Az Észak-Afrikai hadszíntér

Teljes szövegű keresés

Az Észak-Afrikai hadszíntér
A Mussolini-féle Olaszország szánalmas szerepet játszott az 1940-es Franciaország elleni háború néhány napjában, ezért új, önálló akció megindításával kívánt ismét előtérbe kerülni. Alig egy héttel a francia fegyverszüneti egyezmény aláírása után hadműveleteket kezdett Afrikában, hogy Angliától és Franciaországtól átvegye a Földközi-tenger feletti uralmat, és egyre nagyobb gyarmatbirodalmat építsen ki.
Az elgondolás szerint az olaszok két hadműveleti csoportosítást hoztak létre. Észak-Afrikában, Líbia területén és Etiópiában készültek fel a csapatok a területszerző akciókra.
Az olasz csapatoknak Észak-Afrikában, Líbia területéről Egyiptomot és a Szuezi-csatorna övét kellett meghódítani, majd behatolni a Közel-Keletre. Etiópiából indulva pedig szét kellett verniük az Északkelet-Afrikában állomásozó angol erőket. Ez a terv azonban nyilvánvalóan alapjaiban sértette Anglia érdekeit, amely állandóan szárazföldi haderőt állomásoztatott Észak- és Északkelet-Afrikában, többek között a Szuezi-csatorna védelmére és biztosítására. Ezek az érdekellentétek vezettek azután 1940 őszétől az afrikai harccselekményekhez, amelyek 1943 májusáig tartottak, és kiterjedtek Etiópiára, Kongóra, Szudánra, Egyiptomra, Líbiára, Algériára és Tunéziára, továbbá a Földközi-tenger hatalmas térségére.
Az angol csapatok szétszórtan helyezkedtek el a térségben, és igen kevés repülővel, illetve harckocsival rendelkeztek. Az olasz hadműveletek 1940 július elején indultak meg Etiópiából Szudán és Kenya ellen. Az augusztus közepéig tartó harcokban a támadók jelentős veszteségeket szenvedtek a gyengén felszerelt irreguláris erőktől. A nagy erővel fellángoló etióp partizánmozgalom, a szudáni és a kenyai lakosság ellenállása, megoldhatatlan feladat elé állította az olasz csapatokat, ezért védelembe mentek át.
Ezt követően az északi tervek megvalósítását rendelték el Rómából, és az olasz erők szeptember 13-án Graziani tábornok vezetésével támadásba lendültek. Az angolok rövid ellenállás után egészen Marsza-Matruh városáig vonultak vissza. Az olasz csapatok viszont Szidi-Barraninál kénytelenek voltak megállni, mivel felbomlott az együttműködés és akadozott az ellátás. Így a két hadsereg között közel 130 kilométeres senkiföldje jött létre.
A későbbiek során is itt játszódtak le a legfontosabb események, a Líbiai-sivatagban és Egyiptom körzeteiben. A harcok egy keskeny, 40-50 kilométer széles, de mintegy 1300 km kiterjedésű sávban, a líbiai El-Agheilatól az egyiptomi El-Alameinig folytak. A tengerparttal párhuzamosan húzódott az egyetlen vasút és műút is, amely a kikötőkkel együtt mindkét fél számára az ellátás alapját adta. A talaj errefelé egyes helyeken agyagos, jellemző a süppedő homok, a hőség, és jellemzőek még a gyakori felhőszakadások. A területen fellelhető kősivatagokat több helyen hegyvonulatok szakítják meg. A nappalok és éjszakák közötti hőmérséklet-ingadozás erősen megviseli az európai szervezetet.
Az angolok közben kihasználva a hadműveleti szünetet, jelentős erőket szállítottak a térségbe, és december 9-én ellentámadásba mentek át. A jól előkészített támadás meglepte a 10. olasz hadsereget, amely a hadművelet végére szinte teljesen felmorzsolódott. Az angolok 22-én már Tobruknál voltak, majd gyors, előrevetett egységeik sikereit kihasználva 1941. február 8-án elérték El-Agheilát. A támadók két hónap alatt 800 kilométert törtek előre, közben 130 000 foglyot ejtettek, valamint 400 harckocsit és 1200 löveget zsákmányoltak.
96Ezt követően Anglia Északkelet-Afrikába helyezte át a hadműveleteinek súlypontját. A közel 150 000 fős hadsereg Szudánból és Kenyából indította meg támadását az Etiópiában tartózkodó olasz erők ellen. Az 1941. május 20-ig tartó harcokban az angol, szudáni és kongói egységek, valamint az etióp reguláris és partizáncsoportok teljesen felszámolták az olasz ellenállást, miközben 30 000 hadifoglyot ejtettek, és nagy mennyiségű harci eszközt zsákmányoltak.
