„...átvettem a 2. magyar hadsereg vezetését”
30„...átvettem a 2. magyar hadsereg vezetését”
Még átmentem jelentkezni 18-án délelőtt a seregcsoport-parancsnokhoz Mátészalkától keletre.36 A seregcsoport-parancsnok szememre vetette a magyarok szökdösését. E napon este aztán átvettem Kovács altábornagytól teljesen a 2. magyar hadsereg vezetését.
36 Wöhler, Otto (Grossburgwedel, 1894.07.12. – Grossburgwedel, 1987.02.05.) gyalogsági tábornok. 1943. augusztus 22-től 1944. december 23-ig a 8. német hadsereg, illetve október 3-tól az alárendelt 2. magyar hadsereggel az úgynevezett Wöhler-seregcsoport parancsnoka. 1944. december 23. és 1945. március 25. között a német Dél Hadseregcsoport parancsnoka.
Ez a hadsereg magyar részről mindössze 2 hadosztályból, 2 tartalék hegyidandárból, kevés hadtest- és hadsereg-közvetlen alakulatból, továbbá 3 német – köztük egy lovas – hadosztályból állott. Ez a 7 seregtest papíron és térképre berajzolva talán sokat mutatott, valójában azonban nem tett ki 7 rendes zászlóaljnyi erőt. A 2 magyar tartalék hegyidandárnak például együttesen alig volt 250-300 puskája. A legerősebb magyar hadosztály37 képezte a hadseregtartalékot, azért mert ez volt legkevésbé használható a küzdővonalban, legénysége – lévén nagyrészt nyírségi – a nehezen felügyelhető küzdővonalban szakadatlanul szökdösött. A küzdők sorában lévő 6 seregtestnek nevezett egység arckiterjedése 80-90 kilométer volt, visszakanyarított szárnyakkal. Kelet felé megvolt a laza összeköttetés a 8. német hadsereggel, nyugat felé azonban – mint már említettem – 40-50 kilométeres hézag volt a szomszéd 6. német hadsereg szárnybiztosító csoportjáig. Ebben a hézagban orosz gépkocsizó- és páncéloscsoportok tapogatóztak állandóan, legyezőszerűen előre és a két hadsereg oldalába. Ennek folytán az erre felé vezető, főbb közlekedési vonalakat külön le kellett zárni kisebb, páncélelhárító csoportokkal, úgyhogy a küzdővonal számára nem maradt annyi erő, amennyivel érdemlegesen ellen lehetett volna állni. Azoknál a kevésszámú kikocsizásaimnál, melyeket a rövid idő alatt az egyes harccsoport-parancsnokságokhoz végezhettem, folyton harcra készen kellett ülni segédtisztemmel együtt a gépkocsiban, mert sohasem tudhatta az ember, hogy mikor szalad bele egy ellenséges harckocsiba.
37 A nagyváradi 25. gyaloghadosztályról van szó.
Az egyes harccsoportokhoz a rádió-összeköttetés nem működött. Repülőgép nem állt rendelkezésre, mert a hadsereg-parancsnoki „Gólya” típusú gép „ismeretlen helyen” tartózkodott vezetőjével együtt. A hadsereg vezérkari főnöke38 sem tudott róla semmit. A távbeszélő-összeköttetés csak nagy kínnal volt igénybe vehető bizonyos időközökben, mert a harccsoportparancsnok vagy „állást változtatott”, vagy a német felső vezetés vette igénybe a vonalakat, vagy pedig el voltak szakadva, avagy – ha végre megvolt az összeköttetés – nem lehetett a beszédet megérteni, részint a számos központon áthallatszódó bábeli nyelvzavar, részint pedig a hosszú távolságok miatt. Ily körülmények között idejében közbelépni és irányítani tudó, érdemleges vezetésről nem nagyon lehetett szó. A hadsereg-parancsnokság örült, ha nyilván tudta tartani a csapatok fokozatos hátramozgását. Mert ebben merült ki a harctevékenység. Még jó volt, ha a küzdő csoportok az est beálltáig ki tudtak tartani nappali helyükön. A hézagok közt beszivárgó oroszok mindig az oldalunkat és a hátunkat veszélyeztették. Nem maradt tehát más hátra, mint a sötétség beállta után újból és újból hátrább vonni küzdő vonalainkat, hogy a következő nap reggelén ismét félig-meddig összefüggő vonalból folytassák ezt a halogató, visszavonuló harcot.
