Újabb szovjet hadműveleti tervek
Újabb szovjet hadműveleti tervek
Az újabb szovjet téli hadjárat tervezése már 1944 októberében megkezdődött. A hadászati helyzet egyre inkább a szovjeteknek kedvezett. Az arcvonal hossza 4450 km-ről 2250 km-re rövidült. Jelentős német csoportosítás rekedt Kurföldön, elvágva a német arcvonaltól. A szovjetek megőrizték a hadászati kezdeményezést, még akkor is, ha Magyarországon 1945 januárjában több hadműveleti jelentőségű német ellencsapást kellett elhárítani. A szovjet felderítés szerint a Vörös Hadsereg csapatai 1944-ben 96 német hadosztályt semmisítettek meg, és további 33 seregtestet annyira meggyengítettek, hogy fel kellett oszlatni azokat. A szovjet hadvezetés a soron következő támadás legalkalmasabb helyszínének kiválasztása miatt ismét a teljes arcvonalat vizsgálat alá vonta.
A német Közép Hadseregcsoport (Reinhardt vezérezredes) Memel déli körzetétől a Bug és a Narew folyók összefolyásáig 570 km hosszú arcvonalat védett. Január 11-én a hadseregcsoport 3. páncéloshadseregének (Raus vezérezredes) 11 gyaloghadosztály, a 4. hadseregnek (1944. július19-től Friedrich Hossbach gyalogsági tábornok) 11 gyalog-, egy ejtőernyős- és egy vadászhadosztály, a 2. hadseregnek (Weiss vezérezredes) pedig nyolc gyalog- és egy vadászhadosztály állt rendelkezésre. Mivel a német légi felderítés szovjet támadási előkészületeket észlelt, a hadseregcsoport törzse az arcvonal mögött, a Grossdeutschland és Brandenburg páncélgránátos-hadosztályt, az 1. Hermann Göring páncéloshadosztályt, a 24. páncéloshadosztályt, a 10. kerékpáros vadászdandárt, valamint az 1., 23. és 83. gyalog-, az 5. és 7. páncélos- és a 18. páncélgránátos-hadosztályt helyezte el tartalékként. Január 10-én a Közép és A Hadseregcsoportot támogató német 6. légiflottának 822 bevethető repülőgépe volt, ebből 153 vadász- és 278 csatarepülőgép.
Kelet-Poroszországban 13 német hadosztály egy 120 km mély, hat védőövből álló védelmi terepszakaszt védett. Az 1944. októberi támadások bebizonyították, hogy egy ilyen védelem áttörése csakis lassú és veszteségterhes lehet. Zsukov és Rokosszovszkij marsalloknak ennek ellenére meg kellett győzniük Sztálint, hogy ne a porosz területeken folytassák a támadást. A keleti hadszíntér déli szárnyán, a 2. és 3. Ukrán Front arcvonalán, a szovjetek 1944 őszén még lehetőséget láttak a Németország elleni főcsapás végrehajtására, illetve sokkal inkább a német tartalékoknak más arcvonalszakaszokról történő elvonására. A szovjet 1. Ukrán Front által Sandomierz körzetében tartott Visztula-hídfő a sziléziai és Katowice környéki (hadi-)ipari körzetek elleni támadásra kínált lehetőséget. Mivel az itteni gyárakért és bányatelepekért folyó harc könnyen elhúzódhatott, a szovjetek inkább megkerülni és bekeríteni szándékoztak a térséget, mintsem arcból indított támadással elfoglalni. A szovjetek Lengyelország központi területein keresztül is folytathatták volna a támadást. A hadműveletek tengelye ezen térségben a Visztulától Varsón keresztül vezetett az Oderán át Berlin felé. A terep rendkívül alkalmas volt nagyobb gépesített kötelékek előrenyomulására, noha a nyugati felét jelentős német erődített terepszakasz zárta le. Mindent összevetve a Baltikum és a Kárpátok között védő hét legyengült német hadsereg elleni támadásra a szovjeteknek alaposan fel kellett készülniük, főként az utánpótlás szempontjából.
1944. október 28-án és 29-én Sztálin megbeszélést tartott a legfontosabb parancsnokaival. Hosszas győzködés után Sztálin beleegyezett abba, hogy a szovjet csapatok előbb védelembe menjenek át az újabb támadó hadműveletekre való felkészülés érdekében. A lerövidült arcvonal miatt – szakítva a három háborús éven keresztül tartó gyakorlattal – a SZTAVKA immár közvetlenül, megbízottjai közbeiktatása nélkül ellenőrizte a frontok tevékenységét. A frontok számát csökkentették, a megmaradtak erejét viszont növelték. A csapatokat Moszkvából névlegesen Sztálin irányította. A diktátor ezen döntésével jelentős katonai befolyáshoz juttatta saját magát frontparancsnokai, főként Zsukov ellenében, mely egyben háború előtti tekintélyének visszaszerzésére is irányult. Sztálint ebben igen jelentősen segítette A. I. Antonov hadseregtábornok, a szovjet vezérkar hadműveleti csoportfőnöke, aki 1943 tavaszától minden jelentősebb hadműveleti terv kidolgozásánál jelen volt, és legtöbbször Sztálinnal együtt ő írta alá azokat.
