Döntés El-Alameinnél | Magyarok a II. világháborúban

107Döntés El-Alameinnél

Július végére, miután Rommel támadó hadművelete főleg ellátási problémák miatt kifulladt, a front El-Alamein mellett stabilizálódott.

Ezután mindkét fél az el-alameini tengerpart és a Kattara-horpadás közötti állásainak kiépítésével és megerősítésével foglalkozott. Itt Alexandriától 80 km-re nyugatra nézett farkasszemet Rommel és az augusztus 8-án kinevezett új angol parancsnok, Bernard L. Montgomery.

A tapasztalatok és egy váratlan német támadás miatt a 8. hadsereg megfelelően megerősített állásokat épített ki. Az angolok védelme támpontrendszerben kiépített védőövből állt. A támpontokban két gyalogzászlóalj és egy tüzérüteg helyezkedett el. Minden egyes gyaloghadosztály védősávjában három ilyen támpont volt. A csapatok többi része a hézagokban és a támpontok között helyezkedett el, hogy szükség esetén, a helyzettől függően át lehessen őket dobni az arcvonal veszélyeztetett szakaszaira. A peremvonal előtt és a hézagokban műszaki akadályokat helyeztek el, s további aknamezőket telepítettek. Az egyre erősödő 8. angol hadsereg ekkor már három hadtestből állt, több mint 200 000 fővel, 1440 harckocsival, több mint 1000 repülőgéppel, és 2300 löveggel rendelkezett. Az egyiptomi bázisokon további 1000 harckocsi állt készenlétben a veszteségek pótlására, és szinte kimeríthetetlen volt az üzemanyag- és lőszerkészlet. Az Amerikai Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának határozata alapján még a 9. amerikai harcászati légi magasabbegységgel is megerősítették az angol légierőt, ami egy nehézbombázó-csoportot, kettő közepesbombázó-csoportot és három vadászbombázó-csoportot (B-24 Liberátor, B-25 Mitchell és Hurrican gépek), összesen 200 repülőgépet jelentett az amúgy is fölényben lévő britek számára.

Az angolok az anyag technikai biztosításra még további 500 000 katonát és 750 000 polgári személyt is bevontak. Az utánpótlási 108anyagok folyamatos szállítására pedig 26 szállítóoszlopot szerveztek 8700 tehergépkocsiból.

A német-olasz erők ekkor kb. 80 000 katonával (ebből 30 000 német), 530 harckocsival (ebből 230 korszerű), 1219 löveggel, és kb. 300 repülőgéppel rendelkeztek, amelyek nagy része olasz, vagy rossz állapotban lévő gép volt.

A csapatok feltöltöttsége általában 40 százalékos volt. Mellentin tábornok 1942 szeptemberében a főparancsnokságnak küldött jelentésében a csapatok állapotát a következőképpen jellemezte: „Ha a hadsereg nem kap teljes feltöltést, minden erőfeszítés ellenére képtelen lesz ellenállni az amerikai és a brit birodalom egyesített erőinek. A páncéloshadtest előbb vagy utóbb pusztulásra van ítélve. Egyedül manőverező védelemmel, Líbia fokozatos feladásával lehet megmenteni a pusztulástól.” A csapatok a szükséges 8 javadalmazással szemben csak 3,3-mal rendelkeztek.

A német-olasz csapatok támpontszerű védelmet építettek ki, amelynek harcászati mélysége a fő irányban elérte a 15-20 km-t. A peremvonal előtt 6-7 km mély biztosítási övet hoztak létre. (Az itt lévő holtterek tették aztán lehetővé, hogy az angolok a biztosítási övben átjárókat nyissanak.) A védelmi rendszer támpontjaiban 50 mm-es páncéltörő, illetve 88 mm-es légvédelmi ágyúkat (páncéltörő feladattal) helyeztek el, amelyekkel aztán az aknamezőket is biztosították.

A tengerparti (északi) védelmi rendszer három védőövből állt. A második védőöv az elsőtől 5 km-re, a harmadik a másodiktól 12 km-re volt. Az első és a második védőöv között reteszállásokat létesítettek és aknamezőket telepítettek. Délen a védelmet gyengébben építették ki, és az angoloktól elfoglalt aknamezőkre támaszkodva szervezték meg.

A csapatokból egy északi és egy déli csoportosítást hoztak létre. Ezek mögött helyezték el azután a páncéloshadosztályokat, három csoportra osztva. Az volt a meghatározott feladatuk, hogy hárítsák el a betöréseket, és semmisítsék meg az esetleges angol tengeri deszantokat.

