A TRIANON UTÁNI (REJTETT) ÉVEK
33A TRIANON UTÁNI (REJTETT) ÉVEK
Az iskola hosszú és viszontagságos vándorlásának vége szakadt: 1922. január 10-én visszaérkezett Pécsre. Ekkor még dúlt a harc: kié legyen a volt pécsi hadapródiskola épülete. A hontalanná vált Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemé vagy az otthontalan katonaiskoláé? A döntést 1922. június havában az intézet javára hozták meg.
Az iskola Pécsre visszaérkezése után nyomban megkezdődött az épületek kitakarítása, a romok és a szeméthegyek elszállítása, az intézeti park és kert rendbehozatala stb. Óriási munkát végeztek. A kifosztott iskolát működőképessé kellett tenni. Az iskolával egyesült a nagykanizsai reáliskolai nevelőintézet, annak gazdag és értékes felszerelését is ide kellett szállítani, ami szintén nagy, de már örömteli munka volt. Ekkor írták ki az intézet messzire látszó homlokzatára ZRÍNYI MIKLÓS nevét, és választották a növendékek szívébe vésendő jelmondattá:
ISTENNEL A HAZÁÉRT.
Az intézet tehát 1922-től ismét megnyitotta kapúit a honvédtiszti hivatást érző és vállaló növendékek előtt. Előbb – Trianon miatt – burkoltan, majd egyre nyíltabban.
Az intézet új neve: 1922. január 10. és 1922. augusztus 1. között „Pécsi Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet”, ezt követően egészen 1936-ig „Zrínyi Miklós m. kir. Reáliskolai Nevelőintézet”. Az oktatók, a katonai rendfokozatok helyett, 1936-ig – a rejtés miatt – nevelőtanári címet használhattak. Éspedig:
– az ezredesnek főtanácsnok volt a tiszti címe, főigazgató tanár a tanári címe,
– az alezredes tanácsnok, illetve igazgató tanár,
– az őrnagy altanácsnok, illetve aligazgató tanár,
– a százados főelőadó, illetve főtanár,
– a főhadnagy előadó, illetve altanár volt.
Rajtuk kívül volt még kisegítő tanár és szerződtetett tanár is.
Csak az elnevezésük változott, azonban lelkesedésük, lelkiismeretességük, hazaszeretetük nem. Változatlan odaadással és önfeláldozó munkával végezték felelősségteljes munkájukat, hogy minél több és rátermettebb katonatisztet neveljenek hazánknak.
A trianoni békediktátum folytán rendkívül nehéz helyzet állott elő. Súlyos rendelkezései a honvédséget sem kímélték. Sőt! A hadsereg létszámát 35 000 főben állapították meg, s ennek 1/20-ad része lehetett tiszt (1750 fő) és 1/15-öd része tiszthelyettes (2333 fő). A békeszerződést ratifikáló 1921. évi XXXIII. törvénycikk IV. fejezetének 111. cikke azt is kimondotta, hogy a katonaiskolák növendékei és kiképzői is beszámítanak az engedélyezett létszámba. Ezért a kormányzat és a honvédség vezetői arra törekedtek, hogy a nem engedélyezett, vagy a létszámba már nem férő, de mégis fontos katonai egységeket, szervezeteket megmentendő, azokat a polgári tárcák hatáskörébe utalja, hogy így az antant ellenőrei elől rejtve maradjanak.
Névlegesen tehát a katonai nevelőintézeteket a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) irányítás alá helyezték.
A rejtés abban is megnyilvánult, hogy a katonai nevelőintézetek felügyelő szerve, a VKM V/b Ügyosztálya a valóságban a Honvédelmi Minisztérium (HM) 9. Nevelésügyi Osztálya volt. A régi pécsi M. kir. honvéd hadapródiskola visszaállítása 34ezzel lehetetlenné vált, s így a tisztképzésnek az a jól bevált módja, miként az a hadapródiskolákban történt, hosszú időre – 23 évre – megszűnt.
Az iskola tehát 1922-től ismét megnyitotta kapuit. Az ünnepélyes Veni Sancte és az 1922. szeptember 12-i évnyitó alkalmával az egész intézet már a régi fényében és szépségében ragyogott.
A következő évben, 1923. április 26-án vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó megszemlélte az intézetet. Az itt tapasztaltak alapján a legteljesebb elismerését fejezte ki az intézet igazgatójának, tanári karának és növendékeinek. Az intézet igazgatója továbbra is Kovács József volt. Neve – önzetlen munkássága révén – összeforrott az intézettel, melynek 1910-től nevelőtanára, 1919-től parancsnoka, majd igazgatója volt. Mint tanár, gazdag tudásának átadásával nevelt olyan generációt, amely nemcsak az életben állta meg a helyét, hanem a ránk zúduló világháborúban is, és ha kellett, meghalt azért a földért, melynek szeretetére soha nem lankadó buzgalommal nevelte, tanította őket. Mint igazgató, második megalapítója volt az intézetnek, amelyet hosszú és kínkeserves vándorlása után visszavezetett otthonába. Abba az otthonba, melyet a romokból újjá kellett építeni, eltüntetve a gyászos megszállás emlékeit is, pótolva a kifosztott intézet felszerelését. Megcsonkított országunk egyik legszebb és legjobban felszerelt intézete hirdette, hogy a „Zrínyi” mit köszönhet az 1927-ben eltávozott Kovács József főigazgatónak.
Áldásos működésének méltó bejezése volt az a 1926. szeptember 27-i nagyszabású és felemelő ünnepség, amikor az intézet főépülete előtt felállított – Kőszeghy Gyula által alkotott – Zrínyi-szobrot és a világháború hősi halottainak emléktábláit felavatták.
A megnyitó beszédet Kovács József mondotta.
A Zrínyi-szobor
35A Kormányzó Kovács József főigazgató helyébe Beksics Olivér ezredest nevezte ki főigazgatónak.
A pécsi Zrínyi Miklós m. kir. Ráliskolai Nevelőintézet főreáliskolaként – a többi intézethez hasonlóan – a rejtés körülményei között ugyan, de zavartalanul működött az 1928/29-es tanévig.
