A sztálingrádi csata második szakasza és a németek visszavonulása a Kaukázusból (1942. november 19 – 1943. február 2.)
A sztálingrádi csata második szakasza és a németek visszavonulása a Kaukázusból (1942. november 19 – 1943. február 2.)
A SZTAVKA elgondolása 1942 novemberére az volt, hogy a Vörös Hadsereg Sztálingrád térségében északnyugatról és délkeletről Kalacs – Szovjetszkij általános irányban találkozó irányú csapást mér, bekeríti, majd megsemmisíti a Volga és Don folyók között összevont német–szövetséges csoportosítást. Miután így magához ragadta a hadászati kezdeményezést, kedvező feltételeket teremt a nyugati irányú téli általános ellentámadáshoz. A feladat végrehajtására három frontot jelöltek ki.
A Délnyugati Front (Ny. F. Vatutyin vezérezredes) csapásmérő csoportosítása (5. harckocsihadsereg, 21. hadsereg) azt a feladatot kapta, hogy a Szerafimovics – Kletszkaja hídfőből előrenyomulva törje át a román 3. hadsereg védelmét, majd a sikert Kalacs irányában kifejlesztve, a hadművelet harmadik napján egyesüljön a Sztálingrádi Front erőivel. A front 1. gárdahadseregének délnyugati irányú támadásával a Krivaja és Csir folyók vonalán a bekerítés külső arcvonalát kellett létrehoznia. A front 398 ezer 100 fővel, 18 lövészhadosztállyal, három harckocsihadtesttel, egy gépesített hadtesttel, egy önálló harckocsidandárral, hat lovashadosztállyal, két lövészdandárral, illetve egyebek mellett 730 páncélossal, ebből 463 közepes és nehézharckocsival, 6502 löveggel és aknavetővel, valamint 628 rakéta-sorozatvetővel rendelkezett. A csapatokat a 2. és a 17. légi hadsereg támogatta.
2. számú táblázat: Erőviszonyok Sztálingrád térségében 1942. november 19-én.
Szovjetunió
|
Német szövetségi rendszer
|
Arány
| |
|---|---|---|---|
Létszám
|
1 143 500 fő
|
1 011 500 fő
|
1,1 : 1
|
Harckocsik és rohamlövegek
|
1560
|
675
|
2,3 : 1
|
Lövegek és aknavetők
|
18 128
|
10 290
|
1,7 : 1
|
Repülőgépek
|
1360
|
736
|
1,8 : 1
|
A Sztálingrádi Front (A. I. Jeremenko vezérezredes) támadását a 64. az 57. és az 51. hadsereg erőivel a Szarpa, Caca és Barmancak tavak vidékéről tervezte megindítani. A csapatoknak át kellett törniük a román 4. hadsereg védelmét, majd a sikert Szovjetszkij – Kalacs általános irányban kifejlesztve, a Délnyugati Fronttal egyesülve be kellett fejeznie a bekerítést. A front egy részének Abganyerovo – Kotyelnyikovo irányában előrenyomulva részt kellett vennie a bekerítés külső arcvonalának kialakításában is. A 429 ezer 200 fős Sztálingrádi Front kötelékébe 24 lövészhadosztály, egy harckocsihadtest, egy gépesített hadtest, nyolc önálló harckocsidandár, két lovashadosztály, 17 lövészdandár és hét megerődített körlet tartozott, fegyverzetét egyebek mellett 650 páncélos, ebből 406 közepes és nehézharckocsi, 5851 löveg és aknavető, valamint 337 rakéta-sorozatvető képezte. A csapatait a 8. légi hadsereg repülőgépei támogatták.
A Doni Front (K. K. Rokosszovszkij altábornagy) 65. hadseregének a kletszkajai hídfőből, 24. hadseregének pedig Kacsalinszkaja körzetéből Vertyacsij általános irányban kellett összetartó csapást mérnie, hogy a kis Don-kanyarban elhelyezkedő ellenséges csoportosítást bekerítse és megsemmisítse. A front 307 ezer 500 fővel, 24 lövészhadosztállyal, egy harckocsihadtesttel, hat önálló harckocsidandárral és két megerődített körlettel, illetve egyebek mellett 180 páncélossal, ebből 110 közepes és nehézharckocsival, 5775 löveggel és aknavetővel, valamint 435 rakéta-sorozatvetővel rendelkezett. A csapatokat a 16. légi hadsereg támogatta.
