Az erődítés mozzanatai
Az erődítés mozzanatai
Az erődítési kirendeltségek munkájának bemutatása után célszerű az építés mikéntjét is nyomon követni úgy, ahogyan azt az Erődítési Parancsnokság utasítása az erődítési kirendeltségek számára előírta. Nem is utasítás volt az, inkább szakmai tanácsadó kézikönyv.68
68 Erődítési utasítás. Kiadta a M. kir. Erődítési Parancsnokság (év nélkül). (Sokszorosított kézirat a Hadtörténeti Könyvtárban.)
A betonépítmény kitűzésével kezdődött a tulajdonképpeni munka. Először, ha lőréssel ellátott harcállás építését tervezték, meg kellett állapítani a lőrés helyét és irányát. Azt minden esetben a harcász határozta meg. Alkalmas gyalogos- vagy tüzértiszteket a határvadász zászlóaljak bocsátottak a kirendeltségvezető rendelkezésére. A tisztek az adott időre, vezénylési paranccsal, az Erődítési Parancsnokság állományába kerültek. A lőrés helyének pontos meghatározására egyszerű, fából vagy bádogból készült, csonkagúla alakú, négyszögletes tölcsér-nézőke szolgált, melynek vízszintes és függőleges nyílásszöge a lőrésből lövő fegyver függőleges, illetve vízszintes lőszögének felelt meg. A lőrés helyét erős, megszámozott cövekkel jelölték meg, és 1:10.000-es méretarányú pontos vázlatot készítettek róla.
Ezzel az eljárással tulajdonképpen a lőrés köré építették a bunkert. A lőrések kitűzésével egy időben a harcász tiszt megállapította a harcállások, óvóhelyek megszálló erejét, fegyverzetét és térszükségletét. A térszükséglet megállapításához az alábbi normákat alkalmazták: egy géppuska-harcállás 4–5 négyzetmétert, egy figyelőhely 1 négyzetmétert, egy fő 1–1,5 négyzetmétert, egy tiszt 3–4 négyzetmétert igényelt.
A betonozott óvóhelyeket, amennyire csak lehetett, mélyen a föld alá süllyesztették, hogy jól rejtve legyenek. Egy 128főre általában 4 köbméter levegőt számítottak, amennyi mintegy 4 órán át elegendő egy nyugalomban lévő embernek. A harcállások belső magassága 2 méter, az óvóhelyeké 2,5 méter volt, hogy szükség esetén emeletes ágyak is elférjenek. A tervezett erődítményről, völgyzárról, annak egyes részeiről szemmérték utáni vonalas vázlat, úgynevezett „harcászati előterv” készült, ami a későbbi, pontos műszaki terv alapjául szolgált.
A részletes műszaki épületterv elkészítése nem okozott komoly gondot, mert szabvány vasbeton építményeket alkalmaztak, és csak ritkán tértek el a tervektől. A részletes műszaki erődterv a következőkből állt:
a) a tervezett erődítmény alaprajzai és metszetei 1:20, 1:25 vagy 1:50 méretarányban,
b) a munkagödör, a feltöltések, valamint az egyéb földmunkák részletes terve,
c) zsaluzási terv,
d) vasalási terv.
