Számvéber Norbert: VILÁGVÁROSBÓL FRONTVÁROS • Bevezető tanulmány
7Számvéber Norbert: VILÁGVÁROSBÓL FRONTVÁROS • Bevezető tanulmány
Az 1944. augusztus 23-i román átállást követően — miután a 2. Ukrán Front frontális támadása csak a foksányi-kapun át vezetett eredményre — a szovjet legfelsőbb katonai vezetés előtt feltárult a Keleti-Kárpátok igen nehezen bevehető vonulatai délről való megkerülésének lehetősége, s ezzel a német hadiipar számára szükséges nyersanyagokkal rendelkező és német felvonulási területként használható stratégiai jelentőségű Kárpát-medence birtokbavétele. A szovjet hadvezetés a kialakult helyzetben lehetőséget látott a 2., 3. és 4. Ukrán Front egyidejű és szoros együttműködésével csapást mérni a Kárpátok és a Balkán-félsziget északi része között, amelynek eredményeként megakadályoznák Németországot egy szilárdabb védelmi rendszer létrehozásában, Magyarországot leválasztanák a német szövetségről, és közvetlenül veszélyeztetnék a Harmadik Birodalom déli területét, amely egyben az egyik legfontosabb német hadiipari körzetet is magában foglalja.1 Sztálin 1944. szeptember 29-én kelt Winston Churchillnek küldött táviratában egyebek mellett a szovjet csapatok elé állított közvetlen feladatként a következőket jelölte meg: „Ki kell ütni Magyarországot a háborúból, s támadás révén ki kell tapogatni, illetve kedvező körülmények esetén fel kell göngyölíteni a keleti fronton a németek védelmi állásait.”2
1 Tóth Sándor: Budapest felszabadítása (Budapest, 1975; a továbbiakban Tóth) 10. old., valamint Ravasz István: A Kárpát-medence hadszíntérré válása 1944—45-ben (Új Honvédségi Szemle 1991/8.) 26—27. old.
2 Idézi Churchill, Winston S.: A második világháború (Budapest, 1989; a továbbiakban Churchill) 2. kötet 473. old.
Miután 1944 szeptemberében a német—magyar csapatoknak nem sikerült biztosítaniuk a Déli-Kárpátok átjáróit, október elején a magyar Alföldre benyomuló szovjet harckocsizó és gépesített csapatok Debrecen—Nagyvárad—Szolnok térségében kiterjedt manőverező páncélos-hadműveletekbe bonyolódtak a körzetben ugyancsak támadás céljából összevont német páncéloscsapatokkal. Szovjet részről korábban úgy tervezték, hogy Debrecen és Nyíregyháza birtokbavétele, majd egy további északi irányú támadás lehetőséget teremt számukra az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. hadsereg és német 8. hadsereg egészének, valamint a Kárpátokban lévő magyar 1. hadsereg részeinek hadműveleti szintű bekerítésére, ezután pedig a 2. és 4. Ukrán Front együttes erővel Budapest ellen fordulhat.3 Ezzel a szovjetek közelebb jutnának kitűzött céljukhoz, vagyis Magyarország leválasztásához a német szövetségi rendszerről.
3 A Budapest elleni szovjet hadműveletekbe később bekapcsolódó 3. Ukrán Front ekkor még a Balkánon harcolt, és csak 1944. november elején érte el Magyarország területét.
Az október 6-ától mintegy 627 harckocsival és rohamlöveggel támadó szovjet 2. Ukrán Front 6. gárda-harckocsihadserege, Plijev lovas-gépesített csoportja és 53. hadserege, valamint a román 1. hadsereg ellen kisebb német és magyar kötelékek mellett a kialakuló harcok súlyát a jelentősen legyengült német 1., 13. és 23. páncéloshadosztályok, majd a térségbe később beérkező „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály4 alakulatai viselték. Október 10-i adatok szerint a harcokban német oldalon 59 harckocsi és 66 rohamlöveg vett részt, beérkezőben volt 45 harckocsi és 54 rohamlöveg (összesen 224 harckocsi és rohamlöveg).5 A kiterjedt, sík területen kialakuló igen heves, és sokszor áttekinthetetlen páncélosütközetek sorozata miatt a szovjetek — jelentős területnyereségük ellenére — stratégiai céljukat nem tudták megvalósítani: a német és a magyar csapatok átjutottak a Tisza északnyugati partjára.