38 A vezérkari főnök Kozár Elemér vk. ezredes volt. A háború után Spanyolországba emigrált. 1946. augusztus 13-án az afrikai Ceutaban önkezével vetett véget életének.
Ilyen körülmények között sikeres harcra egyáltalán nem lehetett számítani. Annál meglepőbb volt a német felső vezetés nagyképű magatartása, mellyel ellentámadásokat ígért, hatalmas páncéloserők beérkezését hirdette, és a balsikereket a magyarok szökdösődésével indokolta. Kétségtelen, hogy lassanként fogytak a magyarok. De nem olyan mértékben, hogy emiatt keletkeztek volna a hézagok. Önkényt39 az a kérdés merült fel, hogy ha van a németeknek erejük az ellentámadásra, miért nem használják azt fel azonnal, és miért engedik folytonosan romlani a helyzetet? Miért engedték azt egyáltalán idáig jutni. Tehát vagy nem értenek a vezetéshez, vagy pedig nincs erejük és nem mondanak igazat. Az a határozott, mindent lehengerelni akaró beszédmodor azonban legalábbis kétségek közt hagyta az embert: hátha mégis van elég erejük, csak valami ügyes sakkhúzásra tartogatják!
39 Önkéntelenül.
Most már meg lehet állapítani: egyben voltak ügyesek, az igazság elködösítésében, a nincstelenség takargatásában. Ebben azonban olyan ügyesek voltak, hogy még önmagukat is elkábították.
A továbbiakban nem foglalkozom a lefolyt hadműveletek részletes leírásával, mert azok oly egyszerűek voltak, hogy nincs mit róluk írni. Az orosz diktált, a német vezetés toldozott-foltozott, ideig-óráig feltartóztatott egyes előretöréseket, de az ellenség folyamatos, tervszerű térnyerését nem volt képes megállítani. Csodálatos volt azonban az az állandó, már konokságig menő nagyzolás, mellyel az egyes, ilyen feltartóztató próbálkozásokat beharangozta. Így például a szolnoki hídfőből keleti irányba beharangozott, nagyszabású német páncélos ellentámadás kitűzött célja volt a Debrecen körüli orosz páncéloserőket nemcsak megállítani, hanem azokat megverni, megsemmisíteni. A valóságban ezek a német páncéloserők alig álltak többől, mint egy jóravaló harckocsizászlóaljból, azaz 60-70 harckocsiból. Ezek is úgyszólván motorizált kísérő gyalogság nélkül. A mindenesetre elszánt előretörésük ennek következtében Kenderes tájékán már lefékeződött, és nem értek el nagyobb eredményt, mint a szolnoki hídfő tulajdonképpeni kitágítását.
Ezek után előre látható volt, hogy az egész Tiszántúlt ki kell üríteni, mégpedig hamarosan, ha nem akarjuk a visszavonulás útját elvágatni. A német vezetés ezt a szándékot úgy szövegezte meg, hogy a Tisza és a Bodrog mentén képez egy erős ellenállási vonalat. De a legerősebb ellenállási vonal majd a Duna mentén, a hatalmasan kiépített budapesti hídfőben és ehhez csatlakozva a Mátra és a Bükk déli lejtjein lesz. Ebben a vonalban feltétlenül feltartóztatják az oroszt. A Führer kijelentette, hogy eme vonal mögött új erőket von össze, melyekkel 3 hét alatt megtisztítja Magyarországot az ellenségtől. „A Führer jelentette ki ezt!” – ismételte a német felső vezetés, és úgy adta tovább, hogy a szavak értékében még gondolatban sem lett volna szabad kételkedni. A Führer parancsa ez, tehát feltétlenül végre is hajtják majd minden körülmények közt. Ez a határozott közlési forma ismét alkalmas volt arra, hogy a tisztán látókban kétség ébredjen: hátha mégis vannak még érintetlen, friss erők, melyeket eddig visszatartottak és amelyek kiváló, korszerű, meglepő fegyverekkel vannak felszerelve. Mert a német vezetők ilyenekről is tudnak bizalmas, sokat sejtető tájékoztatást adni. Akik eddig csak kételkedtek a németek további képességeiben, azok ismét kezdték hinni: hát mégis van még erő, mégis van még remény a magyar föld megtartására, hiszen Hitler maga ígérte és parancsolta ezt! Akik pedig fenntartás nélküli hívei voltak a németeknek, azok fölényesen mosolyogtak: ugye, nekem volt igazam; mindig mondtam, csak ti nem hisztek nekem, pedig nekem biztos értesüléseim vannak.