A páncéloshadosztályokba szervezett harckocsik minőségileg gyengébbek voltak, mint az amerikai-angol technikai eszközök.

1942 őszén a körülmények kedvező alakulása miatt…

- a németek súlyos veszteségei az orosz fronton nem tették lehetővé az afrikai német erők kiegészítését

- a német-olasz erők súlyos üzemanyaggondjai már-már katasztrofálisak voltak

- az olasz szállítókonvojokat az angol légierő hatékonyan támadta, és pótolhatatlan veszteségeket okozott nekik

…a 8. angol hadsereg megkezdte egy döntő támadás végső előkészítését.

A támadó hadművelet a Lightfoot (Gyors láb) fedőnevet kapta. Mivel az erősen 109kiépített és megerősített német-olasz védelem megkerülésére nem volt lehetőség (északon a Földközi-tenger, délen a Kattara-mélyföld (-horpadás) harckocsikkal járhatatlan területe), Montgomery úgy döntött, hogy a német-olasz védelmet frontális csapással, egylépcsős hadműveleti felépítésben, gyorscsoport alkalmazásával küzdi le. Elképzelése szerint erős légi és tüzérségi előkészítés után a gyalogos egységekkel áttöri a védelem harcászati mélységét, és a réseken a páncéloshadosztályokkal nyomul az ellenség hadműveleti mélységébe.

A főcsapást a jobb szárnyon Szidi Hamid irányában, a kisegítő csapást a bal szárnyon tervezte. Az áttörést egy 6,5 km-es sávban, a hadsereg első lépcső XXX. hadtest négy gyaloghadosztályával (9. ausztrál, 51. skót, 2. új-zélandi, 1. dél-afrikai) tervezte végrehajtani. A terv utolsó részében, a part menti műút elérése után, a támadás kifejlesztése szerepelt Líbia belsejébe.

A jobb szárnyon bontakozott még szét a XXX. hadtest közvetlen 9. és 23. páncélosdandára. Ettől délre a XIII. hadtest helyezkedett el, melynek első lépcsőjében a görög dandár, az 50. és 44. gyaloghadosztály, és egy francia dandár, a második lépcsőjében a 7. páncéloshadosztály volt azzal a feladattal, hogy fogja fel a veszélyesnek ítélt 21. német páncéloshadosztály esetleges ellenlökését. Feladatának végrehajtása után északra, a főcsapás irányában tervezte átcsoportosítását a hadseregparancsnok.

A XXX. hadtest mögött helyezkedett el a X. páncéloshadtest, mint a hadsereg gyorscsoportja, azzal a feladattal, hogy a védelem áttörése után a harcászati sikert hadműveletivé fejlessze.

Az áttörési szakaszon, sivatagi körülmények között eddig szokatlanul nagy, 60-100 aknavető- és lövegsűrűséget hoztak létre.

Az álcázást, megtévesztést döntő tényezőnek tekintették, pedig fedezékek hiánya miatt nem volt egyszerű feladat az ellenség légi felderítésének megtévesztése. Alapvetően a támadás időpontjában és a főcsapás helyében igyekeztek megtéveszteni a németeket. Ennek elérése érdekében a 8. hadsereg törzse egy precízen kidolgozott tervet készített (a terv a Bertram fedőnevet kapta). Alapját egy délen mérendő főcsapás elhitetése képezte. Ennek érdekében a déli szárnyon nagy számú tüzérség megjelenését imitálták. Ezt makettek felállításával és harckocsiknak, lövegeknek „öltöztetett” tehergépkocsikkal érték el. A világos órákban gépkocsioszlopokat vonultattak délre, a hadianyag felhalmozásának elhitetésére. (Ezek az oszlopok éjszaka visszamentek indulási helyükre, és nappal ismét végrehajtották ezt a cseles manővert.)