1940 novemberében még egy súlyos traumát kellett elviselnie az olasz vezetésnek. 11-12-én a tarantói kikötőben horgonyzó olasz flottát váratlan angol légitámadás érte. A repülőgép-anyahajókról felszálló gépek az olasz flotta hat legnagyobb csatahajója közül kettőt elsüllyesztettek, kettőt pedig használhatatlanná tettek. Emellett számos cirkáló és romboló is odaveszett. Az olaszok földközi-tengeri fölénye ezzel megszűnt, és végleg brit kézbe került a kezdeményezés lehetősége.
Hitler először kárörvendve figyelte szövetségese vergődését, de végül komoly lépésekre szánta el magát. Első lépésként 1940 decemberében a Máltán és Alexandriában települt brit repülőerők ellensúlyozására Szicíliába telepítették a 2. légi hadsereg részeit. A X. légi hadtest (Fliegerkorps), miután áttelepült a szicíliai repülőterekre, harcedzett egységei azonnal megkezdték Málta kikötőjének és repülőtereinek állandó bombázását. Máltán és 98Alexandriában állomásoztak ugyanis azok a brit flottakötelékek (főleg tengeralattjárók és -rombolók), amelyek akadályozták, és folyamatosan pusztították az olasz utánpótlást szállító hajókat.
Kesselring tábornagy, aki ekkor a földközi-tengeri térség parancsnoka volt, még olasz bombázókötelékeket is kapott az angol jelenlét megtörésére. Az összevont bombázókötelékek együttes támadásai napok alatt romhalmazzá változtatták Málta kikötőjét, míg a X. hadtest erői a hajóegységeket is állandóan támadták. 1941. január 6-án a bevetésről visszatérő brit Force A haditengerészeti köteléket a németek 60 Ju-87 B2 zuhanóbombázóval támadták meg. A támadás eredményeként 6 találatot kapott az Illustrious repülőgép-hordozó, amely ezután még visszatért Máltára, de ott újabb német támadások érték. A szintén komoly sérüléseket szenvedett a Warspite csatahajóval 99együtt ezután gyorsan távozott a Szuezi-csatornán keresztül a Földközi-tengerről. Ez azt is jelentette, hogy nem maradt nagy hajóegység a térségben.
Azután 1941 tavaszán, Hitler egyik kedvenc tábornokának, Erwin Rommelnek a parancsnoksága alatt a 15. páncélos- és az 5. gépesített hadosztályt dobták át az olaszok megsegítésére, és természetesen a földközi-tengeri és közel-keleti kulcspozíció megszerzése érdekében.
Rommel február 12-én reggel érkezett meg a Castel Benito repülőtérre Tripoliba, ahol azonnal munkához látott. A rendelkezésére bocsátott két német hadosztály beérkezésének eltolódása azt jelentette, hogy bőven volt ideje a kialakult helyzet és az ellenség tanulmányozására. Az első időszakban azonban szánalmasan gyenge információkkal rendelkezett. Az olaszok, talán a lefektetett védelmi koncepciójuk miatt, egyáltalán nem fordítottak gondot az ellenség minél pontosabb megismerésére, és naprakész felderítési adatokkal sem rendelkeztek. Így azok az információk, amelyeket Rommelnak átadtak, nagyon messze álltak az akkori valóságtól. Arról sem volt információjuk, hogy a harcok közben már a harmadik főparancsnokváltás történt az angol oldalon, nem tudták az angol erők jelenlegi helyzetét, sőt fogalmuk se volt az újonnan felállított brit páncéloserőkről sem.
Az 1941. február 19-től, a már Afrika-Korps (Afrika-hadtest) néven szerepelt német erők parancsnoka rövid idő alatt tisztázta a tengelyhatalmak csapatainak helyzetét, és mindent megtett, hogy minél több információt szerezzen be az ellenségről.
Saját helyzetét két dolog befolyásolta. Először is az alárendeltségi viszony. Rommel az első időszakban hivatalosan mindig olasz hadszíntér-parancsnok alárendeltségében tevékenykedett. Ebben az időben ezt a beosztást Gariboldi tábornok töltötte be. A második az ellátás kérdését érintette. Csapatai ellátásáról, pontosabban az afrikai kikötőkbe való hadianyag-szállításról, előzetes megállapodás alapján az olaszoknak kellett gondoskodniuk. Ez az első időszakban meg is valósult, hiszen az olasz szállítórepülőgépek és -hajók megoldották a feladatokat, de a későbbiek során egyre nagyobb gondok merültek fel az utánpótlás Afrikába történő eljuttatásával kapcsolatban.
Közben a német csapatok egymás után érkeztek be, és a Streich tábornok parancsnoksága alatt álló 5. gépesített hadosztály kezdett összeállni. Március 11-én rakodott ki Tripoliban a „hadosztály ökle”, az 5. páncélosezred, amely 120 darab harckocsival rendelkezett. A harckocsik fele Panzer-III-as, illetve Panzer-IV-es típus volt. Az ezred a kirakodás után szinte azonnal megindult keleti irányban, hogy a kijelölt megindulási vonalát elfoglalja.