Ki tudott tökéletesen tisztán átlátni, a jövőbe tekinteni azon a sűrű ködfalon keresztül, melyet egyfelől a német ámításnak és propagandának ez a foka, másfelől pedig hazánk, népünk, azaz házunk és családunk jövő sorsa húzott megkínzott lelki szemeink elé? Most azonban, amikor a bekövetkezett események akkori kínok és kétségek közt vergődő töprengéseinket teljesen beigazolták, önkéntelenül felmerül bennünk a kérdés: hogyan ítélte meg az akkori helyzetet az az egyén és az őt tájékoztató, neki tanácsot adó szűkebb környezet, akinek a szaván, akaratán dőlt el Európa s vele együtt hazánk sorsa. Lehetséges-e az, hogy Hitler és legszűkebb vezérkara ne tudott volna saját erejének teljesítőképességéről? Lehetséges-e az, hogy ne tudták volna: mit eszik a nép már évek óta, hogy mennyi szén, olaj és gyártási nyersanyag áll még a hadviselés rendelkezésére, amikor egyre-másra veszítették el az ideiglenesen elfoglalt és igénybe vett bányákat, olajmezőket? Hogy ne tudták volna áttekinteni a légibombázások következtében egymás után kieső hadiüzemek hiányának jelentőségét? Lehetséges-e, hogy nem voltak tisztában a még hadra fogható emberanyag nagyságával és a részükre még előteremthető hadifelszerelés mennyiségével, és mindezeket összevetve, lehetséges-e, hogy nem tudták megítélni: meddig lehet még a húrt feszíteni? A válasz egyszerű ezekre a kérdésekre. Egyedül csak ők lehettek tisztában a helyzet megítéléséhez szükséges adatokkal, mert csak hozzájuk futhattak be azok az adatok, melyek – szakemberek által összegyűjtve – a való helyzetet feltárhatták, szemléltethették. Ha pedig ezek birtokában sem hoztak a népek jövő sorsát szem előtt tartó elhatározásokat – mint ahogy tényleg nem hoztak –, akkor vagy vétkesen tudatlan, fantaszta, vezetésre nem való, kísérletező dilettánsok voltak ezek az emberek, vagy lelkiismeretlen, csak a maguk egyéni érdekeit tekintő gonosztevők. Mindkét esetben súlyosan vétettek saját népük és a kizsákmányoló vezetésük alá kényszerített országok ellen.
A hadműveleti események további részletesebb leírása helyett inkább egyes jelenségeket ismertetek, melyek sokkal inkább jellemzők az akkori helyzetre.
Az október 15-én elhangzott rádióproklamációkat a harcoló csapatok nem hallották, mert általában nem volt rádiókészülékük, és mert olyan napszakban hangzottak el azok, amikor a harcos csapat nem tud rádiót hallgatni. Ennek folytán a harc azonnali félbeszakítása, a fegyverek letétele és a csapatok szétszéledése nem következett be. Csak egyes magasabb-parancsnokságok szereztek ezekről tudomást, ahol a rádióhallgató szolgálat folyamatos volt. Így a 2. hadsereg parancsnoksága is értesült mind a kormányzói, mind a vezérkarfőnöki proklamációról. Ezek kihatásának lefolyását a hadsereg vezérkari főnöke, Kozár Elemér vezérkari ezredes nekem – nagy vonásokban – a következőképpen jelentette: Veress vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka a proklamációk után átadott egy saját kezűleg szerkesztett parancsot a vezérkari főnöknek kihirdetés, illetve továbbítás végett. A parancs azt tartalmazta, hogy a magyar csapatok a 2. hadsereg arcvonalából kivonandók, és egyelőre a Tisza vonala mögött gyülekeztetendők. A kivonás és a gyülekeztetés biztosítására az eme hadsereg kötelékében lévő 2. páncéloshadosztály Tokaj környékén széles hídfőállást foglal a Tisza déli oldalán. Ez a parancs azt jelentette, hogy az ellenállást be kell szüntetni, a harcot félbe kell szakítani, a védelmi vonalakat ott kell hagyni, és az ezáltal keletkezett réseken át kapukat kell nyitni az ellenség számára a helyben maradt német csapatok közt. Ugyanis a német felsőbb vezetés parancsára – részint szándékosan, részint a helyzetekből adódó kényszerűség folytán – úgyszólván zászlóaljanként változtak a magyar és a német harcos egységek egymás mellett a hadsereg arcvonalán.