A szovjet előkészületek november közepére fejeződtek be. Az álcázási rendszabályok olyannyira szigorúak voltak, hogy a német felderítés lényegében nem észlelte a csapatösszevonások méreteit, ezért a szovjetek támadása a B Hadseregcsoportot váratlanul érte.
A szovjetek sztálingrádi ellentámadása három szakaszra bontható. Elsőként 1942. november 19-től az Uránusz hadművelet keretében a német-román csoportosítás védelmének áttörése és a B Hadseregcsoport főerőinek bekerítése volt a cél.
A Délnyugati Front november 19-én hajnali 5 órakor indította meg támadását. Már az első napon áttörte a 152 ezer 492 főt számláló román 3. hadsereg védelmét, amelynek nyolc gyalog- és két lovashadosztálya 138 kilométer széles arcvonalszakaszt védett. A szovjetek már november 19-én 25–30 kilométert nyomultak előre. A románok mögött állomásozó német XXXXVIII. páncéloshadtest először Kletszkajánál, majd az 5. harckocsihadsereg ellen Uszty-Medvegyickij körzetében kísérelt meg ellenlökést. A 22. páncéloshadosztály 9238, a román 1. páncéloshadosztály 108 (főleg könnyű) harckocsija3 szétforgácsolt erőkkel, több sikertelen ellentámadást hajtott végre. A németek ugyan az 1. harckocsihadtest 26 T–34 harckocsiját lőttek ki, de maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek. Hitler a román arcvonal összeomlásáért – indokolatlanul – a XXXXVIII. páncéloshadtest parancsnokát, Ferdinand Heim altábornagyot okolta, ezért november 26-án leváltotta, majd hadbíróság elé állíttatta. A tábornok hónapokig börtönben volt, de később újabb parancsnoki beosztást kapott.
3 A 22. páncéloshadosztály csupán 11 Pz. IV, 22 Pz. III és öt Pz.38(t) harckocsit vethetett be. A román 1. páncéloshadosztály bevethető harckocsi-állománya 1942. november 19-én 87 Pz. 38(t)-ből (román elnevezése R–2), 11 Pz. III N-ből és 11 Pz. IV G-ből állt.
A szovjet csapatok Kalacs felé előretörve, november 22-én reggel elérték a Dont. A felbomlott és pánikba esett román 3. hadsereg négy nap alatt 75 ezer katonát veszített. Miután a szovjetek átkeltek a folyón, 23-án elfoglalták Kalacsot, majd megkezdték az előretörést Szovjetszkij irányában.
A Sztálingrádi Front november 20-án lendült támadásba. A nap végére áttörte a 75 ezer 580 fős, két hadtestben hét hadosztályból álló román 4. hadsereg védelmét, amelynek 255 páncéltörő ágyúja közül csupán 24 volt a szovjet harckocsik ellen hatásos 7,5 cm-es löveg. A szovjet 4. gépesített hadtest csapatai két nap múlva elérték a Szovjetszkij tanyát.