Különös gondot fordítottak a födémek vasalására. A födémbe csapódó lövedékek annak belső faláról darabokat pattanthattak le, és veszélyeztethették a védők életét. A födém belsejét ezért hézagmentes vasburkolattal látták el, ami 20 cm-es távközzel elhelyezett 14-es, vagy 20-as „I” tartókból, illetve vasúti sínekből készülhetett. Ha ez nem volt lehetséges, akkor bent hagyták a belső zsalut. A lövések okozta belső leválások miatt tilos volt a falfelületek utólagos simítása és az esetleges szépséghibák kijavítása. A betonhoz csak nagy szilárdságú portlandcementet használtak. A másik összetevőt, a kavicsot, általában vasúton szállították Nyékládházáról. Fontos volt, hogy a kavics tiszta és homokos legyen. Kavics helyett – ha a helyszínen fellelhető volt – gyakran alkalmaztak kemény zúzott követ (gránitot, porfírt, andezitet, bazaltot, nagyon kemény homokkövet és mészkövet). Ekkor azonban homok is kellett a betonozáshoz. Nem volt mindegy a víz minősége sem. A Keleti-Kárpátokban nagyon sok helyen található úgynevezett „borvíz”-forrás, amelyeknek a vize számos ásványi anyagot, szén-dioxidot, nátrium- vagy magnézium-kloridot és szulfátokat tartalmaz. Ilyen 129természetes ásványvizeket tilos volt betonkészítéshez használni. A vasbetéteket az építési kirendeltségek csomagokban kapták, előre méretre vágva, dróttal összekötve, faalátétekre helyezve. Kis fatábla jelezte az egyes csomagok rendeltetését. A harcállások lőréseit a kirendeltség készen kapta, döntően a csehszlovák, illetve román erődrendszerből kiszerelt páncéllőrések voltak. A páncélajtókat is központilag, előre gyártva szállították.
A betonerődítmények építésénél az egyes munkákat meghatározott sorrendben kellett elvégezni, egyrészt, hogy a munka folyamatos legyen, másrészt, hogy az erődítmény a vele szemben támasztott különleges szilárdsági követelményeknek megfeleljen. A legfontosabb követelmény az volt, hogy az építményt alkotó betontömb monolit (egy test) legyen, ami csak akkor valósulhatott meg, ha a betonozás egy ütemben történt. Ezért a betonépítmény öntése során nem volt szabad a kötési időnél hosszabb munkaszünetet tartani, különben a rétegek nem kötöttek össze, és fennállt a veszély, hogy lövedék becsapódásakor a kisebb szilárdságú felületek mentén szakadás következik be. Hogy a betonozás egyhuzamban történjen, különösen fontos volt a munkasorrend szigorú betartása:
1. a munkagödör elkészítése,
2. a munkaalap és vele együtt a belső zsalut tartó beton-oszlopok öntése (vigyázni kellett, hogy a pallófal [a bunker alja] vasbetétje elférjen az oldalfalak zsaluzata alatt),
3. a pallók vasalásának szerelése, a belső zsalu beépítése,
4. az oldalfalak vasbetétjének szerelése és külső zsaluzás,
5. a födém vasalása,
6. a munkaállvány megépítése,
7. betonozás,
8. a beton kezelése, zsaluzás, befejező földmunka, burkolás.
Az erődítmény terephez viszonyított helyzetét a lőréspáncél határozta meg; a tervező, az építő és az építést ellenőrző külön-külön felelt azért, hogy a páncél a legpontosabban arra a helyre kerüljön, ahová a harcászati szemrevételező kitűzte azt. Ezért volt fontos a páncélablak minél pontosabb elhelyezése. Ha nem lehetett a zsalura rögzíteni, 130külön vasállványt kellett hozzá hegeszteni, ami aztán benne is maradt a betonban.
A beton szilárdságát az erődítési csoportparancsnokságok folyamatosan ellenőrizték. Kétfajta mutatót használtak, a kézzel tömörített beton esetében 400 kg/négyzetcentiméter, a vibrátorral tömörített esetében 500 kg/négyzetcentiméter volt az előírásszerű kockaszilárdság; a 300 kg/négyzetcentiméter kockaszilárdságot még megfelelőnek minősítették. Ellenőrzés céljára minden bunker betonanyagából 20 cm élhosszúságú, vasformába öntött betonkockát készítettek, amit azonos módon tömörítettek mint magát az építményt. A töréspróbát 28 nap után végezték el, melynek eredménye – ha nem felelt meg – már nem segített ugyan a megépült bunkeren, de a további hibákat ki tudták küszöbölni. A bunkerek födémének öntésekor az utolsó előtti réteghez több cementet adagoltak (500 kg-ot köbméterenként), az utolsó 5 cm-es réteg pedig csak homokot és 700 kg cementet tartalmazott köbméterenként. Egyébként a cement mennyiségét mindig a kavics szemszerkezete határozta meg, ezért köbméterenként változó mennyiségű, 200–400 kg cementet használtak.
