„Hátára vett bennünket a »magyar sors«...”
36„Hátára vett bennünket a »magyar sors«...”
A német felső vezetés minden esetben a végsőkig való kitartást követelte a csapatoktól, sőt azok bekeríttetésétől sem riadt vissza. Ezzel szemben a magyar csapatok nem bírták a bekerítettséget, de még az ellenség közelségét sem állták. Általában nem bíztak saját erejükben és igyekeztek az ellenséges behatás területéből mielőbb kivonni magukat, azaz hátrafelé kereket oldani. Ebből természetesen sok kényes helyzet adódott. Megállapíthatóan a magyar csapatok zömében nemcsak hogy harci kedv nem volt, de még a védekezési ösztön is kiveszett, dacára annak, hogy házát, földjét, családját, jószágát mindenki sajnálta.
Egyik hadosztályom – tüzérséggel, páncélelhárító lövegekkel, páncélöklökkel felszerelve menetben volt Nyíregyházán át a Tisza felé, hogy ott – a szomszéd 6. német hadsereg kötelékébe lépve – hídfőállást foglaljon. 3-4 orosz harckocsi úgy szétszórta ezt a hadosztályt, hogy másfél nap múlva lehetett csak részeit a környező kukoricásokból előteremteni. A hadosztály egyetlen egy lövést sem adott le ezekre a harckocsikra. Talán ugyanezek az orosz harckocsik – mert lőszerük már nem volt – két nappal később befutottak a tokaji hídfőben Tisza-partot váltó menetoszlopaink közé. Egyetlen lövés leadása nélkül szétverték ezeket az oszlopokat is. A hídfő csapatai sem tüzeltek a harckocsikra, hanem a Tisza felé menekültek.
A 2. hadsereg-parancsnokságot – miután alig volt már 1500-2000 puskát kitevő magyar csapata – a német felső vezetés kivonta a Tiszántúlról, és egyelőre Egertől délre eső területbe irányította, hogy új feladatra rendelkezésre állhasson. A hadsereg-parancsnokság törzse Máriapócsról Nyírtassra helyezte hátra törzsszállását. Az előző helyen a távozásunk után 3 órával, utóbbi helyen pedig fél órával későbben jelentek meg az orosz élek. Nyírtasson a törzs egy része már hadifogságba került.
A Tisza északi partja, különösen a Sátoraljaúhely–Miskolc–Hatvan–Budapest főútvonal, igen szomorú képet mutatott. Torlódó menetoszlopok és kocsisorok, fegyveres, de főleg fegyvertelen katonák tömege kigombolt, rendetlen öltözékben, batyuval a hátukon, menekülő polgári lakosság gyalog és szekereken, egy-egy disznót vagy tehenet hajszolva maguk előtt. Odább hatalmas birkanyáj szakította meg a menetoszlopot. Leromlott állapotú, étlen-szomjan poroszkáló, szomorúan bégető állatok voltak ezek, melyek ugyancsak elhagyták felsőbb parancsra hazájukat, Erdélyt vagy Kárpátalját.
Egy-egy parancsnoki kocsival csak nehezen lehetett előre küszködni ebben a megáradt folyamként hömpölygő, vegyes tömegben. Bizony sokszor órák hosszat kellett a kocsik közé beszorulva állni, amíg – néhány méteres térnyerésre – újra megnyílt az út. Ez alatt a kényszermegállások alatt bőséges alkalma volt az embernek a visszamaradó vagy velünk együtt menekülő lakosság hangulatát megfigyelni. Sohasem felejtem el azokat a kétségbeesett arcokat, amelyeket még alig derengő hajnalon láttam például Nyírtassról a Tisza felé való visszavonulásunk alatt. A hűvös, kora reggelen ködmönökben, téli gúnyákban álltak az emberek – főleg az asszonynép, gyermek és agg férfi – a házak kapujában és a kerítések mögött. Látszott rajtuk, hogy az elmúlt éjszakát ők is ébren töltötték. Kisírt vagy könnyező szemek szótlan fájdalommal meredtek a visszafelé menetelő oszlopokra és – úgy éreztem – a parancsnokok arcába.
Mi volt ezekben a fájdalmas tekintetekben? Könyörgés és vád, sajnálkozás és megvetés, kétségbeesett kérdés vagy büszke felelet? Ki tudná ezt megmondani. Egy bizonyos, hogy sokszor le kellett sütni a szemet vagy el kellett fordítani a fejet ezek elől a néma tekintetek elől. Sokszor el kellett morzsolni egy-egy előretörő könnycseppet ennek a képnek a láttán. Hátára vett bennünket a „magyar sors”, a Végzet. A magyar kül- és belpolitika, valamint az elöljárók parancsa is magával ragadva vitte, hömpölygette az egész országot, annak minden nemzetiségét egy bizonytalan jövő felé. Ott láttad a menekülők közt a színmagyar mellett a svábot, az erdélyi románt, a délvidéki horvátot és szerbet, a rutént, a szlovákot egyaránt. Hová, és miért ők? Vitte őket a közös sors és a közös parancs.
Egyik ilyen kényszermegállás alkalmával dunnákkal ágyazott szekér mellé kerültem. A szekéren fiatal anya, négy gyermekkel, kiknek legidősebbje egy 5-6 éves fiúcska szomorú szemmel bámulta a körülöttük heverő, fegyvertelen batyus katonacsoportot. Ezt hallottam az anya szájából: „Látod, kis fijam, ezért kell nekünk menekülni, mert ezek puska helyett batyut cipelnek!” Szerettem volna sokat kérdezni tőle és sokat mondani ennek a szerencsétlen fiatal anyának, de nem értem volna el vele célt. Okosabb volt hallgatnom, bár kínzott a lelki fájdalom.
Az Egertől délre eső területen gyülekezett a 2. magyar hadsereg-parancsnokság, hogy ott jövőbeni alkalmazására vonatkozó, újabb parancsra várjon. A kis faluban, melybe a szűkebb törzs került, a szálláscsináló azzal fogadott, hogy szűkösen, de van hely. A kastély ura azonban sajnálatát fejezte ki, hogy nekem nem tud helyet adni, mert ők is sokan vannak. Szálláscsinálóm jelentette, hogy megítélése szerint volna még hely a kastélyban több tisztünk számára is, dacára annak, hogy német tisztek is vannak már ott. Ezek azonban sokkal fiatalabbak rangban és korban, mint mi. Kérdezte, hogy a földesúr elutasító kijelentése ellenére is csináljon-e ott szállást számunkra. Minthogy már sötétedni kezdett, egy közeli földműves házába tértünk be segédtisztemmel nyugovóra, ismét egy jellegzetes élménnyel gazdagabban, avagy egy illúzióval szegényebben. Jól aludtunk az egészséges, őszinte környezetben. Gazdagon megfizettem a szállást a gazda minden tiltakozása ellenére. Csak másnap tudtam meg, hogy az egri érsek szívesen látott volna szállásra. Nagyon sajnáltam, hogy ezt előző este nem tudhattam meg.
