Visszavonulás az Árpád-vonalba
Visszavonulás az Árpád-vonalba
Az 1. Ukrán Front 1944. augusztus elején végrehajtott sikertelen áttörési kísérletei után egy kis pihenő következett a magyar csapatok számára a Keleti-Kárpátokban: a Vörös Hadsereg Románia irányába helyezte át támadásának súlypontját. Megkezdődött a Keleti-Kárpátok megkerülésére indított nagyszabású hadművelet. A 2. és 3. Ukrán Front, a szovjet Fekete-tengeri Flotta és a szovjet Dunai Flottilla hadászati jelentőségű hadművelete 1944. augusztus 20–29. között zajlott le két moldáviai város, Iasi és Kisinyov (Jászvásár és Kisjenő) térségében. A hadművelet célja a német–román „Dél-Ukrajna” hadseregcsoport szétverése és a Keleti-Kárpátok megkerülése volt.
A szovjet csapatok 4–8-szoros erőfölénnyel rendelkeztek, támadásuk augusztus 20-án indult. Még aznap áttörték a harcászati mélységet és augusztus 23-ára részenként bekerítettek 18 német hadosztályt, a német 6. hadsereg zömét és a német 8. hadsereg egyes részeit, valamint a román 3. hadsereget. E napon következett be Románia „fegyverfordítása.” Augusztus 24-én, Kisinyov birtokbavételével, a hadművelet első szakasza lezárult. A második szakaszban, augusztus 27–29. között, az erők egy része (34 hadosztály) a bekerített erőket számolta fel. A 2. Ukrán Front erőinek nagyobb része, mintegy 50 hadosztály, tovább haladt Erdély, a Havasalföld, Szerbia és Bulgária irányába, augusztus 26-án birtokba vette Focsani (Foksány) városát és 29-ére kijutott Bukarest–Ploiesti körzetébe. Augusztus 26-án került sor először szovjet és magyar csapatok harcára az Árpád-vonal erdélyi szakaszán, az Úz völgyében. Ezzel megkezdődött a közel hét hónapig tartó magyarországi harcok sorozata.
Miután Románia augusztus 23-án kivált a német szövetségből, s a szovjet 2. és 3. Ukrán Front hadseregei a német 6. és 8. hadsereget legázolva akadálytalanul nyomultak 182előre a visszacsatolt erdélyi területek és Magyarország déli határai felé, az ezeréves határokon kívül tevékenykedő 1. hadsereg helyzete újból veszélyessé vált. Kötelékéből néhány seregtestet a közvetlenül veszélyeztetett déli határszakaszra vezényeltek, ennélfogva mihamarabb meg kellett oldani a hadsereg hátravonását a határon belüli, kevesebb erővel is tartható, jobban kiépített Északkeleti-Kárpátok állásaiba. A „nyugalmas” állásharcok után szeptember ismét mozgalmassá vált a magyar 1. hadsereg számára.
A 4. Ukrán Front, többszöri halasztás után, szeptember 9-én indította meg támadását. A magyar 1. hadsereg a Toronyai- és a Tatár-hágó között harcolva vonult vissza a Szent László-állásba. Ekkor indult meg az 1. Ukrán Front támadása a német 1. páncélos hadsereg ellen, hogy betörhessen Szlovákiába. Az így kibontakozott másfél hónapos duklai csata miatt a magyar 1. hadseregnek át kellett vennie a német 1. páncélos hadseregtől az Uzsoki-hágótól a Lupkowi-hágóig terjedő arcvonalszakaszt is, ráadásul egymás után vonták ki arcvonalából az addig ott védő német hadosztályokat. A jól védhető Árpád-állásba való visszavonulás a német hadvezetés merev, területfeladást ellenző magatartása miatt nem volt egyszerű feladat. Már említettem, hogy a magyar 1. hadsereget a német megszállást követően az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoport kötelékébe osztották be.93 Ezért a román átállás miatti veszélyes helyzetben a magyar vezérkar nem adhatott ki önállóan parancsot az arcvonal visszavételére. Vörös János vezérezredes, vezérkari főnök számára a vezérkar hadműveleti osztálya által készített emlékeztető jól illusztrálja ezt a felemás helyzetet.94
93 Az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoportot (Heeresgruppe Nordukraine) 1944. szeptember 24-én „A” hadseregcsoport néven szervezték újjá.
94 HL VKF 277/ 3117. sz. mikrofilm-lap.
„Az oroszok balkáni és galíciai nagyszabású támadása, valamint az ezzel kapcsolatos térnyereség folyományaképpen a keleti arcvonal déli szárnyán olyan általános politikai és katonai helyzet alakult ki, illetve van kialakulóban, mely az ebben a térben folyó hadműveletek további vezetésére nézve feltétlenül döntő elhatározások elé kell, hogy állítsa az európai védelmi harcot irányító legfelsőbb német vezetést.
A szeptemberi nagy hadművelet eredménye
183Mint a Nagy Német Birodalommal az európai térségen belül immár egyedül szövetséges Magyarország vezérkari főnöke, kötelességemnek tartom, és nem mulaszthatom el, hogy ezzel kapcsolatos katonai helyzetmérlegelésemet a német vezetés tudomására hozzam. Már itt az elején hangsúlyozni kívánom, hogy véleményem kialakításában nem befolyásoltak a sajátos magyar érdekek, hanem kizárólag a Német Birodalom által képviselt általános európai összérdeket tartottam szem előtt.
Ilyen szemmel nézve a délkelet-európai hadászati helyzetet és mérlegelve a további várható fejleményeket, kétségbevonhatatlanul kibontakozik [,hogy] [...] a Duna-medence kulcspontszerű, és birtoklásának a további hadműveletekre, de magára Németország megvédésére is döntő a jelentősége.
Ebben a térségben – sőt az egész keleti arcvonalon – a Kárpátok vonulata az az egyetlen természetes földrajzi tényező, 184mely a huzamosabb védelmet aránylag kisebb erőkkel is lehetővé teszi. A Kárpát-vonulat más érdekek miatt való feladása, illetve elégtelen védelme – eltekintve attól, hogy súlyos és a jelenlegi helyzetben pótolhatatlan területveszteséggel jár – az egész keleti arcvonal felbomlását is maga után vonhatja, miután a Duna-medence ellenséges elözönlése a német délkeleti határok megvédésének lehetőségét is erősen kétségessé teszi, illetve már csak a földrajzi adottságok miatt is sokkal nagyobb német erők itteni bevetését követeli meg, mint a Kárpát-védelem.
A Kárpátok vonulata hadászati szempontból két részre osztható: a Déli- és a Keleti-Kárpátokra. A Déli-Kárpátok vonulata, és ennek természet adta nyugati folytatása, a szerbiai és montenegrói magashegység, a földrajzi adottságok folytán csupán az átjárók (hágók és szorosok) védelmét kívánja meg, melyek kis erővel is biztosan lezárhatók és a nyugaton bekövetkező döntésig szilárdan tarthatók.
Meggyőződésem – bár a Dél-Balkánon alkalmazott német erők nagyságáról teljesen tiszta képem nincsen –, hogy ennek a vonalnak a megvédés[ér]e a Balkánon jelenleg is bevetett német hadosztályok és [a] tekintetbe jövő magyar csapatok, új erők itteni bevetése nélkül is, a saját erejükből képesek. Kétségtelen, hogy az elhatározás a Balkán déli részének feladását kívánná meg, de véleményem szerint mit sem ér az, ha a német véderő Görögországot, Albániát stb. biztosan kézben tartja, közben pedig az oroszok a Déli-Kárpátok hágóin átkelve Dél-Erdélyben csoportosulnak, és [a] hadászatilag védhetetlen jelenlegi magyar–román határon áttörve a Duna-medencét birtokba veszi[k].
Ezzel ugyanis elkerülhetetlenül együtt jár a Balkán teljes elvesztése – bármily nagy erők is állnának görög és szerb területeken –, de tarthatatlanná válik a Keleti-Kárpátok sőt a Tisza, vagy a Duna vonalának védelme is.
Miután szilárd meggyőződésem, hogy a további balkáni hadműveletek tekintetében a Kárpátok vonulatának védelmétől eltérő minden más elhatározás az utolsó kínálkozó kedvező lehetőséget szalasztja el, nyomatékosan javaslom, hogy az összes balkáni német erők gyors visszavétellel a Déli-Kárpátok, Szkutari-tó általános vonalra csoportosuljanak át, és itt szilárd védelemre rendezkedjenek be.
186A Keleti-Kárpátok védelmével kapcsolatosan nem mulaszthatom el ismételten nyomatékosan hangsúlyozni a duklai horpadás döntő fontosságát. Ez a terület a Kárpátok vonulatának egyetlen szakasza, mely földrajzilag nagyobb szabású támadó hadműveletek kibontakozására alkalmas. Súlyosbítja a körülményeket, hogy eme terület mögött a jelenleg már teljesen megbízhatatlan, és mindinkább a belső felfordulás felé sodródó Szlovákia képezi a hátteret. Miután pedig a duklai horpadáson át vezető irány egyenesen a Duna-medencébe torkollik, és így egy itteni nagyobb ellenséges áttörés magával hozza a Kárpátok egész vonulatának, valamint a Balkán tarthatatlanságát is –, az itteni helyzet gyökeres rendezése és megszilárdítása egyike a keleti arcvonal legégetőbb kérdéseinek.