A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása kettő, párhuzamosan vívott hadműveletben gondolkodott. Fontos szerep jutott a német tartalékok lekötését végrehajtó frontoknak is. 1944. november–decemberi magyarországi előrenyomulásával ezen feladatát kellett végrehajtania a 2. és a 3. Ukrán Frontnak is, melyeknek az 1945. január 15. és 20. között a Visztula mentén megindítandó Kelet-Poroszország elleni támadástól kellett elvonniuk a német tartalékokat. Ezen utóbbi hadműveletben Csernyahovszkij hadseregtábornok 3. Belorusz és Rokosszovszkij marsall 2. Belorusz Frontjának el kellett vágnia a német Közép Hadseregcsoportot Kelet-Poroszországtól. A nyugat felé előretörő 3. Belorusz Front erőit Königsberg (ma Kalinyingrád) birtokbavételére utasították, a 2. Belorusz Frontnak pedig dél felől be kellett keríteni Kelet-Poroszországot, majd a Berlin felé törő 1. 195Belorusz Front jobbszárnyát kellett fedeznie. Ennek érdekében Rokosszovszkij marsall frontját megerősítették. Állományába tartozott egyebek mellett az 50., 49., 3., 48., 65. és 70. összfegyvernemi, a 2. csapásmérő hadsereg, az 5. gárda-harckocsihadsereg, az 8. gárda-harckocsihadtest, a 8. gépesített-hadtest, a 3. gárda-lovashadtest és a 4. légi hadsereg. A 3. Belorusz Front a 39., 5., 28., 31. összfegyvernemi, 2. gárda- és 11. gárdahadseregből, az 1. harckocsi- és a 2. gárda-harckocsihadtestből, valamint az 1. légi hadseregből állt.
Ezzel párhuzamosan Zsukov és Konyev marsallok csapatai Lengyelországon keresztül a német A Hadseregcsoport elleni támadásra készültek. Az 1. Belorusz Front a 47., 61., 69. és 33. összfegyvernemi, a 3. és 5. csapásmérő, a 8. gárdahadsereggel, a lengyel 1. hadsereggel, az 1. gárda-harckocsi- és 2. gárda-harckocsihadsereggel, a 9. harckocsi- és 11. harckocsihadtesttel, a 2. gárda-lovas- és a 7. gárda-lovashadtesttel, valamint a 16. légi hadsereggel rendelkezett.
Az 1. Belorusz Front csapatainak három helyen kellett áttörniük a német védelmet. A főcsapást a magnuszewi hídfőből kellett megindítaniuk a német 9. hadsereg ellen, Varsótól délre. A 8. gárda-, 61. összfegyvernemi és 5. csapásmérő hadsereg első napi 30 km-es előretörése után a siker kifejlesztése a két gárda-harckocsihadseregre és a 2. gárda-lovashadtestre hárult. Ezzel egy időben a 61. hadsereg jobbszárnyának északi irányba, Varsó felé kellett támadnia. A 47. összfegyvernemi hadseregre a lengyel 1. hadsereggel, s együttműködésben a 2. Belorusz Front balszárnyával, a német csapatoknak Varsó körüli bekerítése várt. A front harmadik súlypontja a Puławy körzetében kialakított kisebb hídfőben összpontosult. Innen a 69. és a 33. hadseregnek, egyenként egy harckocsihadtesttel megerősítve, egy 13 km széles szakaszon kellett áttörnie a németek védelmét, nyugati irányban előretörve csatlakoznia kellett a szomszédos csoportosításokhoz, majd mindkét szárnyon kisebb bekerítések létrehozása hárult rá.
Az 1. Ukrán Front főképp a sandomierzi hídfőben csoportosította erejét. Konyev marsall a 6., 13., 52., 60., 21. és 59. összfegyvernemi, a 3. és 5. gárdahadsereggel, a 3. gárda-harckocsi- és 4. harckocsihadsereggel, a 4. gárda-harckocsi-, 25. és 31. harckocsihadtesttel, a 7. gárda-gépesítetthadtesttel és az 1. gárda-lovashadtesttel tervezhette meg a támadást. A 13. és 52. összfegyvernemi, valamint az 5. gárdahadsereg – északon a 3. gárdahadsereg, délen a 60. hadsereg szárnytámogatásával – kapta feladatul a német védelem áttörését. Konyev marsall csapatainak meg kellett téveszteniük a szembenálló német 17. hadsereg felderítőit. A 60. hadsereg mögött 400 harckocsi és önjáró löveg életnagyságú makettjét kellett elhelyezniük, azt színlelve, mintha a szovjetek nyugat felé, Krakkó irányában készülnének a főcsapásra. Valójában a front 3. gárda-harckocsi- és 4. harckocsihadseregével – az 1. Belorusz Front balszárnyához csatlakozva – kezdettől fogva északnyugat felé kívánt támadni. Csupán az 5. gárdahadsereg kapta azt a feladatot, hogy a 4. gárda-harckocsi- és a 31. harckocsihadtesttel megerősítve foglalja el, vagy kerülje meg Krakkót, majd nyomuljon tovább az Odera irányába. Az 59. hadsereg a krakkói, a 21. hadsereg pedig a sandomierzi irányban a második lépcsőbe került. A front tartalékában két gyorsan mozgó hadtest maradt.