A beton kötési ideje az időjárástól függött. A zsalut csak 9 nap után bontották le. A +10 şC, vagy annál magasabb középhőmérsékletű napokat teljes, a +2–10 şC középhőmérsékletű napokat fél napnak számították, az ennél alacsonyabb hőmérsékletű napokat figyelmen kívül hagyták. A friss betont 14 napig locsolták, az erős napsütés ellen pedig betakarták. A zsalu elbontását követően a külső felületen levő hibákat kijavították. Mielőtt a bunkert álcázó földburkolattal takarták volna be, a tetőt és az oldalfalakat az átnedvesedés ellen kátrányos anyaggal mázolták be. Az erődítmény betemetésével egy időben kezdték meg a belső felületek mázolását. A falakat fehérre meszelték, csak a lőréssel és az ajtóval szemben levő felületek kaptak sötét színt.
A munkaszervezet egysége, amely egységes munkavezetés és ellenőrzés alatt állt, a munkakörlet (erődítési kirendeltség) volt, 3–5 munkakörlet képezett egy erődítési csoportot. Az erődítési csoport vezetője teremtette meg a munkakörletek közötti összhangot, ellenőrizte a munkakörletek 131vezetőit. A munkakörletek beosztása nem annyira a védőállásban (völgyzárban) előforduló építmények számától és nagyságától, mint inkább a szállítási viszonyoktól (út-, vasúthálózat) függött.
Az építkezések során, mint már említettük, döntően polgári munkaerőt foglalkoztattak. Az esetleges kémkedés megakadályozása érdekében minden polgári dolgozóval csak annyit közöltek, amennyi a munkája elvégzéséhez feltétlenül szükséges volt. Minden polgári személyt nyilvántartásba vettek, és ünnepélyes fogadalmat tetettek velük, hogy senkinek sem beszélnek a munkájukról. A fogadalmat alá is kellett írniuk.
A polgári munkaerő felvétele fokozatos volt: nem építményenként, hanem munkanemenként történt. A munkások zömét a földmunkások és kisegítő munkások alkották. A szakmunkásokat az alábbiak szerint alkalmazták: 1 kőművesmestert 5–6 segéddel, 1 ácsmestert 5–6 segéddel, 1 vasalómestert 3–4 segéddel, 1 mázolómestert 2–3 segéddel vettek fel. Az erődítési kirendeltségek vezetői, akik a felvételeket intézték, előre elkészített és kinyomtatott munkaszerződésekkel rendelkeztek, amibe csak a személyi adatokat kellett beírni. A későbbi munkajogi viták elkerülése miatt a vonatkozó jogszabályokból gyűjteményt készítettek, amit minden kirendeltségvezető megkapott.69
69 Polgári alkalmazottak felfogadásával kapcsolatos rendelkezések gyűjteménye. M. kir Erődítési Parancsnokság, 3500/1941. szám.