Kozár ezredes azt jelentette a hadseregparancsnoknak, hogy ez a parancs ellentétben áll a vezérkar főnökének rendelkezésével, miszerint a harcot – a német csapatokkal összhangban – tovább kell folytatni mindaddig, amíg más parancs nem jön. Veress vezérezredes ragaszkodott a parancs azonnali kiadásához, és behívatta magához az ott lévő német összekötő törzs parancsnokát, Eismann német vezérkari ezredest, és vele is közölte eme parancsának tartalmát. Eismann ezredes azonnal ellenvetést jelentett be a paranccsal kapcsolatban, sőt, jelentést tett arról a 8. német hadsereg, egyben az elöljáró hadseregcsoport parancsnokának is. Ez utóbbi felszólította Veress vezérezredest, hogy vonja vissza ezt a parancsot. Amikor pedig Veress vezérezredes a parancs visszavonását megtagadta, sőt – saját felelősségére, segédtisztjével együtt – el is hagyta eddigi harcálláspontját és a Tisza felé vette gépkocsijával az irányt, a német seregcsoport-parancsnok hirtelen odairányított harckocsikkal körülfogatta Veress vezérezredes gépkocsiját, és őt fedezet alatt a hadseregcsoport-parancsnokhoz, Friessner vezérezredeshez kísértette Mátrafüredre. Kozár ezredes hallomása szerint Friessner kétszer is felszólította Veress vezérezredest kiadott parancsának visszavonására. Majd mikor felszólításai eredménytelenek maradtak, Veress vezérezredest őrizetbe vétette és Budapestre kísértette. Azóta nem hallottam róla semmit, de ilyen előzmények után kellett a 2. magyar hadsereg parancsnokságát átvennem.
A 2. magyar hadsereg-parancsnokság törzsének tagjait közelebbről nem ismertem, velük együtt azelőtt sohasem dolgoztam. Kölcsönösen előlegeznünk kellett az egymás iránti bizalmat. Ők tőlem vártak tájékoztatást az otthoni helyzettel és jövő kilátásainkkal kapcsolatban, én pedig tőlük vártam támogatást a kapott parancsok és a reám bízott feladat végrehajtásában. A súlyos helyzet, a jövőnk iránti aggódás, a felelősség nehéz terhe bizony ránehezedett az övékre is. Bízhatunk-e egymásban, reá bízhatjuk-e magunkat, sorsunkat, jövőnket egymásra? A magam részéről nem adhattam mást ennek a törzsnek, mint a felülről kapott parancsokat, utasításokat és tájékoztatást oly mértékben, ahogy azokat én is kaptam. Ez pedig röviden összefoglalva: tovább kell harcolni, védeni hazánkat, családjainkat, földünket. Így szólt a parancs, az előző is, és az új is, mert hiszen legfőbb hadurunk visszavonta a fegyverszünet kérését bejelentő proklamációját. Ezt kívánta a már majdnem betakarított és a még lábon lévő termés, és ezt kívánta a propagandisztikus hírek által megrémített lakosság, különösen a harcosok otthon maradt hozzátartozói, özvegyei és árvái. Ezzel szemben én engedelmességet, bizalmat kívántam törzsemtől személyem iránt. Megkaphattam-e ezt? Törzsemnek egy része – szemmel láthatóan lelkileg elesett volt. Szórakozott, figyelni, az egyszerű beszédet megérteni nem tudó leendő munkatársakat is találtam közöttük. Voltak mások, akik még az erdélyi harcok alatt az ellenséggel – állítólag hivatalból – összeköttetésben álltak, hozzá átjártak és kis idő múltán épségben visszajöttek. Ezeket „hegyi vezetőknek” nevezték, és állítólag az ellenség hátában partizántevékenység megszervezése lett volna a feladatuk. Vezetőjük – egy erdélyi mágnás, br. Atzél40 – egy szép napon eltűnt a hadsereg-parancsnokságról. Maga a kb. 100 és egynéhány főt kitevő kis különítmény elég jól fel volt szerelve géppisztolyokkal, és időnként a hadsereg-parancsnokság szűkebb