November 23-án délután 4 órakor az északnyugat felől támadó 4. harckocsihadtest 45. harckocsidandára és déli irányból érkező 4. gépesített hadtest 36. gépesített dandára Kalacstól keletre, Szovjetszkij tanya körzetében egyesült, ezzel a német 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg részei körül bezárult a gyűrű. A Wehrmacht történetében először került egy teljes német hadsereg bekerítésbe. A német 297., 371., 295., 44., 305., 71., 76., 100., 79., 113., 384., 94., 376. és 389. gyalog-, a 14., 16. és 24. páncélos-, és a 3., 29. és 60. gépkocsizó gyaloghadosztályok, a román 20. gyalog- és 1. lovashadosztály maradványai, a 100. könnyűgyalog-hadosztálynak alárendelt horvát 369. gyalogezred, a 4., 46., 64., 79. hadsereg-közvetlen tüzérezredek, az 54., 616., 627., és 849. önálló tüzérosztályok, a 49. 101., és 733. önálló nehéztüzér-osztályok, az 51. és 53. aknavető-ezredek, a 2. és 30. sorozatvető-ezredek, a 6. és 41. önálló utászzászlóaljak, két rohamlövegosztály, egy önálló híradóezred, a 9. légvédelmi tüzérhadosztály részei, valamint egyéb építő és rendőrzászlóaljak szorultak katlanba. A bekerített csapatok létszáma körülbelül 296 ezer fő volt, közöttük 232 ezer német, 52 ezer keleti segédszolgálatos és szovjet hadifogoly, valamint 12 ezer román, horvát és olasz katona. A csapatok egy 1500 négyzetkilométer alapterületű, 60 kilométer hosszú és 37 kilométer széles katlanba kerültek, amelynek kerülete 171 kilométer volt. A szovjet nehéztüzérség a teljes területet belőtte. November végéig a szovjetek a bekerített erőket 1400 négyzetkilométernyi területre szorították vissza, de megsemmisítésükhöz nem volt elég erejük. Ennek fő oka az volt, hogy az ellentámadás tervezésekor Sztálingrád körzetében csupán 85–90 ezer ellenséges katonával számoltak.
A bekerítés belső arcvonalán folyó harcokkal egyidőben a kijelölt szovjet erők november 30-ára a Csir és az Akszaj folyó vonalán, a belsőtől körülbelül 20–100 kilométerre létrehozták a bekerítés külső arcvonalát is. A Doni Front támadása részben kudarcot vallott, mert a németeknek sikerült csapataikat kivonni a kis Don-kanyarból.
November 21-én a németek Erich von Manstein tábornagy főparancsnoksága alatt létrehozták a Don Hadseregcsoportot, amely a katlanba zárt német 6. hadseregből, a főleg román hadosztályok maradványaiból álló 4. páncéloshadseregből, valamint a román 3. hadsereg roncsaiból, benne a német-román Hollidt csoportból állt. A Don Hadseregcsoport gyenge erőinek feladata a bekerített erők felmentése volt. A B Hadseregcsoport (von Weichs vezérezredes) alárendeltségében csak a német 2., a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg maradt.
Manstein hamarosan levelet kapott Antonescu marsalltól, aki a német vezetés szemére vetette, hogy nem szentelt kellő figyelmet a román parancsnokságok felől eljuttatott többszöri figyelmeztetésnek, miszerint a szovjetek folyamatosan erősítik a Don menti hídfőjüket, ahonnan végül támadást is indítottak.
November 22-én az A Hadseregcsoport főparancsnoki tisztét von Kleist vezérezredes vette át. A német 1. páncéloshadsereg élére a III. páncéloshadtest korábbi parancsnoka, Eberhard von Mackensen páncélos tábornok került. Az esti órákban Hitler elrendelte, hogy a 6. hadsereg rendezkedjen be körvédelemre, és várja meg a felmentést. A Führer a gyemjanszki katlan példája alapján bízott a bekerítés sikeres felszámolásában, és Sztálingrádot, mint a következő év hadműveleteinek kiindulási bázisát, mindenáron tartani akarta. Az LI. hadtestnek és a 4. páncéloshadsereg bekerített IV. hadtestének, azaz a 23-ból 13 hadosztálynak ezért továbbra is a Volga felé kellett támadnia. Mivel a páncélosok zömét is itt vetették be, Paulusnak más irányokban nem maradt mozgó tartaléka. A német 6. hadsereg parancsnoka felismerte ugyan a bekerítés veszélyét, de rendelkezésre álló tartalékok hiányában megakadályozni nem tudta. A német hadsereg mozgékonysága rendkívül alacsony volt, de állásai gyors felgöngyölítését így is sikerült megakadályoznia.
November 23-án megkezdődött a német 6. hadsereg légi ellátása. A VIII. repülőhadtest 29 bevetett repülőgépe 59 köbméter üzemanyagot szállított a katlanba.
Hitler november 24-én úgy döntött, hogy Sztálingrádot erőddé (Festung) nyilvánítja, s ezzel együtt megtiltja a kitörést. A szétlőtt város körül azonban a zord időjárás és a fagyott föld semmiféle erődítési munkát nem tett lehetővé.
