Lágeralapítók voltunk
Lágeralapítók voltunk
Alakulatunk Csallóközben állomásozott. 1945 február vége volt. Egyik napon Dunaszerdahelyen bevagoníroztak. Irány: nyugat. Brünn, Essen következett. Az utóbbi mint agyonbombázott, holt város lett tartózkodási helyünk.
Itt ért bennünket május hónapja, amikor 5-én megjelentek az amerikai páncélosok előretolt egységei. Éjszaka úgy 22fél háromkor még tűzparancsot kaptunk: az utolsó töltényig… Én egy háromcsövű, 35 mm-es gépágyús szakasznak voltam a parancsnoka. A „Tüzet szüntess!” parancs után még teljes hajnali sötétben gépkocsival menekültünk. Reinbergnél a Rajna-hídján már világosban keltünk át, és elvánszorogtunk a holland határ közelébe. Miután rövidesen hallottuk az ellenfél páncélosainak csikorgását, elhatároztuk, hogy megadjuk magunkat.
Az első amerikaival való találkozásunk biztató volt. Mosolyogva kínált bennünket rágógumival és cigarettával, és a vállunkat veregette. A főúton elvonuló páncélosok még integettek is. Egy másik csoport tisztje megkérdezte: kik vagyunk. Amikor megtudta, hogy magyarok, cigarettát, csokoládét adott, és tovább irányított oda, ahol enni is kaptunk. Innen gépkocsikon továbbszállítottak a Ruhr-vidék romvárosain keresztül Reinbergbe, a gyűjtőtáborba, amit mi tettünk alkalmassá sok ember befogadására. A német kapituláció után jöttek is a fogságba esettek tömegesen, még japánok is.
Élelmezésünk elfogadható volt, ami a kalóriaértéket illeti, de az adagok kicsinek bizonyultak. Sok bajunk volt a tetűkkel. Talán ennek is tudható be, hogy egy napon áttelepítettek bennünket egy másik körletbe, ahol megnyiratkozhattunk, borotválkozhattunk, megfürödhettünk, tiszta ruhát kaptunk, adtak cigarettát, fehér kenyeret vajjal, este tejes zabkávét. Emberként kezeltek bennünket, nemzeti mivoltában senkit sem sértettek meg. Nem sokáig tartott a jó élet. Vagonokba kerültünk és elvittek Franciaországba. Micsoda különbség! – mondom én, és velem együtt sokan!
Varga Károly – Mezőtúr
HH. 1995/2.