Rommel tisztában volt azzal, hogy az angol fölényt csak meglepéssel tudja ellensúlyozni, ezért március 31-én Marsza el Bregánál támadást indított. A gyors siker talán őt magát lepte meg legjobban, hiszen a britek rövid idő múlva megkezdték a visszavonulást. A későbbiek során ezt azzal magyarázták, hogy tévesen ítélték meg a német erők nagyságát, és nem számítottak német támadásra. Ebben a téves megítélésben azonban nagyban közrejátszottak azok a falemezből készült harckocsimakettek is, amelyekkel Rommel, mint kiderült, teljesen megtévesztette az angol légi felderítést.
A német parancsnok tehát 1941. márciusában meglepetésszerűen ment át támadásba, és El-Agheila, majd Benghazi elfoglalása után, Sollum elérésével egészen az egyiptomi határig vetette vissza az angol erőket. Ebben nagy szerepet játszott a közben beérkező 15. páncéloshadosztály is, amelyik harcedzett parancsnoki karával az Afrika-hadtest legfontosabb csapásmérő részévé lépett elő. Július közepén azonban, bár még mindig kedvező pozícióban volt, lemondott a további támadás lehetőségéről, és védelembe ment át. Ennek az volt az oka, hogy június végén 100megkezdődött a Szovjetunió elleni német támadás, így mivel minden erőt oda csoportosítottak át, nem számíthatott új csapatokra. Továbbá Németország nem szándékozott Afrikában nagyobb hadműveletet indítani a Szovjetunió elleni győzelem előtt. Ezzel párhuzamosan nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Anglia folyamatos erősítésekkel fokozta ellenállását a térségben.
Mégis, 1941 szeptemberében német erősítés érkezett az afrikai frontra. Igaz, ez a kért csapatoknak csak egyharmadát, míg az utánpótlásnak egyhetedét jelentette, mégis nagyon fontos volt, hiszen Rommel Tobruk bevételére készült. Ez az adott helyzetben döntő jelentőségű kérdéssé lépett elő, hiszen a csapatok ellátását csak közeli és jól működő kikötőkből lehetett megoldani. Mivel Tripoli már 1500, Benghazi pedig legalább 500 kilométerre volt a frontvonaltól, az ellátás kérdése kezdett kritikussá válni. Tobruk néhány tíz kilométerre volt, így Tobruk kikötőjének birtoklása létszükséglet volt Rommel számára, ezért figyelmét is a város kötötte le.
1941 őszén aztán ezeket a kedvező körülményeket kihasználva a 8. angol hadseregbe összpontosított erők november 18-án gondos előkészítés után támadásba mentek át a líbiai-egyiptomi határ körzetében. Ebben az időben a 8. hadsereg állományába négy gyaloghadosztály, két gyalogdandár, kb. 450 harckocsi, és 700 repülőgép tartozott.
A támadás valószínűségét a német hadsereg hírszerzése már október közepén jelezte, és ezt alátámasztották a lehallgatószolgálat jelentései is. Az angolok azonban, és ezt Rommel is elismerte, kitűnően szervezték meg az akciót. Az egyiptomi határövezetben például a német légi felderítés nem derített fel olyan raktárakat, amelyek egy offenzíva előkészítését jelezték volna. Nem tudták felfedni az angol készenléti állásokat sem, mert a britek kiválóan leplezték támadási előkészületeiket. A rádiótilalom elrendelése 101miatt pedig nem észlelték az angol csapatok felvonulását, amit főleg éjszaka hajtottak végre, és a várakozási körletek elfoglalását is teljes titokban tudták végrehajtani. Ezt a német légi felderítés azért nem tudta észlelni, mert egy nagy esőzés miatt a kifutópályák használhatatlanok voltak. Az angol támadás tehát meglepte a németeket. Látva a kialakult helyzetet, Rommel úgy döntött, hogy leállítja a Tobruk elleni terveket, és először a támadó ellenséges erőket számolja fel. A német-olasz csapatok ezért nagyon gyorsan rendezték soraikat, és Tobruktól délre megkezdődtek az összecsapások. Az angolok azonban itt olyan hibát követtek el, ami a későbbiekben Rommel malmára hajtotta a vizet. Harckocsi-dandárjaikat egymás után vetették be, így lehetőséget adtak az Afrika-hadtestnek, hogy azokat külön-külön semmisítse meg.
Komoly segítséget jelentett ekkor még az olasz légierő is. A szállítógépeken kívül bombázók és torpedóvetők támadták az angol célpontokat, köztük a hadihajókat.