A szovjet hadvezetés számított arra, hogy a németek megkísérlik a Sztálingrád körül rekedt erőik felmentését. December elején a Vörös Hadsereg csapatai ezért leállították a bekerített csoportosítás felszámolását, és felkészültek a felmentési kísérlet visszaverésére, valamint az olasz 8. hadsereg és román 3. hadsereg maradványainak szétverésére.
A németek Wintergewitter (Téli Vihar) fedőnevű hadműveletüket a sztálingrádi katlan felmentése céljából december 12-én indították meg. A főerőket a 6. és a 23. páncéloshadosztállyal Hoth vezérezredes 4. páncéloshadseregének LVII. páncéloshadteste (Friedrich Kirchner páncélos tábornok) alkotta. Ezen seregtestekhez december 17-én csatlakozott a Közép Hadseregcsoporttól érkezett 17. páncéloshadosztály is. A német páncélosok szárnyain négy román gyalog- és két román lovashadosztály maradványai (nyolc gyalogzászlóalj és 15 lovasszázad) harcoltak.
A németek Kotyelnyikovo – Szalszk körzetéből a mintegy 100 kilométerre fekvő Sztálingrád irányában 230 bevethető páncélossal indítottak támadást. Lassan jutottak előre, mert a szovjet csapatok állandóan támadták a csoportosításuk keleti szárnyát. Bár a németek 385 szovjet harckocsit lőttek ki, ám támadásuk üteme mégsem gyorsult.
A megindult német felmentési kísérlet miatt a szovjetek ismét elhalasztották a Sztálingrádnál bekerített erők felszámolását, főképpen azért, mert Malinovszkij altábornagy erre kijelölt 2. gárdahadseregét hamarosan az LVII. páncéloshadtest ellen voltak kénytelenek alkalmazni.
A német páncélosok támadása miatt Sztálin módosította a december 10-ére időzített Szaturnusz hadműveleti tervet, 93amely szerint a szovjet csapatoknak eredetileg Millerovón keresztül Rosztovig kellett volna előretörni. A Vörös Hadseregnek valószínűleg ez is sikerült volna, mely által a szovjet csapatok a Don Hadseregcsoport hátába kerülve az A Hadseregcsoportot a Kaukázusba zárták volna be. Amennyiben a szovjetek a két hatalmas német hadseregcsoportot magában foglaló bekerítés felszámolását elegendő tartalékkal táplálják, akkor nem csupán a sztálingrádi katlant, és a felmentésére küldött páncéloshadosztályokat, de a németek keleti arcvonalának teljes déli szárnyát is megsemmisíthették volna. Sztálin azonban ragaszkodott a módosításhoz, miszerint ne déli, hanem délkeleti irányban, Morozovszk felé indítsanak támadást, hogy mielőbb a három német páncéloshadosztály hátába kerüljenek.
A német hadvezetésnek, ahogy kezdetben a Sztálingrádnál összevont szovjet csoportosítás erejét és veszélyét nem ismerte fel, úgy azt sem sikerült felderítenie, hogy a Szaturnusz hadművelet hogyan folytatódik tovább. A szovjet hadvezetés vajon vár-e a sztálingrádi siker után a Heeresgruppe B északi arcvonalán elhelyezkedő hadseregek elleni támadással, vagy azonnal megindítja azt, illetve megkezdi a Rosztov elleni offenzívát is?
December 16-án a Délnyugati Front és a Voronyezsi Front (F. I. Golikov altábornagy) bal szárnya részvételével Sztálingrádtól északnyugatra kezdetét vette a módosított Szaturnusz (Kis Szaturnusz) hadművelet. Az 1. gárdahadsereg, a 3. gárdahadsereg, az 5. harckocsihadsereg és a 6. hadsereg erői az olasz 8. hadsereg, a Hollidt hadműveleti csoport és a román 3. hadsereg maradványai ellen indították meg támadásukat. Az olasz csapatok egy része már aznap este felbomlott. A szovjetek 24. harckocsihadteste öt nap alatt 240 kilométert nyomult előre Rosztov irányában, és a németek Csir folyó menti vonalát veszélyeztette.