biztosítását látta el éjjelente. Néha, éjjeli munkám alatt bizony különös érzéseim támadtak, de lelkiismeretemet tisztának éreztem, és ez mindig megnyugtatott. Volt egy nagyon ideges vk. tisztem, munkatársam, aki mindig attól tartott, hogy törzsem orosz fogságba kerül. Ha híre jött, hogy 3-4 orosz harckocsi törzsszállásunktól 40-50 kilométer távolságra felbukkant, már bejött hozzám azzal, hogy rajtunk ütnek és elfognak bennünket. Hiába mondtam, 300-nál többen vagyunk a törzsnél, van egy csomó páncélöklünk, kézigránátunk, géppisztolyunk, ezzel szemben a 3-4 ellenséges harckocsiban 15-20 ember lehet, tehát nem foghatnak el bennünket, ha csak önként meg nem adjuk magunkat. Ha egy ilyen kis orosz harckocsiegység valamelyik falu határában megjelent, ez a munkatárt ezt úgy szövegezte meg a helyzetjelentésében, hogy orosz páncéloserők elfoglalták ezt és ezt a falut. Amikor egy orosz harckocsi gránátjától az egyik falu nádtetős háza és a mellette lévő deszkabódé kigyulladt, ezt így olvastam az illető munkatárs jelentéstervezetében: „X falu lángokban áll!” Ilyen megviselt idegzetű tiszttel nem tudtam együtt dolgozni. Szépen, higgadtan megbeszéltem ezt vele és barátságosan elváltunk egymástól. Természetesen nekem maradnom kellett a hadsereg élén, és ő kapott másik beosztást.
40 Atzél Ede, báró (Budapest, 1906.10.10. – eltűnt 1945) erdélyi magyar politikus, földbirtokos. Először 1944 szeptemberében az úgynevezett „Kiugrási Iroda” megbízásából járt Moszkvában a fegyverszünet lehetőségeinek kipuhatolása céljából. Másodszor novemberben, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága megbízásából, hogy kapcsolatot teremtsen a magyar fegyverszüneti küldöttséggel.
Nem tudtam megállapítani, hogy elődöm, Veress vezérezredes mennyire volt összenőve, összehangolva törzsével. Mindenesetre azzal is számolnom kellett, hogy a németek általi letartóztatása nyomot hagyott-e munkatársai lelkében, ami majd megnyilvánul a közösen végzendő munkában is. Különösebb jelenséget e téren azonban nem tapasztaltam, vagy ha voltak ilyenek, azok nem jutottak el hozzám. Ugyanis – szokásom és természetem ellenére – az addigi rendszer folytatásaként bizonyos elszigeteltségbe kerültem tisztjeim zömével szemben. Hivatalosan csak a vezérkari főnök és egy-két közvetlen előadó jöhetett be hozzám. Amit én legjobban szerettem, teljes tisztikarommal együtt étkezni és velük fesztelenül beszélgetni, azt itt nem tehettem, mert nem így volt a törzs berendezkedve. Csak később, a Dunántúlon sikerült ezt a helyzetet megváltoztatnom.
Külön tárgykört képez a „német összekötő törzs” ismertetése. Ez a törzs a 2. magyar hadsereg-parancsnokságnál Eismann vezérkari ezredes parancsnoksága alatt 80-100 személyből állott, a magyar részhez viszonyítva gazdagabb felszereléssel mindenféle tekintetben. Ennek következtében működése, különösen pedig híradó összeköttetései jobban voltak biztosítva, mint a mieink. A német elöljáró parancsnokság vele intézkedett, a német alárendelt csapatok neki jelentettek közvetlenül. A készülő felsőbb parancsokról és az alárendelt alakulatoknál lejátszódó eseményekről – saját német vonalán – előbb szerzett tudomást, mint a hadseregparancsnok és vezérkari főnöke. Igen sokszor csak a német törzs segítségével lehetett érintkezni a magyar parancsnokságokkal is. Mindez a magyar hadseregparancsnok vezetési tevékenységét úgyszólván kikapcsolta, illuzórikussá tette, de minden esetben tökéletes ellenőrzés alatt tartotta.
