Szovjet roham Budapest felé
Szovjet roham Budapest felé
Sztálin és a szovjet vezérkar – elsősorban politikai megfontolásokból kiindulva – kitartott azon álláspontja mellett, miszerint a 2., 3. és 4. Ukrán Front határozott előretörése esetén reális lehetőség kínálkozik Budapest gyors elfoglalására, a Dunán való átkelésre és a Moravska-Ostrava – Brno terepszakasz, valamint Bécs megközelítő útvonalainak birtokba vételére.20 Noha a szovjet haderő továbbra is a berlini irányt tekintette a fő hadászati iránynak, a keleti arcvonal déli szárnyán elhelyezkedő magyarországi hadszíntéren, a Budapest – Bécs irányban elért esetleges eredményekkel a Harmadik Birodalom „hátsó bejáratát” fenyegethette és arra kényszeríthette a német hadvezetést, hogy a főirányból erőket dobjon át a Kárpát-medencébe.21
20 Styemenko, Sz. M.: Ahol a győzelmet kovácsolták. (Budapest, 1977., a továbbiakban: Styemenko 1977) 228. o.
21 Tóth 9-10. o.
Styemenko hadseregtábornok visszaemlékezései szerint Mehlisz vezérezredes, a 4. Ukrán Front politikai csoportfőnöke által a magyar 1. honvéd hadsereg gyenge állapotáról készített – s a magyar haderő egészére érvényesnek tekintett – jelentései győzték meg Sztálint Budapest gyors elfoglalásának lehetőségéről. Sztálin kérdésére a szovjet vezérkar válaszában „mit sem sejtve” kifejtette:
”…a Duna-Tisza közén a 2. Ukrán Front balszárnyán elfoglalt, jól kiszélesített hídfőállásból lenne célszerű támadni. Hiszen nem kellett átkelni a folyón és az ellenségnek kevesebb csapata volt itt, mint más irányokban.”22
22 Idézi Tóth 22. o.
A szovjet vezérkarnál hozzáfűzték, hogy a Duna-Tisza közén lévő szovjet 46. hadsereg a front többi seregtestéhez képest viszonylag érintetlen és az áttörés után segíteni tudná a 7. gárdahadsereg és a román 1. hadsereg keleti irányból indított Budapest elleni csapását.
38Ennek tudatában Sztálin minden egyéb tájékoztatást és árnyaltabb értékelést figyelmen kívül hagyva 1944. október 28-án este rádión utasította Malinovszkij marsallt, a 2. Ukrán Front parancsnokát, hogy a 2. és 4. gárda-gépesítetthadtestek23 321 harckocsijával és önjáró lövegével megerősített 46. hadsereggel haladéktalanul indítson támadást Budapest gyors elfoglalása céljából. Malinovszkij katonai ellenvetéseit Sztálin politikai okokra hivatkozva elutasította. A szovjet marsall attól tartott, hogy a meglévő erőkkel végrehajtott támadás üteme lassú lesz, és elhúzódó, veszteségterhes harcok alakulhatnak ki. Öt napot kért a további felkészülésre és a 4. gárda-gépesítetthadtest bevárására. Nem kapta meg: másnap, 29-én meg kellett indítani a 46. hadsereget Budapest ellen.24 Ezzel megkezdődött a 108 napig tartó budapesti csata.
23 Az alföldi páncéloscsatában a 2. Ukrán Front harckocsizó, gépesített és lovas kötelékeit olyan súlyos veszteségek érték, hogy a Budapest elleni támadás első fázisában érdemben semmiképpen nem vehettek részt. Ezért a frontot a szovjet főparancsnokság tartalékából kellett megerősíteni a 2. gárda-gépesítetthadtest (állományában 206 harckocsival és 42 önjáró löveggel) és a 23. lövészhadtest csapataival. A 4. gárda-gépesítetthadtestet (állományában 73 harckocsival és önjáró löveggel) a 3. Ukrán Fronttól vonták el. Lásd erről Tóth 15-16. o.