Zágony Pál így emlékszik vissza ezekre az időkre:
„ A völgyzárak erődelemeit – mint már említettem – mi terveztük. Általában 8–10 méter hosszúak és 4–5 méter szélesek voltak. De voltak kisebbek is. Ötféle bunkert terveztünk. A [bunker] szerkezete és beosztása attól függően változott, hogy el volt-e látva lőfegyverrel, vagy csak óvóhely, pihenőhely volt. A falak általában nem kocka alakúak voltak, hanem az ellenség felé voltak törve, hogy ne derékszöget mutassanak abba az irányba. A többi sem szögletes, hanem ívelt födémű volt. Mindegyik nagyjából lapos födémű, de nem vízszintes, hanem lejtős födémű volt. [A tetőkön] 30-40 centiméter földtakaró volt, de csak az álcázás miatt, mert 132ellenálló képessége a födémszerkezetnek volt. Az alsó padlószerkezet nem volt erős, csak a szükséges statikai igényeknek kellett megfelelnie. A válaszfalak is csak statikai szempontból kellettek. A külső, határoló falak voltak megfelelő ellenállásúra tervezve. Minden bunkerfödém felső bombatalálat elleni szilárdságú volt. Ha nem volt rajta föld, akkor is védenie kellett a benttartózkodókat. A lőréssel ellátott bunkerek különböző szög alatt voltak tervezve. A kirendeltségek ezek közül válogathattak, ami nekik megfelelt, [olyan] tervrajzot és anyagot küldtünk ki, hogy hogyan és milyen formában építették, az már az erődítési kirendeltségeken múlott. A bunkerek helyét, terveit titkosan kezeltük, azokról fénykép nem készült.”
Bajor Kálmán visszaemlékezése:
„A kitűzésnél alapvető követelmény volt, hogy a tűzfegyverek megfelelő kilövése biztosított legyen. Egy-egy völgyzár egy-egy erődszázad számára készült. Először tehát kitűzték a főbb tűzfegyverek – páncéltörő, géppuska, golyószóró – tüzelőállásait, amelyek nyílt tüzelőállások voltak, és ezekhez kapcsolódva tűzték ki a bunker helyét. A bunkereken nem volt tüzelőnyílás, csak páncélajtóval rendelkeztek. A tüzelőállások helyét gyalogos tisztek tűzték ki, a bunker helyét csak hozzávetőlegesen állapították meg, annak pontos kitűzése már az én hatáskörömbe tartozott, műszaki feladat volt.
A bunkereket mélyen a föld alá építettük, kőtörmelékkel vettük körbe, földdel betakartuk és álcáztuk. A kőtörmelék arra volt hivatott, hogy a tüzérségi lövedék, ha netalán találat érné a bunkert, ezen robbanjon és ne a betonfalon. A bunkertől futóárok húzódott a tüzelőállásokig, ezen keresztül közelítették meg a fegyverkezelők a nyílt tüzelőállásokat, amelyek úgy lettek megépítve, hogy egymást tűzzel támogatni tudták.
Miután elkészültek a fegyverek tüzelőállásai, a völgyeket, utakat vasbeton gúlákkal zártuk le. Ezek 1 négyzetméter alapterületű, vasbetonból készült gúlák voltak, amelyeket 3-4 sorban raktunk le és jól lealapoztuk. Az akkori harckocsik ezeket nem tudták felborítani. Nagyilvánál még az Ilva patak medrébe is építettünk ilyen gúlákat, amihez először a patakot is el kellett terelni.
133Az utakat is elzártuk, mégpedig nagyon érdekes módszerrel. Semmi más nem volt ez, mint két nagyon erős sorompó, az egyik az út jobb oldalán, a másik az út bal oldalán, úgy, hogy egymást fedték, és közöttük csak kanyarogva és nagyon lassan lehetett átjönni. Azt hiszem, ez az egész völgyzár működőképes dolog volt. A háború után találkoztam egy emberrel, aki részt vett a harcokban és elmondta, hogy az is előfordult, hogy éjszaka bent voltak a bunkerben, fölöttük ugráltak a szovjet katonák, de nappal mindig visszaverték őket.
A bunkerek falai igen alaposan meg voltak vasalva, ha jól emlékszem 320 kg szilárdságú betonnak kellett lennie. Ezt folyamatosan ellenőrizték, amihez próbakockákat kellett beküldenünk töréspróbára.