A német felmentő kísérlet eközben tovább folytatódott. A 23. páncéloshadosztály december 17-én reggel két átkelőt foglalt el az Akszaj folyón. A 4. páncéloshadsereg erői december 21-én a szovjet 51. hadsereg erős ellenállása dacára elérték a Miskova folyót is, s ezzel mintegy 48 kilométerre közelítették meg Sztálingrádot. A szovjetek ezt követően a megerősített 2. gárdahadsereget is a körzetbe vezényelték. A feltöltött hadsereg támadása 23-án az LVII. páncéloshadtestet védelembe kényszerítette, melynek addigra csupán 35 bevethető páncélosa maradt.
Mivel Hitler habozott engedélyt adni a 6. hadseregnek, hogy három legerősebb hadosztályával és megmaradt 100 páncélosával végrehajtsa a Miskova folyó felé tervezett kitörést, a bekerítettekkel való kapcsolatfelvétel meghiúsult. A 4. páncéloshadsereg LVII. páncéloshadtestének hátát időközben a Kaukázusban előretörő szovjet csapatok is veszélyeztették.
A német csapatok helyezte a nagy Don-kanyarban igen súlyossá vált. A Don és a B Hadseregcsoport között csaknem 100 kilométeres rés tátongott, amelyen keresztül szovjet harckocsihadtestek akadálytalanul nyomultak előre Rosztov felé. Manstein ezért a 4. páncéloshadsereg 6. páncéloshadosztályát a rés lezárására éppen a felmentő csoportosításból volt kénytelen átcsoportosítani.
A szovjetek – az alkalmat kihasználva – a 2. gárdahadsereg, valamint az 51. hadsereg erőivel támadást indítottak a meggyengült német 4. páncéloshadsereg és a román 4. hadsereg maradványai ellen. A román hadsereg a novemberi-decemberi harcokban több mint 30 ezer katonát veszített. A német hadsereg szárnyai védtelenek voltak, így a szovjet csapatok helyenként könnyen átkarolhatták azokat.
December 24-én a Sztálingrádi Front is megindította támadását a román 4. hadsereg maradványai ellen. A 2. gárdahadsereg, az 5. csapásmérő hadsereg és az 51. hadsereg rohamával szemben a Kotyelnyikovo körzetében harcoló német-román erők alig tanúsítottak ellenállást.
Aznap este a Délnyugati Front 1. gárdahadseregének 24. harckocsihadteste (V. M. Badanov vezérőrnagy) elérte Tacinszkaja repülőterét, ahonnan a németek az utánpótlást légi úton a sztálingrádi katlanba szállították. A repülőteret mindössze 120 katona, egy 8,8 cm-es légvédelmi löveg és hat 2 cm-es légvédelmi gépágyú védte. Az ott állomásozó szállítórepülőgépek közül 108 Ju 52-öt és 16 Ju 86-ot sikerült ugyan megmenteni, de az elpusztult 72 gép a Luftwaffe szállítókapacitásának csaknem 10 százalékát tette ki.
A 4. páncéloshadsereg bal szárnyát átkarolással fenyegető, Rosztov irányában előretörő szovjet páncélosok ellen a németek többek között a mindössze 25 harckocsival rendelkező 11. páncéloshadosztályt, valamint a 306. és 336. gyaloghadosztályt is bevetették. Ezek az erők a 24. harckocsihadtestet bekerítették, majd a beérkező 6. páncéloshadosztály erőivel együtt december 28-ig szétverték. A szovjetek által lerombolt repülőteret is sikerült visszafoglalniuk, de nem sokkal később újra elveszítették.
Hitler december 28-án hosszas habozás után végre elrendelte az A Hadseregcsoport visszavonását a Kaukázusból. Ezzel egyidőben a Don Hadseregcsoport erői is halogató harcok közepette megkezdték lassú visszavonulásukat nyugati irányban. A 4. páncéloshadsereg december végén összesen 50–70 bevethető harckocsival rendelkezett, ami egyébként egyetlen, zászlóalj méretű páncélososztály állományát jelentette.