24 Tóth 22-23. o.
1944. október 29-én 14.00 órakor rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a szovjet 46. hadsereg támadása. Az Alpár – Kiskunfélegyháza – Rém vonalon támadó szovjet csapatokkal szemben a magyar 3. hadsereg (parancsnoka Heszlényi József vezérezredes) alárendeltségében Markóczy János altábornagy VII. hadteste (10. gyaloghadosztály, 23. tartalékhadosztály) és Lengyel Béla altábornagy VIII. hadteste (20. gyaloghadosztály, 8. és 5. póthadosztály) volt védelemben. A szovjet lövészcsapatok hamarosan áttörték a magyar csapatok harcászati védelmét és a keletkezett résen át az Alpár – Kiskunfélegyháza közötti terepszakaszról Kecskemét felé ütközetbe vetették a 2. gárda-gépesítetthadtestet is.
Ettől kezdve az alföldi páncéloscsata kapcsán már említett furcsa jelenség ismétlődött meg. A szovjet gépesített csapatok az 5. légihadsereg támogatásával megkísérelték gyorsított ütemben, a mély hadművelet elméletének normáitól és eszközeitől eltérő módon, menetből elérni és birtokukba venni Budapestet. Csakhogy a gyors támadási ütemmel – amit több helyen, így Kecskemétnél is sikeresen lassítottak a német-magyar ellenlökések – nem tudtak lépést tartani a feladat végrehajtására kijelölt szovjet lövészcsapatok. Csupán a 68. gárda-lövészhadosztály követte a gépesített erőket gépkocsiszállítással. 39A többi lövészhadosztály gyalog menetelt, vagy éppen szekereken vonult Budapest irányába.
Véleményem szerint ennek a jelenségnek az okai talán az alföldi páncéloscsata során a szállítójárművek terén elszenvedett súlyos szovjet veszteségek lehetnek, valamint az a körülmény, hogy ekkor a szovjet hadsereg állományában csupán elvétve voltak megtalálhatók alaprendeltetésükben azok a lövészeket szállító páncélozott szállító járművek (német viszonylatban lövészpáncélosok), amelyekről gyengébb ellenséges védelem esetén leszállás nélkül is vívhatók harccselekmények. A szovjetek a második világháborúban ilyen harcjárművet nem gyártottak, az angolszászoktól kapott mintegy 3 808 darab M2 és M3 típusú járművek különböző változatait pedig főleg páncélozott felderítő járműként, mozgó vezetési pontként, önjáró páncéltörő ágyúként és önjáró légvédelmi eszközként alkalmazták a harckocsizó, gépesített és lovascsapatoknál.25
25 Lásd Zaloga, Steven J.: US Half-Track of the World War II. (London, 1991.) 21-31. o.
Emiatt a gépesítetthadtestek páncélosai jelentősebb gyalogsági támogatás nélkül voltak kénytelenek felvenni a harcot a Budapest és Kecskemét között hirtelenjében létesített német-magyar támpontokkal és az Attila-vonalat megszálló csapatokkal, ami súlyos veszteségekhez vezetett (az elvesztegetett idő jelentőségéről nem is beszélve).
A szovjet gépesítetthadtestek 1944. október 30. és november 3. között a Fretter-Pico-seregcsoport26 arcvonalán 71 harckocsit és önjáró löveget veszítettek. Ebből 67 páncélos megsemmisült, négy pedig mozgásképtelenné vált.27 Ugyanis miután az alföldi páncéloscsata záró szakasza Nyíregyháza körül befejeződött, az ott bevetett német páncélos erőket október 30-tól átdobták a Budapest előterében támadó szovjet csoportosítás feltartóztatására. Megkezdődött a versenyfutás Budapestért.
26 A német 6. és a magyar 3. hadsereg Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok parancsnoksága alatt, aki egyben a 6. hadsereg parancsnoka is volt.
27 Lásd ehhez HL VKF 1944. 1. oszt. hadműveleti napló (304/a doboz) térképmellékletét a 402. számú irathoz.
A németek voltak a gyorsabbak. November 1-ig a német 13. páncéloshadosztály a Dunakeszi – Ócsa, a német 1. páncéloshadosztály a Tatárszentgyörgy – Örkény – Pilis terepszakaszt, a német 23. páncéloshadosztály pedig Cegléd térségét érte el, ahol a német 24. páncéloshadosztály is tartózkodott. Az 503. nehézpáncélos-osztály váltakozó alárendeltségben segítette a német páncéloscsapatok harcát.28 Október 27-i adatok alapján a 40német 6. hadsereg páncélos- és páncélgránátos-hadosztályai 69 bevethető harckocsival (ebből 30 Tiger B nehézharckocsival) és 56 bevethető rohamlöveggel rendelkeztek.29 Ezeknek a gyengén feltöltött, de mozgékony és nagy harci tapasztalatokkal rendelkező páncéloscsoportoknak az ellenlökései, valamint egyéb német és magyar csapattöredékek ellenállása elég időt biztosított a német hadvezetésnek ahhoz, hogy jelentősebb német (főleg páncélos- és SS-lovas-) kötelékekkel, valamint magyar erőkkel megszállja és hatásosan védje az Attila-vonal külső védőövét.
28 Az 503. (később „Feldherrnhalle”) nehézpáncélos-osztály magyarországi harcainak részletes ismertetésére Nehézpáncélosok című könyvemben tettem kísérletet. (Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok-sorozat, Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2000.)
29 HL KTB/HGr. Süd Anlage 1 zu O.B. H.Gr. Süd Ia Nr. 181/44 g. Kdos. Chefs. v. 27. 10. 1944 (626. tekercs 7 209522. felvétel).
Az Attila-vonal a német hadászati-hadműveleti védelem pesti hídfőt védő, önálló támpontokból álló védelmi rendszere volt. 1944. szeptember 22-től építették ki. Szárnyaival félkörívben a Dunára támaszkodott. Három védőövből állt: a külső Dunaharaszti – Vecsés – Ecser – Maglód – Valkó – Gödöllő – Szada – Veresegyház – Csomád – Alsógöd; a közbülső Soroksár – Soroksárpéteri – Pestszentimre – Pécel – Isaszeg – Kerepes – Mogyoród – Fót – Dunakeszi; a belső (az Attila-vonal III.) az akkori peremvárosok: Csepel – Pestszenterzsébet – Pestszentlőrinc – Rákoskeresztúr – Rákoscsaba – Cinkota – Rákosszentmihály – Rákospalota – Újpest külső szélén húzódott. A védelmi vonal a budai oldalra nem terjedt ki. Kiépítéséhez I. világháborús terveket is felhasználtak, azonban elegendő létszám, idő, technikai eszköz és fegyver hiányában nem épült ki teljesen.30
30 Lásd Lexikon 30. o.
A megszilárduló német-magyar védelem ellen november 4-én indított újabb szovjet frontális támadás csupán újabb jelentős veszteséget eredményezett. Német adatok szerint a Kecskemét, Budapest és Szolnok térségében, valamint a Tisza mentén 1944. október 29. és november 9. között vívott harcokban a szovjet csapatok többek között 5 733 halottat, 806 hadifoglyot, 139 harckocsit, két önjáró löveget, öt felderítő páncélgépkocsit, 51 löveget és 84 páncéltörő ágyút veszítettek.31 A szovjetek ezek után már belátták, hogy a magyar főváros menetből való bevétele megvalósíthatatlan.32
31 HL KTB/HGr. Süd Feindverluste bei den Kämpfen im Raum Kecskemét – Budapest – Szolnok und a.d. Theiss in der Zeit vom 29.10-9.11.1944 (626. tekercs 7 209575. felvétel).
32 Tóth 31-36. o.
A szovjet csapatok által november 6-án megkezdett, majd 11-étől újabb erők és eszközök bevetésével széles arcvonalon végrehajtott frontális támadás (a második szovjet kísérlet) november 26-ig ismét csak igen korlátozott eredményeket hozott. A szovjetek Szolnok – Hatvan irányú támadásuk során 41csupán 55-65 kilométert tudtak előrenyomulni, s közben a német 6. hadsereg csapatai a támadás első három napján újabb 124 páncélosukat lőtték ki.33
33 HL KTB/HGr. Süd Ia Nr. 4440/44 g. Kdos. vom 14. 11. 1944 (626. tekercs 7 210532. felvétel).
Ezek után a 2. Ukrán Front (harmadik kísérlete során) november 29-től Hatvan – Ipolyság általános irányban Budapest hadműveleti átkarolásával próbálkozott. Malinovszkij marsall azonban december 9-én kénytelen volt belátni, hogy ez a támadás sem hozta meg a kívánt eredményt.
A budapesti csata eddig lezajlott harcai során a szovjet csapatok támadó harcának üteme meglehetősen lassú volt, s ezzel együtt a német-magyar védelem harcászati mélységének áttörése is nehézkesebb volt annál, mint amit a szovjet hadvezetés elvárt. Érdekes jelenség, hogy a németek a háború utolsó két esztendejében nagyobb hatékonysággal tudták fékezni vagy megállítani a már megindult szovjet támadásokat, mint saját támadásukat kifejleszteni az általában jól megszervezett, szilárd szovjet védelemmel szemben.34
34 Lásd még: Ravasz István: Hadászati kultúra. In: Lexikon 137. o.
Az 1944. október 29 – 1945. február 13. között dühöngő budapesti csatában a szovjet csapatok támadási üteme 10-15-ször(!) volt lassúbb, mint a háború ezen időszakában megvívott egyéb hadműveletek során. Ez mindössze napi 1500 méternyi előrenyomulást jelentett.35
35 Szabó B. 1980 109. o.
Szovjet részről ezt nem vezetési hibának, hanem annak a ténynek tulajdonították, hogy a szovjet csapatok nem rendelkeztek elegendő a gyalogságukat közvetlenül támogató harckocsival és önjáró löveggel.36 A második szovjet kísérlet idején, november 11-én a 2. Ukrán Front csapásmérő csoportosítása (7. gárdahadsereg, 1. gárda lovas-gépesített csoport37, 2. és 4. gárda-gépesítetthadtest) már csak 300 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett.38 Felmerül a kérdés, hogy hová tűnt a 2. Ukrán Front november 1-én meglévő mintegy 230 százalékos szovjet harckocsi- és önjáró lövegfölénye (526 darab szovjet páncélos szemben 230 darab német-magyar harckocsival és rohamlöveggel39)?
36 Tóth 64. o.
37 Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportja 1944. november 4-én „gárda” elnevezést kapott.
38 Tóth 49. o. Más adatok szerint a csoportosítás november 11-én 481 harckocsival és önjáró löveggel rendelkezett. Lásd: A hadművészet története. A szovjet csapatok Magyarország felszabadításáért vívott hadműveleteinek hadművészeti sajátosságai. Összeállította: Szabó Balázs alezredes. (Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, Budapest, 1980.; a továbbiakban: Szabó B. 1980) 48. o.