Az 1920-as évek végére az ország stabilitása, a külpolitikai elszigeteltségéből való kilépés lehetővé tette, hogy gróf Bethlen István akkori miniszterelnök az 1928-as debreceni beszédében, hivatalos kormányprogramként, nyíltan meghirdesse a revíziót. Megszűnt – 1927-től – a Katonai Ellenőrző Bizottság állandó jelenléte is. Mindez lehetővé tette a honvédség egyre nyíltabbá vált felkészítését. A hadseregfejlesztésnek új szakasza indult meg, s ez már 65 000 fő fegyverbe állítását tervezte. Mindez kihatott a reáliskolai nevelőintézetekre is. Ez idő tájt – 1928-ban – egy másik tisztképző akadémia létrehozásának gondolatával foglalkozott a honvédelmi miniszter. Az elképzelések szerint az új akadémiát Pécsre telepítették volna. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ezért elrendelte az 1928/29-es tanévtől kezdődően a pécsi reáliskola fokozatos megszüntetését is. Nem indul már új V. évfolyam, s végül az 1930/31-es tanévre már csak az érettségiző évfolyam maradt.
A hadseregfejlesztés eme új szakaszában a megnövekedett tiszti igényeket a Ludovika Akadémia már nem tudta volna kielégíteni, ezért létrehozták Pécsett a „Zrínyi Miklós Akadémiát”, a honvédség második tisztképző intézményét. Ezt az akadémiát, miután nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, 1931-ben megszüntették, és az intézet újra megalakulhatott Pécsett. Az 1931/32-es tanévben al- és főreáliskolaként, nyolc évfolyammal újra indult, egy-egy osztályban átlag 35 növendékkel. Az új iskolaparancsnok pécsújfalusi Péchy Kálmán ezredes lett. A változás lényeges volt. Visszaállították az intézet katonai jellegét. Növelték a katonai tárgyak jelentőségét, a gyakorlati kiképzés osztályozott tantárggyá vált, bár a tanulmányi indexben nem szerepeltették. Erősödött a laktanya jellegű szolgálati rend is. Megszüntették a HM–VKM kettős irányítást, a VKM ezután csak a középiskolai tárgyak szakfelügyeletét látta el. A kiadott rendelet szerint: „.A tisztikarban nem szabad kialakulni engedni oly felfogást, mely a polgári középiskolai tanári mivoltot helyezi előtérbe. A katonai tanintézetek tanári kara elsősorban tiszt, és így az egymás közötti viszonyban a honvédség minden más tisztikarában meglevő alá- és fölérendeltség fenntartása mellett a szokásos bajtársi (és nem kollegiális) viszonynak kell uralkodni.”
A rejtés időszakában az intézet növendékei a cserkészruhához hasonló öltözetet viseltek, s az intézet raktárában minden növendék számára zöld színű polgári ruhát tároltak, melyet akkor viseltek tanáraikkal együtt, ha az antant-bizottság ellenőrzést tartott, vagy ellenőrzése volt várható. Jól emlékszem az akkori kor „egyenruhájára”, melynek egy példánya még az én időmben (1942.) is a III. emeleti folyosón levő vitrinben volt látható.
A rejtés egyre inkább oldódott. A gyakorlati katonai kiképzés eddig „cserkészet” fedőnév alatt történt, ezt is megszüntették. Az intézetben a tisztek egyenruhát viseltek stb. 1932-től a katonai nevelőintézetek irányítója már kizárólag a HM 9. Osztálya volt.
Az átalakulás teljes végbemeneteléhez azonban idő kellett. Az oktatás kisebb-nagyobb bonyodalmakkal tehát beindult, azonban az iskola a növendéki évfolyamok teljes feltöltését (nyolc évfolyam) csak az 1934/35-ös tanévre érte el.
36Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó Legfelsőbb Hadúr (1920–1944) a cs. és kir haditengerészet altengernagyi egyenruhájában
37Az 1930-as évek „Zrínyijében” folyó nevelési és oktatási munkát dr. Martinkó József 1996-ban írt bölcsészdoktori értekezésében – Katonai középiskolák az ezeréves magyar iskola történetében, Magyar Honvédség Humán Szolgáltató Központ – így jellemezte: „A nevelés, oktatás – hasonlóan a többi intézethez – katonásabb lett, de az intézmény megpróbált egyensúlyt tartani. Ebben segített, hogy továbbra is érvényben voltak az oktatási törvény, a VKM utasításai, követelményei az iskolára, ennek eleget kellett tenni. Hasonlóan a HM új követelményei is vonatkoztak az iskolára, melyben a katonai oldal elsőbbsége nyíltan megfogalmazást nyert. Nem először és nem utoljára kettős követelménynek kellett eleget tenni azonos időkeretben, és feltételek között a katonaiskoláknak. A harmincas évek katonaiskolája túl volt militarizálva. A tanulás fontosságát soha senki nem cáfolta, igaz, első helyen a katonai nevelés szerepelt.
Az egész légkör, a mindennapi élet, az önképzőkörök, a szabadidős foglalkozások, a sport, a teljes környezet mind a hivatásos tiszti pályára hangolta a növendéket. Az iskolai élet, a tanári követelmény nem állt ezzel szemben, igaz, a napi élet nagyon zsúfolt és leterhelő volt.
A nevelésben a legfőbb cél a heroikus életérzés felkeltése, megalapozása volt. Nyitott kapukat talált ez a törekvés a harc izgalmát és kockázatát átérző, gyermeki romantikus lélekben. A hősi halál gondolata, a harc, a küzdelem szeretete, központi kategóriája volt a kor katonai ideájának. Ezt a heroikus életérzést táplálták a hazafias ünnepélyeken – szinte nem volt olyan ünnep, amely ne kapott volna hazafias töltetet –, az önképzőköri és ismeretterjesztő előadásokon, az intézetben a hősi emlékmű felállításával, a tantermek, a folyósok hősi tetteket ábrázoló dekorációjával, a tisztek és altisztek háborús élményei előadásával.