A szovjet 1. gárdahadsereg másik előretört éke, a 25. harckocsihadtest (P. P. Pavlov vezérőrnagy) 1943. január 1-jére virradóra Marjevkánál a Bisztraja folyó átkelőhelyét akarta birtokba venni, hogy ezen át kijusson a Hollidt hadműveleti csoport hátába. A német 6. páncéloshadosztály erői azonban egy éjszakai páncélosütközetben a szovjet hadtest mind a 90 harckocsiját kilőtték. A németek 23 páncélost veszítettek. Ezzel a szovjetek Rosztov irányában északkelet felől indított támadása elakadt.
Miután a Fretter-Pico hadműveleti csoport gyenge erői is megállították a szovjet 6. hadsereg és az 1. gárdahadsereg észak felől, Millerovón keresztül a Donyec felé nyomuló erőit, a Don Hadseregcsoport hátát ezáltal sikerült biztosítani, s fedezni lehetett ezzel az A Hadseregcsoportnak a Kaukázusból megkezdett visszavonulását is.
A Wehrmacht szárazföldi csapatai 1941. június 22-től 1942. december 31-ig a keleti hadszíntéren összesen 491 ezer 334 halottat, 1 millió 511 ezer 8 sebesültet és 190 ezer 17 eltűntet veszítettek.
A Vörös Hadsereg ezzel szemben egyre erősödött. 1943. január 1-jén a szárazföldi csapatoknak 15 front-, 67 hadsereg-, 34 lövészhadtest-, 10 lovashadtest-parancsnoksága, valamint 407 lövészhadosztálya, 20 harckocsihadteste, nyolc gépesített hadteste, két harckocsihadosztálya, 176 harckocsidandára, 83 önálló harckocsiezrede, 71 önálló harckocsizászlóalja, egy páncélgépkocsi-dandára, 26 gépesített dandára, 27 gépkocsizó lövészdandára, öt motorkerékpáros ezrede, 54 motorosszán-zászlóalja, 62 páncélvonat-zászlóalja, 40 önálló páncélgépkocsi- és motorkerékpáros-zászlóalja, 10 légideszant-hadosztálya, egy légideszantdandára, 177 lövészdandára, hét önálló lövészezrede, 48 sídandára, 11 páncélvadász-dandára, 45 megerődített körlete (erődcsapatok), 31 lovashadosztálya, öt önálló lovasezrede, 25 tüzérhadosztálya, négy sorozatvető-hadosztálya, 176 önálló páncéltörő tüzérezrede, két önálló páncéltörő tüzérosztálya, 273 önálló tüzérezrede, 25 önálló tüzérosztálya, 27 légvédelmi tüzérhadosztálya, egy önálló légvédelmi tüzérdandára, 123 önálló légvédelmi tüzérezrede, 109 önálló légvédelmi tüzérosztálya, 11 önálló sorozatvető-tüzérdandára, 91 önálló sorozatvető-tüzérezrede, 59 önálló 94sorozatvető-tüzérosztálya, hét önálló aknavetődandára, 102 önálló aknavetőezrede és 12 önálló aknavetőosztálya volt. A csapatok állományába ekkor 20 600 páncélos, azaz 2000 nehéz, 7600 közepes és 11 ezer könnyűharckocsi tartozott. A repülőerők 21. 900 harci repülőgéppel (11 ezer 600 vadász-, 5300 bombázó- és 5000 csatarepülőgéppel) rendelkeztek.
1943. január 1-jén Hoth vezérezredes 4. páncéloshadserege kiürítette a Kalmükföldön fekvő Elisztát, az 1. páncéloshadsereg pedig megkezdte visszavonulását a Kaukázusból és a Terek folyó vidékéről. Aznap a keleti hadszíntéren alkalmazott 2803 német meglévő harckocsiból csupán 1475 volt bevethető, melyeket körülbelül 500 rohamlöveg egészített ki. Szovjet oldalon ekkor 8500 harckocsit vetettek be az arcvonalban, további 400 harcjármű állt tartalékban. A kiképző alakulatok és a felszerelés alatt álló magasabbegységek állományában újabb 4300 páncélos volt.