A X. hadtest megtévesztő rádióhálóját is itt működtették. Ez azt jelentette, hogy a rádiókészülékeket folyamatosan úgy üzemeltették, mintha egy teljes hadtest helyezkedne el a déli szárnyon, pedig csak a rádiósok voltak a helyszínen. Egy másik színlelt objektum a csővezeték volt délen. A munka szeptember végén kezdődött, és a csövek lerakását úgy időzítették, hogy arra lehessen következtetni belőle, hogy november elején fejeződik be. Ezt a színlelt csővezetéket mintegy 20 mérföld hosszúságban fektették le. A vezeték árkát a szokásos módon ásták. Egy ötmérföldes, benzineskannákból álló színlelt vasútvonalat használtak fel a csővezeték lerakására. A „csővezetéket” lerakták a nyílt árok mellé. Miután az árok ötmérföldes szakaszát betemették, a „csővezetéket” összeszedték, és lerakták a következő szakaszon. Három helyen színlelt szivattyúállomásokat építettek, ezek közül kettőnél kutat és felső víztartályt is létesítettek. A munka szeptember 26-án kezdődött, és október 22-én fejeződött be. A hadsereg közvetlen műszaki századának egyik szakasza végezte.

A jobb szárnyon ezzel egyidőben igyekeztek a teljes nyugalom látszatát kelteni. A csapatok csak éjszaka mozogtak, és reggelre már teljesen leálcázva kellett lenniük. A harckocsikat, körleteket, raktárakat teljesen láthatatlanná tették a német felderítés előtt.

A Bertram-terv alapvetően teljesítette feladatát, hiszen a németek a legerősebb páncéloserejüket délre irányították, itt várva az angol támadást.

110Meg kell említeni még az angol Agreament-tervet, amelyet augusztus 21-én határoztak el. Az elgondolás szerint a diverziós erők a tenger felől rajtaütést hajtanak végre Tobruk kikötője ellen, és megrongálják az ellenség fő utánpótlási kikötőjét.

Az akció végrehajtására szeptember 14-én éjjel került sor. A németek azonban felfedezték a partraszállási kísérletet, és rövid idő alatt szétverték a tengeri deszantot.

A Lightfoot-hadművelet sikere után, illetve azzal párhuzamosan tervezték az amerikai-angol erők a Torch (Fáklya) fedőnevű deszanthadművelet végrehajtását november 8-11-e között, az Algír – Orán – Casablanca partszakaszon.

Itt kell ismét megemlíteni egy olyan szervezetet, amely döntő érdemeket szerzett az ellenség szándékának felfedésében. Az angol Ultra-csoport (nevét 1940-ben kapta, és közvetlenül Churchill alárendeltségébe tartozott) nem elhanyagolható segítséget nyújtott az afrikai angol csapatok parancsnokságának. Lényegét tekintve a titkos (rejtjelzett) német rádióadások megfejtése volt a feladata. Munkájukban hatalmas áttörést jelentett a német Enigma típusú rejtjelző eszköz titkának megoldása, hiszen ezzel minden német titkosított rádióadás megfejtésére képesek voltak. Így például 1942 tavaszán időben értesültek Rommel támadási szándékáról, nyáron pedig arról, hogy mikor tervezi a támadás félbehagyását. Természetesen tudtak az egyre súlyosbodó német üzemanyaghiányról is, ami egyértelmű jelzés volt, hogy El-Alemeinnél a németek már nem tudnak tovább előrenyomulni.

Az ismert súlyos gondok és hiányok miatt a német-olasz csapatoknak alapvetően csak védelmi elgondolásaik voltak. Védelmüket ezért jól kiépítették, és nagyon sok új aknamezőt hoztak létre. Kitűnő példa erre az Északi-csoportban védő 164. könnyűgyalog-hadosztály védősávja, amely előtt például 10 300 harckocsi- és 11 400 db gyalogsági aknát telepítettek (1 négyzetméteren minimum egy akna). Összesen, az elfoglalt angol aknamezőkkel együtt, közel 500 000 darab akna lapult az első vonalak előtt. Elhelyezésüknél még arra is ügyeltek, hogy a védőket oldalról és hátulról is biztosítsák egy esetleges támadás esetén. Az olasz és német alakulatokat vegyesen helyezték el, így próbálták megoldani, hogy az arcvonal teljes hosszában azonos tűzerőt tudjanak biztosítani. A másik oka ennek az volt, hogy a német vezetés egyre kevésbé bízott az olasz katonákban, így ez a megoldás egyszerre jelentett felügyeletet is. A harcelőőrsöket kutyákkal látták el, hogy azok már jó előre jelezzék az esetleges brit közeledést az aknamezők felé.

Az első lépcsőben a gyaloghadosztályokkal tervezték felfogni és elhárítani az angolok csapását. A második lépcsőben lévő páncéloserőknek kellett felszámolnia az esetleges betöréseket, és biztosítani a védelem tenger felőli szárnyát.

