A Szovjetuniót el kell pusztítani | Magyarok a II. világháborúban

45A Szovjetuniót el kell pusztítani

A német hadigépezet 1940 végétől már a Szovjetunió elleni támadásra koncentrált. Ennek egyik fontos feltétele volt, hogy a mindig veszélyes Balkánon nyugodt helyzetet alakítsanak ki, és németbarát kormányt segítsenek hatalomra. A Čvetkovič vezetette kormány tökéletesen megfelelt a német érdekeknek, és úgy nézett ki, minden a tervek szerint alakul. Azonban Mussolini csapataival megelőzve a német lépéseket, október 28-án Albánia területéről támadást indítottak Görögország ellen. A rosszul előkészített akció csúfos kudarccal végződött. Hiába támogatta még a haditengerészet is a szárazföldi csapatokat, a támadás néhány nap alatt kifulladt, sőt november közepétől a görög hadsereg támadásba ment át, és egészen Albániáig üldözte az olaszokat. Ennek hatására a német vezetés december 13-án jóváhagyta a Marita-tervet, és megkezdte a felkészülést Görögország ellen. A Balkán megszállását Hitler nemcsak stratégiailag, hanem taktikailag is fontosnak értékelte. Ennek ürügyén ugyanis titokban fel tudta vonultatni jobbszárny-csapatait a Szovjetunió elleni támadásra.

1941 tavaszán viszont Jugoszláviában fordulat következett be. Amíg a kormány Berlinbe utazott, hogy aláírja a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozási jegyzőkönyvet, a hadsereg megbuktatta a kormányt, és nyíltan a németek ellen fordult. Hitler a Marita-tervet azonnal kiterjesztette Jugoszláviára is, és csapatai április 6-án megkezdték a balkáni hadműveletet. A jól bevált recept szerint a légierő bombázta a repülőtereket, közlekedési útvonalakat, hidakat és a nagyobb városokat. Órák alatt kivívta a légi fölényt, és ettől kezdve a háború befejezése csak idő kérdése volt. A német ejtőernyős csapatok május 20-a és június 2-a között megszállták Kréta szigetét (Merkur- terv), ezzel lezárva a balkáni hadjáratot.

1941 júniusára végleg befejeződött a német 49felvonulás a szovjet-német határon. Az Észak Hadseregcsoport Kelet-Poroszország területén – tevékenységét az 1. –, a Közép Hadseregcsoport Varsó térségében – tevékenységét a 2. –, míg a Dél Hadseregcsoport Lublin térségében helyezkedett el, és tevékenységét a 4. légiflotta támogatta. Ez összesen több mint 3000 repülőgépet jelentett.

Az erődemonstrációt a német bombázó repülőgépek Európán belüli elosztása példázza talán a legjobban. Ekkor Nyugat-Európában 304, a Földközi-tenger térségében 114, Észak-Európában 46, míg a német-szovjet határon 865 bombázó repülőgépet telepítettek. A meglévő közel 400 zuhanóbombázó repülőgépből is 340 itt helyezkedett el.

A német 21. számú direktíva, amely a Barbarossa (Fall Barbarossa) fedőnevet viselte, három hadászati irányban, három hadseregcsoport alkalmazásával tervezte megindítani a támadást. Fő célkitűzései a következők voltak: kihasználva a légierő nagy mélységű csapásait, a hadseregcsoportok egyidejű támadásával szétverik a határ körzetében felvonult szovjet főerőket, és közelebbi feladatként birtokba veszik a Nyugat-Dvina-Dnyeper vonalát. Közbeeső feladatként elfoglalják Leningrádot és Moszkvát, majd a hadjárat utolsó fázisában páncélos- és gépesített csapataikkal kijutnak Arhangelszk–Kujbisev–Sztálingrád–Asztrahány vonalra. A hadjárat végrehajtására 6-9 hetet szántak.

1941. június 22-én hajnalban azután, megelőzve egy esetleges szovjet támadást, a német hadseregcsoportok megindultak. A német légierő 300 kilométer mélységű csapásaival az első napon mintegy 800 szovjet repülőgépet a földön, és körülbelül 400-at a levegőben semmisített meg, így azonnal kivívta a légi fölényt. Az elsődleges célpontnak a repülőterek számítottak. Már az első órákban közel 70 repülőteret támadtak. Az alapjaiban megrendült szovjet légierő minden igyekezete ellenére sem tudta a szárazföldi csapatokat a német légierő csapásai ellen oltalmazni, így a földi csapatokat a Luftwaffe súlyos tömegtámadásai érték. A légitámadások hatását a fasiszta légierő fényszórók, világítóbombák, szirénák alkalmazásával is igyekezett fokozni.