1941 végére azonban a német-olasz csapatok számára tovább romlottak a földközi-tengeri viszonyok. Ennek hatására Hitler, az OKW (Oberkommandó der Wehrmacht) javaslatára, Raeder nagyadmirálison keresztül utasította Dönitz tengernagyot, hogy tengeralattjárókat vezényeljen a Földközi-tengerre, az angolok sakkban tartására. Ezzel együtt gyorsnaszádok (S-boot), rohamnaszádok (R-boot) és aknamentesítő naszádok tengerre juttatása is a terv részét képezte. A naszádokat aztán légvédelmi kísérőhajónak alakították át a szállítóhajó-konvojok védelme érdekében, és német, francia csatornákon, illetve folyókon juttatták el őket Dél-Franciaországba, majd a Földközi-tengerre. Dönitz és vezérkara a tengeralattjárók tekintetében azonban sokkal nehezebb feladat előtt állt. Már a hajók Földközi-tengerre történő bejuttatása is komoly gondokat okozott. A Földközi-tenger melegebb vize, a Gibraltári-szorosnál, ugyanis a 103felszíni rétegekben kifelé áramlik, míg az Atlanti-óceán hidegebb vize a mélyben befelé tör nagy erővel. Ezért a Földközi-tenger ilyen szempontból a tengeralattjárók számára „egérfogónak” számított. Az alsó gyors áramlatokkal, akár leállított motorokkal is, be lehetett jutni a tengerre, de kifelé ez lehetetlen volt a felszín alatt. Mivel a gibraltári brit flottaerők a felszíni hajózást lehetetlenné tették, és kifelé az áramlással szemben haladva az akkumulátorok kapacitása nem volt elegendő a biztonságos átjutáshoz, a kör bezárult. A németek azonban vállalták ezt a kockázatot, és 25 közepes (VIII.B.,C. típusú) tengeralattjárót juttattak a Földközi-tengerre. Ezek nagy része Gibraltárnál surrant át, de nem egyet darabokban hoztak le az olasz tengerpartra, és ott rakták össze. Igaz, az olasz kikötőkben nem voltak beton tengeralattjáró-fedezékek, így a hajók a légitámadások esetén teljesen védtelenek voltak.
104Dönitz 15 hajót a Földközi-tenger nyugati, 10-et pedig a keleti részére vezényelt, az olasz szállítókonvojok biztosítása, illetve az angol hadihajók pusztítása érdekében. Kezdeti sikerek után – három angol hadihajó elsüllyesztése – végül az összes tengeralattjáró megsemmisült, így tervezett feladatát a továbbiakban nem tudta teljesíteni. A legnagyobb veszteségeket a brit hidroplánok okozták a német tengeralattjáróknak.
Az angolok szünet nélkül tovább támadták és pusztították az olasz konvojokat. Összességében 1940 júniusa és 1943 májusa között több mint 150 hajót küldtek a tenger fenekére, tovább rontva ezzel az Afrikában harcoló német-olasz erők helyzetét.
Közben a szárazföldön kialakult kedvező helyzetet és az ellenség elbizakodottságát kihasználva, 1942 májusában Rommel csapatai támadásba mentek át, és az elért sikerek hatására könnyelművé vált angol erők kénytelenek voltak visszavonulni, és csak Nyugat-Egyiptomban, El-Alameinnél tudták stabilizálni a helyzetet. A német-olasz csapatok azonban Tobruknál, hasonlóan az 1941-es évhez, ismét nehéz, véres harcokat vívtak.
Tobruk volt Észak-Afrika egyik legnagyobb erődje, de június 21-én Rommel csapatai végül megtörték a védők ellenállását, és elfoglalták. Összesen 4500 hadifoglyot ejtettek, több mint 1000 páncélozott eszközt, és közel 400 löveget semmisítettek meg. Rommel ezt a napot tartotta az utóbbi hónapok csúcspontjának.
A német tábornagy ezután nem erőltette tovább a támadást. Igaz, élőerőben kapott kiegészítést, készletei azonban kimerülőben voltak. Ez annak volt a következménye, hogy a Földközi-tenger 1941 végére szinte teljesen angol ellenőrzés alá került. Az angol hadihajók, tengeralattjárók és repülőgépek támadták a hadianyaggal megrakott olasz ellátóhajókat. A veszteségek nagyok voltak, és ezek érzékenyen érintették az Afrika-Korps hadműveleteit is. A kikötők birtoklása létszükséglet volt, hiszen csak a tenger felől várhatták az utánpótlás érkezését, majd innen kellett megszervezni a szállításokat a harcoló csapatokhoz. Erre azonban csak a szűk part menti sáv volt igazán alkalmas, hiszen itt húzódott a már említett vasútvonal, és a műút is. A hatalmas tér azonban több száz kilométeres ellátási útvonalak kiépítését és működtetését tette szükségessé, ami tovább apasztotta a német-olasz csapatok amúgy is gyér üzemanyagkészletét.