Rommel itt már nyílt harcra nem is gondolhatott. A gépesített hadosztályok állományában erőteljes erőeltolódás történt az ellenség javára. A britek állandóan növelték ezeknek a csapatoknak a számát, míg a tengelyhatalmak erői komolyabb erősítést nem kaptak. A brit légi fölény egyre nyomasztóbb lett, és a RAF új taktikája is a német gépesített erők ellen sikeresnek bizonyult. A már többször emlegetett üzemanyaghiány pedig megfosztotta Rommelt az egyetlen lehetséges és talán eredményes módszerétől, a manőverezéstől.

Ezzel párhuzamosan az angol megtévesztő módszerek és lépések is elérték céljukat, hiszen a legerősebb páncéloskötelékeket a német parancsnokság délre irányította, míg az angolok északon már felkészültek a támadásra.

A hadműveletet négynapos légi előkészítés előzte meg. Ennek során bénították a Tobrukba vezető vasútvonalat, a kikötőket, a repülőtereket. 111A tengelyhatalmak így arra kényszerültek, hogy az utánpótlásukat Bengháziba irányítsák, növelve az ellátási útvonalaik hosszát. Folyamatosan támadták az olasz teherszállító hajókat, és minden más lehetséges utánpótlási vonalat. A megtévesztő terv alapján az angolok komoly bombázásokat indítottak délen is, tovább erősítve egy itt induló támadás lehetőségét. Rommel az állandó légitámadások és az angolok nagy légi fölénye miatt még megmaradt minimális légierejét folyamatosan visszavonta nyugat felé.

Az angol tüzérség szeptember 22-én este rejtve elfoglalta tüzelőállás-körleteit, és felkészült másnapi feladatára.

Október 23-án a szövetséges vadász- és bombázó gépek csapást mértek a repülőterekre, a tüzérségi állásokra és a csapatösszevonásokra, nagy veszteséget okozva a kis területre összevont német-olasz páncéloserőknek. Az angol légierő ekkorra már teljesen kivívta a légi uralmat, és megakadályozta a német légierő további működését. Az amerikai-angol bombázók napi 800, míg a vadászok 2500 repülőbevetést hajtottak végre.

20 perccel a tüzérségi előkészítés előtt ködfüggönyt húztak. A tüzérség 21.40-kor 20 perces tüzérségi előkészítést hajtott végre, melynek során tűzösszpontosításokat mért az ellenség tüzérségének állásaira, vezetési pontjaira és ellenállási csomópontjaira. A tüzérséggel együtt a légierő összesen 109 perces csapást mért az ellenség állásaira.

22.00-kor támadásba lendült a gyalogság. Az angol műszaki csapatok a tüzérségi előkészítés alatt akarták a már megkezdett aknamentesítést befejezni, de ez végül is nem sikerült, és ez kisebb torlódáshoz vezetett az elég keskeny átjárókban. Az aknamezőkön az átjárókat oldalukon kivágott benzineshordókban elhelyezett lámpák jelezték a támadó gyalogság részére.

A 8. hadsereg támadása váratlanul érte a német-olasz erőket. Rommel nem volt csapatainál, 112Hitler parancsára, betegsége miatt, a Semmeringen pihent. Helyettese, Stumme tábornok, aki a védelem megszervezését irányította, röviddel az angol támadás után, szerencsétlen körülmények között elesett. Utóda (Rommel megérkezéséig) Thoma tábornok lett. Rommelt október 24-én délután hívta fel a Semmeringen Keitel vezértábornagy és kérte, ha egészségi állapota engedi, azonnal térjen vissza Afrikába.

A meglepetés ellenére a támadás lassan haladt előre. A gyalogság az éjszaka folyamán, az erős ellenséges tűzben, maga mögött hagyta a 8 kilométer széles senkiföldjét, megközelítette, és egyes helyeken megrohamozta az ellenséges állásokat. Bármilyen kis sikerre reagálva a német-olasz erők azonnal ellenlökést hajtottak végre, és visszaállították az eredeti helyzetet. A brit műszakiak ezalatt 25 méterre szélesítették az átjárókat a páncéloshadosztályaik számára. Az éjszaka folyamán az angol-amerikai légierő több mint 1000 repülőgép-bevetést hajtott végre, érzékeny veszteségeket okozva az ellenségnek.

