A 4. és 2. Ukrán Front támadása az Árpád-vonal ellen
A 4. és 2. Ukrán Front támadása az Árpád-vonal ellen
A 2. Ukrán Front csapatai, a romániai hadművelet befejezése után, szeptember végén, Észak-Erdélyben elérték a Priszlop-hágó–Marosvásárhely–Kolozsvár déli körzete vonalat, a háború előtti román–magyar határ délnyugati szakaszát és a román–jugoszláv határt. Az arcvonal kiterjedése 800 km volt. A magyarországi támadás megkezdése előtt a 2. Ukrán Front a főhadiszállás tartalékából jelentős feltöltést kapott lövészhadosztályai számára, ezenkívül további gépesített, lovas és tüzér magasabbegységekkel is megerősítették. A front állományába a 40. hadsereg, a 7. gárdahadsereg, a román 4. és 1. hadsereg, a 27., az 53., a 46. hadsereg, a 6. gárda-harckocsihadsereg, a 18. harckocsihadtest, két lovas-gépesített csoport és az 5. légi hadsereg tartozott, összesen 40 lövészhadosztály, három harckocsi-, két gépesített és három lovas hadtest, valamint egy harckocsidandár. A front 750 harckocsival és rohamlöveggel, 19010 200 löveggel és aknavetővel, valamint 1100 repülőgéppel rendelkezett.
A 2. Ukrán Fronttól jobbra a 4. Ukrán Front csapatai október elején a Duklai-hágótól keletre a román határig 320 km hosszúságban elérték Kárpátalja határát. A 4. Ukrán Front állományába az 1. gárdahadsereg és a 18. hadsereg, a 17. önálló gárda-lövészhadtest és a 8. légi hadsereg tartozott.
A 2. Ukrán Fronttól balra a 3. Ukrán Front Bulgáriában levő csapatai Jugoszlávia határán bontakoztak szét, az Orsovától délre levő Duna-kanyartól a bolgár–görög határig terjedő 400 km széles arcvonalon. A front csapatai, a front állományába tartozó bolgár hadosztályokkal és a jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereggel együtt, megkezdték a támadást Belgrád általános irányában.
A 2. Ukrán Fronttal szemben a „Dél” hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd, parancsnoka Friessner vezérezredes) védett. Kötelékébe tartoztak a német 8. és 6. hadsereg maradványai, a magyar 2. hadsereg (összesen 29 hadosztály és öt dandár), valamint az „F” hadseregcsoport három hadosztálya. A „Dél” hadseregcsoport 3500 löveggel és aknavetővel, továbbá 300 harckocsival és 550 repülőgéppel rendelkezett. A 4. Ukrán Fronttal a német 1. páncélos-hadsereg erőinek egy része és a magyar 1. hadsereg állt szemben. A 2. Ukrán Fronttal szemben Észak-Erdélyben és Magyarországon védekező „Dél” hadseregcsoporthoz tartozó valamennyi hadsereg hadműveleti felépítése (a 6. hadsereget kivéve) egyetlen lépcsőből állt.
„A német parancsnokság terve az volt, hogy aktív harctevékenységgel tartja birtokában Magyarországot. E célból a »Dél« hadseregcsoport erőivel két egymást követő csapást szándékozott mérni Románia nyugati vidékein és Erdélyben, hogy szétzúzza az odáig előretört szovjet csapatokat, visszaszorítsa őket a Déli-Kárpá–Tisza közére vezető utat. Egyúttal elhatározta, hogy megkezdi csapatai kivonását Görögországból, Albániából és Jugoszlávia déli területeiről, mert azokat a 3. Ukrán Frontnak a bolgár–jugoszláv határig előrenyomult egységei és a bolgár hadosztályok veszélyeztették.” 97