A német A hadseregcsoport (Harpe vezérezredes) arcvonala Modlintól Kassáig terjedt. Január 1-jén a hadseregcsoport 9. hadserege (1944. szeptember 21-től Smilo Freiherr von Lüttwitz páncélos tábornok) négy gyalog-, három népi-gránátos-, két páncélos- és egy biztosító hadosztállyal, egy záró dandárral és a varsói erőd helyőrségével, a 4. páncéloshadsereg (Fritz-Hubert Gräser páncélos tábornok) hét gyalog-, két páncélos-, két páncélgránátos-hadosztállyal, egy utászdandárral és két különleges hadosztálytörzzsel, a 17. hadsereg (Schulz gyalogsági tábornok) pedig két gyalog- és négy népi-gránátoshadosztállyal rendelkezett. A hadseregcsoport Heinrici-seregcsoportja az 1. páncéloshadsereg (Heinrici vezérezredes) és a magyar 1. hadsereg (László Dezső vezérezredes) három német gyalog-, két hegyi-, három vadász- és az 1. sítalpas-vadászhadosztályból, valamint két magyar gyalog-, két tábori póthadosztályból és egy hegyidandárból állt.
Az OKW és a két érintett német hadseregcsoport törzse egy újabb “Bagratyion” hadműveletre számított, amely a szárnyakon áttörve kerítette volna be a középső német csoportosításokat. A németek ezért erődítési erőfeszítéseik és kevés tartalékuk nagy részét a szárnyakon, Kelet-Poroszországban, és Krakkótól keletre összpontosították. A Közép és az A Hadseregcsoport mindössze 12 és fél páncélos-, illetve páncélgránátos-hadosztályt tartott tartalékban. Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnöke mindent elkövetett, hogy a kudarcba fulladt ardenneki offenzíva után feltöltésre kivont négy SS-páncéloshadosztályt később a berlini irány fedezésére használják fel, azokat az OKW mégis a magyarországi hadszíntérre irányította.
A szovjetek az átcsoportosításokkal az áttörési szakaszokon döntő fölényt alakítottak ki mind élőerő, mind pedig haditechnika vonatkozásában. Zsukov marsall például a magnuszewi hídfőben összpontosította lövészerőinek 50, tüzérségének és páncélosainak pedig 70 százalékát. Ezáltal a szovjetek létszámfölénye tízszeres lett. A nehézharckocsikat és a nehéz önjáró lövegeket a lövészhadosztályok rohamozó zászlóaljai mellé osztották be. A tüzérség arcvonal-kilométerenként 250 löveggel rendelkezett. Az átcsoportosított erők helyét az arcvonalban főként megerődített körletek vették át. Az 1. Belorusz Front arcvonalának csaknem 30 százalékát ezen csapatok tartották.
Mivel az Ardennekben harcoló angolszász szövetségesek többször is kérték a szovjetek segítségét, Sztálin felgyorsította az újabb hadművelet előkészületeit. Január 8-án Antonov hadseregtábornok utasította Konyev marsallt, hogy január 12-én, nyolc nappal a tervezett időpont előtt, indítsa meg a támadást. Megítélésünk szerint a támadás előrehozatalában némi szerepe a Budapest nyugat előterében január elején indított német páncélos-ellencsapásoknak is lehetett, mivel a szovjetek arra számíthattak, hogy a németek siker esetén páncéloscsapatokat csoportosítanak majd át a Varsó–Berlin irányba. A szovjet támadás megváltoztatott időpontja minden bizonnyal kihatott annak német szempontból megrendítő következményeire.
A szovjet frontok ezúttal is eltérő időpontokban indították meg offenzívájukat. Konyev marsall 1. Ukrán Frontja január 12-én indított támadást, a következő napon 196Csernyahovszkij hadseregtábornok 3. Belorusz Frontja is megindult Kelet-Poroszország ellen, az 1. és 2. Belorusz Front erői pedig csak január 14-én kezdték meg feladataik végrehajtását. Ez az időbeni fokozatosság a németek gyenge tartalékait a szárnyakon tartotta, miközben a főcsapást a szovjetek középen mérték.