A német hadseregcsoportok kihasználva a számukra kedvező helyzetet, már a háború elején magukhoz ragadták a hadászati kezdeményezést. A helyzet tisztázatlansága, a légi támogatás és az együttműködés hiánya miatt eredménytelenek maradtak a szovjet gépesített hadtesteknek az arcvonal különböző pontjain az ellenség páncélos csoportjaira mért ellencsapásai is. A német erők július első felében kijutottak a Leningrád–Dnyeper–Kijev vonalra.

A Luftwaffe a repülőterek után megkezdte az ipari centrumok bombázását. 1941. július 22-e és október 4-e között 30 támadást hajtottak végre Moszkva ellen, közel 4000 repülőbevetéssel. Támadták az ismert vezetési intézményeket, a közműrendszert, és nagy 51károkat okoztak. A főváros mellett állandó támadások érték Leningrádot, Orjolt, Brjanszkot, Gorkijt, a Donyec-vidéket, Harkovot, Murmanszkot, a Fehér-tenger menti erőműveket és a Moszkva-Leningrád vasútvonalat. Leningrádra a 876 napos blokád alatt 102 520 gyújtó- és 4643 rombolóbombát dobtak. A támadásokra a szovjet légierő augusztus 8-án Berlin bombázásával válaszolt.

Az 1941-es év végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szovjet légierő nem szenvedett megsemmisítő vereséget, így a németek számára a légi uralom folyamatos fönntartása okozta a legnagyobb gondot. A veszteségeik is egyre nőttek. Csak bombázó repülőgépekből, június és december között 1300 darab volt a veszteség, de emellett 300 zuhanóbombázó, és 1000 vadászrepülőgépet is véglegesen le kellett írni.

December 5-én a szovjet csapatok Moszkva alatt ellentámadásba mentek át, és az ellenséget 100-250 kilométerrel vetették vissza. Szertefoszlott a német hadsereg legyőzhetetlenségének mítosza, és a „villámháborús” elképzelés is csődöt mondott. A következő év elején a szovjet erők folytatták a támadásokat, de ezek már nem minden esetben érték el a meghatározott célokat.

1942 nyarán a német hadvezetés elgondolása az volt, hogy döntő támadással újra magához ragadja a kezdeményezést, megsemmisíti a Vörös Hadsereg megmaradt erőit, elfoglalja a Szovjetunió gazdasági és politikai központjait, és ezzel befejezi a háborút. A májusban meginduló támadás gyors eredményeket hozott. Elfoglalták a Krímet, Szevasztopolt, a fekete-tengeri flotta fő támaszpontját, és megnyílt az út a Kaukázushoz, illetve Sztálingrád is elérhető közelségbe került.

Ehhez a hadművelethez a Luftwaffe 54parancsnokságnak ismét sikerült egy közel 3000 repülőgépből álló erőt összevonnia. A német kötelékek továbbra is megfelelően támogatták a szárazföldi erőket. Támadták az ellenséges páncélos csoportokat, a csapatösszevonásokat, az előrevonást végrehajtó tartalékokat, és egyre nagyobb harcot vívtak az erősödő szovjet légierővel. Továbbra is támadták a nagyobb városokat, de a hatalmas tér és a repülőgépek hatótávolsága miatt egyszerűen nem érték el a hátországba telepített szovjet hadianyaggyárakat, így a haditermelést nem tudták akadályozni. A gyárak pedig egyre nagyobb számban állították elő az új, minden igényt kielégítő repülőgépeket. Ebben az évben létrehozták az első szovjet légi hadsereget, amelyet a háború folyamán még 17 követett. Egy szovjet légi hadseregbe 1942-43-ban 900-1000, 1944-45-ben több mint 1500 repülőgép tartozott.

A német pusztítás azonban továbbra is félelmetes méreteket öltött. Az 1941-ben már a szovjet nagyvárosok és ipari centrumok zöme is megsemmisült. 1942-ben tovább folytatódott a pusztulás, és az európai szovjet területek nagy része romokban hevert.

1943-januárjától a szovjet Vörös Hadsereg teljesen átvette a kezdeményezést. A Sztálingrádnál bekerített német erők szétverése, a kurszki csata, már egy új helyzetet jelentett. A Vörös Hadsereg véglegesen megszerezte a hadászati kezdeményezést, és a Wehrmacht-csapatokat arra kényszerítette, hogy végleg hadászati védelembe menjenek át.