39 Szabó B. 619. o.
42Fontos megjegyezni, hogy a harcok súlyát viselő német 1., 13., 23., 24. és „Feldherrnhalle” páncéloshadosztályok meglévő páncélosai közül 1944. november 4-én összesen(!) 32 harckocsi és 43 rohamlöveg (75 páncélos), november 11-én pedig 52 harckocsi és 31 rohamlöveg (83 páncélos) volt bevethető állapotban.40 Egy november 12-i adat szerint a Dél Hadseregcsoport teljes állománya is csupán 146 bevethető harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett.41
40 HL KTB/HGr. Süd Wochenmeldungen Stand vom 4. 11. 1944 (626. tekercs 7 209884. felvétel) és Wochenmeldungen Stand vom 11. 11. 1944 (626. tekercs 7 210229. és 7 210266. felvétel). A könnyebb érthetőség kedvéért a bevezetőben még nem teszek különbséget a német rohamlöveg és vadászpáncélos fogalma között. Itt még minden harckocsialvázra szerelt, páncéllal védett zárt küzdőterű, löveggel felszerelt harcjárművet rohamlövegnek tekintek.
41 HL KTB/HGr. Süd Ia Nr. 4430/44 g. Kdos. vom 14. 11. 1944 (626. tekercs 7 210003. felvétel).
Német adatok szerint csapataik a Budapest körül folyó harcokban 1944. október 29. és november 27. között összesen 642 szovjet harckocsit és önjáró löveget lőttek ki.42 Megközelítőleg annyit, mint az alföldi páncéloscsatában. Az ott megállapítható „kilövési arányt”43 figyelembe véve ez ismét körülbelül 510 darab megsemmisült vagy súlyosan megrongálódott szovjet páncélost jelentett. Ezzel együtt a 2. Ukrán Front Magyarországon nem egész két hónap alatt több mint ezer harckocsit és önjáró löveget veszített.
42 HL KTB/HGr. Süd Ia Nr. 4599/44 g. Kdos. vom 29. 11. 1944 (626. tekercs 7 210629. felvétel).
43 Az alföldi páncéloscsatában a németek a Nagyvárad körül október 2-án és 3-án kilőtt 28 szovjet páncélossal együtt 668 ellenséges harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentették október 28-ig bezárólag. Szovjet források 543 darabot – közvetve – elismernek veszteségként. Az arány tehát 668:543. Eszerint a német jelentések „valóságtartalma” még ilyen meglehetősen áttekinthetetlen harcok során is 80 százalék körül mozog. Itt és a továbbiakban is ezt a kilövési arányt használom a tűzharcban megsemmisült, vagy csak hosszabb idő alatt, a hátországban javítható szovjet páncélosok mennyiségének megállapításakor. A valóban megsemmisült és a még kijavítható szovjet haditechnika aránya körülbelül 75:25 százalék, vagyis minden 100 kilőtt szovjet páncélosból 75 a helyszínen megsemmisült. Vö. Winchester, Charles: Ostfront. Hitler’s War on Russia 1941-1945. (Oxford, 1998.; a továbbiakban: Ostfront) 89. o.
E jelentős veszteség legfőbb oka véleményem szerint abban rejlik, hogy a szovjet harckocsizó és gépesített csapatok „áldozatul estek” a szovjet hadvezetésben (s részben az angolszász katonai vezetésben is) alkalmazott vezetési elveknek. Ezek szerint a megkapott, általában korábban és igen nagy részletességgel kidolgozott parancsot minden körülmények között végre kellett hajtani, így gyakorlatilag nem volt lehetőség a megvalósítandó cél elérése érdekében még számba vehető egyéb alternatív megoldásokra.
Ez a parancs-orientált harcvezetés konfrontálódott a német csapatok (kiváltképp a német páncéloscsapatok) vezetésében alkalmazott feladat-orientált harcászattal (németül Auftragstaktik), amely a feladat megoldásakor 43jóval nagyobb mozgásteret adott az egyes parancsnokoknak. Ez a módszer növelte a németek manőverezési lehetőségét a szó valós és képletes értelmében egyaránt. Leegyszerűsítve: amíg például egy német páncélososztály parancsnoka általában megválaszthatta a (ellen)támadásra alkalmas terepszakaszt, egy szovjet tiszt szinte sohasem. A felek elszenvedett veszteségeit ennek tükrében kell vizsgálnunk44 – persze nem szem elől tévesztve a német és szovjet erőforrások közötti mennyiségi különbséget sem.