A völgyzárban többféle bunker kapott helyet, így volt parancsnoki bunker, ahonnan a parancsnok az egész terepet belátta. A legtöbb szabványbunker volt, kilövőnyílás nélkül, ahova az erődszázad katonái tüzérségi tűzelőkésztés esetén be tudtak húzódni. Nagyilván kb. 18–20 ilyen bunkert építettünk. Mindössze egy olyan bunker készült az Ilva patak és a Szamos összefolyásánál, amelyik kilövőnyílással is rendelkezett. Kitűnően lehetett pásztázni belőle mindkét völgyet. Egy második vonalat is kiépítettünk, egy zászlóalj védővonalát Kisilván. Itt egy egészségügyi bunker is készült, ami nem hasonlított az előzőekhez, nagyobb volt, és jól megközelíthető helyre épült.
A nagyilvai völgyzár építése egyéves program volt, tehát egy év alatt el kellett készülnünk vele. Miután az erődszázad átvette a völgyzárat, még sok építeni való volt rajta, mint például a telefonhálózat, de ezeket már nem mi készítettük. Nagyilva két meredek hegylánc között fekszik, ahol a 10–15 m széles és nagyon hideg vizű Ilva patak folyik. Egyik partján az út, a másikon a vasút fut. A völgyben volt egy laposabb rész, és én ezt választottam ki a tábor felépítésére. Sajnos, előbb készült el a tábor, mint ahogy a völgyzárakat építeni kezdtük volna, akkor derült ki, hogy az egész barakktábor a völgyzár előtt fekszik. Én jó helyet kerestem a tábornak és kiderült, hogy az erődszázadnak használhatatlan, mert az arcvonal közeledtével le kellett rombolni.
A bunkereket és a tüzelőállásokat a hegyoldalra építettük, ami nem volt egyszerű feladat. A szállításra teherautók 134álltak rendelkezésünkre. Nekem volt egy személygépkocsim is, hiszen sokat kellett utazni és más közlekedési lehetőség nem volt. Abban az időben még nem nagyon ismerték a betonkeverő gépet, így az összes betont a kubikusok keverték kézzel. Ennek a betonnak a helyszínre való juttatása jelentette a legnagyobb gondot, mert meredek hegyoldalra kellett feljuttatni. Végül úgy oldottuk meg, hogy hozattam motor meghajtású csörlőket, bányacsilléket és bányasíneket. Ezekből felvonókat építettünk. Ha nagyon magasra kellett szállítani, fordítókorongot iktattunk közbe, oldalutat építettünk és onnan egy másik csörlő húzta fel a csillét rendeltetési helyére. Így a szállítás szenzációsan megoldódott. Már nem emlékszem, hogy mennyi beton kellett egy ilyen bunkerhez, de azt tudom, hogy iszonyúan sok.
Mivel rengeteg anyagot használtunk fel, sikerült megegyeznem a MÁV-val, hogy tolják ki a vagonokat a nyílt pályának arra a szakaszára, amelyik az építési területhez a legközelebb feküdt, mert az állomás nagyon messze volt. A német utánpótlás vonalán szállítottuk mi is az anyagainkat, így a szállítási szüneteket kihasználva kitolták a vagonokat az előkészítés helyére, s ott gyorsan kipakoltunk. Rengeteg időt és fáradságot takarítottunk így meg.
A bunkerhez kapcsolódó lövészárkok nem készültek betonból, mert félő volt, hogy lecsúsznak a meredek hegyoldalon, így azokat csak kiástuk. Ha olyan volt a talaj, hogy a lövészárok beomolhatott, akkor vesszőfonattal erősítettük meg. Mivel minden bunker páncélajtót kapott, megvolt a lövészárok kiinduló mélysége. Mélyebb volt, mint egy ember magassága, de a tüzelőállások már normális mélységűek voltak. A bunker magassága is olyan volt, hogy kényelmesen elfért benne a legmagasabb ember is.
A tüzelőállások kitűzésének az volt az elve, hogy egymást tudják védeni. Ha például az egyik bunkernél betört az ellenség, azt a másik bunkerhez tartozó tüzelőállásokból tűz alá tudták venni. Egyébként a jó kilövéshez az erdőt is ki kellett irtani. Az Erődítési Parancsnokság megegyezett az Erdőmérnökséggel és Erdészhivatallal, kitűzték azokat a sávokat, amelyeket ki kellett irtani. Ezt a munkát is civil szakemberek végezték. Az irtás után olyan nyílt területek keletkeztek, amelyeken nagyobb létszámú egység nem tudott észrevétlenül áthatolni.
135A munkát egész évben nem lehetett végezni. Március végén, április elején kezdődött a munka a terepen és október végén, november elején vonultunk be Budapestre, ahol a következő évi munkálatok tervezését, szervezését végeztük. Manapság már mindenféle beton létezik, de akkor még csak olyan beton volt, amelyik -5 °C fok alatt megfagyott. Amíg nem lehetett betonozni, az emberek a földmunkákat végezték, az is volt bőven. Az utak, a szállítási vonalak kiépítése, a bunkerek helyének kiemelése. Ahhoz, hogy a bunkert be lehessen építeni, többszörös mennyiségű földet kellett kitermelni. Sokszor a kitermelt föld elhelyezése sem volt egyszerű dolog. Ezután még fel kellett hordani a zsaluanyagot is. Ezek a földmunkák 90%-ban kézi erővel történtek. Volt ugyan kompresszorom, de túl sok gépet oda nem lehetett felvinni. Nagy segítség volt a robbantómester, aki igencsak értette a dolgát. Kirobbantotta a bunker helyét, a kubikusok meg kivágták a szükséges formát. A kirobbantott követ, meg földet használtuk a bunker betemetésére. Ezt követően, amennyire csak lehetett, álcáztuk a bunkereket és a tüzelőállásokat. Így ezeket a levegőből lehetett ugyan látni, de a földről nem, csak egészen közelről lehetett észrevenni.
Mikor Nagyilván elkészült a völgyzár, elfoglalta az erődszázad, mi pedig hozzákezdtünk Kisilván a második vonal kiépítéséhez, ami egy zászlóalj védőkörlete volt.
A völgyzár elkészülte után mi nem telepítettünk aknamezőket, nem húztunk ki drótakadályokat, mert még nem került szóba a rendszer aktivizálása. Ekkor még föl sem merült, hogy itt hamarosan harcra kerülhet a sor.
A völgyzárhoz tartozott még Nagyilván kívül az Óradnán épült erődrész is. Ez egy fennsíkon feküdt, így nem volt nehéz az építés, csak az volt a baj, hogy Óradnán nem volt vasút, így mindent gépkocsival kellett szállítani. Mint már említettem, Kisilván egy zászlóalj vonalát építettük ki. Az építkezés ugyanolyan volt, mint az előző helyen, az erődelemek is ugyanolyanok voltak, csak itt építettünk még egy zászlóalj-parancsnoki bunkert is. Itt adódott egy különleges munkánk is. Az egyik hegyoldalban volt egy olyan bunker, amelyik igen nagy területet fogott át, de nehezen lehetett megközelíteni, így alagutat is kellett hozzá építeni. Életemben ekkor építettem először alagutat, 136de azt hiszem, nagyon jól sikerült. Először bányavágatot vájtunk, majd vasbetonnal burkoltuk és szigeteltük. Egy műszaki tiszt számára csodálatosan szép munka volt.
Kisilván már tudatosan készültünk fel a zászlóalj fogadására, a barakktábort is jó helyre építettük. Miután 1944-ben átadtuk a zászlóaljnak a védővonalat, visszamentünk Óradnára, ahol a már meglévő erődvonal kiegészítő munkálatait végeztük. Ha kitaláltak valami új dolgot, azt mi megépítettük.”
A völgyzár elkészülte után az erődalakulat elhelyezése is nagy körültekintést igényelt. Az erődszázad általában az erődítési kirendeltség épületeit használta, de erre nem minden esetben volt lehetőség. A gyergyótölgyesi erődszázad laktanyájának tervezése jó példa erre a körültekintő gondoskodásra. Egy bizottsági jegyzőkönyvből, amit a laktanyaépítés ügyében vettek fel 1943 nyarán, pontos képet kapunk az akkori viszonyokról:70
70 HL Honvéd Építési Igazgatóság iratai, 96. doboz. 87. számú irat
„Felvettük Gyergyótölgyesen 1943. évi június hó 27-én a 11. erődítési kirendeltség hivatalos helyiségében a 21/5. határvadász erődszázad részére felépítendő laktanya telkének szemrevételezése, kijelölése és biztosítása tárgyában.
Jelen vannak:
H.M. 35. oszt. részéről:
|
Bencze István ezredes
|
H.M. 11. oszt. részéről:
|
Gyalókay Kálmán hadbiztos alezredes
|
IX. hdt. pság részéről:
|
Monoszlay Gyula alezredes
|
Kabdebó József mérnök százados
| |
Honv. er. pság. részéről:
|
Muzsay András alezredes
|
Kosáry Ede százados
| |
Honv. ép. ig. részéről:
|
Harkányi József hdgy.
|
Bessenyei Béla polgári alkalmazott
| |
21. hv. zlj., egyben a 9. székely hv. dandár pság képviseletében:
|
Jósa György alezredes
|
Tárgyalás:
A bizottság a 21/5. határvadász erődszázad, 4 tiszt, 239 fő legénység, 15 ló, 12 országos jármű, 4 löveg és 1 tehergépkocsi létszáma részére építendő laktanya telkét általában a Putna patak és Beszterce patak összefolyásánál akként választotta 137meg, hogy az, részben közvetlenül a völgyzárra csatlakozik, részben pedig a völgyzár hátsó fészkeinek tűzmentes területeibe illeszkedik be. Az erődszázad völgyzára három, egymástól területileg elválasztott hegyoldalon telepített támpontból áll, miért az épületek helyét is eszerint kellett három csoportban kijelölni.
A bizottság különösen súlyt helyezett arra, hogy közvetlen a völgyzárban, illetve annak hátsó részéhez csatlakozva és támpontonként megosztva jelölje ki az épületek helyét, mivel a határ a támpontoktól csupán csak kb. 2 km-re esik, beláthatók és az ellenség részéről igen rövid idő alatt, előkészítés nélkül is megtámadhatók. Fentiek szerint az É. támpont mögé 2 legénységi épület, a K. támpont mögé 2 legénységi épület a Ny. támpont közvetlen aljában (Putna völgye) az ellenségtől be nem látott területen 1 legénységi épület települt, míg a tiszti, tiszthelyettesi [és] őrépületek, a lövegszín és [az] istálló e két utóbbi (K. ill. Ny.) támpontok közötti völgytalp közepe táján nyert kijelölést. Az egyes épületcsoportok között az összekötő utak a községi úthálózat által biztosítva vannak. Az egyes épületek között[i] gyalogutak elégségesek. Közepes földmozgatás az É. csoport 2 legénységi épületénél, amelyek lejtőn vannak elhelyezve, továbbá a K. csoport egyik legénységi épületénél lesz szükséges, amely [a] kb. 10 m magasságban levő pihenőn nyerne elhelyezést.
Az épületek céljaira a H.M. 11. osztály által készített és a bizottsági eljáráshoz rendelkezésre bocsátott épülettípusok általában megfelelnek. Tekintettel azonban arra, hogy az É. csoport a többi legénységi épülettől kb. 800 m-re esik és ennek a távolságnak nagy részét az ellenséges oldalról jól belátni, célszerűnek látszik, és ehhez képest a bizottság javasolja az északi csoport két legénységi épületéhez 100 fő részére külön konyhát építeni. A másik két csoport részére felépítendő konyhát viszont csupán 150 főre kellene méretezni, a fennmaradó hely pedig raktár céljaira képeztetne ki.