Különös szerepe volt ebben a kormányzó személyét körülvevő mítosz ápolásának. Minden a magyar baka, a magyar huszár és a magyar tüzér bátorságáról, kitartásáról, önfeláldozásáról és hűségéről regélt. Az intézetben kapták meg a növendékek azt az érzelmi töltést, amely később tiszti szolgálatuk alatt a legénységgel való jó bánásmódra és gondoskodásra ösztönzött. A nevelésben kitüntetett szerepet kapott a tiszti etika, amelyet az intézményben szolgáló tisztek példája alapján és az illemtanórákon sajátították el, később az akadémián a ’hivatás és álláskötelmek’ tantárgy tanulásával mélyítettek el. Így nemcsak az úri viselkedés, a jó modor vált vérükké, hanem a hivatásgyakorlás minden apró mozzanata.
Ennek egyik fő eleme a lovagias viselkedés ősi szabályának minden körülmények közötti betartása. Ezt azért emelték ki a nevelés során, mert felismerték, hogy a fegyver birtoklása a hatalmaskodás és az erőszak lehetőségeit is magában hordozza, csábít az elkövetésükre. Ezt a potenciális veszélyt hatékonyan csökkentették a lovagiasság eszméjének lelkekbe plántálásával. A katonai készségek elsajátításában, a katonai nevelésben döntő eszköznek a sport bizonyult. Ennek közvetlen hasznát felismerték, abból kiindulva, hogy a tiszti hivatás gyakorlása során testi erőre, edzettségre, ügyességre van szükség.
Azt is régóta tudták, hogy a sport jellemnevelő hatású. Elismerték a kiugró teljesítményeket, de a cél a tömegsport volt, az, hogy minden növendék jó átlagos szinten teljesítsen. A zártrendi kiképzés nevelő hatása is fokozta ennek eredményességét. A napjában tucatnyi alkalommal való felsorakozás, a vigyázzállás, a szabályos mozgás, a menetelés edzette a testet, fegyelemre szoktatott. Ennek látható külső jele a tiszteknél a – minden más polgári személytől – megkülönböztető testtartás, mozgás és öltözködés volt.
38A bajtársiasság, az igazmondás, az adott szó szentsége, a kollektivizmus, a becsület alapértékek voltak a nevelés során. Ezek betartása mindenki részéről kötelező volt – egy tiszttel kapcsolatban ez garanciát jelentett –, megszegésük azonnali eltávolítással járt a teljes tiszti pálya folyamán. Ehhez járult a keresztény vallás-erkölcsi nevelés és a tiszti pálya magas társadalmi és hadseregen belüli presztízse. Együtt, egymásra épülve, az elmélet és gyakorlat összhangjában, a nevelő hatások szimbiózisában, és még abban, hogy ez a nevelés találkozott a polgári társadalom elveivel, részben gyakorlatával, eredményezték a korabeli katonaiskolák hatékonyságát. A titok, ha van, így fejthető meg.”
Az 1936-os év változásokat hozott az iskola életébe. Az iskola élére vitéz Csatáry József ezredest nevezték ki, új nevet is kapott az iskola: Pécsi Magyar Királyi „Zrínyi Miklós” Honvéd Reáliskolai Nevelőintézet. A rejtés megszűnt, a tiszti és tanári kar újra egyenruhát és rendfokozatot viselt. A növendékek kötelezően egyenruhát viseltek. Egyenruhájuk ugyan 1931-ben némi változáson ment keresztül, de a megváltozott egyenruha végig megmaradt. Felállították a növendékzászlóaljat, mely századokra, azok pedig szakaszokra tagozódtak. Visszakapta az iskola katonai jellegét.
Az iskola nevelési célja a hazafias nevelés, a helyes társadalmi viselkedés elérése volt. A hangsúly a kötelességteljesítésen, a feltétlen engedelmességen, a parancs maradéktalan végrehajtásán volt. A növendékek már itt megtanulhatták, hogy a katonának elöljárója parancsát pontosan, maradéktalanul végre kell hajtania. Azt is megtanulhatták, hogy a jó parancsnoknak miként kell gondoskodnia alárendeltjeiről. A gyakorlati kiképzés során pedig megismerkedhettek a leggyakrabban használt kézifegyverek kezelésével és karbantartásával. A hazafias szellemben való nevelés egyik sarkalatos pontja volt a trianoni békediktátum igazságtalanságának tudatosítása, hogy annak megváltoztatása, az elszakított területeknek egy adott történelmi pillanatban való visszaszerzése – ha kell, élete feláldozásával is – a magyar honvéd legfőbb célja.
Az 1938/39-es tanévtől újabb átszervezés volt. Az 1934. évi XI. törvénycikk alapján 1935-től egységessé vált a középfokú oktatás, csak gimnázium működött tovább. Megszűnt a nyolc évfolyamos reáliskola.
Az 1938/39-es tanévtől a meglevő katonai középiskolai nevelőintézetekben, így Pécsett is, megváltozott az intézet felépítése. Addig mindegyikben nyolc évfolyam volt, egy-egy osztállyal. Az új elképzelések szerint Kőszegen alreáliskola maradt, Sopronban és Pécsett csak főreáliskola (lényegében a tíz évvel korábbi, eredeti helyzet állott vissza). A változást kemény vita előzte meg.
A vitáról készült jegyzőkönyv igen érdekes. Az ott tett megállapításokat érdemes megismerni.„Az alreáliskola hátrányai:1. gyermekkorban a növendékek nehezen nélkülözik a szülői támogatást,2. a katonai drill fásultságot okoz,3. költséges, és közvetlen haszonnal nem jár,4. a 14 éves korban megkezdett katonai nevelésnek jobb a hatásfoka.
Előnye:
a szociális problémák csökkentése (az árvák, és az iskolák nélküli helyőrségben szolgáló hivatásos katonák gyermekeinek iskoláztatási nehézségei miatt nem szüntethető meg teljesen.)
Főreáliskola: két főreáliskola fenntartása indokolt.
39Végső döntés: Kőszegen csak a gimnázium alsó tagozata működjék latinnyelv-tanítással a polgári gimnáziumok tanterve szerint, változtatás nélkül, minimális katonai neveléssel. Sopronban és Pécsett csak felső tagozat az 1934. évi XI. tc. 23. § szerint latin nélkül, helyi tantervvel.”
Az 1938/39-es tanévben tehát a pécsi intézet is felső tagozatos gimnáziummá alakult át, az alsó tagozatos növendékek Kőszegre távoztak. Az iskola vezetésében is változás történt: 1938-ban Báró Ernő ezredes, 1940-től Magyar Pál ezredes volt az iskola parancsnoka. A felső évfolyamokat kőszegi és soproni növendékekkel, valamint a polgári életből erre alkalmas középiskolai tanulókkal töltötték fel. Az iskola növendéki létszáma 240 és 300 fő között ingadozott. Az oktatás az 1934. évi XI. tc.-nek megfelelően, annak 23. §-ának alkalmazásával (latin helyett matematika és ábrázoló geometria), a gimnáziumi tanterv szerint folyt. A katonai jelleg erősödött itt is. A növendékek egyenruhát viseltek, katonai tiszteletadás kötelezettsége hárult rájuk nem csupán a tisztek, hanem a felsőbb növendékek felé is. A katonai tantárgyak közül kiemelkedett a heti két alkalommal tartott gyakorlati kiképzés. Kimenő csak a VII. és VIII. évfolyamos növendékeknek járt. A kimenőelvonást igen hatékony fegyelmező eszközként alkalmazták. Az intézetben katonai rendet és fegyelmet követeltek meg. Természetesen nagy súlyt helyeztek a gimnáziumi tárgyak oktatására és elsajátítására, az önképzőkörökre, a sportra és kulturális életre.
Ebben az időben a háború előszele már érezhető volt az országban. Sokan reménykedtek és hittek a revízió lehetőségében. Többen a katonák közül is. A német hadsereg sikeres villámháborúi itthon is táplálták azt a hitet, hogy a revízió megoldása a katonákra vár. Ilyen hangulatban nehéz volt az oktatást mindezektől elszigetelni és a hangsúlyt továbbra is a gimnáziumok képviselte humanista műveltség megszerzésére helyezni. A kiváló képességű, nagy tudású oktatók megtalálták azonban ennek módját is. A klasszikus műveltség átadása és átvétele nem csökkent. Többen az oktatók közül tanulmányokban hívták fel a figyelmet a katonatiszt sokoldalú háttérműveltségének szükségességére. Saád Ferenc, az intézet egyik oktatója írta a katonai nevelésről: „A tisztjelölt az intézet falai közt normális és mérsékelt emberi indulatok közt él. Ezen a helyen a légkör mindig nyugodt. A lélek alig-alig jut feszült helyzetbe, és a környezet templomiasan tiszta. Szeretik ott az ifjakat, de nem becézik. Szigorúak velük szemben, de nem kegyetlenek, és főleg nem igazságtalanok. A bánásmód katonás és következetes. A katonai nevelőintézet azért áll minden rendű és rangú nevelőintézet felett, mert célkitűzései határozottak és magasztosak. Már maga a környezet, amelyben itt a gyermek él, tiszta életutak és igazságok felé mutat. A gyermeknek sok szabadságot kell adni, mert szabadság és önállóság nélkül nem fejlődik a jellem. A katonapedagógusnak a tanterv által előírt holt anyagot úgy kell feltámasztani a tisztjelölt számára, hogy eljövendő életpályájának hivatásszerűségét önmagától, minél korábban belássa. Miért ne írhatna a tisztjelölt magyar dolgozatot apja harctéri hőstettéről, és miért ne kapcsolhatná akár csak egyszerű számolási műveleteit valamilyen haditechnikai kérdéshez.”
Nemeskürthy István, az ismert irodalomtörténész és író, aki maga is 1935 és 1943 között a pécsi főreáliskola növendéke volt, az oktatásról egyik interjúja során a következőket mondotta: „A katonai nevelőintézetek több humán tudást adtak és nem annyira katonai szakismeretet nyújtottak. Egyesítették az érettségiig elvivő humán oktatást vagy reálgimnáziumi oktatást a katonai szakneveléssel, 40csak ezt nem vallották be. A szabályos középiskolai tárgyakat tanító tanáraink rendkívül szigorúak voltak. Tudniillik el akarták kerülni a veszélyt minden áron, nehogy műveletlen tisztek kerüljenek ki.”
A Zrínyi Miklós honvéd középiskolai nevelőintézet VIII. évfolyamos cőger növendékei így jutottak el az 1942/43-as utolsó „cőger” tanévhez, és tettek 1943-ban érettségi vizsgát.
S hogy milyen volt a „cőgerélet”? Álljon itt egy 1940/1941-ben ötödéves cőger, majd 1941-től marosvásárhelyi hadapródiskolás, 1945-ben zászlóssá avatott és a közelmúltban elhunyt Balogh Dezső barátom naplórészlete.
„Pécs. 1941. január. Du. volt egy nehéz gyakorlat. Biztosított menetben kivonult a szd. a szigeti gyakorlótérre, ahonnan egyórai futkározás után vonultunk be. Sebi (Sebeszta VIII. évf. növ.) összeállította a szakaszt, és egy hétig megyünk tízre (ébresztő után 10 percre sorakozó).
Jan. 15. Korcsolyáztunk a tornaórán. Du. Szigethy levizelte a forró kályhát, persze kihallgatásra rendelték.
Jan. 19. Az éjjel annyira rosszul voltam, hogy reggel elmentem gyengélkedőre, és Szkicsák orv. alezr. fel is vett a kórházba. Étvágyam nemigen van, alig ettem ebédre valamit. Du. feljött Löfler Gyurka és Osváth Pista meglátogatni.
Jan. 28. Igen nagy a drukk az osztályban a félévi zárlat miatt. Du. kétórás gyakorlat. Csethével (testn. szds.) kivonultunk a szigetire, őrült hideg volt. Visszafelé rajok közti futóversenyt rendezett, majd a tüdőnket köptük ki. Vörös tábornok fia vásárolt a Hammerli cégnél rádió alkatrészeket, és nem fizette ki. A cég feljelentette, és megindult a nyomozás. Több felszólításra ma jelentkezett is.
Jan. 31. Német dolgozatírás, sikerült. A vívást Puskás tartotta, néhány szemtelen nagyon kilőtt vele. Du. volt az összesített konferencia. Fehér ezr., a szemlélő is részt vett rajta. Ismétlés alatt megvolt az eredményhirdetés. 12 bukott, én 3-ik duplás. oszt. negyedik vagyok. Remélem, év végére meglesz a gombom is.
Febr. 12. Du. puskapucolás. Újabban sok disznóság történt a szakaszban. Vághy ágyát valaki tüzes vassal megégette, kokszot loptak a szenes ládánkból – jelentkező nincs. További parancsig minden este összeállunk, és 15’-re járunk Sebesztához. Kezdek a csuklóba belefásulni.
Febr. 18. Du. gyakorlaton biztosított menetben kivonultunk a szigeti gyakorlótérre, és ott megközelítettük a tribünnél rejtőző ellenséget. Csethe bemutatott egy 36 M. kézigránátot. Azután Vörös rádiólopásával kapcsolatban beszélt. Ezután futásban bevonultunk, és parancsra sorakoztunk. Parancs végén kiszólították Vöröst, és a sávgombját a tiszthelyettes leszedte.
Márc. 4. Gyakorlat a szigetin. Az ott gyakorlatozó gyalogosoknál megfigyeltük egy golyószóró szétszerelését és összerakását. Az utóbbi időben különböző hírek terjengenek a hadapródiskoláról. A minisztériumi döntés megtörtént, azonban Zitás alezr. magyar tanár szerint mi még semmi esetre sem eshetünk bele.
Március 14. Ez a nap is rosszul kezdődött. Fürdéshez, ebédhez csürhébe sorakoztunk, és a hálóban nem volt rend, ezért Sebi összeállította a szakaszt, menetöltözetben csuklóztatott negyedóráig. Egy hétig megyünk 15’-re.
Márc. 20. Délután a zászlóalj a Nemzeti Színházban megnézte Kiss Ferenc felléptével a Cyrano de Bergeracot. Kiss tüneményesen játszott, kár, hogy a kísérőgárda gyenge volt.
Ápr. 2. Már szabadságos ágyat vetettünk. Móricz szds. kihirdette, hogy Erdélyi hatodévest, mert szuronyt állított a bajtársába, kicsapták.
41Ápr. 3–13. Szekszárd. Teleki gróf halála mélyen megrendítette az egész nemzetet. Előtérbe került a szerb kérdés. Valószínű a háború. Légvédelmi készültséget rendeltek el az egész országra. A német csapatok napok óta vonulnak át az országon dél felé. Reggel repülőgépbúgásra ébredtünk. Németek mentek bombázni szerbiai célokat. A szerbek bombázták Szegedet, Pécset, Szentgotthárdot. A magyar csapatok megszállták a baranyai háromszöget és Bácskát.
Ápr. 24. Választani kellett a jövő évi hadapródiskolai fegyvernemek közül. Én 1.-nek gk. gyalogosnak Marosvásárhelyre, 2.-nak páncélosnak, 3.-nak lovasnak kértem magamat.
Május 19. Reggel a csuklónál egy kis csürhe volt. Erre odajött Juppa, elkezdte csuklóztatni a szakaszt. Meguntuk, nem csináltuk a parancsát. Osváth Pistát kúszatta a sárban, de ő megtagadta a parancsot. Erre a hálóban szétvágta a szekrényét. Pista tiltakozott. Juppa megdühödött, és pofon ütötte. O. Pista: – Növendék úr, ezért olyan hat napot kap, hogy a fene eszi meg… (Röhögés, taps, csodálkozás, a nyolcadévesek dühöngenek). Este Gerece kilőtt néhány fiúval. Ennek és az előbbinek a következményeként megalakult az osztályban a VIII. évf. elleni tanácsköztársaság. Elnök: Leel-Ősy. Nagy a VIII. elleni lázadás. Abát (VIII.) éjjel kifordították.
Máj. 22. Egyre nagyobb mértéket ölt az ellentét. Délután négy VIII.-os a hálónkban a szünetben. Összeverekedtünk velük, és elraktuk őket. Ők bosszút akartak állni, és este feljött az egész VIII. Borzalmas csülök keletkezett a hálóban. A szekrényekkel torlaszoltuk el az ajtót, azonban ezt kiszakították, és a szekrényeket összetörték. Ezután megindult a verekedés. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az ötödévesek nem vallottak szégyent. Ököllel, párnával ment a harc, magam is odasóztam jó néhányat. Végre kitakarodtak. Éjjel Bécsújlakit kifordították.
Május 25. Hősök napja, Zrínyi-nap. Mise, ünnepi beszéd, koszorúzás, díszmenet, majd díszebéd.
Május 27. Du. hadipuska verseny. Csapatunk 3.-ik lett.
Május 30. Délután gyakorlat. A 8. gyalogezredtől jött egy aknavetős és egy páncéltörő ágyús szakasz, akik bemutatót tartottak. Ezután Móricz szds. elkapta a frakkunkat, aki ismét átvette a szd.pságot.
Jún. 6. Du. megtekintettük a dohánygyárat, nagyon érdekes volt. Mindenki 100-200 Symphoniával tért vissza. Kb. 4-500 P értékű dohányt fújtunk meg.
Június 9. A Zsolnay gyárba mentünk. Nem sok érdekeset láttunk. Bevonuláskor hatalmas eső kapott el bennünket. Bőrig áztunk.
Jún. 13. Kirándulás a baranyai háromszögbe. 4-kor ébresztő, különvonattal Baranyavár-Pélmonostorra. A határ elhagyása után láttunk egy ’karantár’ villának álcázott szerb határőrs erődöt. Pélmonostorra érkezésünk után azonnal hozzáfogtunk egy utász hdgy. vezetésével a szerb erődrendszer tanulmányozásához. Az erődök tűzrendszere kiváló a betonfalak gyengeségével szemben. Arctűzre egy géppuska, oldalozó tűzre egy-egy puska vagy golyószóró. Nagyobb erődökben pc. ágyúk voltak. Láttuk az útzárakat és a tányérakna mezőket. Az akna működését el is magyarázták. Majd egy búzatábla közepén elhelyezkedő nagyerődöt robbantottak fel. (Kb. 200 kg. paxit robb.anyagot használtak fel). A robbanás után az erőd eltűnt a föld színéről.
Jún. 15. Mise után ünnepély. Magyar ezrs. isk.pk. búcsúztatott minket. Ezután Horváth Vince szds. számtantanár, oszt.főnök is elbúcsúzott tőlünk. Nagyon megható volt.
Megkezdődött az aranyszabadság!!!”
42Az 1920 és 1943 közötti pécsi katonaiskola – legyen annak bármi is a neve – jogutódja volt nem csupán formálisan, hanem szellemében és nevelési eszméiben is az 1898-ban alapított pécsi m. kir. honvéd hadapródiskolának. Növendékeinek mindenkor alapos tudást adott, jól felkészítve őket arra, hogy a m. kir. Ludovika Akadémia hallgatói, majd hivatásuknak élő jól képzett honvédtisztek lehessenek. Méltó utód volt, s méltó elődje lett a működését 1942 szeptemberében megkezdő, a honvéd reáliskolák tapasztalatait átvevő, de a régi 1898-as hadapródiskola hagyományait megtartó és megőrző pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskolának.
Mi, hadapródok is mindig tisztelettel, szeretettel, tudásukat elismerve tekintettünk a „cőgerekre”, úgy is mint idősebb bajtársakra, azon igyekezve, hogy nyomdokaikba léphessünk. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ez a megbecsülés meglehetősen egyoldalú volt. Nem tudni, mi okból: sem akkor, sem most, több mint félévszázad múltán nem mindig és nem mindenki részéről érezhettük a kölcsönös megbecsülést, az egymásnak kijáró tiszteletet. Bennünket, hadapródiskolásokat – mondjuk ki őszintén – a cőgerek lenéztek.
S hogy ez nem üldöztetéses téveszme, igazolja Nemeskürthy Istvánnak a „Tűnődések történelemről, irodalomról” című, 1985-ben kiadott (Magvető Kiadó) munkája is, amelyben így ír: „Volt aztán intézetünknek még egy harmadik korszaka is, amikor az 1942–43-as tanévben megszervezték a fegyvernemi hadapródiskolákat, és pécsi intézetünkből gyalogsági hadapródiskola lett. Valami furcsa arisztokratikus fölénnyel megvetettük és lenéztük ezeket a szerencsétlen ágyútöltelékeket, ahogy mi magunk is neveztük őket, ezeket a hadapródiskolásokat, akik érettségi után mint zászlósok kiképzetlenül kerülnek ki a frontra, s tizennyolc éves fejjel náluk idősebb férfiak parancsnokai lesznek. De megvetettük vakfegyelmüket is, lihegő „örömkatona” mivoltukat, főleg pedig örökké ordítozó nevelőtisztjeiket.”(147. oldal)
Ma sem értem Nemeskürthyt, és tűnődöm az igaztalan és tárgyi tévedésektől sem mentes, szinte már-már gyűlölködő szemléleten.
Hogy miben téved?
A fegyvernemi hadapródiskolákat nem az 1942/43-as tanévben szervezték meg. Pécs kivételével az országban már az 1941/42-es tanévben öt fegyvernemi hadapródiskola működött eredményesen.
Szervezésükre 1941-ben került sor (4020/1941. M.E. számú rendelet).
Nem a reáliskolai nevelőintézetből lett hadapródiskola, hanem az 1898-ban alapított hadapródiskolából lett a trianoni kényszer folytán reáliskola.
Amennyiben a háború igényei nem követelték volna meg, nem közvetlenül az érettségi, hanem csak további egy év után avattak volna bennünket zászlóssá. Az egyévi kiképzés alatt a szakasz- és a századparancsnoki beosztáshoz szükséges ismereteket kellett maradéktalanul elsajátítatni. Csak megjegyzem, hogy a Ludovika Akadémián az akadémikusok képzési ideje abban az időben már csupán két év volt – később még annyi sem –, a mi kiképzésünk, ha csak a hadapródiskolai képzést veszem, 4+1 év, de sokan voltak közöttünk, akik előtte már négy évig a katonai alreáliskolában kezdtek megismerkedni bizonyos katonai tudnivalókkal.
Következésképpen nem 18, hanem 19 évesen kerültünk volna ki a csapatokhoz a hadapródiskolából, mint ahogyan ötödéveseink többsége zászlóssá avatásukkor már ebben a korban volt.
43Igaz, hogy alantos tisztként vagy tisztjelöltként, fiatalon idősebb korosztályok parancsnokai lettünk volna, illetve lettek a felavatottak, de kérdem: a 20-21 éves korban, az akadémiáról kikerülő hadnagyok nem? Vagy ők már az idős korosztályhoz tartoztak? Nem hiszem.
Ágyútöltelékek voltunk? Háború volt! Ha ezek voltunk, velünk és másokkal együtt a cőgerek is azok voltak.
Kiképzetlenek voltunk? Már elsőéves korunkban nemcsak a puskát, hanem a golyószórót is bekötött szemmel kellett szétszedni és összerakni. Az éles kézigránátot nekünk nem bemutatták, hanem dobni, a tányéraknát pedig telepíteni kellett tudnunk stb. Már elsőéves korunkban nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is meg kellett tanulnunk egy honvéd békebeli és háborús tennivalóit. El kellett tudnunk egy rajt irányítani, vezetni. A többi évről nem is szólva, amikor a fegyvereink már nem csupán súlyukban növekedtek, hanem harcértékükben is. És a cőgerek? Az előzőekben már idézett interjú során mondotta Nemeskürthy István: „Gyakorlatilag 18 éves korunkra kiképzett katonák voltunk.” Az itt idézett munkájában viszont így írt: „Ócska első világháborús mannlichereink ugyanis teli voltak vakrozsdával, és a töltényűrhöz is nehéz volt hozzáférni.” (167. oldal). Ezt is írta: „Végül előttünk sem volt titok a felszerelés gyengesége, géppisztolyt például még csak nem is láttunk.” Nálunk minden rajban volt egy golyószóró és egy Király-féle géppisztoly.
Mi lehet e „cőgerszemlélet” oka?
Úgy vélem, nem járhatok messze az igazságtól, amikor megkockáztatom: ez a lenézés, ez a fölényeskedés talán irigységből fakad. Ők a puskán és a szuronyon kívül fegyvert alig, legfeljebb nálunk láthattak. Nekünk naponta volt dolgunk, nem is akárhogyan, nehézfegyverekkel: géppuskával, gránátvetővel, aknavetővel, páncéltörő löveggel. A kézigránátdobást mi nem csupán a sárga csíkos gyakorló „tojással” igyekeztünk elsajátítani.
A mi szakaszunk már elsőéves korunkban első lett az intézetben megrendezett 2000 méteres terepfutásban (teljes felszereléssel). Nem volt olyan hónap, hogy Patacson vagy a málomi lőtéren ne lett volna éleslövészetünk, de nem egyedül hadipuskával. Az egyenruhánk is más volt. Bennünket könnyen összetéveszthettek a lányok az „igazi katonával”, hiszen azt, akinek gyerekarca nem árulkodott, könnyen honvédtisztnek nézhették.
Kár, hogy az a még ma is jelentkező felfogás, hogy „csak hadapródiskolás voltál”, árnyékot vetett és vet közénk.
Ami pedig „ordítozó nevelőtisztjeinket” illeti. Ma is hálával, tisztelettel és szeretettel gondolunk reájuk. Az ő „ordítozásuk” segített át bennünket akkor és később a hadifogságban, majd az életben is sok nehézségen. Követelményeiket valóban nem volt könnyű teljesíteni, de volt céljuk és eredményük. Tisztjeink közül már akkor többen érezték, sőt tudták, mennyi megpróbáltatás és nehézség várhat ránk, amelyek elviseléséhez megedzett lélekre és fizikai erőnlétre van szükség. S ha valaki mégis úgy gondolja, hogy „örömkatonák” voltunk: bizony ma is örülünk annak, hogy a pécsi M. kir. „Zrínyi Miklós” honvéd gyalogsági hadapródiskolának növendékei lehettünk. Hogy miért? Mit kaptunk a hadapródiskolától? Ezt Székely János marosvásárhelyi író, egykori hadapródiskolás nálam sokkal ékesebben válaszolja meg, mint azt tenném én. A „Nyugati Hadtest” című írásában így fogalmaz: „A háború negyedik évében, mondom, a mindenfelől közelgő frontok szorításában én még mindig hivatásos katona akartam lenni: a hadapródiskolába 44felvételiztem. Ha szántszándékkal nézem ki magamnak a legkilátástalanabb pályát, a legjövőtlenebb hivatást, ha programszerűen tervezem meg életem derékba törését, akkor is pontosan így kellett volna cselekednem. És mi lett belőle?
Először is beletanultam a rendbe.
Lusta, lágy gyerek voltam én addig, szétszórt figyelmű, ábrándos, tehetetlen, örökös káoszban éltem, örökös időzavarban. Most, az újonckiképzés gyötrelmei közepette, a legkülönbözőbb rendű és rangú fölötteseknek kiszolgáltatva, egyszer csak arra ébredtem, hogy mindent idejében megoldok (s ezért mindenre jut már időm), mindig a soron következő feladatra összpontosítok, semmitől meg nem hőkölök, le nem török – szóval eredendő lustaságom ellenére mindig pontos vagyok, és rendes. Arra eszméltem, hogy amire bárki más képes, arra képes vagyok én is, amit ember el tud viselni, azt én is elviselem. Tartásnak mondják ezt katonanyelven, s körülbelül annyit jelent, hogy soha semmilyen körülmények között se hagyd el magad. Nem játszva, nem könnyen (hanem vért izzadva és keservesen) ezt a tartást tanultam meg én a katonaságnál, mégpedig végleg, úgyhogy ma is mindig bevetem az ágyam, mielőtt otthonról elindulok, cipőm mindmáig fényes, íróasztalomon mindmáig rend van, semmi sem állhat távolabb tőlem a művésznépségre jellemző bohémiánál.
Ezenkívül valami sokkal fontosabbat is megtanultam én ott, a katonaságnál.
Adva van az ember belső világa a maga erkölcsével, értékeivel, fogalmaival: egyetlen, senki máséval sem azonosítható, külön világ. Abból érkeznek a sugallatok, hogy mi a jó és mi a rossz: adott körülmények közt hogyan kell cselekedni.
Adva van másrészt a fegyelem világa, az előírásoké, a parancsoké, magyarán: a szolgálati szabályzaté, amely egységesen és kötelezően írja elő ugyanezt – tudniillik, hogy mi a jó és mi a rossz, adott feltételek között hogyan kell cselekedni.
A katonaság éppen az az intézmény, amely megtanít különbséget tenni a személyiség belső autonómiája és az esküvel vállalt külső játékszabályok között. Hiába érkezik belülről félreérthetetlen, biztos sugallat, hogy itt vagy ott, ekkor vagy akkor mi a teendő, a katona mégis azonnal és reflexszerűen az előírások szerint cselekszik. Tulajdonképpen sajnálni lehetne ezért, hiszen külső és belső indítéka a legritkább esetben fedi egymást: a katona sohasem engedelmeskedhetik mivolta parancsszavának, örökös tudathasadásban él, létformája a meghasonlottság. Csakhogy ez nem így van. A katona előtt kétféle kiút is nyílik az egérfogóból.
Ha alkalmazkodó, praktikus alkat, habozás nélkül feladja külön világát, a belsőt is a külsővel helyettesíti (mintegy interorizálja az esküvel vállalt szabályzatot), úgyhogy ezentúl eleve egyetért minden paranccsal: pontosan programált végrehajtó gép, közönséges sakkfigura válik belőle.
Ha viszont ragaszkodik önmagához, hát igen sok szorultság, vívódás és konfliktus árán végül is elsajátítja a nagy tudományt (amely nemcsak a katonaság, hanem általában a társadalmi lét alaptörvénye): mindig engedni a külső kényszerűségnek, betartani mindig a szabályokat, de sohasem adni fel a jogot, hogy odabent ítéletet alkossunk ugyanezekről a szabályokról, szóval hogy a gondolat erejével mintegy úrrá is legyünk azokon. Az ilyen katona egyszerre két ember életét éli: teste a játékszabályok szerint cselekszik (becsületesen betart minden előírást), értelme viszont szuverén módon eszmél, értelmez, ítélkezik, ekképpen emelkedve felül akár tulajdon tettein is. És senki se higgye, hogy ez az állapot 45azonos az előbb említett tudathasadással! Ellenkezőleg: a bensőség győzelme ez a külső világon, az értelemé a kényszerűségen, úgyis mondhatnám: a szellem elfojthatatlan szabadsága ül itt diadalt a külsődleges (testi) fegyelmen. Tetteinket, szavainkat előírhatják – gondolataink szabadok.
Hát ezt a roppant lényegbevágó különbségtevést (ezt a modus vivendit) tanultam meg én a katonaságnál – hogy mekkora hasznomra vált később, azt bárki elgondolhatja.
És még ennél is többet!
Hanyag, figyelmetlen, rossz diák voltam én addig: ha bukásra éppen sosem került sor, az inkább tanáraim jóindulatán, semmint igyekvésemen múlott. Nyakig merültem a kellemesbe, sőt élvezetesbe, játékosan fantáziáltam reggeltől estig, arra, ami erőfeszítést igényelt volna, valahogy sohasem jutott időm. Most, a katonaságnál megtanítottak tanulni is.
Pedig hát nem volt azoknak semmiféle külön módszerük erre. Egyszerűen betereltek az osztályterembe, s ott napi két óra csendes tanulásra kényszeríttettek. Ha most már azt kérdezné valaki, miképpen kényszeríthető eleven ember olyan, természete szerint önkéntes vállalkozásra, mint a tanulás, azt válaszolnám: le kell ültetni a feladat mellé, s megakadályozni, hogy bármi egyébbel foglalkozhassék. Mivelünk legalábbis így cselekedtek. Betereltek az osztályba, kirakatták velünk a könyvet a padra, aztán árgus szemmel őrködtek rajtunk, nehogy játszhassunk, levelezhessünk vagy kalandregényt csempésszünk a tankönyv alá. Mi tehát kénytelen-kelletlen, már csak unalmunkban is átnéztük a leckét. És csodálatos: miközben csaknem belerokkantam ebbe a napi kétórás unalomba, évharmad végén arra ébredtem, hogy majd minden tárgyból jelesem van! A lecke egyetlen felületes átnézése, a feladat játékos, unaloműző megoldása elegendőnek bizonyult, hogy kiderüljön: az összes elméleti tárgyakból fölényesen megállom a helyem. Ha minderre akkor (már-már erőszakosan) rá nem vezetnek, sohasem szerzek kellő türelmet a további felkészüléshez – holtomig rossz tanuló maradok. Így azonban mindig, minden iskolában, ahová később beiratkoztam, könnyedén, erőfeszítés nélkül, mintegy magától értetődően lettem a legjobb.
Tartásomat,
belső autonómiámat,
szellemi képességeim felismerését,
nagyjából ezt a három áldást köszönhetem én a katonaságnak. Mondják, kérem: kaphattam volna hasznosabb útravalót bárkitől is?” (444–450. oldal).
Ezek után bárki vélekedhetik úgy, hogy belőlem még ma is az elfogultság szól. Mindazoknak, kik így gondolkodnak, figyelmükbe ajánlom a m. kir. Honvédelmi Minisztérium 52.100/eln.9.-1944. számú, a hivatásos tisztképzés egységesítéséről szóló ügyiratában 1944 májusában a H.M. 9. Osztálya által készített pro domot és a Legfőbb Hadúr „Legfelsőbb Elhatározás” tervezetét.
A pro domoból:
„4.) A hadapródiskolai kiképzés messze felette áll az akadémiai képzésnek, mivel
a) aki a polgári életből pályázik a földi akadémiákra, az 1 éves karp. szolgálat és 2 éves akadémiai kiképzés után lesz hadnagy,
b) a hadapródiskolás 5 éves hadapródiskolai kiképzés és 1 évi zászlósi csapatszolgálat után lesz hadnagy. A hadapródiskolák V. évfolyamának tananyaga általában azonos az akadémiák III. évfolyamának tananyagával.
46Ennek dacára az akadémiai kiképzés mint „magasabb kiképzés” és mint „főiskola” él a köztudatban, és a hadapródiskolát végzetteket csak másodrendű kiképzést nyerteknek tekintik.”
Többek között ezekre is figyelemmel készült el az 1944. május 12-én döntésre előterjesztett Legfelsőbb Elhatározás tervezet, amely egységesíteni kívánta volna már az 1944/1945. tanévtől a hivatásos tisztképzést, mégpedig úgy, hogy a Ludovika Akadémiát honvéd gyalogsági akadémiának meghagyva, a fegyvernemi hadapródiskolákat, meghagyva székhelyeiket, fegyvernemi honvéd akadémiákká alakítja át, a képzési időt pedig egységesen minden akadémián 4+2 évben állapítva meg. Az akadémiák alsó tagozatát az I–IV. évfolyamú hadapródiskolai, felső tagozatát pedig az I–II. évfolyamú akadémiai évfolyamok képezték volna.
Sajnos, a számunkra vesztésre álló, majd el is vesztett háború mindezt – álmaink valóra válásával együtt – meghiúsította. Ezt a korszerű tisztképzési rendszert már nem vezették be.