44 Például a német LVII. páncéloshadtest 1944. november 11-21. között 3 900 halottat, sebesültet, eltűntet és beteget veszített. Lásd HL KTB/HGr. Süd Tagesmeldung vom 28. 11. 1944 (626. tekercs 7 210622. felvétel).
Miután a 2. Ukrán Front újabb kísérlete sem hozott eredményt, 1944 decemberének első hetére az október 29. óta vívott budapesti csata elhúzódó, szovjet és német részről egyaránt igen veszteségterhes harcai végre beláttatták a szovjet hadvezetéssel, hogy a 2. Ukrán Front legyengült erői egyedül nem képesek a Budapest körül védekező német-magyar csoportosítás felszámolására és a magyar főváros gyors birtokbavételére. A szovjet főhadiszállás megbízottja, Sz. K. Tyimosenko marsall, aki a 2., 3. és 4. Ukrán Front tevékenységét hangolta össze, 1944. november 24-i jelentésében megállapította:
„A 2. Ukrán Front az egyik legerősebb front. Komoly erőkkel rendelkezik az ellenálló ellenség szétverésére, de ennek ellenére az utóbbi időben nem ér el sikereket.”45
45 Idézi Tóth i.m. 62. o.
Ezek után a szovjet főparancsnokság 1944. december 12-én kiadott utasításában elrendelte, hogy a 2. és 3. Ukrán Front csapatai közösen, északról és délről egyidejűleg mért csapásokkal kerítsék be és semmisítsék meg a német-magyar csapatokat Budapest körzetében és foglalják el a várost. A frontoknak 1944. december 19-20-ig kellett felkészülniük a támadásra.46
46 Tóth 104-105. o.
A 3. Ukrán Front csapatai F. I. Tolbuhin marsall parancsnoksága alatt 1944. november 7-től Apatin és Kiskőszeg (Batina) körzetében keltek át a Duna nyugati partjára, 26-ára egyesítették a hídfőket, majd november 29-ére a szovjet 57. hadsereg élei már elérték Pécset is. December 2-án a szovjet csapatok elfoglalták Kaposvárt, 4-én Marcalit. A 4. gárdahadsereg gyors előretörése során a 2. Ukrán Front által a 3. Ukrán Frontnak átadott 46. hadsereggel együtt december 7-10. között felzárkózott a Margit-állás keleti szárnyára, de áttörni még nem tudta. A front csapatai december 9. után védelembe mentek át.47