Mindezeket összefoglalva és újra hangsúlyozva azt, hogy nem Magyarország területének megvédésére akarom a német vezetést rábeszélni, [...] kizárólag az egész európai hadászati helyzet és lehetőségek tárgyilagos katonai mérlegelése alapján nyomatékosan kérem a Kárpátok vonulatának hadászati védelmét, mint erre a térségre vonatkozólag a jelenlegi helyzetben – meggyőződésem szerint – talán az egyedül célravezető elhatározást megfontolás tárgyává tenni.”
VIII. 31.
Másnap a vezérkarnál újabb Emlékirat készült, melynek bevezető gondolatai megegyeznek az előző napi Emlékiratéival. Abban már részletesebben fejtették ki a Déli-Kárpátok visszafoglalásának szükségességét, és a megvalósításra eddig tett magyar lépéseket. A Déli-Kárpátok átjáróinak birtokba vétele kulcsfontosságú volt az Árpád-vonal védelme szempontjából, mert azok szovjet kézre kerülése a bekerítés veszélyével fenyegethette a Keleti-Kárpátok vonalán védekező magyar erőket:
„A mai helyzetben előbbi hadászati elgondolás megvalósításának harcászati előfeltétele elsősorban a Déli-Kárpátok átjáróinak birtokbavétele, valamint Dél-Erdély megszállása és pacifikálása. Ehhez a magyar vezetés – minden egyébre való tekintet nélkül – a még rendelkezésre állott összes erőit összeszedte, és a Déli-Kárpátok birtokbavételére irányuló támadást IX. 3-án megindította. A sikerhez azonban feltétlenül szükséges az – miután magyar részről csak gyengébb fegyverzetű és csekély tüzérséggel 186rendelkező pótalakulatok és tancsapatok állnak rendelkezésre –, hogy német részről megfelelő alátámasztást kapjunk főleg pc. és légierők terén, hogy a magyar alakulatok ütőképességét ezzel fokozni, és gyengébb lökőerőnket növelni tudjuk.
E nélkül a kínálkozó harcászati lehetőségben rejlő előnyt kivívni és azt kihasználni nem tudjuk, sőt kitesszük magunkat egy olyan visszacsapásnak, mely az egész dél-erdélyi támadást felesleges áldozattá változtatná, de ezen túlmenően a Keleti-Kárpátok védelmének feladását is maga után vonná. Márpedig a Keleti-Kárpátok kiépített erődvonalának elhagyása után csak elő nem készített – ad hoc – védelem megszervezéséről lehet szó, miután más előkészített állás Magyarországon nincs.
A fentiekben körvonalazott német segítség mellett a támadásban magyar részről teljes erőbedobással és minden akaratunkkal részt veszünk, ha a német legfelsőbb vezetés biztosítékot nyújt arra, hogy Magyarországot azután a végsőkig és teljes bizalommal támogatja, területét egyéb érdekek miatt, vagy halogatás céljából később sem adja fel, a magyar haderőt pedig nem áldozza fel egy esetleges német visszavonulás fedezésére.
Amennyiben a német vezetés nem lenne abban a helyzetben, hogy a Kárpátok és a Dráva vonalának feltétlen tartását garantálja, akkor kénytelenek lennénk olyan elgondolással élni, hogy a kétoldali átkarolás veszélye elől a magyar Keleti-Kárpát arcvonalat fokozatosan visszavonjuk. A Keleti-Kárpát arcvonal tartásának előfeltétele ugyanis a Déli-Kárpátok és a duklai horpadás területének szilárd védelme. Ez pedig csak kellően erős német alátámasztás esetén lehetséges.”
Mindkét iratot Szörényi százados szerkesztette, és többen – olvashatatlan aláírással – ellenjegyezték. A második aljára gondosan rávezették: „Vkf úr egyetért! IX. 3.” Valószínűleg azonban minden késő volt már, hiszen megindult a pótalakulatokból álló magyar 3. hadsereg támadása Dél-Erdély visszafoglalására.95 A hadvezetés tisztában volt azzal, 187hogy a németek készek feláldozni a magyar alakulatokat visszavonulásuk fedezésére. Nem tudni, milyen biztosítékot vártak a német vezetéstől arra vonatkozóan, hogy tisztességesen járnak el e kérdésben. Az ország megszállása után ugyan milyen tisztességre számíthattak még?
95 A honvédség Dél-Erdély visszafoglalására indított támadó hadműveletét a legjobban Ravasz István: Erdély mint hadszíntér 1944 című 1997-ben a Petit Real Kiadónál megjelent könyve mutatja be. Bővített kiadása „Erdély ismét hadszíntér 1944” címmel 2002-ben jelent meg, szintén a Petit Real Kiadónál.
