„... új feladat”
38„... új feladat”
A Dél Hadseregcsoport parancsnoka, Friessner vezérezredes, de még inkább ennek vezérkari főnöke, Grollmann tábornok a nálam lévő német öszszekötő törzs parancsnokát, Eismann ezredest és az én vezérkari főnökömet, Kozár ezredest hívatta magához az új feladat közlésére és utasítások adására. Reám nem volt szüksége. Az eredményt a gyöngyösi kávéházban tudtam meg, ahol türelmetlenül vártam, amíg a két nevezett tiszt Mátraházáról, a parancsadás színhelyéről odajön. Ennek lényege: az újonnan megalakítandó 2. magyar hadsereggel a Duna és a Dráva vonalának védelmét veszem át, és pedig a Csepel-sziget déli csücskétől a Dráva torkolatáig a Duna nyugati partján, Dunaföldvárnál pedig a Duna keleti oldalán már munkában lévő hídfőállásban, a Dráva torkolatától nyugat felé a német határig pedig a Dráva folyó mentén, annak északi partján. hadsereg-parancsnokság Dombóváron. Ahá, hát ez lesz az a legerősebb védelmi állás, mely előtt fel fogják tartóztatni az oroszokat? Ez lesz ez a vonal, mely mögött a Führer új erőket von össze, melyekkel 3 hét alatt megtisztítja Magyarországot az ellenségtől? Hogy is mondták csak a német felsőbb körök? A Führer parancsa ez, tehát feltétlenül végre is hajtják! – Önkéntelenül ez jutott eszembe, amikor az új feladatot hallottam. No nézzük, csak úgy nagyjából, hogy néz ki ez az új helyzet...
Az oroszok a Duna–Tisza közén Kecskemét környékén járnak, sőt, Nagykőrös felé portyáznak. Arról is van hír, hogy nyugat felé Mohács irányában közelednek a Dunához. A Dunától délre, Belgrádtól nyugatra már a Fruska Gora magaslatait érték el. Ejnye, hát hol van az a Weichs hadseregcsoport, melynek nemcsak a Balkánt kellene az ellenségtől megtisztogatni, hanem Magyarország „megtisztításában” is tevékenyen részt kell venni?...
Nézzük csak tovább... Az új 2. magyar hadsereg arckiterjedése térképen, egyenes vonalban mérve kerek 500 kilométer. Hatalmas kiterjedés, itt a hadseregparancsnok csak repülőgépen mozoghat érdemlegesen. Aztán „ami a legfontosabb”: milyen és mennyi erő áll rendelkezésre ennek a területnek a védelmére? Erre vonatkozóan még nem tudott pontos képet adni sem Friessner vezérezredes hadseregcsoportja, sem a magyar vezérkar hadműveleti osztálya. Ezt majd nekem kell megállapítani.
A hadsereg-parancsnokság Dombóvártól délre, Mágocson települt, mert a kiutalt Dombóvár már eléggé el volt foglalva, főleg német csapatok, repülők által. Nem választottam kastélyos törzsszállást, ellenben közös étkezést rendeltem el, ahol a legénységével azonos ételeket munkatársaim, tisztikarom körében fogyaszthattam el, legalábbis egyszer napjában. Hamarosan meg is ismertem embereimet. A hadsereg főszállásmestere – jobb viszonyokhoz lévén szokva – Siófokon települt néhány tisztcsaláddal együtt, akiket már akkor magával vitt a rendelkezésre álló járműveken, és részükre szállást és ellátást is biztosított. Erről csak később, véletlenül szereztem tudomást, hogy ilyen kivételezett családok is vannak.
Az erőhelyzetről a helyszínen való tájékozódásom alapján megállapítottam, hogy az új 2. magyar hadsereg a következő erőkből áll: a Duna mentén, magyar részről: a „Kesseő-csoport”41 a Csepel-sziget déli csücskétől Paksig, benne a dunaföldvári hídfő. Ettől délre a „Folyamdandár” Bátaszékig. Több semmi. Német részről Bátaszéktől a Dráva torkolatáig egy SS-dandár és lent, a Dráva–Duna szögletben talán egy zászlóaljat kitevő erő, mely azonban a Weichs féle balkáni hadseregcsoporthoz tartozott, és amelyet semmiféleképpen sem rendeltek alám, sőt amelybe betekintést sem engedtek. Nézzük csak egyenként, mily harcértéket képviseltek ezek az erők?
41 Kesseő-csoport: szétvert, leharcolt alakulatokból szervezett seregtest, amelyet parancsnokáról, Kesseő László vezérőrnagyról neveztek el, aki ezt megelőzően a m. kir. 1. légvédelmi tüzérdandár parancsnoka volt. Kesseő vezérőrnagy a 2. magyar hadsereg feloszlatása után részt vett a dunántúli hadműveletekben. 1945 elején a bécsi székhelyű XVII. német területi katonai parancsnokságnál (Wehrkreiskommando) szolgált beosztott magyar tábornokként.
A „Kesseő-csoport” vitéz Kesseő László vezérőrnagy parancsnoksága alatt főleg légvédelmi tüzérekből állott, fogatolás nélküli légvédelmi ágyúkkal, melyeket – mint mozgathatatlan „állás-lövegeket” –, be kellett építeni. A lövegnél nélkülözhető tüzérszemélyzet látta el a biztosító, felderítő- és egyéb védelmi szolgálatot. Volt ennek a csoportnak még két gyalogszázada is, melyet a várpalotai „kikfek” (kiképző és felszerelő központ) bocsátott rendelkezésre.
Ezekről a „kikfek”-ekről érdemes néhány szót szólni. Központi intézkedésre a gyalogság négy ilyen központot állított fel. Ezekbe egyik oldalon bevonultak a különböző életkorú, foglalkozású, műveltségű, testi alkalmasságú „újoncok”, a másik oldalon pedig homogén, azonos szervezetű, felszerelésű „típusszázadoknak” kellett volna kijönni belőlük 14 nap leforgása alatt. A századparancsnokok fiatal, legnagyobbrészt még nem hadviselt tisztek voltak. A századnak géppuska és gránátvető volt a legnehezebb fegyvere. Hogy mekkora volt a harcértéke egy ilyen századnak a negyedik éve harcoló orosz gyalogsággal szemben, azt nem nehéz elképzelni.
A „Kesseő-csoport” ebben az állapotában inkább egy laza, feláldozásra szánt utóvédhez hasonlított, de semmi esetre sem volt a Dunát minden körülmények közt tartani tudó, komoly védelmi erő.
A „folyamdandár” parancsnoka Trunkwalter folyamcsapat-béli vezérőrnagy42 volt. A dandár a folyamőrség különböző alakulatainak maradványaiból tevődött össze, melyek idáig gyalogharccal nem foglalkoztak. Ily képesítésű csapat csak egy határvadász-zászlóalj volt ebben a dandárban. Az arcvonal szélességét és a csapatok létszámát tekintve ez a dandár képes lett volna a neki kiutalt folyamszakaszt jól megfigyelni, ellenséges előnyomulást idejében észrevenni, de semmilyen körülmények közt sem tudott volna egy ellenséges támadást feltartóztatni.
42 Trunkwalter Ödön (Kassa, 1894.07.08. – Hamburg, 1957) vezérkapitány (vezérőrnagy) 1944. október 16. és 1944. december 15. között a folyamerők parancsnoka.
Az SS-dandár volt még a legjobban felszerelve, fegyverzet és létszám tekintetében. Volt neki egy „kozák brigádja” is, melyre igen büszke volt. Ez a zászlóaljnyi jól felszerelt, jól táplált csoport képezte a tartalékát.
A felsorolt erők körülbelül 200 kilométer széles arcvonalon állottak. Ezek mögött hadseregtartalék viszonylatban Simontornyánál és Bonyhád környékén állott egy-egy német rendőr újonckiképző ezred, 17-50 éves „újoncokból”, a kiképzés második hetében úgyszólván csak puskával felszerelve.
A tartalékok eltolására nem állott rendelkezésre semminemű gördülő anyag.
Így nézett ki a helyzet a Duna mentén. Nézzük meg, hogy volt ez a Dráva 300 kilométer hosszú szakaszán.
A Dráva torkolatától kezdve a német határig sehol sem volt a védelmi vonalban más erő, mint a békebeli határvadász őrsök és a Dráva menti községek néhány csendőrőrse. E mögött a laza, békekövetelményeket is alig kielégítő megfigyelő vonal mögött Villánynál, Pécstől délnyugatra és a Muraközben volt egy-egy „csendőrzászlóaljnak” nevezett, 250-300 puskát kitevő egység mint „védőkörlet-tartalék”. Ezt a 300 kilométeres szakaszt tehát még 3 hadilétszámú zászlóaljat kitevő erő sem védte.
Hol van hát az a hatalmas, erős védelmi rendszer, mely majd feltartóztat minden orosz előnyomulást és hol vannak azok a friss német erők, melyekkel majd 3 hét alatt ki lehet vetni az oroszokat Magyarországról? Mert ezzel az SS-dandárral és a két rendőr újoncezreddel ezt biztosan nem lehet megtenni!
A német vezetés biztosított róla, hogy az új német erők – köztük sok páncélos – még majd jönnek, hiszen bent a német anyaországban hatalmas tartalékhadsereg épül. A német birodalom bevehetetlen várrá alakul át – így is nevezték: „Festung Deutschland”43 –, és ilyen célú előkészületek is folynak. Valóban, jöttek hírek, hogy a Lajta mentén is kezdődnek az erődítési munkálatok.44 Nálunk is elrendelték a Dunától hátrafelé, azaz nyugati irányba húzódó haránt védőállások és hátsó vonalak kiépítését. Ez a hátsó védelmi rendszer a budapesti hídfő déli szárnyától nagyjából a Balaton keleti sarkáig, majd ennek nyugati sarkától déli irányban a Muráig, illetve a Dráváig húzódott. Előtte kisebb-nagyobb, részben körvédőképesnek szánt ellenállási szakaszok terveztettek. Mind megannyi jel, mely a Duna mentén való feltétlen kitartás lehetőségét már elve kétségbe vonta. Emellett szólt az az állandó panaszkodás is valamennyi német alparancsnokom részéről, miszerint csapataik rosszul vannak kiképezve, hiányosan vannak felszerelve. Ez a panasz különösen akkor nyilvánult meg, amikor új arcvonalszakaszt kellett volna átvenniük, vagy valami új feladat esett rájuk. Mit akartak hát ezek a német csapatok itt, Magyarországon, ha ennyire vonakodtak a „Führer akaratát” végrehajtani? Meglátszott ez különösebb kutatás nélkül is: jól akartak élni. A legjobb elhelyezési körleteket, a leggazdagabb falvakat tudták a maguk számára biztosítani, hihetetlen gyorsasággal és helyzettájékozottsággal. Ebben nagy segítségükre voltak sváb vidékeink egyes „németvezető” magyar svábjai. Azt hiszem, azóta már nagyon megbánták ezt...
43 Szabadon értelmezve: erőddé kiépített Németország.
44 1944 szeptemberében kezdték el az Ostwall, Südostwall (keleti, illetve délkeleti védővonal) kiépítését, amely része volt az úgynevezett birodalmi védőállásnak (Reichschutzstellung). Magyarország nyugati határvidékén húzódott, részben magyar területen, részben a határon túl. A védővonal kiépítését 1945 januárjára kellett volna befejezni. Számos nemzet fiai, zömmel zsidó munkaszolgálatosok építették a harckocsiakadályokat, fedezékeket stb. embertelen körülmények között. A kiépített akadályok szinte semmilyen módon nem hátráltatták a szovjet erők előnyomulását.
Jellemző például a magasabb-parancsnokságok elhelyezése. Míg a 2. magyar hadsereg-parancsnokság szűkebb törzse Mágocson – mint már említettem – egyszerű falusi házakban, szétszórva, a Kesseő-csoport vezetési törzse Előszálláson a zirci cisztercita rend székházában, a papokkal együtt, a folyamdandár-parancsnokság Szekszárd városában egy félig kész, még lakatlan középületben talált megfelelő elhelyezést, addig az SS-dandár parancsnoka Németbolyon Montenuovo herceg kastélyába költözött be, igénybe véve annak teljes bútorzatát, berendezését, személyzetét, pincéjét, éléskamráját, baromfiját stb. Csak a házigazda és családja hiányzott. Őket állítólag ugyancsak az SS, de annak politikai szervezete távolította el saját otthonukból. Egyszer – egyik szemlém alkalmával – itt ebédeltem. Úri ruhás hölgy szolgált fel. Segédtisztem megállapította, hogy munkaszolgálatos magyar zsidóleány volt.
A Duna–Tisza közén lévő orosz erők mindjobban kezdtek felzárkózni egyrészt a Dunára, másrészt Kecskemét térségéből egyre közeledett az előretörő ék a főváros felé. Időszerűvé vált a dunaföldvári hídfő teljes megszállása, mert hiszen kizárólag légvédelmi ágyúkkal nem lehet védelmi harcot folytatni. Időközben még kaptam a várpalotai „kikfek”-től egy-két típusszázadot. Ezekből összekovácsoltam egy zászlóaljat. Természetesen olyan zászlóaljparancsnokkal és segédtiszttel, kiknek ezelőtt sohasem volt alkalmuk az alájuk rendelt századokkal együtt dolgozni, mert hiszen ezek a századok csak pár héttel ezelőtt születtek. Ez az erő sem volt elég. A 2 német rendőrújoncezredtől el kellett venni az oktatók és katonaviselt emberek zömét. Ezekből sikerült még két századot összeállítani. Most derült ki, hogy ezeknek a német egyenruhába bujtatott embereknek a zöme ukrán, lengyel és egyéb keleti szláv. Ízelítő a nagy német tartalék hadseregből, melyet most képeznek ki a „Festung Deutschland” számára.
Német ajkú magyarjainknál erősebb mértékben folyt a toborzás a német hadsereg, de különösen az SS számára. Tömegesen szökdöstek ezek a szerencsétlen emberek az „önkéntes jelentkezés” elől egyik faluból a másikba. A német hadseregcsoport-parancsnokság szigorú rendeletet adott ki a lovak és állatok elhajtására a kiürítendő területekről, nehogy a jószág az ellenség kezébe essék. Hallottunk híreket, hogy ugyanilyen okból ipari, közlekedési és egyéb közcélt szolgáló üzemek rombolását is tervezik. Mi lesz ennek a vége? – merült fel nemegyszer bennünk a kérdés. Hiszen egész Magyarországot nem tudják áttelepíteni a „Festung Deuschland”-ba, mi lesz tehát azokkal, akik itt maradnak, ha az életfeltételektől megfosztják őket? Bele kellett törődni abba, hogy mindez kormányzatunk tudtával, beleegyezésével, hozzájárulásával történik. Fel kellett tételezni, hogy kormányzatunk a magyar érdekeket nem téveszti szem elől. Neki van módjában az illetékes német tényezőkkel mindezt megtárgyalni és külön, magyar érdekeinket megóvni. Mi, katonák a felsőbb rendeleteknek vagyunk kiszolgáltatva.
A dunaföldvári hídfő megállta a helyét. Egy pár orosz támadási kísérletet visszavert. Ezek után nem is nagyon erőltette az orosz a támadást ezen a helyen, hanem – a hídfőt kikerülve és csak megfigyelve – inkább Budapest külvárosaira zárkózott fel. Pestszentlőrinc, Vecsés körletében folyt már a harc, de a hídfő még mindig állott. Önkéntelenül is felmerült a gondolat a katonában, hogy milyen hatásos támadást lehetne indítani ebből a hídfőből a városra felzárkózott orosz erők oldalába és hátába. Hasonló alkalom kínálkozott Szolnok, Cegléd térségéből is délnyugati irányba. Hatalmas kétoldali átkarolás lehetett volna ez, mely biztosan harapófogóba fogta volna a főváros alá érkezett orosz erőket. A végrehajtás biztosan sikeres lett volna, mert felderítésünk ismételten megállapította, hogy a fővárosra felgyülekezett orosz erők mögött a terület úgyszólván üres. Az egyes falvakban alig cselleng itt néhány katona, ezek is inkább az ellátó szervekhez tartoznak. Nem kellett volna ehhez az ellentámadáshoz több erő, mint mindkét indulási helyen egy-egy tisztességes páncéloshadosztály és két-két, esetleg csak egy-egy páncélosokat nyomon követő, rendes, pihent vagy új hadosztály.
A gondolatot kérdés követte. A nálam lévő német „összekötő törzs” útján megkérdeztettem a Dél Hadseregcsoport parancsnokságát: tervez-e ilyen ellentámadást? Mert ha nem, akkor nincs további szükség a dunaföldvári hídfőre, helyesebben mondva az ott lekötött és úgyszólván tétlen erőkre másutt van szükség. Ugyanis a Dráva–Dunaszögben egyre-másra keltek át a Dunán egyes orosz katonák azon a bizonyos folyamszakaszon, melyet kivettek a kezemből és a Weichs hadseregcsoport alá rendeltek. Ezek az orosz katonák azután nyomtalanul eltűntek abban a mocsaras, erdős rengetegekben, mely itt a Duna nyugati partját kíséri. Rosszat sejtve, sőt ezt határozottan előre érezve, tartalékot szerettem volna képezni a dunaföldvári hídfő csapataiból. A Duna más szakaszán is élénkebb lett a túlsó part, az innenső védőket több helyen sűríteni kellett volna. Ezért is szükség lett volna a dunaföldváriakra. Igaz ugyan, hogy időközben ez a hídfő felvette két hadosztály maradékát, melyek a Kecskemét körüli harcokból nyomódtak el errefelé, de ezek nem álltak rendelkezésemre. Az egyiket kivonták parancsnokságom alól, a másik annyira le volt gyengülve, hogy bevetése nem jöhetett tekintetbe.
Kérdésemre a választ – kissé dodonait – 24 órán belül megkaptam: a dunaföldvári hídfőt az ellenség nyomására kiüríthetem. Az időpontot én határozom meg, csak egy kikötése van a német felső vezetésnek, hogy a hidakat oly tökéletesen romboljam, hogy azokat az ellenség ne használhassa. Ezért személyileg én vagyok a felelős. Ebben az intézkedésben az volt a legkellemetlenebb, hogy ha az ellenség nem nyomja ki a csapatokat a hídfőből, akkor nem lehet azt kiüríteni, tehát nem lehet a benne lévő erőket más célra felhasználni.
Az ellenség nyomása azonban e parancs után hat nap múlva bekövetkezett. Ennek előjátéka a következő volt: a hídfő által felvett 2 hadosztályhoz kaptam egy hadtestparancsnokot is vitéz Markóczy János altábornagy45 személyében. Vezérkari főnökül Hatz Ottó vezérkari ezredes46 volt hozzám beosztva. Az ő körletükbe tartozott a hídfő is. Hatz ezredes egy napon jelentkezett nálam új minőségében és tájékoztatást kért leendő hadteste helyzetéről. Az általános tájékoztatást tőlem, a részletes ismertetést a vezérkari osztályomtól kapta. Nálam mint régi ismerős, segédtisztem jelenlétében elmesélte legújabb élményeit, melyek szerint nemrégen szabadult ki a német Gestapo őrizetéből. Ezek valamilyen vádat koholtak ellene, mely többnapos fogsága alatt tisztázódott, azután bocsánatkéréssel elbocsátották. Rehabilitásául a magyar központi vezetés eme új hadtest vezérkari főnökévé nevezte ki. Elmondta még Hatz ezredes, hogy véleményét a németek előtt a következőképpen fejezte ki: eddig érzelmei úgy csengtek a németek felé, mint egy ép porcelánváza. Ezt a vázát a németek most összetörték. Igaz, hogy ezután összeragasztották, de a váza már nem cseng olyan tisztán, mint azelőtt.
45 Markóczy János (Nagyszeben, 1890.03.17. – Zürich, 1956.03.26.) altábornagy 1944. március 1-ig a jutasi csapat altisztképző iskola parancsnoka. 1944. június 1-től október 1-ig a 24. gyaloghadosztály parancsnoka. október 16-ig gyalogsági felügyelő. 1944. október 17-től a VII. hadtest parancsnoka. A 2. magyar hadsereg feloszlatása után 1944. november 15-től ismét gyalogsági felügyelő, valamint a Kiképző és Felszerelési Központ parancsnoka. 1945 januárjától pedig a Belügyminisztérium X. osztályának volt a vezetője. Amerikai hadifogságból történt elbocsátása után Svájcban telepedett le.
46 Hátszeghi (Hatz) Ottó (Branjevo, Bosznia, 1902.05.26. – Budapest, 1977.07.22.) vk. ezredes. 1941-től szófiai és ankarai katonai attasé, ahonnan 1944 tavaszán visszarendelték. Az angolszász hatalmakkal kötendő különbéke érdekében 1943 szeptemberében felvette a kapcsolatot az amerikai titkosszolgálat megbízottaival. Kapcsolatban állt a német katonai elhárítással is. 1944. május 3-án a Gestapo letartóztatja, de bizonyítékok hiányában május 26-án elengedik. 1944. október 16-ig Csatay Lajos honvédelmi miniszter szárnysegédje, majd a VIII. hadtest vezérkari főnöke. 1944. november 7-én értékes hadműveleti okmányokkal átrepül Szegedre a szovjet hadsereghez. 1945. április 5-én a szovjet hatóságok kémkedés gyanújával Budapesten letartóztatják. A Szovjetunióból 1955. szeptember 14-én érkezik haza. A titkos katonai diplomáciában játszott szerepe máig sem tisztázott.
Ezek után Hatz ezredes átment vezérkari osztályomhoz. Ottléte alatt hoztak be a dunaföldvári hídfőből egy állítólagos orosz tisztet, aki az egyik orosz támadás alkalmával többedmagával foglyul esett. Az orosz tiszt azt állította kihallgatásakor, hogy ő hadikövetként jött azért, hogy a hídfő csapatait megadásra szólítsa fel, tehát engedjék őt szabadon. Vezérkari tisztjeim tőlem kértek döntést, hogy miként kezeljék ezt az oroszt.
Döntésem ez volt: a hadikövet alapkellékei a fehér zászló, kürtös, aki őt kürtölve kíséri, tolmács, írásbeli megbízatás és bekötött szemmel való bekísérés. Ha ezek a kellékek megvoltak nála, akkor hadikövet és megvacsoráztatás után vissza kell őt kísérni bekötött szemmel, ha pedig nem voltak meg a feltételek, akkor a többi fogollyal együtt a legközelebbi hadifogolytábornak kell átadni. A kellékek – az orosz saját kijelentése szerint – nem voltak meg. Ezután Hatz ezredes – aki beszél néhány szláv nyelvet – négyszemközt tárgyalt a hadifogollyal. Eme tárgyalás után az orosz újra kihallgatást kért és előadta, hogy volt fehér zászlaja, de annak tartóemberét a támadásuk alatt a magyarok kilőtték. Írásbeli megbízatása nem volt, tolmácsa és trombitása sem volt, mert szóbeli parancsot kapott a hadiköveti feladatra. Kérte, hogy kössék be a szemét, de a magyarok nem kötötték be. Döntésemet fenn kellett tartanom. Később Hatz ezredes azt kérte, hogy ő vihesse el a hadifoglyot az ő hadtestének parancsnokságáig, mert még a hídfőre vonatkozólag szeretne tőle részleteket kérdezni. Azután majd elkísérteti őt a legközelebbi fogolytáborig. Ehhez hozzájárultam, fedezet kirendelése mellett. Azután hallottam, hogy Hatz ezredes a hadifoglyot éjjel magánál tartotta. Ezt megtudta az ottani német összekötő törzs parancsnoka, és kérte a hadifogoly átadását. Hatz ezredes a kérelemnek nem tett eleget, erre a német tiszt géppisztolyos embereivel körülvette Hatz lakását, és a hadifoglyot erőszakkal elvitte. Hatz ezredes még ezen a hajnalon – hadtestparancsnoki repülőgépén – átment az oroszokhoz.
Másnap megindult egy újabb, minden eddiginél hevesebb orosz támadás a hídfő ellen, repülőbombázással és tüzérségi tűzzel támogatva. Az előkészítés súlya és a betörési pont azon a területen feküdt, melyet én Hatz ezredesnek mint a hídfő leggyengébb részét jelöltem meg: ahol a német csapat ukránjai és lengyelei voltak. Ezeket az oroszok egy-kettőre kiemelték, és ezzel a hídfőcsapatok hátába kerültek.
A hídfőt kiürítettük, a hidakat a német vezetés által külön e célra kirendelt közegek felrobbantották, jórészt még a csapatok visszahúzása előtt.
A hídfő kiürítésének azután érdekes utójátéka volt. Parancsot kaptam Beregfy vezérezredes, honvédelmi miniszter és egyben a vezérkarfőnöktől, hogy kijön Előszállásra a hídfőcsapatok akkori elöljáró parancsnokához, Kesseő vezérőrnagyhoz, ott én is jelentkezzem nála. Így történt. Beregfy vezérezredes kíséretében volt szárnysegédje, Makay-Hollósy vezérkari ezredes és Assman német ezredes, Greifenberg német meghatalmazott tábornok összekötő tisztje, aki állandóan miniszterünk mellett teljesített szolgálatot.
Kesseő tábornok irodájában Beregfy vezérezredes részletesen tájékozódott a hídfő csapatainak erő- és parancsnoklási viszonyairól, valamint a kiürítés körülményeiről. A megbeszélés német nyelven folyt a miniszter parancsára, azért, hogy a jelenlévő német ezredes részére ne kelljen mindent lefordítani németre. A miniszter által feltett kérésekből, hangjának indulatos változataiból, valamint saját kezű, majdnem jegyzőkönyszerű feljegyzéseiből azt a képet nyertem, hogy ő tulajdonképpen kivizsgálást vezet, melynek célja megállapítani: kit terhel a felelősség a hídfő elvesztése miatt. Ekkor jelentettem a német hadseregcsoport parancsokság erre vonatkozó külön intézkedését. Ezt alapul véve nemhogy felelősség nem terhel senkit, ellenkezőleg, minden magyar dicséretet érdemel, mert a kiürítési elvi engedély után még hat napig maradt az immár felesleges hídfőben, és súlyos áldozatot hozott a német vezetés gyakorlatiatlansága, valamint a németegyenruhás ukrán és lengyel katonák megfutamodása miatt. Miniszterünk azonban ezek után is indulatos maradt. Majd ama óhaját fejezte ki, hogy szeretne valamit látni a védőállásban lévő csapatokból, de úgy, hogy tábornoki nadrágjával és kíséretével ne vonja magára az ellenség figyelmét. Erre Kesseő vezérőrnagy kivezetett bennünket Dunaföldvár községbe, egy ezredparancsnoki szállásra (nem harcálláspontra!), és itt folyt tovább a kivizsgálás a csapatoktól behívott parancsnokok kihallgatásával. Ennek befejezte után miniszterünk kijelentette, hogy nem indít hadbírói vizsgálatot senki ellen, sőt néhány kitüntetést osztott ki személyesen az alparancsnokok által javaslatba hozott legénységi állományú egyének között.
Ezután következett az én kihallgatásom a német ezredes jelenlétében. Részletesen jelentenem kellett mindazt, amit Hatz vezérkari ezredes nálam való jelentkezése alkalmával mondott, tett, és amit róla megtudtam. Majd a következő kérdést kaptam: egy napon keresett engem a hadseregcsoport-parancsnokság távbeszélőn, de nem voltam a törzsszállásomon. Senki sem tudta megmondani, hova mentem, csak annyit tudtak megállapítani, hogy repülőgépen távoztam. Hol voltam akkor, és mit csináltam távollétem alatt? Az előző beszédtéma után kissé furcsán érintett ez a kérdés. A zsebnaptáramból meg tudtam állapítani, hogy a kérdezett napon valóban segédtisztemmel együtt az egyik védőkörlet parancsnokához repültem, onnan távbeszélőn felhívtam otthon maradt vezérkari főnökömet, aki egyébként – az egész vezérkari osztállyal együtt – tudott erről a kiszállásomról. Dolgom végeztével egyenesen és szerencsésen visszarepültünk a törzsszállásra. Kiderítettem aztán, hogy az illető érdeklődő a lakásomon lévő küldöncömtől kérdezte meg, hol vagyok. Persze neki – Cédulás András honvédnek – nem szoktam bejelenteni szolgálati útjaim végcélját, ő csak annyit tudott, hogy valahova repülőgépen mentem el. A kíváncsi érdeklődő azonban arra nem gondolt, hogy akármelyik vezérkari tisztem bővebb felvilágosítással szolgált volna. A német hadseregcsoport-parancsnokságon azonban oly gyanúsnak tartották ezt az esetet, hogy a magyar honvédelmi miniszternek is tudomására hozták, aki íme, ki is vizsgálta azt.
Kaptam egy második kérdést is. Egy német katona látott engem, amint gépkocsimból éppen kiszálltam, a már említett orosz fogoly tiszthez mentem, és vele négyszemközt beszélgettem. Erre vonatkozóan megállapítottam, hogy a kérdéses napon egyáltalán nem ültem gépkocsiban, mert nem hagytam el az irodámat. Az orosz fogoly tisztet pedig nem is láttam, tehát nem beszélhettem vele.
Érdekesek és jellemzőek voltak ezek a kérdések. Talán még sajnálni is lehet azt a felső vezetést, amelyik csak ennyire bízhat meg hadseregparancsnokaiban, vagy aki így tudja elidegeníteni magától hadseregparancsnokait.
A kihallgatás alatt Dunaföldvár szórványos orosz aknavetőtűz alatt állt, és amikor ez tartózkodásunk helyéhez is közeledett, visszamentünk Előszállásra. Az út tele volt visszavonuló német csapatokkal. A jó isten tudja, honnan kerültek ezek elő, mert ilyenkor mindig tele volt szekereikkel az út, és ember is túl sok akadt a szekereknél, de a hídfőben meg a védőállásokban mindig kevesen voltak. Itt kellett volna a hídfőben volt német századok parancsnokával is találkozni, és őt is kihallgatni a magyarokhoz hasonlóan, de a kérdéses tiszt hosszas keresgélés után sem volt fellelhető.
Előszálláson a cisztercita házfőnök, dr. Hagyó Kovács meghívott bennünket ebédre. Ebéd végén miniszterünk említette, hogy a kormány minél több magyart – különösen fiatalt – akar kimenekíteni Magyarországról Németországba. Sőt, egész vidékek kitelepítése is tervbe van véve. Hagyó Kovács – magyar házigazdánál szokatlanul – élesen kelt ki ez ellen a terv ellen, mondván, hogy a kormány és vele együtt miniszterünk is felelősek a nemzet és történelem előtt az ország elnéptelenítéséért, különösen ha csak a magyarságot hurcolják el: „Meggondoltátok, hogy mi lesz ennek a következménye?” – kérdezte élesen miniszterünket Hagyó Kovács, aki egyébként főrendházi tagságot is viselt. „Ha az orosz győz, akkor felesleges áthurcolni mindent Németországba, mert ott is megtalálja, és azt tesz vele, amit akar. A magyar azonban ott német érdekért fog harcolni és pusztulni. Ha pedig a német győz, akkor elképzelheted, mi lesz abból a magyar ifjúságból és magyar javakból, amikre a német rátette a kezét.”
Miniszterünk kissé zavartan válaszolt, mert hiszen az asztalnál számos alárendeltje ült, kik mind feszülten várták szavait: „Ha az orosz győzne, elpusztítana mindent hazánkban. Elhurcolná ifjúságunkat, és bizony nem magyar hazafiakká nevelné őket. Felnőttjeinket ugyancsak elhajtaná kényszermunkára, és ott pusztulnának valahol Szibériában. Az országunk olyan pusztaság lenne, mint a tatárjárás után. Erre már számos bizonyítékunk van ebben a háborúban. De nem fog az orosz győzni! Németország minden erejét latba veti. Hatalmas erőket mozgósít még, melyekkel meg fogja állítani és verni az oroszt. Ha hazánk nagy részét végig is sepri a háború, amit át tudunk vinni Németországba, azt meg tudjuk menteni a jövő számára. Németország olyan előkészületeket tett a birodalom megvédésére, hogy azt semmiféle ellenséges hatalom sem győzheti le. Majd meglátjátok, hogy miként harcol a német nép, ha egyszer saját területének megvédéséről lesz szó! Nagy meglepetések fogják érni a támadókat! A német nem fog egyetlen egy ellenséges katonát sem a saját területére engedni! Ami a német határokon belül van, azzal a jövőnkben is számolhatunk, sőt szükség lesz rá, hogy az elpusztított, elnéptelenedett területeinken új életet teremtsenek.” Ha nem is szó szerinti – mert hiszen emlékezetből idézem –, de lényegében ez volt miniszterünk válasza, mely után sürgősen búcsúzott és elment.
Sajnos a hatalmas, készülő német tartalékhadsereggel és a „Festung Deutschland”-dal kapcsolatban eddig nem jó előjeleket láttunk. Talán mégis annyira önzők a németek, hogy – saját bőrükről lévén szó – mindent elhanyagolnak és csak saját birodalmuk védelmét készítik elő eddig még nem látott és a hadviselésben eddig elég ismeretlen módon? Viszont mi van a Führer „határozott parancsával” Magyarországgal kapcsolatban?
Újabb, szomorú bizonyíték adódott itt a Dunántúlon is, hogy ez a parancs aligha lesz végrehajtva. Ez a bizonyíték a Drávaszögi eset volt.
Már megemlékeztem arról, hogy a Dráva torkolatától északra, a Duna mentén a Weichs hadseregcsoport egy egysége állott folyamvédelemben. Ez a körlet nem tartozott a 2. hadsereg-parancsnokság alá, bár ismételten kértem az alárendelést. Friessner seregcsoportja azt felelte, hogy nem áll jogában alám rendelni, mert Weichs hadseregcsoportjához tartozó erőről van szó. Weichs hadseregcsoportja meg azt mondta: nem rendelheti alám, mert én sem vagyok neki alárendelve. Tehát a védelmi szakaszom közepén tartózkodott egy csapat, mellyel nem rendelkezhettem, mely nekem nem jelentett. Bár hozzászoktam már a német vezetés sokszor értelmetlen merevségéhez, de ekkora vaskalapossággal még nem találkoztam.
Minden indokom megvolt, hogy ezt a kérdést állandóan piszkáljam. A terület félelmetesen hasonlított a Don folyó és mellékfolyója, a Potudan által alkotott szöglethez, csak sokkal nagyobb méretben, sokkal több és jobb lehetőséget nyújtott az orosznak az észrevétlen átgyülekezésre és a meglepő rajtaütésre. Így is történt. Az erdős, bokros Duna-part és a szigetek oltalma alatt egymás után keltek át az orosz járőrök az innenső partra, és mind eltűntek a kacskaringós holtágak, mocsaras területek sűrű növényzete között. Érezve, sőt előre biztosra véve az ebben rejlő veszedelmet, saját tartalékegységeimből rendeltem ki tábori őrsöket a Weichs csoport itt lévő egysége közé, hogy legalább jelentést kapjak az itt lezajló eseményekről. Ezen felül a Dráva-védelemből kb. 60 puskát kitevő kis tartalékot úgy állítottam be, hogy ezek a tábori őrsök ide jelenthessenek, és a tartalék a jelentés hozzám való továbbításához szükséges útvonalat és időt biztosíthassa.
Az oroszok előre várt támadása 6 nap múlva következett be, az előre látott eredménnyel: a német védőknek a Dunától való elszorításával és a Dunántúlra vezető út megnyitásával. A németek – szokás szerint – toldoztak-foldoztak. A Lombard-féle SS-dandár – melyet Freissner tábornok ezzel a Weichs-féle egységgel közvetlen együttműködésre utasított – vetette ellentámadásba büszkeségét, a „kozák brigádot”. Ezek meg is közelítették az oroszokat 7-800 méterre, de aztán puskáik elsütése nélkül hirtelen megfordultak és otthagyták a csatateret. Azt hiszem, még máig sem szedte össze Lombard Gruppenführer ezt a brigádot. A német felső vezetés hírül adta, hogy Pécstől délre eső területen nagy csapatszállítások vannak folyamatban. Ezekkel az erőkkel szándékoznak majd a betört oroszokat visszavetni és a Duna-vonalat a Drávaszögben ismét „restlos”, azaz hiány nélkül birtokba venni. Kiderült, hogy a hirdetett „nagy erők” csak a „Hoch- und Deutschmeister” hadosztályból állanak. Ez az egy hadosztály csepegett csak ide, úgyszólván zászlóaljanként, és ez is már leharcolt, de kiképzetlen újoncokkal számszerűleg feltöltött csapatokból állott. Ilyeneket tudott csak a „Festung Deutschland” rendelkezésre bocsátani. Természetesen a részletekben megkísérelt bevetés semmi eredménnyel nem járt.
Így nézett ki „a Führer akarata és parancsa” a valóságban.
A német felső vezetés azután az egyetlen SS német dandárt végleg kivette a 2. magyar hadseregből. A beállott események következtében a 3. magyar hadsereg is a Dunára szorult vissza. Ez a hadsereg-parancsnokság a 2. hadsereg-parancsnokság tervezett új törzsszállására, Balatonalmádiba került. A 2. hadsereg csekély számú csapatai a 3. hadsereg kötelékébe léptek. A Dráva-arcvonal német vezetés alá került, ezzel a 2. magyar hadsereg megszűnt.
