1943 tele a keleti arcvonal középső és északi részén
1943 tele a keleti arcvonal középső és északi részén
A szovjet főparancsnokság 1942. december 8-án utasította a Leningrádi és Volhovi Frontokat, hogy dolgozzanak ki tervet a leningrádi német ostromzár áttörésére. A hadművelet az Iszkra fedőnevet kapta. A tervek szerint a két front találkozó irányú csapást mér a Ladoga-tótól délre, áttöri a védelmet, felszámolja a németek csoportosítását Szinyavinótól északra, majd megteremti a szárazföldi összeköttetést Leningráddal. A frontok tevékenységét K. J. Vorosilov marsall hangolta össze, de az előkészületeket Sztálin képviseletében Zsukov hadseregtábornok is felügyelte.
A két front január 12-én erős tüzérségi és légi előkészítés után indított támadást. A szovjetek 21 hadosztályt és 21 dandárt (ebből 14 harckocsidandárt), összesen 302 ezer 800 katonát vetettek be. A csapatokat a 13. és a 14. légi hadsereg is támogatta.
A szovjet csapatokkal szemben, immár csaknem másfél éve, Georg Lindemann vezérezredes 18. hadserege állt. A német tábori hadsereg mintegy 25 hadosztályt számlált. A németek kihasználták a kedvező terepviszonyokat, s megerődített állásaikból jól szervezett tűzzel fogadták a szovjeteket. A Volhovi Front 2. csapásmérő hadserege és a Leningrádi Front 67. hadserege heves harcok során, január 18-án az 1. és 5. számú munkás-lakónegyedekben mégis egyesült. A szovjetek ezzel áttörték a német blokádot. A város és a szárazföld között egy tíz kilométer széles folyosót létesítettek, s így több utánpótlás és élelmiszer juthatott Leningrádba. A január 30-ig tartó támadó hadművelet alatt a mindössze 45 kilométer széles arcvonalszakaszon a szovjet csapatok 60 kilométert nyomultak előre. A két front vesztesége 115 ezer 82 fő, ebből 33 ezer 940 halott volt, megsemmisült 41 harckocsi, 417 löveg és aknavető, valamint 41 repülőgép. Az ostrom azonban még közel sem ért véget: a város 1944-es felszabadításáig összesen 800 ezer leningrádi vesztette életét.
A szovjet hadvezetés az arcvonal egyéb szakaszain is támadásokat tervezett. Január végén a SZTAVKA a Közép Hadseregcsoport megsemmisítésére dolgozott ki tervet. A hadműveletben öt front erői vettek volna részt. Az elképzelések szerint Brjanszki Front és a Nyugati Front bal szárnyának erői Orjol körzetében szétverik a német 2. páncéloshadsereget, majd a Központi Front erőinek megérkeztével Brjanszkon át továbbfejlesztik a támadást Szmolenszk felé, hogy ezáltal a hátába kerüljenek a németek rzsev – vjazmai csoportosításának. Ezt követően a Kalinyini és a Nyugati Fronttal együttműködve bekerítik és megsemmisítik a német hadseregcsoport csapatait. Ezalatt az Északnyugati Front megsemmisíti a Gyemjanszk körzetében védekező német csapatokat, s lehetőséget teremt arra, hogy egy gyorscsoport a Leningrádi és Volhovi Front ellen harcoló német kötelékek hátába kerüljön. A szovjetek fő célja az volt, hogy a németeket megakadályozzák abban, hogy erőket csoportosítsanak át a déli szárnyra. Február elejére a frontok megkapták a támadásra vonatkozó direktívát.
A támadó hadműveletet február 12-én a Brjanszki Front kezdte meg. A 13. és 48. hadsereg a 2. páncéloshadsereg állásait rohanta meg, s igyekezett Orjolt megkerülni. A szovjetek február 24-ig csupán 30 kilométert haladtak előre. A németek csapataikat a rzsev – vjazmai hídfőből elvont erőkkel erősítették meg. A Nyugati Front 16. hadserege február 22-én indított támadást Orjoltól északra, de előrenyomulása 13 kilométer után ugyancsak elakadt, és kénytelen volt átmenni védelembe. A német arcvonal megszilárdításában a Luftwaffe ismét fontos szerepet játszott, amely egyedül március 18-án 116 szovjet harckocsit semmisített meg.
Eközben Kurszktól északra a Központi Front csapatai is felvonultak, de átcsoportosításuk szállítási nehézségek miatt elhúzódott. A 65. hadsereg és A. G. Rogyin altábornagy 2. harckocsihadserege csak február 25-én indíthatta meg támadását Brjanszk és Szmolenszk irányában. A németek a rzsev – vjazmai hídfőjükből újabb csapatokat vontak el, de ez is kevésnek bizonyult. A szovjetek a német 2. páncéloshadsereg védelmét áttörve március 6-ig 30–60 kilométert nyomultak előre, s csapataikat a beérkező német erősítések által csak a Rozsgyesztvenszkoje – Szuzemka terepszakaszon sikerült megállítani. A támadók a 70. hadsereg bevetése után sem értek el eredményt, ezért a Központi Front március 21-én védelembe ment át. Csapatai a Brjanszki Fronttal közösen Kurszktól északnyugatra foglaltak védőállást, ahonnan a Központi Front 21. hadseregét hamarosan a német ellentámadás megállítására Harkov körzetébe kellett átdobni.
A Közép Hadseregcsoport kétharmada, a 9. és a 4. hadsereg, illetve a 3. páncéloshadsereg zöme Rzsev és Vjazma térségében harcolt. Február végéig már 16 hadosztályt vontak el innen az orjoli és a harkovi arcvonalszakaszok megerősítésére. A megmaradt erő nem volt elegendő a terület megtartására, ezért a német hadvezetés február 27-én Büffel-Bewegung- (Bivaly-hadmozdulat) fedőnéven parancsot adott a „zsák” kiürítésére. A németek ezzel mintegy 330 kilométerrel rövidítették le az arcvonalukat.
A megkezdődött visszavonulás során a Kalinyini és a Nyugati Front összesen 876 ezer fős kontingense szorosan követte a németeket. A szovjetek március 3-án visszafoglalták Rzsevet, majd 12-én Vjazmát is. A német csapatok (250 ezer katona, 29 hadosztály) a Ripsevo – Szafonovo – Miljatyino terepszakaszon szervezték meg a védelmet, ahol a szovjet erőket újra sikerült feltartóztatniuk. A szovjet támadás március 31-én ért véget. A Vörös Hadsereg csapatai 138 ezer 577 főt, 96ebből 38 ezer 862 halottat és eltűntet veszítettek. A németek 130–160 kilométert vonultak vissza. A rzsev – vjazmai hídfő feladásával egy Moszkva elleni támadás lehetősége is elveszett. Mivel az arcvonal megrövidült, mindkét fél más célokra erőket szabadíthatott fel.
A gyemjanszki hídfőben a német 16. hadsereg 12 hadosztálya helyezkedett el. A hídfőben harcoló németek 57 nap alatt, 1942. november 28. és 1943. január 23. között 17 ezer 767 katonát veszítettek. A hídfő felszámolására február 15-én az Északnyugati Front (Tyimosenko marsall) 327 ezer 600 katonája indított támadást. A németek azonban felfedezték a szovjetek szándékát, s meggyorsították csapataik visszavonását. A 27. hadsereg és az 1. csapásmérő hadsereg követték a németeket, s február 28-án elérték a Lovaty folyót. Ezzel felszámolták a másfél éven át védett német hídfőt. Mindez a szovjeteknek 33 ezer 663 főnyi véres veszteségbe, ebből 10 ezer 16 halottba és eltűntbe, illetve 423 kilőtt páncélosba került.
A Kalinyini Front 3. csapásmérő hadserege a 3. légi hadsereg támogatásával 1942. november 24. és 1943. január 20. között Velikije Luki körzetében szétverte a német csapatokat. A Hitler által január 15-én „megerődített helynek” (Fester Platz) nyilvánított várost a németek sikertelenül próbálták felmenteni, majd a végsőkig védték. A német 83. gyaloghadosztálynak alárendelt védők mintegy 7500 fős állományából csak 180 katona érte el a saját vonalakat. A szovjet csapásmérő hadsereg is nagy árat fizetett ezért: a támadást novemberben 86 ezer 700 fővel indította, de január 20-ig több mint 104 ezer katonát, ebből 31 ezer 674 halottat és eltűntet veszített.
