A Vörös Hadsereg
A Vörös Hadsereg
A szovjet hadiipart még a háború váratlan kirobbanása sem rendítette meg jelentős mértékben. Amikor 1941. június 22-én megindult a német támadás, a veszélyeztetett körzetekben már megkezdték a gyárak berendezéseinek és szakembereinek keletre költöztetését. Az erre vonatkozó tervek egy részét még békeidőben kidolgozták. Több mint 1500 vállalatot és üzemet szállítottak át a Volga-vidékre, Szibériába, az Ural környékére, Kazahsztánba és Közép-Ázsiába. Becslések szerint körülbelül 10 millió embert evakuáltak, de a lakosság nagy része magától is menekült. A keletre áttelepített gyárak hamarosan megkezdték a termelést. 1941–1942 őszén és telén számtalan új üzemcsarnokot és gyárépületet emeltek, sokszor a településektől és az infrastruktúrától távol. Az áttelepüléssel viszont a gyártósorok közelebb kerültek a bőséges nyersanyag-lelőhelyekhez.
Az üzemek átszállítását követő négy hónapban teljes kapacitással beindult a termelés. A munkások hihetetlenül rossz körülmények közepette napi 12–14 órát dolgoztak. Sokan télen is földbe vájt hajlékokban, sátrakban éltek. Állandó volt az élelmiszerhiány, s ennek következtében sokan a kimerültségtől a munkahelyükön haltak meg. A sors furcsa fintoraként a Németországba hurcolt szovjet polgári munkaerőnek sokszor jobb körülményeket biztosítottak ott, mint saját hazájukban, ahol a Vörös Hadsereg győzelméért kellett dolgozniuk.
A hadigazdaságra való átállás egyetlen esztendő alatt sikerült. Noha beindult a termelés, a terveket először nem sikerült teljesíteni. A repülőgépgyártás területén 1941 decemberében csak 35 százalékra, a harckocsigyártásban pedig a második félévben csak 61,7 százalékra futotta. Az abszolút számok terén ez azt jelentette, hogy a szovjet hadiipar 1941 második felében 6274 harckocsit és 11 ezer 500 repülőgépet, ebből 8200 harci repülőgépet adott a Vörös Hadseregnek. Ez az előállított mennyiség a hatalmas veszteségeket – páldául az 1941. július 9-ig elvesztett 11 ezer 703 harckocsit[!]) – még messze nem fedezte, de a termelési mutatók folyamatosan emelkedtek. Kiválképp így volt ez, miután a szovjet ipar 1942-től néhány megbízható fegyverrendszer-típus (lövészfegyverek, harckocsik, repülőgépek, lövegek stb.) tömegtermelésére állt be, szemben a német hadiipar által kisebb meny-nyiségben előállított számtalan, sokszor csupán kísérleti stádiumban lévő típusváltozattal. A harckocsigyártás központjai a gorkiji autógyár, az Uráli Gépgyár és a cseljabinszki traktorgyár voltak. Ez utóbbit Tankográdnak vagyis „harckocsivárosnak” is hívták. (A főbb 1941–1942-es szovjet fegyvergyártási mutatókat a 8. számú függelék tartalmazza.)
A Vörös Hadsereg a kölcsönbérleti szerződés alapján az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától és Kanadától harckocsikat, repülőgépeket, gépjárműveket, híradástechnikai berendezéseket és egyéb hadianyagokat, valamint ruházatot és élelmiszert is kapott. Csupán 1942-ben mintegy 4000 angolszász harckocsi érkezett, bár ez a mennyiség a szovjetek az évi termelésének mindössze 16 százaléka volt. Az első szovjet kezelőszemélyzetű brit harckocsikat 1942 januárjában vetették harcba. A szovjetek a háború után az angolszász segítséget nem értékelték túl jelentősnek, pedig a kapott tehergépkocsik, terepjáró személygépkocsik és vasúti mozdonyok nélkül szárazföldi csapataik mozgékonysága és utánpótlási rendszere még sokáig nem felelt volna meg a mozgó háború követelményeinek.
A Szovjetunió fegyveres erőinek 80 százalékát a szárazföldi csapatok alkották. Állományukba lövész- harckocsi- és gépesített-, tüzér-, lovas-, és egyéb szakcsapatok tartoztak. A Vörös Hadsereg alapvető hadműveleti–hadászati seregteste a front volt, amely a német hadseregcsoportnál általában valamivel gyengébb erőkkel rendelkezett. Éppen ezért egyes hadászati feladatok végrehajtására a szovjet főparancsnokság frontcsoportokat hozott létre. A frontok állománya nem volt állandó, mindig a kapott feladathoz igazították.
A szovjet hadászati–hadműveleti elvek az ún. „mély hadművelet” elméletén alapultak. Az elmélet kidolgozásában vezető szerepet játszott M. Ny. Tuhacsevszkij marsall (1893-1937), aki maga is áldozatul esett a sztálini tisztogatásoknak. Az elmélet lényege az volt, az ellenség védelmét teljes mélységben, egyidejűleg lefogják, majd a kiválasztott irányban a védelem harcászati mélységének gyors áttörése után a sikert nagy mélységben és a szárnyak irányában kifejlesztik. A siker érdekében a támadó erőket négy lépcsőbe osztották. A „rohamlépcső” harckocsikkal és tüzérséggel megerősített csapásmérő hadseregeinek és lövészhadtesteinek feladata a harcászati mélység áttörése volt. A „sikerkifejlesztő lépcső” gépesített (később harckocsi-) vagy lovashadtest(ek)ből álló gyorscsoportja az áttörés után került bevetésre, amely az ellenség arcvonalán ütött résen keresztül támadva kiszélesítette az áttörést, majd az ellenség hátába került. A „légi lépcsőt”, a légierőt és a légideszantcsapatokat a védelem mélységének lefogására alkalmazták, a „tartaléklépcsőből” pedig a veszteségeket pótolták.
A szovjetek a gyalogsági és harckocsi-támadások zömét elégtelen felderítés után, besulykolt módon hajtották végre. Az elöljárók szinte minden lépést előre meghatároztak. Az alárendelt parancsnokok részletes parancsokat és olyan térképeket kaptak, amelyeken színes vonalak jelölték a támadás irányát és az elérendő célokat. Ez a „parancsközpontú” vezetési felfogás szinte semmi teret sem engedett az egyéni kezdeményezésnek.
A harcfelderítés csak 1942 végére vált általánossá. A megerősített lövészszakaszból vagy -századból álló felderítőosztagok öt–tíz nappal a támadások előtt kerültek bevetésre, így a szerzett adatok a támadás napjára általában elavultak.
Az alapvető szovjet hadműveleti seregtest az összfegyvernemi hadsereg volt. 1941 júliusában a súlyos veszteségek miatt ezek létszámát csökkentették, a beosztott lövészhadtest vezetési szintet pedig átmenetileg megszüntették. A hadseregeket öt–nyolc lövészhadosztályból, egy–három önálló harckocsidandárból, valamint megerősítő tüzér-, műszaki és egyéb szakcsapatokból szervezték meg. Miután 1942 őszétől a szovjet hadigazdaság lehetőségei kibővültek, az összfegyvernemi 117hadseregek 1942–1943-ban ismét két–három lövészhadtestet, egy–egy ágyús, páncéltörő, légvédelmi tüzér- és aknavetőezredet vethettek be. A csapásmérő hadseregek olyan harckocsikkal és tüzérséggel megerősített összfegyvernemi hadseregek voltak, amelyeket a főirányban az ellenség harcászati védelmének áttörésére, és fontosabb hadműveleti feladatok végrehajtására alkalmaztak.
A szárazföldi csapatok több mint 60 százalékát a lövészcsapatok alkották. Ezek alapvető harcászati magasabbegysége a lövészhadosztály volt. 1941–1942-ben átmenetileg önálló lövészdandárokat is szerveztek, de később ezek nagy részét hadosztályokká alakították át. A lövészhadosztályok alapvetően három lövészezredből, egy tüzérezredből, egy páncéltörő tüzérosztályból, egy légvédelmi tüzérosztályból, egy műszaki zászlóaljból, egy híradózászlóaljból, egy kiképző zászlóaljból, valamint biztosító és hadtápalegységekből álltak. A háború során szervezetük számtalan kisebb átszervezésen esett át. (Áttekintő hadrendjüket és fegyverzetüket a 3. számú függelék tartalmazza.)
A szovjet lövészgyalogság harcászatát a háború első felében alapvetően két harcmód jellemezte. A nagy támadó hadműveletek első szakaszában, az ellenség harcászati mélységének áttörésekor a lövészcsapatok az erős tüzérségi előkészítés után általában igen veszteségterhes, arcból indított tömegtámadásokat hajtottak végre, mivel az időtervet tartaniuk kellett. Ha az egyik rohamozó hullám elakadt, a támadást újabb tartalékok bevetésével megismételték. Kisebb méretű vagy kevésbé fontos támadások, illetve helyi összecsapások során a szovjet katonák már jobban kihasználhatták leleményességüket. Ennek egyik mesteri formája az ún. „beszivárgás” volt, amikor kisebb, de jól felszerelt alegységek az éjszaka leple alatt átlopakodtak az ellenséges állások között, és ott befészkelték magukat. Felszámolásuk általában nem volt könnyű. Ez a taktika a németek idegeit jócskán megviselte. Ugyancsak kiválóan harcoltak a szovjet lövészek éjszakai körülmények között, erdőkben és a településekért vívott – például rosztovi, sztálingrádi vagy harkovi – helységharcok során is. Védelmük azonban nyílt, páncélosok számára kedvező terepen nem bizonyult elég szilárdnak. Ezért sokszor beásott, vagy sérült, de működő fegyverzetű harckocsikkal erősítették meg őket. A németek elismerően nyilatkoztak a szovjet lövészkatonák gyors álláskiépítő képességéről.
A szovjet gyalogság 1942-től jelentős mennyiségű PPS 41 géppisztolyt és öntöltő puskát használt, de alapfegyvere mindvégig a cári időkből származó, majd korszerűsített 1891/30 mintájú Moszin-Nagant ismétlőpuska, illetve -karabély maradt. Ezt a fegyvert a szovjet mesterlövészek távcsöves változatban halálos pontossággal használtak. A lövészrajok 1941 júniusában 11, 1942 decemberében kilenc katonát számláltak. A lövészszakasz négy rajában a lövészfegyvereken túl a tűzerő fokozására egy–egy Degtyarjov DP golyószórót és egy–egy 50 mm-es gránátvetőt is rendszeresítettek. A lövészszázadok három lövészszakaszból álltak, amelyeket 1942 nyarától egy gránátvető-szakasz egészített ki. A gyalogság páncéltörő puskái pontosságuk ellenére a német harckocsik és rohamlövegek ellen már 1941-ben is csak oldalról, hátulról, vagy a kémlelőnyílások és figyelőprizmák felől voltak hatásosak, a lövészpáncélosok és felderítő páncélgépkocsik páncélzatát viszont átütötték. A kiválóan célzó szovjet páncéltörőpuska-irányzók a lövegtoronyból sok német harckocsi-parancsnokot lőttek ki, amikor azok páncélosuk harcát a jobb tájékozódás kedvéért nyitott búvónyílásból vezették. A szovjet lövészek ennek ellenére kénytelenek voltak a német páncélosokkal hatásos egyéni kézi páncéltörő fegyverek nélkül, csupán páncélrobbantó kézigránátokkal és gyújtópalackokkal („Molotov-koktélokkal”) felszerelkezve is szembeszállni. A lövészszázadok 50 mm-es gránátvetője – akárcsak német megfelelője – nem vált be. A lövészzászlóaljak 82 mm-es, és a lövészezredek 120 mm-es aknavetői főleg élőerő ellen viszont gyakorlott kezelőszemélyzettel hihetetlenül pontos és pusztító tűzre voltak képesek.
A szovjet hadvezetés felső szintjén általában igen jó képességű katonák tevékenykedtek, nagy részük a német tábornokok elismerését is kivívta. A németek ugyancsak elismerően nyilatkoztak a sok alegység-parancsnokról is. A szovjet tisztikar középső rétege azonban gyenge teljesítményt nyújtott, mert szinte jobban félt elöljáróitól, s saját döntései következményeitől, mint a német csapatoktól. Erre meg is volt minden oka, hiszen a németek gyakran hallgattak le olyan rádióbeszélgetéseket, amelyekben szovjet tiszteket halálbüntetéssel fenyegettek meg, ha késlekedtek egy-egy súlyos veszteségekkel járó, elakadt támadást megismételtetni. A csapatokat az NKVD záróosztagai sokszor erőszakkal űzték előre, és lőttek rájuk, ha haboztak. A szovjet hatóságok csak a sztálingrádi csata idején mintegy 13 ezer 500 saját katonájukat – több mint egy teljes lövészhadosztály állományát – lőtték agyon különböző okokból. A Vörös Hadsereg katonái – a német szövetségi rendszerben szokásostól eltérően – a háború alatt nem mehettek szabadságra. Az arcvonalat csak két módon hagyhatták el: hősi halottként vagy sebesültként. A harci szellem fokozása érdekében a Vörös Hadsereg helytállt alakulatainak – a Szovjetunió honvédelmi népbiztosának 1941. szeptember 18-án kelt 308. számú utasítása értelmében – a „gárda-” nevet adományozhatták. Ez az intézkedés látványos visszatérést jelentett az orosz cári haderő hagyományaihoz.
A szovjet harcvezetést nehezítette, hogy szinte teljesen hiányoztak a páncélozott vezetési pontok, s nagy volt a hiány motorkerékpárokban és rádió adó-vevő készülékekben is. Ha egy írásbeli parancsot kellett valahova eljuttatni, a feladatra sokszor harckocsit kellett alkalmazni. Mivel a hosszadalmas, minden részletre kiterjedő utasításokat és parancsokat rádión szinte lehetetlen volt továbbítani, a páncélosok „futárszolgálatára” számos alkalommal került sor.
A szovjet páncélelhárító képesség a háború kezdeti időszakában nem volt kielégítő. Sok alakulatnak nem volt elegendő páncéltörő ágyúja, s amijük volt, azokat is szétaprózva vetették be. A kevésbé mozgékony, 120 lövegből álló páncéltörő tüzérdandárok nem váltak be. Helyettük hamarosan páncéltörő tüzérezredeket szerveztek, először 68, majd később 16–18 löveggel. Az 1937 mintájú 45 mm-es páncéltörő ágyú 500 méterig 43 mm-es páncélt ütött át. Az 1942-ben rendszeresített azonos űrméretű löveg űrméret alatti lövedéke ekkora távolságon 81 mm-es páncéllemez átütésére volt képes, de a hagyományos páncéltörő gránátjának páncélátütő képessége is 61 mm volt. Nagy hangsúlyt kapott a szovjet páncélelhárításban a harckocsi-veszélyes irányok gyors elaknásítása is. 1942-től páncélvadász-dandárokat is szerveztek, amelyek egy páncéltörő tüzérezredből, két páncéltörőpuskás-zászlóaljból, egy harckocsizászlóaljból (20 T–34, valamint 11 T–40 vagy T–60), egy aknatelepítő utászzászlóaljból, egy aknavetőosztályból és egy géppisztolyos lövészszázadból álltak. 1941 utolsó negyedétől 1943 nyaráig a szovjetek kutyák hátára szerelt, érintőgyújtóval ellátott robbanóanyag-csomagokkal is próbálkoztak. A szerencsétlen ebeket arra szoktatták, hogy élelmüket traktorok vagy harckocsik alatt kapják meg, majd kiéheztetve elindították a német páncélosok felé. Összesen 13, egyenként 500 főből és ugyanennyi állatból álló „páncélvadász” kutyaalakulatot állítottak fel, amelyek a szovjet források szerint 300 német járművet semmisítettek meg. Védekezésül a páncélosokat támogató német gyalogság minden harc közben eléje kerülő kutyát agyonlőtt. A németek először 1943 elején, Harkovnál tapasztalhatták, hogy a szovjet páncélelhárítás is új alapokra helyeződött. A szovjet csapatok 118a védelem egész mélységében páncélelhárító körleteket hoztak létre, melyeket a németek Pakfrontnak hívtak. A körletek általában nyolc 76,2 mm-es és négy 45 mm-es páncéltörő löveget, illetve 50–70 páncéltörő puskát kaptak. A lövészszázadok páncélelhárító támpontjait zászlóaljszinten csomópontokban, az ezredeknél körletekben vonták össze. A szovjet lövészhadosztály ezen kívül utolsó – harmadik – állásának előterében is berendezett egy–két páncélelhárító körletet.
A Vörös Hadsereg rövid életű harckocsihadtesteit 1939 novemberében feloszlatták. 1940 júniusától azonban Sztálin személyes utasítására nyolc új gépesített hadtest (egyenként két harckocsihadosztály, egy gépkocsizó lövészhadosztály és hadtest-közvetlen alakulatok), valamint két önálló harckocsihadosztály szervezése kezdődött meg. (A két hadosztály-típus áttekintő hadrendjét a 4. számú függelék tartalmazza.) Ezt követően 1941. februárjában újabb 21 ilyen gépesített hadtest felállítását rendelték el. Ezek elméletileg egyenként 36 ezer főből, 1031 harckocsiból (ebből 546 T–34 és KV), 268 páncélgépkocsiból, valamint 358 lövegből és aknavetőből álltak volna, de a korszerű harckocsikból (T–34 és KV) még nem volt elegendő. A hadtestek átlagos feltöltöttsége páncélosokból 50 százalék (500 harckocsi) körül mozgott, de volt, ahol ez az érték csupán 6–25 százalék között váltakozott. Jelentős volt a hiány páncéltörő és légvédelmi lövegekből is.
A hatalmas páncélos-veszteségek miatt a SZTAVKA 1941. július 15-én feloszlatta a gépesített hadtesteket. A gépkocsizó lövészhadosztályokból egyszerű lövészhadosztályokat, a harckocsihadosztályokból pedig – kettő kivételével – gyalogságot támogató harckocsidandárokat szerveztek. Ezek általában három (1942-től kettő) harckocsizászlóaljból, egy gépkocsizó lövészzászlóaljból, egy légvédelmi ütegből, valamint ellátó és biztosító alegységekből álltak. 1942-ben kaptak egy páncéltörő ágyús üteget is. (A harckocsidandárok 1941–1942 közötti állományváltozásait az 5. számú függelék tartalmazza.)
Ahogy a harckocsigyártás kellőképpen felfutott, a szovjetek 1942 áprilisában ismét megpróbálkoztak a hadtest-szervezettel, és négy (1–4.) harckocsihadtestet állítottak fel. Ezek az 5603 fős magasabbegységek tüzérségi, felderítő, műszaki és hadtáp-alakulatok nélkül csupán két harckocsidandárból és egy gépkocsizó lövészdandárból álltak. Fegyverzetükbe is csupán 20 KV, 40 T–34 és 40 könnyűharckocsi tartozott. Első bevetésükre az 1942. májusi harkovi ütközetben került sor. Miután ez a szervezet nem vált be, 1942 őszén áttértek egy újabb hadrendre. Ezt követően a harckocsihadtesteket törzsből, NKVD-szakaszból, három harckocsidandárból, egy gépkocsizó lövészdandárból (három gépkocsizó lövészzászlóaljjal, egy tüzérosztállyal, egy aknavetőosztállyal, egy légvédelmi tüzérosztállyal, egy páncéltörőpuskás-századdal, egy géppisztolyos lövészszázaddal, egy felderítő-századdal és hadtáp-alegységekkel), egy felderítő-zászlóaljból (20 páncélgépkocsival), egy sorozatvető-tüzérosztályból, egy műszaki századból és hadtáp-alegységekből szervezték. (A harckocsihadtest fegyverzeti változásait a 6. számú függelék mutatja.)
A szovjetek 1942 őszétől a gépesített hadtesteket is újra felállították, amelyeknek több harckocsija és gépkocsizó lövésze volt, mint a harckocsihadtesteknek! Ezek a hadtestek törzsből, három gépesített dandárból (mint a gépkocsizó lövészdandár, megerősítve egy 39 páncélosból álló harckocsiezreddel), egy harckocsidandárból, egy légvédelmi tüzérezredből, egy páncéltörő tüzérezredből, egy sorozatvető-tüzérosztályból és hadtáp-alakulatokból álltak. (A gépesített hadtest fegyverzeti változásait a 7. számú függelék tartalmazza.)
A szovjet harckocsizó-alakulatok az 1941 nyarán bekövetkezett katasztrófából 1942 októberére tértek magukhoz. Az október 16-án kiadott 0325. számú direktíva megtiltotta a harckocsihadtestek megosztását, és a siker kifejlesztése érdekében összpontosított bevetésüket írta elő. Ezzel szemben az önálló harckocsidandárokat a szovjet hadvezetés mint a gyalogságot közvetlenül támogató harckocsi-alakulatokat szándékozta alkalmazni. Ezek számára elrendelték a roham alatti, menetből való tüzelést. Fő feladatként az ellenséges gyalogság megsemmisítését jelölték meg. A gyalogsággal való szoros együttműködés érdekében a harckocsik 400 méternél távolabbra nem szakadhattak le a lövészalegységektől. Noha az elgondolás helyesnek bizonyult, a szovjet csapatok a súlyos veszteségek miatt ezen utóbbi feladatok végrehajtására alkalmazható harckocsizó-egységekből mindvégig hiányt szenvedtek. Többek között emiatt maradt a háború végéig igen alacsony a harcászati mélységet áttörő harcuk üteme is.
A hadműveleti feladatok végrehajtására is alkalmasnak vélt harckocsihadseregek szervezésére 1942. május-június folyamán kezdődött meg. A vegyes szervezés (két–három harckocsihadtest, valamint lövész-, néha lovashadosztályok és hadsereg-közvetlen alakulatok, közöttük egy önálló harckocsidandár) azonban vezethetetlennek bizonyult, és kudarcot vallott. 1943 januárjától ezért áttértek az egy–két harckocsi- és gépesített hadtestből, valamint megerősítő tüzér- és szakcsapatokból álló egynemű harckocsihadseregek szervezésére.
A Vörös Hadsereg 1941-ben tapasztalható páncélos-technikai minőségi fölénye 1942 tavaszától, a megerősített páncélzattal és hosszú csövű 7,5 cm-es lövegekkel felszerelt német harckocsik és rohamlövegek megjelenésével egyre csökkent. 1942 szeptemberéig a német páncéltörő gránátok az eltalált T–34 harckocsik 46 százalékának ütötték át a páncélzatát, de a sztálingrádi csatában ez az arány már 55 százalékra növekedett. Az egyébként valóban kiváló T–34-nek volt két meglehetősen hátrányos tulajdonsága. A harckocsi tornyának nem volt azzal együtt forgó talapzata, s ez igen megnehezítette a löveg lőszerrel való kiszolgálását. Másrészt a dízel-üzemű motor rendkívül hangos volt, s bevetés előtt mintegy félórányi előmelegítést igényelt. A jellegzetes zajból a szovjet harckocsik várható megjelenéséről a németek általában előre értesültek, s ha volt hozzá kellő erejük, megerősíthették páncélvédelmüket.
A 8,8 cm-es löveggel ellátott Tiger E nehézharckocsik rendszeresítésével már a németek kerültek minőségi fölénybe. A szovjetek emiatt 1942 második felében rákényszerültek, hogy korszerűsítsék harckocsi-típusaikat, vagyis növeljék a T–34 és a KV harckocsik páncélvédettségét és tűzerejét, valamint – például parancsnoki kupola felszerelésével – javítsák a kezelőszemélyzet vizuális lehetőségeit is. A csupán 20 mm-es főfegyverzettel ellátott, és igen gyengén páncélozott T–60 könnyűharckocsit fokozatosan a T–70 váltotta fel. A szovjetek megpróbáltak egyfajta tűzeszközt a német rohamlövegekkel és páncélvadászokkal is szembeállítani. Noha 1942 végén már 26 SZU–76 és 25 SZU–122 önjáró löveget gyártottak le, de nagyobb mennyiségben ezen harcjárműveket csak 1943 júliusától vetették be. A szovjetek is alkalmaztak zsákmányolt német páncélosokat, a hasábkeresztet rajtuk természetesen a vörös csillag váltotta fel. A Pz. III alvázának felhasználásával, SZU–76I típusjellel még egy zárt küzdőterű, 76,2 mm-es löveggel felszerelt rohamlöveget is kialakítottak.
A szovjet harckocsi-magasabbegységek parancsnokai rendszerint nem tudták hosszabb ideig összpontosítva alkalmazni erőiket. A harcvezetés minden szinten hagyott kívánnivalót maga után, de különösen ezred- és zászlóaljszint alatt vált nehézkessé. A szovjet harckocsiszázadokat általában három, egyenként három kocsiból álló szakasz és a századparancsnoki kocsi alkotta. A zászlóaljak két–három századból és parancsnoki harckocsiból szerveződtek. A szovjet harckocsizó 119katonákat is a parancsok betű szerinti szigorú végrehajtásának szellemében képezték ki. A mennyiségi szempontok miatt a kiképzés minősége messze elmaradt a német páncéloscsapatokétól. A Vörös Hadsereg harckocsi-parancsnokainak harcászati ismeretei jóval kevesebb fogalomból álltak, mint a német tisztek ismeretanyaga. A parancskövetés kizárólagosságát tovább erősítette, hogy a híradó-berendezés a szovjet páncélosokban a háború ezen időszakaszában csupán szakaszparancsnoki szinttől felfelé volt. Emiatt a kiadott parancsokat harc közben a megváltozott helyzetnek megfelelően már nem lehetett módosítani. A szakaszparancsnoki harckocsi ezért általában „példát mutatott” a szakasz másik két harckocsijának, amelyek az előzetesen egyeztetett parancs szerint követték. Ha a németek az antennával felszerelt, rádiós – szakasz-, század- vagy zászlóaljparancsnoki – harckocsikat kilőtték, az alegység azonnal vezetés nélkül maradt, s így könnyebb volt megsemmisíteni. Amíg a német páncélosok rádióforgalmazás segítségével egymás között kommunikálhattak, például jelezhették egymásnak az azonosított célokat, a rádió nélküli szovjet harckocsik személyzete a rohamot jelző rakéta felröppenése után jószerével csak a bátorságában és szerencséjében bízhatott. A szovjet harckocsikból meglehetősen rosszul lehetett megfigyelni a külső környezetet. Ráadásul a T–34 négyfőnyi személyzetéből a döntött páncélzat miatt szűk, kétfős toronyban helyet foglaló harckocsi-parancsnoknak harc közben az irányzólövész feladatait is el kellett végezni, és emiatt parancsnoki teendőit és a célkeresést időről időre meg kellett szakítania. Láthatjuk tehát, hogy a szovjet harckocsizók mennyiségi fölényük ellenére milyen jelentős harcászati hátrányban voltak kénytelenek harcolni.
A szovjet hadiipar a harckocsikon és az 1942 végétől előállított önjáró lövegeken kívül csak felderítő páncélgépkocsikat és csekély számban páncélozott motoros szánokat gyártott, páncélozott szállító harcjárműveket azonban nem. A kölcsönbérleti szerződés keretében az angolszászoktól kapott páncélozott szállítójárművek mennyisége kevésnek bizonyult: 1942-ben több mint 22 harckocsi jutott egy ilyen járműre. A harckocsizó és gépesített alakulatok gyalogságát emiatt tehergépkocsikkal szállították. Ezeket főleg az Amerikai Egyesült Államok szállította a Szovjetuniónak.4 A tehergépkocsik azonban ellenséges tűzben, vagy nehéz terepen nem követhették a páncélosokat, a harckocsiknak ezért időről időre be kellett várni a lövészerőket. Ha a gyorsaság létfontosságú volt, a főleg géppisztolyokkal felszerelt lövészgyalogság „deszantként” felkapaszkodott a páncélosokra. Ez viszont a harckocsikat akadályozta a tűzharcban, mert a lövészektől nem tudták elfordítani lövegtornyaikat. A páncélosokra zúduló elhárító tűz ráadásul a szovjet gyalogság soraiban is nagy veszteségeket okozott. A szovjet gépesített hadviselés legnagyobb fogyatékosságai a második világháborúban a páncélosok, illetve a gyalogság, a tüzérség és a légierő nehézkes együttműködése, valamint a lövészpáncélosok hiánya voltak.
4 A szovjet ipar 1941-1945 között 314 ezer 676 tehergépkocsit gyártott, de ezek zöme a terepet nem bírta. Az USA-tól a Szovjetunió 376 ezer 617 darab tehergépkocsit kapott, s ennek nagy része a kiváló terepjáró képességű 2 és fél tonnás US-6 Studebaker típus volt.
A szovjet szárazföldi csapatok tűzerejének gerincét a tüzérség képezte. A lövegeket közvetlen irányzással – szerény eredménnyel – rendszeresen alkalmazták páncélosok ellen is. A lövészhadtestek megerősítő tüzéralakulatain kívül, melyek hadtestenként két–három, 122 és 152 mm-es lövegekkel felszerelt tüzérosztályt jelentettek, 1942-től tüzérhadosztályokat is szerveztek. Ezen seregtestek egy könnyűágyús tüzérdandárból (72 darab 76,2 mm-es löveg), egy tarackos tüzérdandárból (60 darab 122 mm-es tarack), egy nehézágyútarackos tüzérdandárból (36 darab 152 mm-es ágyútarack), és egy aknavető-dandárból (80 darab 120 mm-es aknavető) álltak. A megerősítő páncéltörő tüzérséget főleg ezred-szervezetben alkalmazták. Ezek szervezete igen sokszor változott, de állományukba általában 12–20 darab 45 vagy 76,2 mm-es páncéltörő ágyúl és 20–27 páncéltörő puska tartozott. Az önálló sorozatvető tüzérezredeken és -dandárokon kívül – mintegy 864 vetővel – felállítottak néhány sorozatvető-hadosztályt is. A légvédelmi tüzérhadosztályokat 1942 novemberétől 48 négycsövű Maxim géppuskából, 32 darab 12,7 mm-es nehézgéppuskából és 48 darab 37 mm-es gépágyúból szervezték.
A Vörös Hadsereg a második világháborúban is jelentős mennyiségű lovas-alakulattal rendelkezett. Miután 1941 nyarán a gépesített hadtestek gyorsan megsemmisültek, majd feloszlatásra kerültek, a manőverező erők zömét lovashadosztályok alkották. A szovjetek 1941 végéig 81 lovashadosztályt, ebből három könnyű, ún. hegyi alakulatot szerveztek. 1941 júliusában a szovjet lovashadosztályok törzsből, híradószázadból, három lovasezredből, egy lovagló tüzérosztályból, egy harckocsiszázadból (10 T–40 harckocsival vagy páncélgépkocsival), egy műszaki századból, egy vegyivédelmi századból és hadtáp-alegységekből álltak. Létszámuk 1942 közepén 4619 fő és 4770 ló volt. Három hadosztályból és egyéb megerősítő erőkből lovashadtesteket is szerveztek. 1943 közepére a lovashadosztályok létszáma elérte a 6000 főt, és tűzerejük is növekedett. Hadrendjüket ekkor hadosztálytörzs, híradószázad, felderítőszázad, három lovasezred, egy harckocsiezred (29 T–34 és 16 T–70), egy tüzér-aknavetőezred (nyolc darab 76,2 mm-es löveg és 18 darab 120 mm-es aknavető), légvédelmi géppuskás üteg, műszaki század és hadtáp-alegységek alkották. A lovashadosztályok a gépjárművek számára nehezen járható terepen is alkalmazhatók voltak. Lovon főleg üldözésre vetették be ezeket, de lóról szállva lövészhadosztályként is harcolhattak. A lovasok alapfegyvere az ismétlőkarabély és a géppisztoly volt, de ők a németekkel ellentétben megtartották szablyájukat is.
1941 júniusában a Vörös Hadsereg öt légideszant-hadtesttel rendelkezett. Ezek egyenként három dandárból álltak. A dandárok törzsből, híradószázadból, négy 458 fős ejtőernyős-zászlóaljból, aknavetőszázadból (hat 82 mm-es aknavetővel), légvédelmi géppuskás századból (hat 12,7 mm-es géppuskával) és vegyes tüzérosztályból (hat 76,2 mm-es löveggel és 12 darab 45 mm-es páncéltörő ágyúval) szerveződtek. Minden zászlóaljnak három ejtőernyősszázada volt, s a századok harmadik szakasza 24 háti lángszóróval rendelkező rohamszakasz volt. A légideszant-hadtestek az 1941. nyári harcokban szállító repülőgépek és különleges felszerelés hiányában gyalogságként harcoltak, és jelentős veszteségeket szenvedtek. Ennek ellenére még ezen utóbbi év szeptemberében újabb öt hadtestet állítottak fel. Az új dandárszervezet törzsből, híradószázadból, kerékpáros felderítő-századból, négy 678 fős lövészzászlóaljból, egy tüzérosztályból, egy műszaki századból és egy légvédelmi géppuskás századból állt.
A légideszant-csapatok eredeti elvek szerinti alkalmazására a moszkvai csatában került sor, amikor 1941. december 14–15-én a 214. légideszant-dandár egy zászlóalja, majd 1942. január 2–4-én a 201. légideszant-dandár szintén egy zászlóalja, végül január 18–22-én az utóbbi dandár két másik zászlóalja ugrott ejtőernyővel. A 4. légideszant-hadtest részeinek kudarcba fulladt 1942. februári ejtőernyős bevetéséről már a moszkvai csata tárgyalása során említést 120tettünk. Mivel 1942 nyarán a lövészcsapatokra egyre nagyobb szükség volt, a tíz légideszant-hadtestet – három dandár kivételével – (32–41.) gárda-lövészhadosztállyá szervezték át, s Sztálingrádhoz vezényelték. A SZTAVKA azonban nem mondott le a légideszant-csapatokról, ezért 1942 őszén nyolc új hadtest szervezését rendelte el. A hadi helyzet azonban ismét közbeszólt, s decemberben mindet át kellett alakítani hagyományos gyalogságként alkalmazható 10 gárda-légideszant-hadosztállyá.
A szovjet műszaki csapatok alapvető szervezeti egységei az önálló műszaki-utász és -aknász dandárok, a főparancsnoksági tartalék részét képező műszaki (aknataposó) harckocsiezredek, gépkocsizó pontonos hidászezredek, valamint az önálló műszaki és utászzászlóaljak voltak. Az 1941-es védelmi műveletek idején a hátsóbb hadászati terepszakaszok kiépítésére 10 műszaki hadsereget állítottak fel, de ezeket később feloszlatták. A lángszórós alegységek többségét a vegyivédelmi csapatok keretében vetették be.
A szovjetek légiereje nem volt önálló haderőnem: a szárazföldi haderő és a haditengerészet alárendeltségében tevékenykedett. A repülőcsapatokat 1941-ben a katonai körzetek – háborúban frontok – alárendeltségében repülőhadosztályokba szervezték. Önálló bombázó- és vadászrepülő-hadosztályokból, valamint az összfegyvernemi hadseregek szervezetébe tartozó vegyes repülőhadosztályokból álltak. Ezek a vegyes hadosztályok összesen négy–öt vadászrepülő-, bombázó- és csatarepülő-ezreddel rendelkeztek, amelyeknek szorosan együtt kellett működniük a hadseregekkel. A frontrepülők állományába még további 10 önálló felderítőrepülő-század tartozott. A vadászrepülő-ezredeknek négy században összesen 60 repülőgépe volt. Felszerelésük I–15, I–16, I–153, illetve a korszerűbb JAK–1, MIG–3 és LaGG–3 vadászrepülőgépekkel történt. Légvédelmi feladatokra további 39 vadászrepülő-ezredet jelöltek ki, melyek kezdetben főleg I–16 és I–153 típusú vadászrepülőgépeket használtak. A szovjetek 1941-ben harc közben 5100, egyéb okokból (baleset, stb.) további 4500 vadászrepülőgépet veszítettek. 1942-ben 7000 vadászrepülőgépük semmisült meg, ebből 4400 harci körülmények között.
A bombázórepülő-ezredek öt-öt százada ugyancsak 60-60 repülőgéppel rendelkezett. Ezeket főleg TB–1, TB–3, DB–3, DB–3f és SB típusú repülőgépekkel szerelték fel, de már megjelent állományukban a PE–2 is. Ezen fegyvernem 1941-ben 7200 repülőgépet veszített, ebből 4600-at harc közben. 1942-ben ez az arány módosult, a 2500 elveszített darabból 900 semmisült meg baleset miatt.
A csatarepülő-ezredeket is öt századból és 63 repülőgépből szervezték. A később híressé váló Il–2 első példányaival 1941 májusában a 4. csatarepülő-ezredet szerelték fel. Az ekkor még kis mennyiségben előállított csatarepülőgép-típus kezdetben könnyű célpontot jelentett a német vadászrepülőgépeknek és légvédelmi fegyvereknek. 1941-ben az 1500 leszállított csatarepülőgép közül 600-at, 1942-ben pedig a megkapott 7200-ból 1800-at lőttek le harc közben. Baleset miatt 1941-ben további 500, 1942-ben pedig 800 csatarepülőgép semmisült meg.
1942. május 5-én létrehozták az első légi hadsereget, amelyet három hónapon belül 11 másik követett. A mintegy 200–1000 repülőgépből álló hadseregeken belül egynemű (vadászrepülő-, csatarepülő-, bombázórepülő- stb.) hadosztályokat, majd később hadtesteket szerveztek. Ezen év őszén az Északnyugati Front állományában bevetették az első korszerűsített, kétüléses II–2m3 csatarepülőgépet, amelynek már egy hátrafelé tüzelő géppuskája is volt. A szovjetek 1942-ben rendszeresítették a korszerűbb JAK–7 és LaGG–5 vadászrepülőgépeket, és a TU–2 bombázó-repülőgépet is.
Mivel a szovjet csapatokra jellemző elégtelen rádió-hírrendszer a repülőerőket is sújtotta, és radareszközökkel sem rendelkeztek kellő mennyiségben, a szovjet pilóták légi harcászata a háború első felében meglehetősen kezdetleges volt.