47 Ravasz István: Dél-dunántúli hadműveletek. In: Lexikon 76. o.
44A 220 kilométer hosszú terepszakaszon, önálló támpontokból álló, három védőövet magába foglaló Margit-állás (németül Margarethen-Stellung) nyugati szektorát a Dráva (Gyékényes) és a Balaton (Balatonszentgyörgy), keleti szektorát a Balaton (Balatonvilágos), a Velencei-tó és Érd között építették ki. Rudolf Konrad, a hegyicsapatok tábornoka parancsnoksága alatt, a magyar Országos Erődépítési Parancsnokság, a német 13. erődítési sáv-parancsnokság irányításával magyar, német és szlovák műszaki csapatok a polgári lakosság bevonásával építették. A főellenállási öv főellenállási vonala a Duna – Nagytétény vasútállomás – Szent László puszta – Baracska-D – Kápolnásnyék-D – Kisvelence-D – Velencei-tó északi partvonala – Dinnyés – Nádor-csatorna nyugati magaslatai – Belsőbáránd – Pötölle – Tác-D – Polgárdi-D – Füle-D – Balatonfőkajár-D – Balatonakarattya-DK – Balaton északi partvonala – Keszthely – Fenékpuszta – Zala-folyó torkolata – Határárok-csatorna – Pat – Iharosberény – Márjás-patak – Csurgó – Gyékényes – Dráva terepszakaszon húzódott. A Duna – Velencei-tó között a fővédőöv második vonala Kismarton-É – Martonvásár-D – Baracska vasútállomás – Pázmánd-D vonalon épült ki. A főellenállási öv és a második védőöv 16-20 kilométer harcászati mélységben épült ki. A fővédőöv 2-3 állásból állt, amelyek mélysége 5-7 kilométer volt. A második védőövben 1-2 állást építettek ki. A védőövek lövész- és összekötőárkokból, körvédőképes támpontokból, fa-, föld- és beton-kiserődökből álltak, amelyeket műszaki zárakkal, aknamezőkkel, harckocsiakasztókkal, drótakadályokkal is védtek. A védőövek előtt átlagosan 5 méter széles, 3 méter mély harckocsiárok húzódott. A Margit-állásba eső településeket körkörös védelmi állásokkal erősítették meg. A megkezdett munkákat nem tudták befejezni, így a védelmi vonal nem készült el teljesen. Maximális hadműveleti feladata az Ostmark (Ausztria), s ezzel a németek által tervezett Alpesi Erőd felé vezető utak lezárása, az osztrák hadiipari vidék védelme volt. Minimális hadműveleti feladata pedig a zalai olajvidék (mivel 1944 második felétől innen származott a még német kézen lévő területek kőolajtermelésének 80 százaléka), a dunántúli magyar ipar-, kőolaj-finomító és bányavidék, a nyugat-magyarországi mezőgazdasági körzetek fedezése, valamint Budapest nyugati irányú átkarolásának megakadályozása volt.48
48 Lásd Lexikon 306-307. o.
1944. december 20-án a 2. és 3. Ukrán Front csapatai megindították közös, Budapest bekerítésére irányuló hadműveletüket. Ennek keretében a 6. gárda-harckocsihadseregnek a 7. gárdahadsereg jobbszárnyával együttműködve 45Ipolyság körzetéből kiindulva – biztosítandó a Budapestet bekerítő szovjet csapatok jobbszárnyát – támadást kellett indítania Nyitra irányában és a Garamon átkelve december 25-28-án elfoglalnia a Nyitra – Gimeskosztolány – Verebély vonalat, hogy a későbbiekben innen kiindulva elérhesse a Nyugati-Kárpátokat és a Cseh-Morva Medencét elválasztó nyereg irányából Budapest felé vezető utakat, majd a 2. Ukrán Front egyéb csapataival együttműködésben csapást mérhessen Pozsony felé.49
49 A Nagy Honvédő Háború története 1941-1945. (Budapest, 1966., a továbbiakban: NHH) IV. kötet 323. o.
A szovjet marsall elgondolása az volt, hogy a front csapásmérő csoportosítása a Duna-kanyartól északra és északnyugatra áttöri a német-magyar védelmet és siker esetén a támadást északnyugati, nyugati és délnyugati irányban tovább folytatja: ez lett volna a „siker kifejlesztése”. Ezért Malinovszkij a bekerítés belső arcvonalán mindössze 10-11 hadosztályt szándékozott alkalmazni. A 7. gárdahadseregnek a bekerítés belső arcvonalának kialakítása mellett el kellett érnie a Zseliz – Szőgyén – Mocsa terepszakaszt és ezzel a Duna bal partját.
Malinovszkij ezzel egy időben azt is elrendelte, hogy a 7. gárdahadsereg balszárnyán a 30. lövészhadtest, a román 7. hadtest és az önálló 18. gárda-lövészhadtest december 20-án megindulva 23-án estig, mindössze három nap alatt(!) foglalja el Budapest keleti felét egészen a Duna vonaláig.50
50 Tóth 115. o.