4 A dandárerejű hadosztályt 1944. november 1-én „Feldherrnhalle” páncéloshadosztállyá nevezték át, s ennek megfelelően töltötték fel és szervezték át a 109. páncélosdandár részeinek beolvasztásával. Lásd ehhez Stoves, Rolf: Die gepanzerten und motorisierten deutschen Grossverbände 1935—1945. Divisionen und selbständige Brigaden. (Wölfersheim – Berstadt, 1994, 2. kiadás; a továbbiakban Stoves 1994) 247. old. A Dél Hadseregcsoport hadinaplójában az alakulatot továbbra is páncélgránátos-hadosztályként emlegették.
5 Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban HL) mikrofilmtára Kriegstagebuch der Heeresgruppe Süd (a továbbiakban KTB/HGr. Süd) 895. tekercs 7 217 010. felvétel. A szovjet adatokhoz lásd Ölvedi Ignác: A budai vár és a debreceni csata (Budapest, 1970) 112. old. Vö: Szabó Balázs: A 2. Ukrán Front budapesti hadműveletének el ső szakasza. In: Hadtörténelmi Közlemények 1969/4. (a továbbiakban Szabó B.) 618. old. Szabó itt a fenti csoportosításban 1944. október 1-jén 741 harckocsit és rohamlöveget ad meg szovjet levéltári források alapján. Ebben az adatban a hadművelet megkezdése után a térségben bevetett 18. harckocsihadtest állománya (82 harckocsi és rohamlöveg) nincs benne.
Ezekben a találkozóharcokban a szovjetek a gyorsaság kedvéért felhagytak az úgynevezett mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt eljárásaikkal, s egyfajta szovjet villámháborút szerettek volna megvalósítani, de erre a németekétől eltérő vezetési struktúrájuk, tisztjeik képzettségi szintje és az egyéni kezdeményezőképesség csaknem teljes hiánya, valamint csapataik szervezete nem tette őket alkalmassá. A szovjet részről elszenvedett veszteségek igen jelentősek voltak (többek között 653 harckocsi és rohamlöveg és — ami a későbbiek szempontjából lényegesebb — 653 gépjármű és 1301 fogatolt jármű).6 A harcok következtében főleg a harckocsizó, gépesített és lovascsapatok szorultak nagyobb feltöltésre, s emiatt döntő tényezőként a közeljövőben nem voltak bevethetők. A németek veszteségei sem voltak elhanyagolhatók, bár jóval elmaradtak a szovjetekétől. Egy október 27-i kimutatásuk alapján (csak a fenti négy hadosztályuk vonatkozásában) állományuk 57 harckocsival és rohamlöveggel volt kevesebb.7
6 Az adatok német forrásból származnak. Lásd HL KTB/HGr. Süd 625. tekercs 7 209 475. felvétel. Maguk a szovjetek – közvetve – 541 harckocsi és rohamlöveg „hiányát” ismerik el. Lásd Szabó B. 618. old.
7 HL KTB/HGr. Süd 626. tekercs 7 209 522. felvétel. Teljes veszteségi adatsor csak a német 23. páncéloshadosztály esetében áll rendelkezésre. Ezen seregtest 1944. szeptember 28. és október 28. között kijavíthatatlanul elvesztett 15 Pz.V Panther nehézharckocsit, 4 Pz.IV közepes harckocsit, 5 rohamlöveget, 2 önjáró páncéltörő ágyút (összesen 26 harckocsit és rohamlöveget) és 10 lövészpáncélost. Lásd Rebentisch, Ernst: Zum Kaukasus und zu den Tauern. Die Geschichte der 23. Panzer-Division 1941—1945 (Stuttgart, 1982.) 433. old. Megjegyzendő, hogy egy „kilőtt” harckocsi még nem pusztult el feltétlenül véglegesen (személyzetveszteséget szenvedett, a jármű mozgásképtelen, esetleg harcképtelen is), hiszen elvontatva általában javítható, és ezt követően újra bevethető volt. Így egy-egy harcjárművet – ad absurdum – többször is kilőhettek. Ezért mind a németek, mind a szovjetek műszaki egységei a birtokolt területen talált ellenséges páncélostechnikát – ha már nem volt érdemes kijavítani és saját fegyverrendszerükbe illeszteni – igyekeztek felrobbantani. A „megsemmisített” páncélosok esetében többnyire másodlagos (belső) detonáció(k) végeztek a járművel: például felrobbant a lőszer vagy az üzemanyag.
