerint először egy északnyugati irányú támadással a IV. SS-páncéloshadtest balszárnyát fenyegető szovjet erőket kellett megsemmisíteni. Erről később így vélekedett:
„A Váli-víznél nehéz döntést kellett hozni. Azonnali előrenyomulás Budapest felé, ahogy Gille akarta, vagy először a balszárnyunkon lévő ellenséges csoportosítás megsemmisítése, amihez a IV. SS-páncéloshadtesten kívül még a III. páncéloshadtestet is bevethettük.
A Budapest felé való előrenyomulás legjobb esetben is csak arra vezetett volna, hogy egy helyett két SS-hadtest lett volna a városban, hiszen a meg nem semmisített oroszokon át visszafelé vezető út nyitva tartására nem voltak erőink.” 263
263 HL tanulmánygyűjteménye 3085. számon. Hermann Balck német tábornok visszaemlékezése a magyarországi harcokra és a fegyverszünetre. 12. o.
449A „Konrad 3” hadművelet véleményem szerint alapvetően két összetettebb ok miatt nem érte el kitűzött hadműveleti céljait. Ez a két ok az erőtlenség és a késedelem volt.
A támadás erőtlenül folyt, mert
– már eleve elégtelen erővel indult (főként a hatásos páncéltörő fegyverekkel felszerelt, harcedzett gyalogság hiányzott);
– a páncéloshadosztályok közvetlen légitámogatása és a légifelderítés elégtelen volt, mert a 4. légiflotta I. repülőhadtestének repülőgépei mennyiségi tekintetben jelentős hátrányban voltak a 17. (és részben az 5.) légihadsereggel szemben, ráadásul a mostoha időjárás is erősen hátráltatta a bevetéseket (bár ez a szovjeteket ugyanúgy sújtotta);
– a támadás kezdeti sikereinek kifejlesztésére nem voltak további bevethető német tartalékok;
– az erők összpontosított támadás helyett mind térben , mind pedig időben szétaprózódtak (például Székesfehérvár „ad hoc” visszafoglalása, vagy a Sárosd – Aba – Perkáta körüli harcok);
– a Balck-seregcsoport egyedül próbálkozott: támadását különböző okokból sem a 2. páncéloshadsereg, sem a német 8. hadsereg nem támogatta aktív tevékenységgel, így a szovjet tartalékok viszonylag szabadon átcsoportosíthatók maradtak.
A támadás jelentős időveszteséget is szenvedett, mert
– a műszaki biztosítás sokszor elégtelennek bizonyult (például a Sárvíz-csatornán való átkelésnél);
– a lőszer-, üzemanyag- és élelmiszer-utánpótlás nem egy esetben akadozott (már a támadás első napjaiban is), részben szállítási nehézségek, részben a szükséges készletek elégtelensége miatt;
– a harcászati szinten kiválóan bevált feladat-orientált harcvezetési felfogás, illetve az írott parancsok hiánya hadsereg- és hadtestszinten nem egy esetben vezetési anomáliákat okozott, amelyeket tovább súlyosbított Balck és Gille személyes ellentéte.
A szovjetek kétirányú ellencsapása, s ezzel a páncéloscsata második szakasza 1945. január 27-én vette kezdetét. Érdekes módon a szovjetek támadása sem érte el összes kijelölt hadműveleti célját. A Budapest felé törő német páncéloshadosztályokat a szovjetek visszavonulásra kényszeríttették ugyan, de nem tudták bekeríteni és szétzúzni őket (noha kisebb harccsoportokat időként sikerült elvágniuk). A 4. gárdahadsereg és a 26. hadsereg 450támadása kezdetben igen lassan haladt és rendkívül súlyos szovjet veszteségeket eredményezett. Elég, ha csak a 23. harckocsihadtest január 27-i véres kudarcára utalok a „pázmándi zsák” elleni támadás során.
A január 31-én Székesfehérvár ellen indított szovjet támadás is csupán annyi eredménnyel járt, hogy a város elvesztése miatt aggódó német katonai vezetés visszavonta páncéloscsoportjait a Dunától, hogy egy részükkel megerősítse Székesfehérvár védelmét. A várost a német-magyar csapatok így már tartani tudták.
A Székesfehérvár körül kialakult harcokban a szovjet hadseregek maradék páncéloserejüket is elveszítették, s még jóval azelőtt védelemre kényszerültek, hogy a január 17-én tartott korábbi arcvonalat elérték volna. A 3. Ukrán Front tehát az eredeti helyzetet nem tudta visszaállítani.
A németek kezén maradt a Margit-állás Székesfehérvár és a Balaton között visszafoglalt szakasza, amelynek február 9-15. között megtisztított előtere „erkélyként” nyúlt be a Mezőföldre. Ez a „székesfehérvári erkély” lett később kiindulópontja a második világháború utolsó nagyobb német offenzívájának („Großoffenzive”), a „Frühlingserwachen” hadműveletnek.
Nem mellékes körülmény, hogy a 3. Ukrán Front Dunántúlon harcoló csapatai az 1944. december végén elért arcvonalhoz képest másfél hónap alatt egy méterrel sem jutottak tovább nyugat felé. Bár a hadászati helyzet szempontjából túl nagy jelentősége nem volt, a németek januári ellentámadás-sorozata a szovjet csapatokat keleti irányban még kissé vissza is szorította.
A harmadik székesfehérvári páncéloscsata végén hadműveleti szinten döntetlen körvonalazódott. A szovjetek megakadályozták a Budapesten bekerített védők felmentését és nehéz harcok árán végül birtokba vették a magyar fővárost. Ezzel inkább jelentős politikai, mintsem katonai sikert könyvelhettek el, hiszen amióta a 3. Ukrán Front megvetette a lábát a Dunántúlon és segédkezett a magyar főváros nyugati irányból való bekerítésében, Budapestnek német szempontból különösebb hadműveleti jelentősége már nem maradt.
A németek viszont a január-februári harcok során annyira legyengítették a 3. Ukrán Front zömében feltöltött csapatait, hogy azok egyelőre kizárólag védelemre voltak alkalmasak. Mindez akkor történt, amikor a berlini irányban támadó szovjet csapatok az Odera nyugati partján foglalt hídfőikben csupán 65 kilométerre voltak a Harmadik Birodalom fővárosától. Mivel a nyugati frontról időközben a legnagyobb titokban megkezdődött a 6. páncéloshadsereg SS-páncéloshadtesteinek Magyarországra szállítása, a 451németek a térségben nemcsak megőrizték hadműveleti kezdeményező-képességüket, de rövidesen újabb támadó hadműveletek indítására is vállalkozhattak.
Összefoglalva: a szovjet hadműveleti tartalékok túlerejének és a német páncéloscsapatok harcászati fölényének összecsapása a harmadik székesfehérvári páncéloscsatában olyan döntetlent eredményezett, amely véleményem szerint a háborúnak ebben a késői szakaszában a hadászati védelemben lévő német fél számára jelenthetett némi sikert.