A 3. épületcsoport tulajdonjogának megállapítása céljából a bizottság a községi elöljáróságot a helyszínen megkérdezte, azonban az érintett telkekről a község nem tud pontos telekkönyvi, vagy telekjegyzőkönyvi adatokat közölni, sem telekkönyvi vázrajzot nem tud adni, mivel azok a világháború 138alatt megsemmisültek. Közölte a község főjegyzője, hogy biztos telekkönyvi adatok csupán Gyergyószentmiklóson, a telekkönyvi hivatalban szerezhetők be, ahol ugyanakkor a telekkönyvi vázrajz is rendelkezésre áll. A fentiek folytán a bizottság az ehhez szükséges felderítést Gyergyószentmiklóson fogja folyamatba tenni, s a felderítés eredményét jelen jegyzőkönyv folytatásaként fogja felvenni.
Az erődszázad létszáma október 1-jével a jelen jegyzőkönyv kezdő részében ismertetve. Ez a létszám arra az időre, míg az új laktanya felépül, elhelyezhető volna azokban a bérleményekben, amelyekben az erődépítő kirendeltség a munkásait jelenleg elhelyezte és e célra részben már tatarozta.
H.M. 35. osztály részéről:
A Tölgyes K. völgyzár telepítésénél figyelembe kell venni azt az adottságot, hogy a határ közvetlen közelsége, valamint 3 völgyvonulat összetorkollása miatt a laktanyaépületek helyét az erődövezet között kellett kijelölni. Ennek folyományaként a H. M. 11. osztály által tervezett lakóépületeket (legénység) a megszállandó erők közelében, a völgyvonulat fenekén, míg a többieket a község belső útvonala mellett üresen álló közökben kell telepíteni. A további légvédelmi rejtőzés érdekében a legénységi lakóépületeket a környezetnek megfelelő sötétzöld színre, míg a község belsejében emelendő egyéb építményeket a szomszédos polgári épületek színéhez hasonlóan kell bemázolni. Az erődszázad új épületeinek fedelét fazsindellyel kell befedni (a községben uralkodó szokás), amit a sötétszürke szín más-más változataival kell színezni. Ezen eljárással a légvédelmi rejtőzés biztosítva lenne, amit a légoltalmi szempontok azzal egészítenének ki, hogy az épületek könnyűgránát-álló óvóhelyekkel is rendelkeznek.
A laktanya vízellátását a bizottság a következőképpen tervezi: az É. csoport vízellátása a Vöröskő tövében fakadó forrásból biztosítható, forrásfoglalás és gravitációs csővezeték útján. Kisegítésképpen a legénységi épülettől kb. 100 m-re kútásás is lehetséges. A K. és Ny. csoport vízellátása a közelben lévő, a csoport súlypontjától kb. 250 m-re fekvő 21. határvadász zászlóalj laktanya vízvezetékéhez csatlakozva oldható meg. Ennek megfelelően a határvadász zászlóalj laktanya vízszivattyúját és szolgálati medencéjét esetleg kibővíteni szükséges.
139A laktanya villanyos energiával való ellátása a 21. határvadász zászlóalj laktanya Diesel elektromos erőművének megfelelő kibővítésével kisfeszültségű vezetékkel megoldható.”
Az erődítések mellett a honvédség határvadász laktanyáinak építése is rendkívüli erőfeszítést igényelt abban az időben. Az akkor épült laktanyák a mai napig állnak, és közülük több eredeti funkciójában szolgál, ma is laktanya, de helyet adnak ifjúsági tábornak, kórháznak, üdülőnek, sőt lakótelepként is szolgálják az ott élőket.