97 A Nagy Honvédő Háború története 1941–1945. 4. kötet, Zrínyi katonai Kiadó, Budapest, 1966. 213–218. o.
191Ez a megállapítás némi kiegészítésre szorul. A Honvéd Vezérkar elgondolása, azaz hogy a román átállást követően egy Dél-Erdély visszafoglalására irányuló támadással zárja le a Déli-Kárpátok átjáróit, a német hadvezetés egyetértésével is találkozott, ám a hadműveletek összehangolása nem volt egyszerű, mert a térségben alig volt számottevő harcképes német haderő. Vörös János vezérezredes memoranduma, melyet a német hadvezetéshez intézett, jól tükrözi ezeket a kétségbeesett lépéseket.98
98 Jolsvai, 27. sz. melléklet.
„H. M. hdm.-44. IX. 22.
Magyarországi német meghatalmazott tbk.
A magyar nagy Alföld elleni orosz tád.-al kapcsolatos ellenintézkedések.
Az oroszok D. Erdélyben felvonult erejük tekintélyes részét súllyal a Maros völgyébe vetették be, és az ott küzdő, zömében gyenge fegyverzetű és csekély harcértéket képviselő pótalakulatokból álló 3. magyar hadsereget visszavetve, szabad utat nyertek a nagy magyar Alföld felé. Az elmúlt napok súlyos harcai után a 3. magyar hadsereg zöme a mai nappal kritikus helyzetbe került. Az alföldi szabad térségben a zömükben motorizált és pc. orosz erők mozgási szabadságukkal uralják a sík területet, és a magyar erőket mindkét oldalról átkarolják. Ez a harc egy-két napon belül a gyenge harcértéket képviselő pótalakulatok felmorzsolódására fog vezetni. Ezenfelül a rep. feld. megállapítása szerint újabb nagyobb orosz erők nyomulnak a Maros völgyében, valamint az azt D-ről és É-ról kísérő magaslatokon nyugati iránnyal előre.
Nem kétséges, hogy a 3. magyar hadsereg önmagában nem lesz képes eme nagy túlerővel szemben komolyabb és hosszabb ellenállást kifejteni, felmorzsolódása esetén pedig a nagy magyar Alföld és a Budapestre vezető támadási irány védetlen marad.
Miután dacára annak, hogy a német vezetés erre többször írásban és szóban ígéretet tett, mégis jelenleg semmi konkrét jel sem mutat arra, hogy a 3. hadsereg alátámasztására és a szovjet főtámadási irány lezárására komolyabb német segítséggel lehessen számolni.
Mindezek folytán és alapján a magyar katonai vezetés az ország területének és lakosságának megvédésére, felelősségének 192teljes tudatában – bár nem szívesen, hanem a német segítség elmaradása teremtette kényszerhelyzetben – kénytelen saját hatáskörében a szükséges intézkedéseket megtenni.
Ezzel kapcsolatban elrendeltem:
1. Az 1. magyar hds. pság. átveszi a pság-ot a 6. magyar ho. és a 2. hgy. dd felett. Az 1. hds. arcvonalát haladéktalanul az ezeréves határra, illetve az e mögött húzódó »Árpád« állásra veszi vissza. A továbbiak folyamán a hds. igyekezni fog minél több erőt tart.-ba kivonni és bal szárnya mögé csoportosítani.
2. A 2. magyar hds. pság. a 2. magyar pc. ho.-t és a 27. k. ho.-t azonnal menetbe helyezi, illetve vasúti szállítással Nagyváradra irányítja, ahonnan az addig kialakult helyzet szerint további alkalmazására még külön intézkedem.
Felkérem Nagyméltóságodat fentieket tudomásul venni és azt az illetékes német pság.-oknak is tudomására hozni, nehogy parancsaimat végrehajtó magyar hds. pság.-oknak a német magasabb pság.-okkal ily irányban súrlódásuk legyen.
Megküldöm: Német meghatalmazott tábornoknak, tudomásul K. K. I-nek és HM Úrnak (szsgd. útján.)
Budapest, 1944. évi szeptember hó 22-én
vitéz Vörös János vezds. s. k.”
Ezekben a napokban indult el a magyar fegyverszüneti delegáció Moszkvába Faragho Gábor vezérezredes vezetésével. Az 1944 októberében a szovjet–német arcvonal déli szárnyán kialakult katonapolitikai helyzetet mérlegelve a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása azt a feladatot tűzte a szovjet csapatok elé, hogy zúzzák szét a magyarországi német–magyar csoportosítást. A szovjet hadvezetés tisztában volt vele: ez lehetővé teszi a Vörös Hadsereg számára, hogy kijusson Magyarország nyugati határához, és megindítsa a támadást Bécs, illetve Németország déli területei felé. A főhadiszállás e feladat végrehajtásával a 2. Ukrán Frontot bízta meg, és utasította a 4. Ukrán Frontot, hogy támogassa a 2. Ukrán Front támadását.
A szovjet főhadiszállás elgondolása a következő volt: a 2. Ukrán Front centruma Arad északnyugati körzetéből a Debrecen és Nyíregyháza ellen mért főcsapással, továbbá a szárnyakon mért kisegítő csapásokkal szétzúzza a „Dél” hadseregcsoport főerőit, megtisztítja az ellenségtől Magyarország 193keleti részét, és befejezi Erdély északi részének elfoglalását. A 2. Ukrán Frontnak feladatai végrehajtása során szorosan együtt kellett működnie a szomszédos frontokkal, különösen 4. Ukrán Fronttal. Ez utóbbira az a feladat várt, hogy törje át a védelmet a Kárpátokban, foglalja el Ungvár és Csap körzetét, nyomuljon előre a Tisza felső folyásáig és teljesen „szabadítsa fel” a Kárpátalját. A 4. és a 2. Ukrán Front tevékenységét Tyimosenko marsall, a főhadiszállás képviselője hangolta össze. A magyarországi támadás igen fontos sajátossága volt, hogy az 1944–1945. évi hadászati hadműveletek többségétől eltérően már a megelőző hadművelet közben előkészítették. Ahhoz, hogy ekkora hadműveletet hadműveleti szünet nélkül eredményesen lehessen végrehajtani, nagy szervezési nehézségeket kell leküzdeni. A szovjet feldolgozásokban csak ritkán említik, hogy a hadműveleti szünet hiánya is hozzájárult a Vörös Hadsereg kezdeti sikertelenségeihez a Keleti-Kárpátokban.
A Magyarország területén októberben végrehajtott, és ma „debreceni tankcsata” néven ismert támadó hadművelet elgondolása az volt, hogy a szovjet csapatok Kolozsvár–Nagyvárad–Debrecen körzetében szétzúzzák az ellenség csoportosítását, majd a támadást észak felé, Nyíregyháza–Csap irányában továbbfejlesztve segítik a 4. Ukrán Frontot Ungvár és Munkács körzetének elfoglalásában. Október 6-án rövid tüzérségi és légi előkészítés után a 2. Ukrán Front csapatai megkezdték a támadást. A legnagyobb sikert a főcsapás irányában érték el. Az 53. hadseregnek és Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportjának magasabbegységei már a támadás első napján áttörték a magyar 3. hadsereg velük szemben álló erőinek védelmét, harmadnap estére 80–100 kilométert nyomultak előre, és elérték Karcag határát. Csak a kevés harckocsival rendelkező 6. gárda-harckocsihadsereg nem ért el sikert: mivel szívós ellenállásába ütközött, kénytelen volt megállni Nagyvárad erős ellenállási gócnak kiépített déli megközelítési útjain.
A front bal szárnyán a 46. hadsereg csapatai október 8-ra teljesen megtisztították a Tiszától keletre eső jugoszláv területet, és Zentánál, valamint Becse körzetében hídfőállást létesítettek. A front jobb szárnyán viszont csak alig valamit 194nyomultak előre a csapatok: a német–magyar ellenállás különösen Kolozsvár környékén volt erős. A szovjet egységeknek és magasabbegységeknek a védekező magyar csapatok meg-megújuló ellenlökéseit kellett elhárítaniuk, előnyomulásra nem is gondolhattak.
A 2. Ukrán Front parancsnoka a helyzet mérlegelése után, október 8-án megparancsolta, hogy a front centrumát erősítsék meg a jobb szárny csapataival, változtassák meg Plijev tábornok lovas-gépesített csoportja főcsapásának irányát; a csoport forduljon délkeletnek, hogy Karcag északkeleti körzetéből hátulról támadja Nagyváradot, ahol teljesen elakadt a támadás. A lovas-gépesített csoport folytatta támadását, és a 33. lövészhadtesttel együttműködve október 12-én elfoglalta Nagyváradot. A csoport 6. gárda-lovashadteste ezalatt északkeleti irányban támadva megközelítette Debrecent.
A front centrumában tevékenykedő csapatok sikeres harca következtében megszakadt a német 6. hadsereg közúti és vasúti összeköttetése Budapesttel, továbbá veszély fenyegette a német 8., valamint a magyar 2. és 1. hadsereg közlekedési útvonalait is. Ez arra kényszerítette a német parancsnokságot, hogy október 9–10-én megkezdje a 2. Ukrán Front jobb szárnya előtt harcoló csapatainak visz-szavonását északnyugati irányban.
A 2. Ukrán Front jobbszárny-csapatai, a német-magyar csapatok visszavonulását kihasználva, megkezdték az üldözést. Október 11-én birtokba vették Kolozsvárt, Erdély közigazgatási központját, október 12-én pedig elérték az Óradna–Beszterce–Kolozsvár terepszakaszt. A front balszárny-csapatai október 9–11-én Szegedtől Becejig 80 kilométeres szakaszon a tiszai hídfők kiszélesítéséért harcoltak, és október 11-én elfoglalták Szegedet. A 2. Ukrán Front csapatai tehát október 12-ig nagy eredményeket értek el. Jelentős tért nyertek a debreceni és a szegedi irányban, és megtisztították a Tisza bal partját Debrecentől délre. A következő napokban a szovjet csapatok harca még sikeresebben fejlődött. A 2. Ukrán Front sávjában megváltozott helyzet lehetővé tette, hogy a front parancsnoka újabb elhatározást hozzon: az 53. és a 46. hadsereggel nyugatról 195fedezte a front szárnyát, Plijev tábornok lovas-gépesített csoportját pedig Nagyvárad környékéről északnak, Nyíregyháza–Csap irányába fordította, hogy segítse a 4. Ukrán Front csapatainak előrejutását Ungvár–Munkács térségébe. Gorskov tábornok lovas-gépesített csoportja azt a feladatot kapta, hogy Nagyvárad keleti körzetéből Nagykároly–Szatmárnémeti irányában mért csapással „állja útját a kolozsvár–máramarosszigeti ellenséges csoportosítás visszavonulásának” és a front jobbszárny-csapataival együttműködve „kerítse be és semmisítse meg e csoportosítást”.
A főcsapás irányában, Nagyvárad és Debrecen között, október 13-tól 20-ig elkeseredett harcok dúltak. A Debrecentől délre szívósan védekező német–magyar hadosztályok feltartóztatták a szovjet csapatok további, északi irányú előrenyomulását, és megtartották a kárpáti és erdélyi csoportosítások közlekedési gócpontjait (Debrecent, Nyíregyházát és Csapot), ezzel biztosítani tudták a német 8., továbbá a magyar 1. és 2. hadsereg visszavonulását. Mindezenközben október 15-én megtörtént az elvetélt kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel; a politikai döntéshozók feje fölött átcsaptak az események, a katonák tovább harcoltak.
A két szovjet lovas-gépesített csoport csapatai nehezen küzdötték le a szívós ellenállást és csak a 6. gárda-harckocsihadsereggel, valamint a 33. lövészhadtesttel együttműködve tudtak október 19-én este betörni Debrecenbe; a város október 20-án reggelre elesett. A front jobb szárnyán a 40. hadsereg, a román 4. hadsereg és a 27. hadsereg csapatai a visszavonuló német–magyar csapatokat követve október 20-án este elérték a Máramarossziget–Margitta terepszakaszt, és közvetlen kapcsolatot létesítettek a debrecen–nyíregyházi irányban harcoló jobbszárny-csapatokkal. A bal szárnyon a 46. hadsereg csapatai október 20-án estére Bajától délkeletre átlépték a jugoszláv–magyar határt.
Mi történt ezalatt az arcvonal északi szárnyán, a Keleti-Kárpátokban? Témánk szempontjából az arcvonalnak az a szakasza érdekes, mert ott derült ki, mennyit ért az a sok pénz és energia, amit az Árpád-vonal kiépítésébe fektettek.
A debreceni hadművelet idején a 2. és a 4. Ukrán Front szorosan együttműködött. A 4. Ukrán Front csapatai, amelyek 196szeptember 9-én kezdték meg a kárpát–ungvári hadműveletet, a hónap végére elérték a szovjet–csehszlovák határt. A további feladat szerint októberben át kellett kelniük a Kárpátokon, hogy elérjék Ungvár és Munkács körzetét.
Október első felében a 4. Ukrán Front csak jelentéktelen sikereket ért el. A német–magyar csapatok, kihasználva a védelemre alkalmas erdős-hegyes terepet és a hágókban létesített erős műszaki létesítményeket, szívósan ellenálltak. A jobb szárnyon harcoló 1. gárdahadsereg október 18-án kénytelen volt abbahagyni a támadást. Ezalatt a front centrumában támadó 18. hadsereg jobbszárny-hadteste megkerülte az Uzsoki-hágót, balszárny-hadteste elfoglalta a Vereckei-hágót, és néhány kilométert előrenyomult déli irányban, de nem tudott rázárkózni az Árpád-vonal völgyzáraira. A front bal szárnyán a 17. önálló gárda-lövészhadtest október 14-ig eredménytelenül harcolt Kőrösmező környékén. Az október 15-én bekövetkezett sikertelen kiugrási kísérlet után megkezdődött a német–magyar csapatok visszavonása, minthogy a 2. Ukrán Front csapatai elérték Debrecen és Nyíregyháza körzetét, és ez komolyan veszélyeztette a magyar 1. hadsereg utánpótlási vonalait.
A 17. gárda-lövészhadtest, majd a 18. hadsereg balszárny-hadteste is megkezdte a visszavonulók üldözését. A Tisza északi partja mentén előrenyomulva már október 23-án elfoglalták Husztot, október 25-én pedig elérték az Ilosva–Nagyszőllős terepszakaszt. A 4. Ukrán Front bal szárnyán tehát döntő események játszódtak le. A szovjet csapatok a front jobb szárnyával szemben álló német 1. páncéloshadsereg hadtápját veszélyeztették.
„A 18. hadsereg hadtestei az ellenség üldözését folytatva október 26-ra felszabadították Munkácsot, másnap pedig Ungvárt, Kárpátalja közigazgatási központját. A 17. gárda-lövészhadtest hadosztályai október 28-án elfoglalták Csapot.
Mire a 2. Ukrán Front debreceni hadművelete véget ért, a 4. Ukrán Front csapatai is befejezték, a kárpát–ungvári hadműveletet, s elérték a Sztarina–Ungvár–Ny.–Csap terepszakaszt. A 4. Ukrán Front sikerét döntő mértékben a 2. Ukrán Front főcsapásának köszönhette, amelyet Arad északnyugati körzetéből Nagyvárad megkerülésével Debrecenre mért.” 99
99 A Nagy Honvédő Háború története 1941–1945. 4. kötet, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1966. 213–218. o.