Az első lépcső korlátozott sikere ellenére, Montgomery még az éjszaka parancsot adott a páncéloshadosztályok ütközetbe vetésére. Az 1. és 10. páncéloshadosztály éjjel 2 órakor áthaladt a megindulási terepszakaszon és az aknamezőkön kiszélesített átjárókon. Támadásuk azonban az első állások előtt megtorpant, és az ellenség szervezett tüzében nagy veszteségeket szenvedtek. Különösen a 88 milliméteres légvédelmi ágyút használták eredményesen a németek az angol harckocsik ellen.

A következő napokban elkeseredett harc folyt a német-olasz csapatok fővédőövében. A tüzérség és a kisszámú, gyalogságot közvetlenül támogató harckocsik támogatásával a 8. hadsereg gyalogsága több esetben megrohamozta az ellenséges állásokat, azonban sikert nem ért el, viszont súlyos veszteségeket szenvedett.

Rommel visszaérkezése után a védelem érezhetően szilárdabb lett, és a brit előrenyomulás egyre meddőbbé vált. Az „anyagháború” azonban már ekkor éreztette hatását. Bár a 8. angol hadsereg az első napokban közel 600 harckocsit vesztett, és a német-olasz veszteség csak 400 körül mozgott, mégis, a kezdetben a harckocsikban lévő 6:1 arány 11:1-re változott, köszönhetően annak, hogy az angolok azonnal pótolni tudták a hiányokat.

Október 27-én Rommel átcsoportosítást hajtott végre azzal a céllal, hogy az északi szárnyon egy csapásmérő csoportosítást hozzon létre, így szétzúzva az ellenség fő támadó erejét. Ezért délről északra rendelte a német 21. és az olasz 132. (Ariete) páncéloshadosztályt. Így minkét fél páncéloserői az északi szárnyon csoportosultak.

Az angol légi felderítés és az Ultra azonban felderítette a németek szándékát, és pontosan meghatározták a begyülekeztetett harckocsicsapatok helyét. Október 28-án délután aztán az angol-amerikai légierő súlyos csapást mért a német-olasz páncéloshadosztályokra. Két és fél óra alatt egy 12 négyzetkilométer kiterjedésű területre több mint 80 tonna bombát dobtak le. Ezzel nemcsak megakadályozták a német ellencsapást, hanem lényegében minimálisra redukálták az ellenséges harckocsik számát is. A hatalmas angol fölény ekkor már megpecsételte a német-olasz erők sorsát, és csak idő kérdése volt, mikor törik át védelmüket.

November 2-án éjszaka a 8. angol hadsereg felújította támadását. Montgomery úgy döntött, hogy addig tartja nyomás alatt a német védelmet, míg az a nagy veszteségektől teljesen kimerül és átszakad. Az egyre vékonyodó német védelmi vonal ebben a helyzetben is tartotta magát. Ha sikerült is betörni az angoloknak néhány ponton, Rommel gyors intézkedésére azonnal elreteszelték a veszélyes helyeket. A német-olasz csapatok órái azonban valóban meg voltak számlálva. A hatalmas technikai fölény miatt a Supercharge (Túlnyomás) fedőnevű terv rövid idő alatt sikert hozott.

Igaz, az első 24 óra alatt 200 brit harckocsi maradt kiégve a német állások előtt, de az Afrika-Korpsnak csak 30 bevethető harckocsija maradt, így az arány már 20:1 volt az angolok javára. Tekintettel a kialakult helyzetre, az érvényben lévő utasítások ellenére, Rommel megkezdte erőinek tervszerű visszavonását El-Agheila körzetébe. Ez olyan jól sikerült, hogy az angolok – az esőzések miatt a légi felderítés szünetelt – csak november 4-én észlelték a visszavonulást. Azonban csapataik nem voltak megfelelően kiképezve üldözési feladatokra, így ismét nagy előnyt adva az ellenségnek, csak később indították meg előrevetett osztagaikat.

Rommel serege azonban valóban menekült. Mersza-Matruhnál már csak egy váratlan eső mentette meg őket a bekerítéstől. Nyolc olasz és négy német hadosztály semmisült meg, 60 000 embert vesztettek halottakban és sebesültekben. A megmaradt közel 35 000 fő az angol repülők és a tüzérség állandó csapásai mellett igyekezett biztonságos védelmi terepszakaszt elérni. 14 nap alatt Sollumot, Bardiat, Tobrukot, Benghazit is elhagyták, és Rommel úgy döntött, hogy csapataival a tunéziai-líbiai határon, az úgynevezett Mareth-vonalon veti meg a lábát.