Erőfitogtatás a tengeren. A Cavour olasz csatahajó összes ágyújából tüzel (35145, LUCE).

Erőfitogtatás a levegőben. Olasz Savoia-Marchetti (SM)-79-es bombázókötelék (77561, LUCE).

94Az első eredmények. Olasz bombázók által lelőtt angol repülőgép (7603, LUCE).

Az észak-afrikai hadszíntér „semleges” áldozata. Angol telitalálatot kapott a Mersz el-Kebir közelében horgonyzó francia Bretagne csatahajó (74190).

95Olasz telitalálat egy angol tüzérségi vontatón (42156, RDV).

A San Giorgo olasz partvédő páncélos, amelyet Tobruk kikötőjében süllyesztettek el az angolok (35166, LUCE).

97Angol torpedórombolók Alexandria kikötőjében (35881, PSBEC).

Német Ju-87-es zuhanóbombázók Málta közelében (4735, WB).

Ráfestik a „győzelmi trófeát”, az elsüllyesztett hajók mintáit az olasz bombázó repülőgépekre (8287, LUCE).

Az olaszok sem akarnak lemaradni. Savoia-Marchetti (SM)-79-es olasz bombázók Málta légterében (7531, LUCE).

A tenger által partra sodort angol víziakna Tobruk közelében (35222, LUCE).

SM-79-es torpedóvető repülőgépre légitorpedót szerelnek fel (77279, LUCE).

102Olasz légitorpedók indulása angol hajóegységek ellen (29485, LUCE).

Torpedót készítenek elő kilövésre a kevés olasz tengeralattjáró egyikén (35203, LUCE).

Heinkel-115 torpedóvető repülőgép akció közben (4758).

Egy 250 kilogrammos angol repülőbomba hatása egy olasz szállítóhajón (35417, R. Aeronautica).

Torpedótalálat következtében levegőbe repül az olasz Artigliere nagyromboló (35720, GPU).

Szétlőtt angol-amerikai harckocsi Tobruknál (42171, RDV).

105A szétrombolt Tobruk I. (42165, RDV)

A szétrombolt Tobruk II. (8196, LUCE)

106Elsüllyesztett brit szállítóhajó a tobruki kikötőben (35420, LUCE).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages