A Magyar Királyi Honvédség
A Magyar Királyi Honvédség
A haderőfejlesztést célzó egymilliárd pengős beruházási program 1938. március 5-i meghirdetése, illetve a magyar fegyverkezési egyenjogúságot elismerő ugyanazon szeptemberében megtartott bledi konferencia hatására a Magyar Királyi Honvédségben jelentős méretű mennyiségi és minőségi fejlesztés indult meg. Életbe lépett az ún. Huba-hadrend fejlesztési terve, amelynek első fázisa 107 ezer fős béke és 250 ezer fős hadilétszámú, három hadseregre, s kezdetben hét hadtestre tagozott, 21 gyalog-, két gépkocsizó, két lovas-, egy folyamőr- és egy repülődandárból, három hadosztálynyi határbiztosító erőből, valamint a fővezérség- és hadtest-közvetlen alakulatokból álló haderő kiépítését tűzte ki célul. Ezen terv a felvidéki, majd az észak-erdélyi területek visszacsatolásával módosult, s ezáltal a honvédség két újabb hadtesttel és hat gyalogdandárral bővülhetett.
1940-ig, amikor a cél még a honvédségnek a revíziós politika akkori célkitűzéseit figyelembe vevő mennyiségi fejlesztése volt, a hadiipar némi felfejlesztésével sikerült létrehozni a feladat végrehajtásához elegendőnek látszó haderőt. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a honvédség technikai szintje megfelelt a követelményeknek, s a hadvezetés ezzel kapcsolatos elvárásainak. Ezen fejlesztés mindvégig legfeljebb egyes szomszédos országok hasonló, vagy azt meghaladó hadipotenciállal rendelkező fegyveres erőkkel megvívandó harcokra képesítette alakulatait. A katonákat szellemileg is erre készítették fel. A fegyverzetnek, a személyi állomány felszerelésének, ruházatának, szállító járműveinek összeállításánál egy esetleges közép-európai hadszíntér terep- és időjárási viszonyait vették alapul. A honvédség alakulataira – Magyarországnak a német–szovjet háborúba való bekapcsolódásával – 1941. második felétől azonban egyre inkább erejüket jóval meghaladó harci feladatok vártak. Bár további anyagi áldozatokkal – a hadiipar intenzív fejlesztése révén – a honvédség technikai szintje a háborús évek alatt némileg emelkedett, sohasem juthatott el olyan fokra, amely a keleti hadműveletek során adódó feladatok megoldására maradéktalanul alkalmassá tette volna.
A honvédség létfontosságú minőségi fejlesztése az úgy nevezett Huba-hadrend fejlesztési tervének II. és III. fázisában akkor akkor vált esedékessé, illetve indult volna be minél erőteljesebben, amikor legjobban felszerelt és felfegyverzett hadműveleti seregteste, a gyorshadtest Ukrajnában már alkalmazásra került. 1943-ig bezárólag a magyar katonai vezetés a gyalogság nehézfegyvereinek és a tüzérség löveganyagának növelése mellett két páncélos-, egy gépkocsizó gyaloghadosztály és egy légvédelmi tüzérdandárból álló páncéloshadtest felállításával számolt. Az újonnan felállítandó seregtestek felfegyverzése és felszerelése, illetve a már meglevők megerősítése, hiányaik pótlása azonban megoldhatatlan feladatok elé állította a hazai hadigazdaságot. Már az 1941-re megadott hadiipari foglalkoztatás és kapacitás-kihasználás is lényegesen alatta maradt a magyar hadiipar akkor rendelkezésre álló termelőerői által biztosított lehetőségeknek. A megrendelések teljesítésének gyengéje kisebb részben a megfelelő műszaki személyzet és szakmunkások hiánya, nagyobb részben a nyersanyagok biztosítása volt. Az ellátás megoldását egyre inkább csak a belföldi nyersanyagbázisok maximális igénybevétele és a hazai pótanyaggyártás által lehetett elképzelni. A háború alakulása, s a szövetségesi elkötelezettség miatt egyre bizonytalanabb nyersanyag-behozatalra 121építeni nem lehetett. A magyar katonai vezetés azonban Németország, illetve annak közvetítése által lehetségesnek tartotta a szükséges nyersanyagok beszerzését, s a hazai ipar szabad kapacitásának felajánlásával, egyfajta bérmunka által próbálta erre rábírni. Ezen kockázatos lépés méginkább megnövelte az ország gazdasági kiszolgáltatottságát. Németország folyamatosan bővülő gazdasági követeléseinek maximális, az ország és a honvédség ellátását is veszélyeztető teljesítése következtében a magyar gazdaság egyre szorosabb szálakkal kötődött a harmadik birodalomhoz, mely rossz partnernek bizonyult, s vállalt kötelezettségeiről sorozatosan megfeledkezett. A magyar haderőfejlesztést, s hadiipart hátrányosan érintette az 1941. június 6-án megkötött előnytelen német-magyar repülőgépgyártási szerződés is, mely a Messerschmitt Bf 210 romboló és a Messerschmitt Bf 109 F vadászrepülőgépek hazai hadiüzemekben történő gyártására terjedt ki. A németek nemcsak a magyar ipar kapacitására, s az itt gyártott gépekre tartottak igényt, hanem a háború alakulásától függően Messerschmitt gépekkel felszerelt magyar légi kötelékekre is. Lemondták a Junkers Ju 87 zuhanóbombázó és a Henkel He 111 bombázó-repülőgépek szállítását, s a gyártandó új gépekre történő kiképzéshez szükséges iskola- és gyakorló-repülőgépek átadását, nem vállalták a magyar pilóták harckiképzését sem. A szerződésben meghatározott gyártási munkálatok elhúzódtak, a vártnál nagyobb beruházásra került sor, a szükséges gépek, nyersanyagok és félgyártmányok késedelmesen érkeztek, ennélfogva csak 1943 júniusában lehetett átadni az első használható repülőgépeket. A magyar repülőgépipar gyártásra alkalmas típusok hiányában mindaddig csupán a Sólyom 21 típusú közelfelderítő és a Re 2000, magyar nevén Héja vadászrepülőgépek sorozatgyártására szorítkozott.
A magyar hadiipar az 1941. és 1942. években elsősorban a légvédelmi ágyúk és a hozzátartozó műszerek, valamint a gyalogsági fegyverek tekintetében volt képes minőségi eszközöket előállítani. A harckocsigyártás programjának támogatásától, licencek megvásárlásától, valamint gépjárműveknek és vontatóknak a honvédség részére történő átadásától a németek elzárkóztak, ezért csak a hazai gyártás jöhetett számításba. A szárazföldi alakulatok fejlesztésének középpontjába állított harckocsik, gépjárművek és tüzérségi vontatók gyártásánál azonban a motorokhoz szükséges fogaskerekek elkészítése, valamint a páncélgyártáshoz szükséges ötvözőfémek és a gumi hiánya komoly gondokat okozott. Néhány fontosabb páncélozott gépjármű – a Turán közepes, illetve nehézharckocsi, valamint a 10,5 cm-es tarackkal ellátott Zrínyi rohamtarack – esetében pedig technikai, konstrukciós hibák, illetve szintén anyaghiány miatt húzódott el a gyártási folyamat.
A német-szovjet háború kitörése előtt, illetve az első két évében elsősorban a 38 M Toldi könnyűharckocsi, a 40 M Nimród páncélvadász és páncélozott önjáró légvédelmi ágyú, a 38 M 1,5 tonnás Botond terepjáró rajgépkocsi, s a korábban jól bevált szintén 1,5 tonnás Afi tehergépkocsi sorozatgyártását sikerült beindítani. A későbbiek során a hadrend-bővítés és korszerűsítés feladatai mellett a gyorshadtest és a 2. hadsereg anyagainak megsemmisülése következtében viszont a magyar hadiiparnak olyan feladatokkal kellett megküzdenie, melyeknek csupán kapacitása többszörösére növelése esetén tudott volna eleget tenni.
A Magyar Királyi Honvédség 1941. június végi bekapcsolódása a Szovjetunió elleni háborúba – ha a mozgósított alakulatok fegyvernemeit, illetve felszerelését és fegyverzetét tekintjük – hazai szinten cseppet sem tűnt jelképesnek. Az összesen négy hegyi- és hat határvadász-zászlóaljjal rendelkező kárpátaljai helyőrségű 1. hegyi, illetve 8. határvadász-dandáron kívül a német-lengyel háború tapasztalatai alapján 1940-ben felállított gyorshadtestet rövid időn belül immáron második alkalommal vetették be.
A magyar honvédség ezen egyetlen gyors seregteste a fegyverzet és felszerelés mennyiségében és minőségében ugyan elmaradt a német hasonló alakulatoktól, de magyar viszonylatban korszerűnek és jól felszereltnek számított. Személyi állományát 1717 tiszt és 41 ezer 790 főnyi legénység alkotta, gépjármű-állománya 4372 (ebből 1818 polgári) darabból állt, s 7529 lóval (ebből 4951 a polgári életből igénybevettel) rendelkezett 1941. július 2-án. Hadrendjébe tartozott az 1. és a 2. gépkocsizó dandár, melyek egyenként egy–egy felderítő, három–három gépkocsizó lövész-, illetve két–két kerékpáros zászlóaljból, egy–egy 10,5 cm-es könnyű tarackos tüzérosztályból, egy–egy 40 mm-es légvédelmi ágyús ütegből, egy–egy utász-, s híradószázadból, valamint javarészt gépkocsizó ellátó és utánszállító csapattestekből (úgynevezett vonatalakulatokból) álltak. A gyorshadtest szerves részét alkotó lovasdandárok közül csak az 1. lovasdandárt mozgósították, a 2. lovasdandár a Délvidéken maradt. A két huszárezred, egy páncélos-felderítő- és két kerékpáros zászlóalj, két lovas-ágyús üteg, hat 40 mm-es légvédelmi ágyú, egy gépkocsizó utászszázad hadihídanyaggal, egy híradószázad és a többnyire gépkocsizó ellátóegységek tartoztak kötelékébe. A gyorshadtest közvetlen alakulatait, az 1941. július 9-én feloszlatott Kárpát-csoporttól átadottakkal együtt két kerékpáros zászlóalj, egy–egy gépkocsizó közepes tarackos és egy közepes tábori ágyús tüzérosztály, három gépkocsizó légvédelmi tüzérosztály, egy repülőezred, egy–egy motorizált utász- és híradó-zászlóalj, s a zömében szintén motorizált ellátó, utánszállító csapattestek jelentették. A Miklós Béla vezérőrnagy parancsnoksága alatt harcba vetett seregtest tehát rendelkezett a Magyar Királyi Honvédség a teljes harckocsi- és páncélgépkocsi-állományával, összes gépkocsizó gyalogságával, gépvontatású tüzérségének nagy részével, s sereglovassága felével. A hadszíntérre elvonuló alakulatok fegyverzetét és felszerelését a honvédség összes alakulatától egyenlő mértékben elvont anyagból állították össze. Harcászati mozgékonyságát a gépkocsizó lövész-, huszár-, illetve kerékpáros csapattestei voltak hivatottak elősegíteni. Magyar viszonyok közötti korszerűségét leginkább páncélozott járművei, kis- és könnyűharckocsi-századai jelképezték.
Az ukrajnai hadműveletek során a gyorsan mozgó alakulatok egységes vezetése érdekében, német minta által felállított gyorshadtestnél komoly szervezési hibák mutatkoztak. Elméletileg a gépkocsizó dandárok és a lovasdandár egy parancsnokság alá történt összevonása a seregtest-parancsnok számára biztosított némi lehetőséget, hiszen ahol az út- és terepviszonyok a gépjárművek mozgásának nem kedveztek, ott alkalmazhatta a lovasságot. Miután a huszáralakulatok lóállományának kétharmada a polgári életből vonult be, nem bírta a szokatlan igénybevételt, ezért létszáma jelentősen lecsökkent, a fenti lehetőség a gyakorlatban nagyon kevés alkalommal valósult meg. A huszárezredek általában nem tudtak lépést tartani a gépkocsizó alakulatokkal, sűrűn lemaradtak. A lovasdandár tűzereje sem volt kielégítő.
A gépkocsizó dandárok hadrendjét leginkább a kerékpáros zászlóaljak tették korszerűtlenné. Többnyire műúton haladhattak előre, rendszerint megkésve és kimerülten érkeztek meg az összecsapások színhelyére, s a kerékpárok elhasználódott gumijaik miatt hamar tönkrementek. A felderítő zászlóaljakban rendszeresített páncélozott gépjárművek közül a Toldi könnyűharckocsi és a Csaba páncélgépkocsik ugyan elég mozgékonynak bizonyultak, de hatásos páncélvédelmet nem nyújtottak a szovjet páncéltörő fegyverek és harckocsiágyúk ellen. Az olasz gyártmányú Ansaldo kisharckocsik teljesen hasznavehetetlennek bizonyultak. A gépkocsizó, illetve lovasdandárok utánszállító gépjárművei közül – kiváló terepjáró 122képessége miatt – csupán a Botond rajgépkocsi felelt meg a követelményeknek. Egy korabeli, a német technikai szinttől elragadtatott magyar vezérkari jelentésben az alábbi olvasható a gyorshadtest kezdeti harcoktól megviselt gépjárműállományáról:
„… a gyorshadtest sávjában az utak mindenütt tele vannak szórva üzemképtelenné vált, leállt és tehetetlen gépkocsikkal… a gyorshadtest vonatában a legkülönbözőbb típusú, alakú, rakfelületű, és sokszor egész rozoga gépkocsikkal találkozik az ember, melyeket kár volt kiküldeni a hadszíntérre, mert többet vannak javítás alatt, mint üzemben. A szemet ezen felül az is bántja, hogy a behívott tehergépkocsik a legfantasztikusabb feliratokkal mozognak a hadsereg körletben. (Elida créme, Zwack likör, Hattyú szappan, Kohn Mór stb.)”
A harccselekmények során nehézséget okozott a gépkocsizó dandárok tűzerejének elégtelensége is. Összesen hat üteg felett rendelkezhettek, melyekből négyet már a menetek alatt alá kellett rendelniük zászlóaljaiknak.
A gyorshadtest 1941. évi ukrajnai alkalmazása során javarészt üldözési feladatokat kapott, esetenként találkozóharcban vett részt. A csapatok haditapasztalatokban való hiánya elsősorban a felderítés, a harcvezetési tevékenység, s az egyes hadmozdulatok összehangolása terén mutatkozott meg.
A Kárpát-csoport helyébe kerülő megszálló gyalogdandárokat a magyar hadvezetés oly módon állította fel, hogy kötelékükbe valamennyi hadtesttől kerüljenek be alakulatok, így az otthon maradottak nem veszítenek jelentős mértékben harcértékükből. A seregtestek – 1942. február 12-től könnyűhadosztályok – ennélfogva az ország különböző területeiről származó zászlóaljakból szerveződtek. Előfordult az is, hogy egy ezredparancsnoksághoz három teljesen idegen (nem saját) zászlóaljat osztottak be. Egy mozgósított megszálló zászlóaljat 50 százalékos csökkentett állománnyal – nevezetesen puskás-századait 120–120 fővel, géppuskás-századát két szakasszal, szakaszonként három géppuskával, s távbeszélő szakaszát is 80 százalékan – állítottak fel, személyi állományába 21 tiszt és 453 főnyi legénység tartozott. Nagyobb részben idősebb korosztálybeli, vagy nemzetiségi, hiányosan kiképzett legénységgel rendelkeztek. Hadrendjüket a várható őrszolgálati, illetve biztosító feladataikat tekintetbe véve alakították ki. Ezen feladatok ellátásához nem feltétlenül szükséges fegyvernemeket – például a tüzérséget – kezdetben be sem állították kötelékükbe. 1941 novemberétől huszár-csapattestek is kikerültek a megszállt ukrán területre, eleinte félszázadnyi erővel, mivel csupán két huszárszakaszból képeztek egy önálló huszárszázadot.
A keleti hadműveleti területen megszálló feladatokat ellátó öt magyar seregtest személyi állományának feltöltésére 1942. április első felében került sor. A zászlóaljak távbeszélő szakaszainak csökkentett állományát teljes hadiállományúra emelték, s a puskás-századokhoz zászlóaljanként 75–75 román ajkú hadkötelest irányítottak ki a IX. hadtest átképzett nemzetiségi hadköteles állományából. Ezt követően júliusban lezajlottak az első felváltások is, az egyes csapattestek legénységét 50 százalékban póttartalékos (utólag kiképzett) magyar, 30 százalékban román, és 20 százalékban egyéb (főleg ruszin) nemzetiségűvel cserélték fel.
Katonai részvételünk a keleti hadszintér hadműveleteiben 1942 tavaszától növekedett meg jelentős mértékben, amikor magyar politikai és katonai vezetés német követelésre a 207 ezer fős 2. hadsereget a német Dél Hadseregcsoport rendelkezésére bocsátotta. Egy, az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő, gondos válogatással összeállított tábori hadsereg mozgósítására került sor. A hadsereg személyi állományának összeállításánál a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodva a magyar hadvezetést az a cél vezérelte, hogy a 2. hadsereg emberanyaga egyenlően terhelje az ország területét, valamint minél kisebb mértékben érintse a honvédség szempontjából legjobban kiképzett korosztályokat. Ennek megfelelően a hadszíntérre kivonuló sorállomány nem haladhatta meg a honvédség egész sorállományának 20 százalékát, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 30-45 év közötti kevésbé kiképzett póttartalékosokkal egészítették ki. A nemzetiségek – főleg románok és ruszinok – százalékos aránya 20, a munkaszolgálatra kötelezett zsidóké és a baloldali mozgalmakban résztvevőké pedig 1 százalék volt a hadsereg élelmezési létszámában.
A mozgósításra a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki. Mindhárom hadtest csak két könnyű hadosztályát mozgósíthatta hadrendi alakulatainak igénybevétele érdekében, a harmadik hiányzót egy idegen hadtest állományából kapták. Hadtestközvetlen alakulataik közül néhányat szintén nem saját illetékességi területükön állíthattak fel, s mozgósított könnyű hadosztályaik állományába számos, szervezetszerűen oda nem tartozó gyalogezred, zászlóalj, század és üteg is bekerült. A 2. hadsereg hadrendjének kialakításánál azt is figyelembe kellett venni, hogy 1941 novemberétől öt megszálló gyalogdandár került ki a keleti hadszíntérre, s ezen seregtestek kötelékébe is az egyenlő megterhelés elve alapján soroltak be alakulatokat.
Az elvonuló alakulatok személyi állományának összeállításakor a nemzetiségi legénység beosztására gondos előkészületeket követően került sor. Az egyes csapattestek javarészt a kassai VIII. és a kolozsvári IX. hadtestek tekintélyes számú, sebtében átképzett ruszin és román ajkú hadköteleseiből kaptak kiegészítést hadiállományuk elérésére. A nemzetiségi katonák úgynevezett védett alakulatokba (híradó, légi stb.) nem kerülhettek, a gyalogságságnál velük töltötték be a kocsisok, málhásállat- és taligavezetők, szakácsok, mesteremberek, sebesült- és lőszervivők, árkászok és puskás csatárok 30-50 százalékát.
A hadba vonultak túlnyomó többsége mezőgazdasági munkákból élő csekély jövedelmű törpe- és kisbirtokos, továbbá a magát és családját részesművelésből és napszámból fenntartó iskolázatlan fiatalember volt. Javarészt a gyalogsági alakulatok személyi állományát töltötték fel velük. Rajtuk kívül különféle önálló vállalkozású, kis jövedelmű iparosok is számosan kerültek be az elvonuló alakulatokba.
A 2. hadsereg magasabb parancsnokai (hadtest-, hadosztályparancsnokok) a tábornoki karból kerültek ki. Általában annak a seregtestnek élén vonultak el, amelynek békehadrendi parancsnokai voltak. A tisztikar neuralgikus pontjait az első világháborút dicséretesen megjárt, 45-50 év feletti ezred-, illetve zászlóaljparancsnokok jelentették. Sokuk már képtelen volt elviselni a harctéri megpróbáltatásokat, s pár hónap elteltével betegen tért vissza a hátországba. Az úgynevezett alantos tisztek (század- és szakaszparancsnokok) esetében a hivatásos tiszthiány erősen éreztette hatását. A századparancsnoki karban ugyan szép számmal képviseltették magukat Ludovika Akadémiát frissen vagy pár éve végzettek, de voltak ténylegesített, továbbszolgáló-próbaszolgálatos, sőt (kezdetben csak elvétve) tartalékos tisztek is közöttük. A mozgósított hadsereg több mint 7000 főnyi tiszti állományának felét, majd a magas tiszti veszteségek miatt 1942 őszétől több mint felét – ahogy ez más országok hadra kelt hadseregeiben is tapasztalható volt – a tartalékos tisztek alkották. Javarészt a tanítók és kistisztviselők rétegéből kerültek ki. Katonai képzettségük, ha nem is volt néha arányban a beosztásukkal összefüggő feladatokkal, mégis a harcok kritikus pillanataiban nemegyszer jobban helytálltak, mint néhány hivatásos tiszt, s szorosabb kapcsolatban álltak a legénységgel is.
A 2. hadsereggel elvonuló 13 ezer 500 fős könnyűhadosztályok 123két gyalogezredből, egy fogatolt tábori tüzérezredből és a hadosztályközvetlen huszár-, légvédelmi gépágyús-, híradó- és seregvonat-csapattestekből szerveződtek. A hadtestek hadtest-közvetlen csapatait (9500 fő) egy–egy gépvontatású, illetve fogatolt közepes tarackos tüzérosztály, légvédelmi tüzérosztály, híradó-, utász-, és kerékpáros zászlóaljak, gépkocsizó és fogatolt vonatosztály, tüzérmérő, vegyiharc-, gázmentesítő és huszárszázadok, valamint egy huszárüteg képezte. A 12 ezer 500 fős 1. tábori páncéloshadosztály felállítása a gyorshadtest-parancsnokság törzsének és alárendelt alakulatainak igénybevételével történt. Legfőbb alakulatai a 108 Pz. 38 (t) magyar viszonylatban közepes, illetve 22 Pz. IV magyar viszonylatban nehézharckocsival elvonuló 30. harckocsiezred, az 1. gépkocsizó lövészdandár (1942. decemberétől lövészezred), az 51. páncélvadász-zászlóalj, az 1. felderítő zászlóalj, az 1. és az 5. gépvontatású közepes tarackos tüzérosztály, a II. légvédelmi tüzérosztály, az 1. gyors híradó-zászlóalj, az 1. gépkocsizó utászszázad, valamint az 1. gépkocsizó vonatosztály voltak. A 2. hadsereg fontosabb hadseregközvetlen csapattesteinek (45 ezer fő) az 1. repülőcsoport (1942. október 15-től 2. repülődandár), a 101. és a 150. gépvontatású nehéztüzérosztály, a 101. légvédelmi tüzérosztály, az 52. és az 53. híradó-zászlóalj, a 151. utászzászlóalj, illetve a 101., 106. és 108. hadtáp-zászlóaljak számítottak. Ezen kívül 96 – ellátó, szállító, egészségügyi és műszaki – vonatalakulatot és 69 tábori munkásszázadot foglalt még magába a hadseregközvetlen alakulatok állománya.
Míg a 2. hadsereg emberanyagának összeállításánál a leginkább kiképzett korosztályok kímélése volt a cél, fegyverzeti-technikai viszonylatban megpróbálták a lehető legjobban felszerelni a kivonuló alakulatokat. Fegyverzetüket és felszerelésüket a honvédség összes alakulatától egyenlően elvont anyagból és a német haderőtől remélt kiegészítésekre hagyatkozva állították össze. A hátországban rendelkezésre álló teljes fegyvermennyiség csaknem felét megkapta a 2. hadsereg, s az ország gépjármű-állományának is felét mozgósították részére.
A Keitel tábornagy által ígért német hadianyag-kiegészítésekből 1942 júliuságig az alábbiak valósultak meg: 171 darab 5 cm-es 36 M gránátvető, 152 darab 8 cm-es 34 M aknavető, 54 darab 5 cm-es 38 M páncéltörő ágyú, 35 darab 3,7 cm-es 36 M Skoda páncéltörő ágyú, 245 darab 4,7 cm-es 36 M belga páncéltörő ágyú, 12 darab 10,5 cm-es 37 M (Göring) könnyűtarack, 39 darab 10 cm-es 14/19 M lengyel könnyűtarack, 5000 darab 9 mm-es 40 M géppisztoly, 22 darab Pz. IV német közepes harckocsi, 108 darab Pz. 38 (t) Skoda könnyűharckocsi, valamint néhány száz gépjármű, különféle típusokból. Ezeket a fegyvereket a németek részben díjmentesen, a 2. hadsereg harcba vetésének napjáig keletkezett magyar zsákmányrészesedési igények kiegyenlítése címén, részben pedig ártérítés – főleg nyersanyag-rekompenzáció – ellenében bocsátotta a honvédség rendelkezésére. Bár az ígért német fegyverzeti és felszerelési kiegészítések csak részben, s főleg zsákmányanyagok átadása révén realizálódtak, a Honvéd Vezérkar mégis a honvédség akkoriban legjobban felszerelt hadseregét küldte ki a keleti hadműveleti területre.
A keleti hadszíntérre elvonuló hadsereg fegyverzetének megbízhatóságát illetően komoly gondot okoztak a szokatlan ukrajnai, illetve oroszországi viszonyok. A magyar alakulatoknál alkalmazott gyalogsági fegyvereket sok apró, érzékeny alkatrészből szerelték össze. Ezeket a magyar és német gyártmányú fegyvereket, annak ellenére, hogy technikailag megfelelő színvonalon álltak, a nyugat- és közép-európaitól eltérő időjárási viszonyok között általában nem lehetett hatásosan használni.
A puskás- és menetszázadokat átfúrt csövű, első világháborúból származó 31, illetve 35 M Mannlicher puskával szerelték fel. A 7/31 M Schwartzlose géppuskák szintén első világháború előtti tervek alapján készültek. Legfőbb hátrányuk az volt, hogy hütőfolyadékuk hosszabb sorozat után felforrt, ilyenkor gőz képződött, s emiatt könnyen felfedhetőkké váltak. A léghűtéses 31 M állványos és normál golyószórók nagyjából beváltak, bár ha alkatrészeik közé por vagy piszok került, ezeket is nehezen lehetett kezelni. Ahogy a géppuskának, úgy ennek a lőfegyvernek is 1000–1200 méterig terjedt a hatásos lőtávolsága. A 36 M 20 mm-es nehézpuska leginkább a géppuskafészek megsemmisítésére, valamint a könnyűharckocsik ellen volt hatásos. Tűzgyorsasága 15-20 páncél- illetve repeszgránát volt percenként. A közelharc legfontosabb fegyvere, a géppisztoly és a kézigránát kis mennyiségben állt a magyar csapatok rendelkezésére. A 40 M német géppisztollyal csekély számban, és csak a kiszállítás előtti napokban látták el az alakulatokat.
A puskás-századok meredek röppályájú fegyvere az 5 cm-es 39 M magyar és a Németországból szállított szintén 5 cm-es gránátvető volt. Az első vonalban, a fedezékek mögött lévő ellenséges csapatok megsemmisítésére alkalmazták. A 8 cm-es 36 M magyar és 34 M német aknavető a leghatásosabb fegyverek közé tartozott. Támadásban és védelemben egyaránt megfelelt. 4,5 kilogrammos aknagránátja komoly veszteséget okozott a fedezéken kívül gyülekező, támadó vagy visszavonuló ellenségben. Kevés számban állt rendelkezésre, gránátja pedig, ahogy a géppisztolylőszer is, szinte állandóan hiányzott.
A hadműveleti területre való elvonulás idején a hadsereg páncéltörő ágyúi közül csak a németektől kapott 5 cm-es lövegek feleltek meg – feltételesen – a szovjet közepes harckocsikkal szemben. A nehézharckocsikat csak oly módon tudták megsemmisíteni, ha azokat egészen közel, 80-100 méteren belül engedték, és a legsebezhetőbb pontokat (lánctalp, a lövegtorony és az alváz csatlakozása, hátsó páncélzat) célozták meg. Az 5 cm-es páncéltörő ágyúkat a páncélvédelem súlypontján, főleg a könnyebb páncéltörő ágyús szakaszok megerősítésére vetették be. A 3,7 cm-es páncéltörő ágyúk nem jelentettek komoly veszélyt a szovjet harckocsiknak. Létjogosultságukat legfeljebb azzal magyarázhatták, hogy repeszgránátjuk élő célok megsemmisítésére alkalmas volt. Ezeket a páncéltörő eszközöket fogatolva, lovakkal vontatták. Az elsőként elvonuló III. hadtest alakulatait még nem tudták ellátni a 4,7 cm-es belga gyártmányú páncéltörő ágyúkkal. Ezek a páncéltörő lövegek – meglehetősen kevés pótalkatrésszel, lövegirányzékok és mozdonyok nélkül – csak 1942. május közepén kerültek ki a csapatokhoz. Közepes harckocsik megsemmisítésére akarták felhasználni, többnyire eredménytelenül.
A 2. hadsereg tüzérségének lövegállományából a németektől kapott 10,5 cm-es 37 M (Göring) könnyűtarack, az olasz gyártmányú 21 cm-es 39 M nehéztarack, valamint a két magyar konstrukció, a gépvontatású 15 cm-es 31 M közepes tarack, illetve a 10,5 cm-es 31 M messzehordó nehézágyú származott kimondottan az első világháborút követő évekből. Egyértelműen csak ezek a lövegek feleltek meg a háborús követelményeknek.
A 10,5 cm-es 37 M (Göring) könnyűtarackot – bár súlya megközelítette a 2,5 tonnát – többnyire lovakkal vontatták. Mindössze az 1. tábori páncéloshadosztálynál sikerült Hansa Lloyd vontatókat beállítani hozzájuk. Könnyű kezelhetőségével és hatásos lövedékével közepes harckocsik ellen is alkalmazható volt. A viszonylag korszerű, terpesztett talpszáras lövegek lőtávolsága 10 ezer 800 méterig terjedt. A 21 cm-es 39 M olasz gyártmányú nehéztarackok a hadseregközvetlen 101. gépvontatású nehéztüzér-osztály lövegei voltak. A Don menti harcok során nemcsak ellenséges ütegállások, 124erődítmények ellen használták fel, hanem élőerők megsemmisítésére is. Breda gépjárművekkel vontatták. A terpesztett talpszárú, rugózott, a 14 M közepes tarackkal azonos lőszert kilövő 15 cm-es 31 M közepes tarackot kizárólag gépvontatásra konstruálták. 13-15 kilométerre lehetett ellőni vele. Aránylag elenyésző volt a szórása. A hadsereg egyetlen messzehordó lövege a 10,5 cm-es 31 M nehézágyú volt. A hadseregközvetlen 150. gépvontatású nehéztüzér-osztály rendelkezett vele. 20 kilométerig terjedt a lőtávolsága.
A 15 cm-es 14 M és 14/39 M közepes tarackot is viszonylag hatásosan lehetett használni, viszont ennél a lövegnél történt a legtöbb meghibásodás a keleti hadszíntéren. A 39 M azt jelentette, hogy a lőtávolság megnövelése céljából a 15 cm-es 14 M közepes tarackokat csőszájfékkel látták el. Ezzel a cső meghosszabbodott, a töltet lökőereje tovább hatott, és a nagyobb reakcióerő miatt a csőszájfék a hátrasiklást csökkentette. Szerkezeti hibák miatt az utólag felszerelt alkatrészek a használatkor elmozdultak és gyakori csőrobbanást okoztak. A tábori tüzérezredek három ütegébe és a tábori kísérő ütegekbe beállított 8 cm-es 5/8. illetve 18 M tábori ágyuk és a 10 cm-es 14 M könnyű tábori tarackokat mind első világháború előtt tervezték. Miután korszerűsítésüket nem tudták megoldani, már régóta „kihalásra” ítélték ezeket. Ugyanilyen löveg volt a 10 cm-es 14/19 M lengyel tarack is, melyből 1942 áprilisában 39 darabot kapott a hadsereg. A lövegek 2600 kilogrammos menetsúlyukkal azt a súlyhatárt közelítették meg, amely felett a lóvontatás már szóba sem jöhetett. Legnagyobb lőtávolságuk 9000-9500 méterig terjedt.
A 40 mm-es 36 M légvédelmi gépágyú lőszabatossága és tűzgyorsasága megfelelt a háborús követelményeknek, s páncélelhárító fegyverként is nagy hasznát vették. A 8 cm-es 29/38 M légvédelmi ágyút a löveg kifejlesztésének időszakában nem mozgó háborúra, hanem huzamosan helyhez kötött honi légvédelmi célokra tervezték. Ennek ellenére gyakran alkalmazták hatásosan a gyalogság páncélelhárító rendszerében, illetve annak megerősítése céljából. Messzehordó lövegként is jellemezhetjük, hiszen vízszintes lőtávolsága 10 ezer 200 méter, a belső holttere határán a függőleges lőtávolsága 8500 méter volt a megengedett kis szórásterével összefüggő hatástávolsága.
A 2. hadsereg „elit alakulatának” számított 1. tábori páncéloshadosztály részben német, illetve a német hadsereg által zsákmányolt, részben pedig magyar páncélos járművekkel rendelkezett. Harckocsiezredének leghatásosabb páncélosai a német gyártmányú Pz. IV F1 típusú közepes (magyar viszonylatban nehéz) harckocsik voltak. Ezek a német páncéloshadosztályokban is használt harckocsik 7,5 cm-es űrméretű rövid csövű ágyújukkal a második világháború első felében a legnagyobb tűzerejű német páncélosoknak számítottak. A siker reményében csupán a német páncéloscsapatok kiképzésének, harcvezetésének és harcászatának teljes mérvű átvétele, elsajátítása által vehették volna fel a versenyt a T–34 és KV típusú szovjet harckocsikkal. Magyar kézben – elsősorban a tapasztalat hiánya miatt – mindenképpen sokkal gyengébb ellenfeleknek bizonyultak.
A harckocsiszázadok másik, jóval nagyobb számban használt páncélos járművei a csehszlovák eredetű, s a háború elején a Skoda Művekben, német mérnökök felügyelete alatt továbbgyártott Pz. 38 (t) könnyű (magyar viszonylatban közepes) harckocsik voltak. A 3,7 cm-es lövegekkel és 25 mm vastag homlokpáncélzattal konstruált mozgékony, de roppant szűk küzdőtérrel rendelkező harckocsikat legfeljebb a szovjet könnyűharckocsik ellen vetették be. A páncéloshadosztály állományába tartozott 17 Toldi könnyűharckocsi, amelyek bár gyors és mozgékony harckocsik voltak, de gyenge páncélzatuk és fegyverzetük (egy 20 mm-es nehézpuska és egy 8 mm Gebauer-féle géppuska) alkalmatlanná tette őket még kisebb harckocsifeladatok ellátására is. Legfőbb feladatának a felderítést, a gyengébb helyi ellenállások leküzdését tartották.
A harckocsikon kívül az 1. tábori páncéloshadosztály még 14 darab 39 M Csaba felderítő páncélgépkocsival és 19 darab 4 cm-es légvédelmi gépágyúval felszerelt 40 M Nimród páncélvadásszal is rendelkezett. A 39 M Csaba felderítő páncélgépkocsikat (egy–egy 20 mm-es 36 M nehézpuskával, 8 mm-es 34/37A M géppuskával és 31 M 8 mm-es golyószóróval) felderítő feladatok ellátására alkalmazták. Rádiós parancsnoki változatban is jelen voltak a magyar páncéloshadosztály állományában. A mozgékony Nimród páncélvadászok 4 cm-es 36 M gépágyúi – 120 lövés/perces tűzgyorsaságuknak köszönhetően is – nyílt, vagy gyengén páncélozott célok és élőerő ellen hatásos fegyvernek bizonyultak. Magas felépítményük azonban hamar magukra vonta az ellenséges páncéltörő ágyúk tüzét, s a szovjet közepes, illetve nehézharckocsik páncélzatának átütésére páncélgránátjuk már alkalmatlan volt. Mint önjáró páncélozott légvédelmi gépágyú, sokkal hatékonyabbnak bizonyult, s mint ilyen eszköz, időben megelőzte a németek hasonló konstrukcióit is.
A jelképes méretű repülőcsoport 1. távolfelderítő osztályát négy Heinkel He 111 és 12 Heinkel He 46 repülőgép alkotta Az 1. vadászrepülő-osztály 22 olasz és magyar gyártmányú Héja típusú repülőgéppel, 4. bombázórepülő-osztálya pedig 14 jócskán elavult Caproni Ca 135 repülőgéppel települt ki a hadműveleti területre. Az 1/3. kiértékelő század, valamint az 1. szállítószázad állományába Ju 86, Fw 58, Ca 101 szállító-, valamint Bü 131, Ar 96 és Fi 156 típusú futárgépekkel rendelkezett. A repülő alosztályok fegyverzetéhez tartoztak még a légvédelmi gépágyús szakaszok, összesen 10 darab 4 cm-es 36 M löveggel.
A csapatok a német haderőben is használatos, azonos űrméretű fegyverek alapfelszerelését (lőszer stb.) kezdetben saját anyagból biztosították. A hadszíntéren eltöltött néhány hét után azonban – az élelmezéshez hasonlóan – a németeknek kellett gondoskodniuk a teljes utánpótlásról. A többi fegyver lőszerellátása kizárólag a magyar utánszállításra tartozott.
A 2. hadsereggel elvonult alakulatok hírösszeköttetése egyrészt vezetékes, másrészt rádió-összeköttetésen alapult. A vezetékes mód nem vált be, hiszen a tüzérség és a harckocsik hamar szétszaggatták a kábeleket. Többnyire a rádió-összeköttetést alkalmazták a csapatok. A századok a szakaszokkal R–1, a zászlóaljak a századokkal R–2, az ezredparancsnokságokkal pedig R–3 készüléken keresztül tartották a kapcsolatot. A legjobban az R–3 készülékek váltak be. Híradós (rádiós) gépjárművek kis számban álltak rendelkezésére a hadseregnek. Az ezredparancsnokságokra beosztott rádiósok, R–6 készülékükkel védelemben még könnyen tarthatták fenn a más alosztályokkal való kapcsolatot, az előrenyomulás alatt ugyanezen készülékek viszont már nem tudtak alkalmazkodni a nagy távolságokhoz. A híradó-zászlóaljak R–7 és R–8 típusú készülékekkel felszerelt szabvány gépjárműveik hasonló tulajdonságokkal rendelkeztek.
A magyar csapatokat nagy nehézség elé állította ellátórészlegeinek elmaradottsága és állandó utánszállítási problémái. A honvédség sok mozgósítást és az 1941 őszi keleti hadszíntéri hadműveleteket megjárt, valamint a szükséges békekiképzési gyakorlatokon részt vett gépjármű-állományának nagy része 1942 elejére használhatatlan állapotba került. A hat harckészültségi gyakorlaton és részleges mozgósításon az ország gépjárműállományának 85 százaléka vett részt. Az utánszállításnál nélkülözhetetlen gépjárműfajtából, a tehergépkocsiból ugyan 5907 volt a honvédség tulajdonában, azonban hozzávetőlegesen csak 2000-et lehetett igénybe venni. Kerékpárban, illetve motorkerékpárban nem volt hiány, de ezeknek az elsősorban polgári használatra gyártott járműveknek igen 125gyenge volt az ellenállóképessége. A személygépkocsi-hiányt csak a közúti forgalomból kivont polgári gépjárművekkel tudták pótolni. Ennélfogva számítani lehetett arra, hogy motorjaik, illetve gumiabroncsaik nem fogják sokáig bírni az állandó igénybevételt. Egyéb gépjárművel – például nehéz lánctalpas vontatóval, tartály- és híradó-gépkocsikkal – egyáltalán nem, vagy csak minimális mennyiségben rendelkezett a honvédség. A magyar hadvezetés a békeévekben zömmel német és olasz vonalról szerezte be honvédségi gépjármű-szükségletét. A háborús viszonyok miatt azonban ezeket a beszerzéseket korlátozni kellett, mivel a gépjárműárakat a gyártók felemelték és nyersanyag-kompenzációt is kértek.
Az 1942. januári és márciusi tárgyalásokon a magyar katonai vezetők több ízben hívták fel a német tárgyaló fél figyelmét a magyar hadsereg megoldatlan utánszállítási problémáira. Nevezetesen arra, hogy „a csapatvonatok fogatolt járművekből állnak, gépkocsik sem ütközet-, sem az eleségvonatban nincsenek. Ezért a csapatvonatok legfeljebb 10–15 km távolságról vételeznek fel.” Megemlítették azt is, hogy a 60–70 tehergépkocsival, de főleg fogatolt járművekkel rendelkező könnyű hadosztályok vonatoszlopai sem tudnak 40–80 km távolságnál messzebbre szállítani. A németek mind ezt tudomásul vették és ígéretüket adták, „hogy igyekeznek majd a hadsereg részére bizonyos számú tehergépkocsit a csapatvonatok számára szerezni.”
Az ígért gépjármű-szállítások igen vontatottan és csak kis részben valósultak meg. A rendkívül szükséges háromtonnás tehergépkocsik közül az ígért 1200 Klöckner-Humboldt-Deutz típusból 50 darabot, a szintén ígért 400 Opel-Blitz típusból 100 darabot szállítottak le 1942 májusáig. Ezeken kívül a hadihíd-oszlopok gépjárműállományát 58 darab 4,5 tonnás Büssing tehergépkocsi gyarapította, melyek május és június hónapokban érkeztek meg Németországból. A cseh haderő lefoglalt gépjármű-készletéből a hadműveleti területen közel 100 Prága RV. 2 tonnás tehergépkocsi került át a 2. hadsereg birtokában, a Daimler-Benz-féle háromtonnás tehergépkocsikból pedig csak a hadsereg elvonulása után kapott a honvédség. A 2. hadsereg tehergépkocsi-állományát ennélfogva javarészt az országos készletből (3 tonnás Köln-Ford, Ford-Marmon, Rába Krupp, Rába Super és 1,5 tonnás Botond, Rába Afi, MÁVAG-Mercedes tehergépkocsik stb.), valamint kis részben cseh (kettő- és háromtonnás Skoda Diesel tehergépkocsik) és lengyel (Polski Fiat, Ursus tehergépkocsik) átadott, illetve átkerült zsákmányanyagból igyekeztek kiegészíteni. Személygépkocsi-állománya rendkívül sokféle típusból tevődött össze, motorkerékpárjai zömét pedig a Méray-Puch, a Zündapp, illetve a németektől kapott R–75 típusú BMW oldalkocsis példányok képezték. Valamennyi gépjárműnél leginkább a terepjáró képesség tekintetében mutatkoztak hiányosságok.
A 2. hadsereg alakulatai rendkívül szerény gépjármű-állománnyal kerültek ki a keleti hadszíntérre. Vonatlépcsőiknek zöme csak fogatolt járművekkel rendelkezett. A magyar hadvezetés az 1. tábori páncéloshadosztályt igyekezett legjobban ellátni gépjárművekkel. A németektől kapott példányok felett szinte kizárólag e seregtest rendelkezett. Elvonulását is inkább késleltették, hogy alakulataihoz a szükséges és igényelt gépjárművek hiánytalanul megérkezzenek. A páncélosseregtest végül 453 motorkerékpárral, 325 személygépkocsival, 1491 tehergépkocsival és 106 különleges gépkocsival, illetve vontatóval vonult ki a hadműveleti területre. Ez az állomány – bár magyar viszonylatban tekintélyes volt – mind minőségben, mind mennyiségben elmaradt egy átlagos német páncéloshadosztály gépjármű-állományától.
A gyalogezredekbe nem állítottak be gépjárművet. 20 fogatolt, hat tartalékjárművel, 26 taligával, és 40 kerékpárral kellett megoldaniuk az utánszállítást. A nagy távolságok, a rossz útviszonyok és az időjárás szinte lehetetlenné tették, hogy a lovakkal vontatott, kis teherbírású szekerek megfelelően ellássák az előrenyomuló csapatokat. Egy szekér hasznos terhe mindössze 300–400 kg volt. Az utánszállítás súlya a második világháborúban részt vett korszerű haderőkben ezredeknél nagyobb alakulatok esetében már a gépkocsi-oszlopokon nyugodott. A fogatolt oszlopok csak kisegítésre, helyi szállításokra jöhettek tekintetbe. A 2. hadsereg könnyűhadosztályait is ellátták már gépjárművekkel, de az előírások szerint még összesen 470 fogat is tartozott szervezetébe. 70 tehergépkocsija, 22 motorkerékpárja, 55 személygépkocsija és 17 egyéb gépkocsija még nem volt elegendő ahhoz, hogy fogatolt járműveket már ne kelljen beállítani anyagszállításra. Ellátóoszlopokat ennélfogva nem is kaptak, s ellentétben a német ellátási rendszerrel, csak a hadtestek hadrendjében sikerült beállítani ilyeneket.
A hadtestek, hadseregközvetlen alakulatok és főleg az 1. tábori páncéloshadosztály gépjármű-állományát, bár a sok száz igénybe vett polgári gépjárművel magyar viszonylatban jelentősen felduzzasztották, korszerű mértékkel mérve így is kevés szállítóeszköz-mennyiség felett rendelkeztek. Különösen a leginkább igénybe vett hadseregközvetlen vonatcsoport ellátottsága mutatkozott igen szerénynek, mivel a hadműveleti területre való elvonulásakor két tehergépkocsi-oszlop (egyenként 50 tonna) és három üzemanyag-oszlop tartozott csak állományába.
Arról nincs tudomásunk, hogy a 2. hadsereg 655 motorkerékpárjából, 1515 személygépkocsijából, 2911 tehergépkocsijából és 567 egyéb (például vontató) gépjárművéből mennyi tartozott polgári, és mennyi honvédségi tulajdonba. Az azonban ismeretes, hogy a 2. hadsereg motorkerékpárból és tehergépkocsiból a honvédségi készlet háromnegyedét, személygépkocsiból és egyéb gépkocsiból pedig a felét vitte ki magával a hadműveleti területre.
A hadsereggel kivonuló gépjárművek rendkívül sokféle típusban álltak rendelkezésre annak ellenére, hogy beválogatásuknál arra törekedtek, lehetőleg német gyártmányúakat vigyenek ki a szükségessé váló alkatrészek beszerzése érdekében. Sok esetben ennélfogva a hadműveleti területen már szinte lehetetlenné vált a meghibásodott alkatrészek tartalék alkatrésszel való pótlása. A csapatok gyakran egész kis hibával kénytelenek voltak leadni a gépjárműveiket az alkatrész- és javítóanyag-hiányokkal küszködő szerelő oszlopoknak, rosszabb esetben pedig a hátországba kellett visszaküldeni azokat. A hátországba szállított gépjárművek közül csak kevés tért vissza megjavítottan, pótlást pedig e téren nem kapott a hadsereg. A gépjárművek gyakori kiesésének legfőbb okát mégis a rossz útviszonyokban és a nagy távolságokra történő igénybevételek gyakoriságában kell keresni. Használatukat nagymértékben korlátozta az állandó üzemanyaghiány is. „A hadsereg-parancsnokságnak úgyszólván literenként kellett minden egyes igénylést elbírálni, és a fontosság sorrendje szerint kielégíteni. Az egész utánszállítás és a nagy anyagokbani ellátás az állandó üzemanyag-krízis miatt mindvégig válságban volt.” – olvasható a hadsereg főszállásmesteri osztályának egy 1942. augusztus 31-i összeállításában.
A különböző gépjárművek közül legkevésbé a vontató gépjárművek álltak a hadsereg rendelkezésére. Különösen az 1. tábori páncéloshadosztály harckocsijainak vontatása állította megoldhatatlan feladat elé a magyar hadvezetést. A Pz. 38 (t) könnyűharckocsik vontatását végül a Toldi könnyűharckocsikra méretezett Stalinec vontatókkal oldották meg. Ezek a vontatók csak igen lassú, 6-8 km/óra sebességű szállításra voltak alkalmasak. A Pz. IV F1 közepes harckocsik vontatására a magyar hadvezetés egyáltalán nem talált megoldást, német segítségben bízott. A hadsereg vontató gépjárművei 126közül a legnagyobb mennyiségben az 1,5 tonnás Botond terepjáró gépkocsi állt rendelkezésre. 657 darab került ki a 2. hadsereggel. Ezeket csak szükségből használták vontatásra, máskülönben a gépkocsizó lövészalosztályok rajgépkocsijai voltak. Miután páncélzattal nem rendelkeztek, a századok az ellenséges tűz alatt, a terepen nem tudták kielégítő módon támogatni a harckocsikat. A közismert gépjármű nagy mennyiségben való alkalmazásának magyarázatára szolgált, hogy a gyorshadtest 1941. őszi tevékenységét értékelő vezérkari jelentések egyöntetűen állapították meg: a gépjárművek közül egyedül a Botond bírta jól a nagy igénybevételt. A 2. hadseregben az 5 cm-es német páncéltörő ágyúkat és kismértékben a közepes tarackokat vontatták velük, de megtalálhatók voltak a tüzérmérő századok és a különböző vonatoszlopok állományában is.
A könnyebb légvédelmi gépágyúk vontatását a 2,5 tonnás Ford-Marmon típusú tehergépkocsival, a nehezebb légvédelmi ágyúkét – megfelelő hiányában – a Hofherr Schrantz gyártmányú KV–40 és KV–50 közepes vontatótraktorral oldották meg. Az utóbbi – hangossága miatt „hazaárulónak” becézték – igen kényelmetlen jármű volt, de nem ismert akadályt, úton akár 40-50 km-es sebességgel is haladt, s csőrlője által nem egyszer segített a bajba jutott harckocsikon.
Míg a 10,5 cm-es (Göring) 37 M könnyűtarackokat a német Hansa Lloyd féllánctalpas vonatókkal, addig a 21 cm-es nehéztarackokat és a 15 cm-es 31 M közepes tarackokat olasz eredetű Bredákkal és Pavesikkel vontatták. A hadszíntérre legelőször elvonuló III. hadtestbeli III. gépvontatású közepes tüzérosztálynak még sikerült a megbízhatatlan és kis sebességű Pavesi vontatókat 16 Breda típusúra cserélni. A hadsereg többi alakulatánál azonban jobb híján ezeket is be kellett állítani.
A 2. hadsereg tüzéralakulatainak zöme fogatolt volt. A könnyűhadosztályok tüzérezredei például egyáltalán nem rendelkeztek vontatókkal. Könnyű- és közepes tarackjaikat szétszerelt állapotban szállították. Hat lóval a csőrészt, szintén hattal a lövegtalp részét. Kerékpárral, illetve az aknavetőkhöz, nehézpuskákhoz és gránátvetőkhöz szükséges taligákkal jól ellátták a 2. hadsereget. Ezek a szállítóeszközök azonban rövid időn belül tönkrementek a hosszú menetek alatt.
A 2. hadsereg utánszállításában, valamint tüzérsége és nehézfegyverzete vontatásában is szerepet vállaló közel 70 ezres lóállománya három helyről származott, illetve válogatták össze. A legnagyobb létszámot a mozgósításkor bevonultatott polgári lovak és fogatok tették ki, melyek minősítése előzetes lószemlék alapján történt. A tulajdonosok általában a leggyengébb lovaikat, s fogataikat igyekeztek bevonultatni. A lóállományban akadtak úgynevezett vállalkozó lovak is, melyek felvásárolt és a csapatoknál idomított lovak voltak, de azokat tartásra a gazdáknak adták ki. A tulajdonos gazdák – az 5 év utáni végleges megvásárlásuk érdekében – kötelesek voltak megfelelő állapotban tartani őket. A lóállomány kétségkívül legértékesebb részét a tényleges (kincstári) állomány képezte, mely részben állami ménesekből, csikótelepekről, részben bizottságok általi felvásárlásokból származott, s idomításuk a csapatoknál történt.
A 2. hadsereg fegyverzete és felszerelése az 1942. nyári, kora őszi Don menti hídfőcsatákat követően pótlásokra, kiegészítésekre szorult. Ezen égetően sürgős feladat megoldását a magyar hadvezetés – a honvédség viszonylag korszerű fegyverzetének és felszerelési cikkeinek megóvása érdekében – többnyire a németek vállán hagyta. Tartotta magát a német hadvezetéssel kötött megállapodáshoz, s ennélfogva ráhárította a 2. hadsereg fegyverzeti és felszerelési hiányainak kiegyenlítését. Mindössze a speciálisan magyar felszerelési cikkek kiszállítására hajlott. A 2. hadsereg-parancsnokság két utászszázad (110. és 112.), az első világháborút dicséretesen megjárt 30,5 cm-es 11. és 16. M nehézmozsár-ütegek (151-154.), s további tábori munkásszázadok kiküldésére kapott csupán ígéretet. A fent említett alakulatok december folyamán meg is érkeztek a doni arcvonal mögé.
A felváltások, hazatelepülések, illetve egyes repülőgép-típusok teljes elhasználódása következtében 1942 őszére és telére az 1. repülőcsoport – 1942. október 15-étől az új elnevezés szerint 2. repülődandár – hadrendje is módosult. Gépeinek elhasználódása következtében először a 3/2. közelfelderítő-század, majd – egy átképzésre váró raj kivételével – hamarosan a 4/1. bombázórepülő-század települt a hátországba. Utóbbi század a négy hónap alatt erőn felül teljesített. Egy nem hivatalos adat szerint 80 bevetéssel 282 bombázó feladatot hajtott végre. Hat üzemképes Caproni Ca 135 típusú repülőgépe térhetett haza november 10-én. A 2. hadsereg egyetlen repülőkötelékének október és november folyamán meg kellett válnia az 1/1. vadászrepülő-századának egy részétől is, miután azt Messerschmidt Bf 109 F típusú repülőgépekre képezték át. Az utóbbi típusból 12 darabot kapott a század, s ezt követően a német 52. vadászrepülő-ezrednek rendelték alá. Alkalmazási területe ennél fogva rendkívüli módon kibővült, egészen Sztálingrád körzetéig bezárólag számíthattak bevetésre. A 2. repülődandár kötelékében végrehajtott egyetlen felváltásra 1942. decemberében került sor. Az 5/I. vadászrepülő-osztály parancsnokságnak, illetve az 5/2. vadászrepülő-századnak az 1. vadászrepülőosztály-parancsnokságot, s a 2/1. vadászrepülő-századot kellett december 15-ig felváltania. A felváltás időpontja elhúzódott, s a december végén kiérkező vadászrepülő-század személyzetére Ilovszkojén átképzési feladatok vártak.
A németek csak kis részben váltották be a magyar hadsereggel szemben vállalt kötelezettségeiket. Javarészt a hadseregük elavult, kevésbé használatos fegyvereit, valamint a nem karbantartott francia, belga zsákmányfegyvereket kapta meg a 2. hadsereg 1942 őszén, illetve telén. A németek által kiutalt fegyverek jócskán megkésve érkeztek meg a doni arcvonalra. Java részük kiszállítására a bekövetkezett szovjet támadás miatt már nem is került sor. A 8,1 cm-es német gyártmányú aknavetőből 1943 januárjáig 37 darabot kapott a magyar hadsereg. November folyamán gyalogezredenként még nyolc holland eredetű, hasonló űrméretű aknavetőt helyeztek kilátásba. Kiszállításuk, ahogy az ígért 7,5 cm-es páncéltörő ágyúké is, az 1943. januári események miatt azonban elmaradt. A több ízben megígért 160 darab 7,5 cm-es 97/38 M páncéltörő ágyúból végül is mindössze négy darab érkezett meg december 25-én a hadsereghez. Rajtuk kívül 38 darab 45 mm-es szovjet, illetve 77 darab 5 cm-es német páncéltörő ágyú, valamint közel 30 darab 10,5 cm-es 40 M Nebelwerfer sorozatvető kiszállítása jelentette a német ígéretek részleges és csekély betartását. Az utóbbi fegyverek egy tervezett hadseregközvetlen sorozatvető-ezred anyagát képezték. Az alakulat személyi állományát a gyalogezred kísérő könnyűágyús ütegeinek személyzete jelentette. A kijelölt állomány átképzése 1943. január első hetében kezdődött meg a hadsereg arcvonala mögötti Bugyennij helységben. A 30. harckocsiezred október folyamán kapott újabb harckocsikat. Hiányai pótlására előbb hat hosszú csövű Pz. IV F2 típusú harckocsit szállítottak ki részére, majd 10 Pz. III M harckocsi került állományába. Az utóbbi 5 cm űrméretű, hosszú csövű löveggel felszerelt és 70 mm-es homlokpáncélzatú közepes harckocsik német személyzettel érkeztek meg a 2. hadsereg hadműveleti területére, s csak harctéri alkalmazásra utalták át ezeket az 1. tábori páncéloshadosztályhoz. Hasonló feltételekkel engedtek át 1942 végén a németek 10 StuG. III rohamlöveget (7,5 cm-es rövid csövű löveggel) és öt Marder II páncélvadászt.
127A 2. hadsereg-parancsnokság géppisztoly- és puskaigénylése nem járt sikerrel. A Vezérkar főnöke: I. osztály „igényeljen erre a célra zsákmányolt orosz fegyvereket” megjegyzéssel zárkózott el a kérés teljesítésétől. Gyalogsági lőfegyverek tekintetében végül is 300 darab 31 M golyószóróval, 80 darab 7/31 M géppuskával, 40 darab 20 mm-es 36 M nehézpuskával, 66 német Maxim könnyűgéppuskával és 63 Mauser lőszerre szerkesztett zsákmány-golyószóróval látták el a magyar csapatokat. E fenti hadianyag német és magyar vonalról történt kiszállítása november végére fejeződött be. A hadsereg részesült a szovjetektől zsákmányolt fegyverkészletből is, nevezetesen 80 golyószórót, 50 géppuskát, 75 nehézpuskát, 30 gránátvetőt, 15 aknavetőt és 39 különböző méretű löveget utaltak ki részére. Ezen felsorolt fegyverzeti kiegészítésekkel általában 80-85 százalékban sikerült anyagilag feltölteni a 2. hadsereg alakulatait. A szovjet hídfők előtt védekező könnyű hadosztályokat jobban, a többieket kevésbé.
A 2. hadsereg fegyverzete és felszerelése természetesen mind mennyiségben, mind minőségben elmaradt a német és a szovjet csapatokétól, hiszen a honvédség alakulatait nem a katonai nagyhatalmak háborújában való részvételre készítették fel. A magyar könnyű hadosztályok a három gyalog- (lövész-, gránátos-) ezreddel rendelkező német és szovjet hasonló seregtestekhez képest legfőképpen a páncélelhárításban, a kézifegyverek (géppisztoly), valamint a gyalogsági nehézfegyverek (aknavető) számában és minőségében mutatkoztak gyengébbeknek. A német és szovjet páncélos- és harckocsizó seregtestek a magyar 1. tábori páncéloshadosztállyal összevetve mind harckocsijaik, mind tüzérségi lövegeik tekintetében nagyobb harcértéket képviseltek, bár a német hadvezetés saját csapatait a háborús veszteségek miatt egyre kevésbé tudta már kellőképpen felszerelni.
A különféle haditapasztalati jelentések arra engednek következtetni, hogy a 2. hadsereg alakulatainak kezdeti harcaiban nem is a fegyverzeti és felszerelésbeli elégtelenségek, hanem a kiképzési fogyatékosságok és a haditapasztalatokban való hiányosságok mutatkoztak meg elsősorban. A különböző fegyvernemi alakulatok nem tudtak kellőképpen együttműködni, szembetűnő volt összeszokottságuk hiánya. A támadás alatt a gyalogság és a tüzérség csak ritkán találta meg az összhangot, mivel a tüzérség felzárkózását végig hátráltatta a felázott, nedves talaj. A gyalogzászlóaljak erős ellenállásba ütközve gyakran nem vártak arra, hogy szervezetten, kellő tűztámogatás mellett induljanak újból támadásra, hanem mindennemű támogatás nélkül próbáltak meg előretörni. Vállalkozásaik súlyos veszteségekbe kerültek. A legénység nem használta ki a terep adottságait, tömörült, ahelyett, hogy laza alakzatban maradt volna. A megállások alatt nem ásták be magukat a csapatok, s gyakoriak voltak a pánikjelenségek is. Az összeköttetés és a híradás, mihelyt a csapat menetét megkezdte, csődöt mondott. A kötelékek ugyanis kizárólag technikai eszközökre (távbeszélő, rádió) alapozták összeköttetéseiket, futárokat ritkán alkalmaztak.
A jelentős veszteségekkel járó Don menti hídfőcsaták súlyos tanulsága volt, hogy a harcedzett szovjet csapatok hajtották végre mindazt, ami a magyar honvédség harcászati szabályzatában is Védelem, illetve Folyamvédelem címszó alatt szerepelt. Nevezetesen azt, hogy védelemben sem szabad passzívnak maradni, hanem kisebb, jól előkészített, korlátozott célú támadó vállalkozásokkal az ellenséget állandóan nyugtalanítani kell. A védelem megfelelő kiépítésére, s a terep adta lehetőség kihasználására is inkább a szovjet csapatok fordítottak nagyobb súlyt.
)
Sérült német Pz. IV G közepes harckocsi különleges szállító gépjárművön 1942 nyarán a Don mentén. A valószínűleg aknára futott páncélos lánctalpát rövidre kötötték a vontatáshoz
(HTM, 86831).
)
128Német Fw 190 vadászrepülőgépek a keleti hadszíntéren 1942-ben
(HTM, 4773, PBZ).
)
Jobbra: Őrségben álló német katona saját készítésű orrvédővel védekezik a zord időjárás ellen
(HTM, 38797).
)
A német 7. páncéloshadosztály Pz. II könnyűharckocsija egy önjáró 2 cm-es légvédelmi gépágyú előtt halad el. Az önjáró légvédelmi gépágyúk a német tűzrendszer szerves részét képezték, még földi célpontok ellen is
(HTM, 39970, The Associated Press).
)
Távol-keleti szovjet mélységi felderítő zsákmányolt német MP 40 géppisztollyal.
)
Szovjet lövészraj pihenőt tart. A katonák tűzereje jelentős, hiszen két PPS 41 géppisztoly, egy DP golyószóró és egy Tokarjev öntöltő puska mellett több kézigránáttal is rendelkeznek
(HTM, 24985).
)
Szovjet mesterlövész tüzelőállásban. A magyar 2. hadsereg Don menti állásaival szemben elhelyezkedő szovjet 40. hadseregben például 1942 novemberében 288, decemberben pedig 387 mesterlövész tevékenykedett.
)
129Balra: Német 15 cm-es Nebelwerfer sorozatvető.
)
Szovjet 14,5 mm-es páncéltörő puska kétfős kezelőszemélyzetével harc közben. A katonák nem bíztak a fegyver páncéltörő képességében, s jóval hatékonyabban használták élőerő, föld-fa erődök és géppuska-állások ellen. A szabályzatok viszont csak a páncélosok elleni bevetését engedték meg.
)
Téli hajózó felszerelés a német repülőszemélyzet részére
(HTM, 52864).
)
Kilőtt szovjet tehergépkocsi-alvázra szerelt rakéta-sorozatvető. Az eszköz hivatalos elnevezése gárda-aknavető volt, de a német katonák Sztálin-orgonának, a szovjetek pedig Katyusának nevezték.
)
130Olasz lángszórós katona a keleti hadszíntéren 1942 telén
(HTM, 35246, LUCE).
)
Jobbra: Német 8 cm-es közepes aknavető és kezelőszemélyzete a Miusz folyó mentén 1942 nyarán. A háttérben egy német önjáró légvédelmi gépágyú látható
(HTM, 39615, HH).
)
Német harcelőőrs a keleti hadszíntéren 1942 telén. A gránátosok több zsákmányolt szovjet PPS 41 géppisztollyal is rendelkeznek
(HTM, 40220, Atlantic).
)
131Náddal álcázott SS-felderítő járőr a keleti hadszíntéren
(HTM, 39026).
)
Álcázó köpenybe bújt szovjet csapatfelderítő rakétapisztollyal jelez alakulatának. A mellette látható rövid nyelű gyalogsági ásót sokszor használták közelharcban is.
)
A magyar gyorshadtest tábori gépjárműjavító műhelye 1941 szeptemberében, Ukrajnában
(HTM, 34632, Lovik ht.).
)
132A 2. hadsereg honvédei a magyar gyártmányú 8 cm-es 36 M aknavetővel tüzelőállást foglalnak el
(HTM, 4981).
)
Magyar 3,7 cm-es 36 M páncéltörő ágyú, töltés előtti helyzetében.
)
A magyar csapatok által használt, s a szovjet sorozatvető-tűzben találatot kapott 7,5 cm-es fogatolt páncéltörő ágyú 1942 szeptemberében Sztorozsevoje közelében
(HTM, 97478).
)
13310,5 cm-es (Göring) 37 M könnyűtarack nyílt tüzelőállásban a magyar 2. hadsereg hadműveleti területén
(HTM, 34486).
)
Magyar gyártmányú 15 cm-es 31 M gépvontatású közepes tarack a Don menti arcvonal mögött 1942 augusztusában
(HTM, 43711).
)
A magyar nehéztüzérség 21 cm-es 39 M nehéztarackja
(HTM, 34491, Kellner ht.).
)
134A miskolci VII. légvédelmi tüzérosztály egyik 4 cm-es 36 M légvédelmi gépágyúja a Don menti védőállások mögött. Csövén 7 fehér gyűrű jelzi az általa megsemmisített ellenséges repülőgépek számát
(HTM, 85928, Maksay Zoltán).
)
Magyar 40 M Nimród páncélvadász és páncélozott önjáró légvédelmi gépágyú. Jóllehet, magas felépítése miatt az ellenséges páncéltörő ágyúk tüzét hamar magára vonta, 4 cm-es lövedéke pedig a szovjet T-34 és KV típusú harckocsik páncélzatát nem ütötte át, de nyílt, vagy gyengén páncélozott célok ellen hatásos fegyvernek bizonyult
(HTM, 43706, Szentpétery ht.).
)
A németek által az magyar 1. tábori páncéloshadosztálynak juttatott egyik Marder II típusú német páncélvadász, közvetlenül az 1943. januári szovjet offenzíva megkezdése előtt
(HTM, 89857).
)
A magyar 1. tábori páncéloshadosztály leginkább hatásos páncélosa, a német gyártmányú rövid csövű Pz. IV F1 magyar viszonylatban nehéz, a német által közepes harckocsi
(HTM, 31508).
)
135Légibombák elhelyezése a magyar repülőcsoport Caproni-135 típusú bombázó-repülőgépekbe 1942 júliusában, a keleti hadműveleti területen
(HTM, 50987).
)
Az 1942. augusztus 20-án tragikus repülőbalesetet szenvedett Horthy István tartalékos repülő főhadnagy, kormányzó-helyettes, Héja típusú vadászrepülőgépe felszállás előtt az ilovszkojei repülőtéren
(HTM, 32393, Szentpétery ht.).
)
136A magyar királyi honvédség legelismertebb gépjárműve, az 1,5 tonnás Botond terepjáró rajgépkocsi, 7,5 cm-es páncéltörő ágyút vontat a 2. hadsereg hadműveleti területén
(HTM, 65970).
)
Kisebb magyar távbeszélő csoport R-3-as típusú rádióval az 1942. szeptemberi Don menti hídfőcsaták alatt. Ezen leginkább bevált rádiókészülékkel a századok az ezredparancsnoksággal tartották fenn a kapcsolatot
(HTM, 51673, HtO).