A szovjetek Rosztov irányú előretörésüket január elején újból megismételték, ezuttal a Dontól délre a Sztálingrádi Frontból január 1-jén létrehozott Déli Front (Jeremenko vezérezredes) 28., 51. és 2. gárdahadserege indított e célból támadást.
A meggyengült német 4. páncéloshadsereg január folyamán a 17. és 23. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportjaival, illetve a Wiking SS-páncélgránátos-hadosztály és a 16. gépkocsizó gyaloghadosztály erőivel sikeresen fedezte az 1. páncéloshadsereg visszavonulását és átkelését a Don folyón Rosztovnál. Ugyancsak ezek a páncélosok biztosították a Kubán folyó mentén a német 17. hadsereg nyolc gyaloghadosztályának és három román hadosztályának nyugat-északnyugat irányú menetét is. Január 5-től 20 Tiger E és 25 Pz. III N harckocsijával az 503. nehézpáncélos-osztály két százada is bekapcsolódott a halogató harcokba. A német csapatok január 16-ig a Manics folyó keleti partján védekeztek, majd január 21-étől február 2-ig a Szalszktól Rosztov felé vezető vasút két oldalán tartották támpontjaikat, s Rosztovtól délre védtek egy hídfőt.
Január 27-én a Kaukázusból visszavonuló német 1. páncéloshadsereg a Don Hadseregcsoport alárendeltségébe került. Ezen páncéloshadsereg 13. páncéloshadosztályát a német 17. hadsereg 11 gyaloghadosztályával és hat román seregtestével (két gyalog-, két lovas- és két hegyihadosztállyal, összesen 64 ezer 606 román katonával) együtt a Kubán-hídfő védelmére rendelték. A Kubán-hídfő megtartásával Hitler a kaukázusi olajmezők fenyegetettségét akarta fenntartani.
Másnap, 28-án az 1. páncéloshadsereg mintegy 500 kilométeres visszavonulása befejeződött. A Rosztov körzetében visszahúzódó német erők zöme ezután a Miusz és a Don folyók között szorongatott Hollidt hadműveleti csoportot támogathatta. A Karl Hollidt gyalogsági tábornok vezette hadműveleti csoport négy gyaloghadosztály, néhány légvédelmi tüzéralakulat, a Luftwaffe két tábori hadosztályának maradványai, valamint a 6., 7. és 11. páncéloshadosztályok bevetésével a Dontól északra 200 kilométeres arcvonalon sikerrel lassította le a szovjet 5. harckocsihadsereg és az 5. csapásmérő hadsereg támadását. Ezzel megakadályozta, hogy a szovjetek a két német páncéloshadsereget elvágják. Február elején a 4. páncéloshadsereget is visszavonták a Don mögé.
Január 31-én a német 17. hadsereg is befejezte visszavonulását a Kaukázusból. A négyhetes halogató harcok során a németeknek 400 ezer katonát, mintegy 2000 ezer löveget és több mint 1000 páncélost sikerült visszavonniuk, és ezáltal a további harcokban alkalmazniuk. A szovjetek elmulasztották a lehetőséget, hogy Rosztov mielőbbi bevételével elvágják, majd megsemmisítsék az A Hadseregcsoportot.
Miután a Paulus január 8-án a szovjetek fegyverletételi ultimátumát elutasította, Rokosszovszkij vezérezredes Doni Frontja január 10-én Sztálingrádtól nyugatra megkezdte a „Gyűrű” hadművelet végrehajtását. A 21., 24., 62., 64., 65. és 66. hadseregeinek feladata a város körül bekerített csoportosítás megsemmisítése volt. A bekerített németek véres vesztesége (elesettek, sebesültek, eltűntek) ekkor már naponta mintegy 650 főt tett ki.
Január 16-án a szovjetek elfoglalták Pitomnyik repülőterét, majd 22-én Gumrakot, a Sztálingrádnál bekerített erők utánpótlását szállító repülőgépek leszállóhelyeit. Ezután már csak ejtőernyővel lehetett némi ellátmányt juttatni a katlanba.
Január 24-én este a Doni Front 64. és 57. hadserege elérte Sztálingrád délnyugati és nyugati szegélyét. Másnap elkeseredett utcai harcok kezdődtek el. Január 26-án a 21. hadsereg harckocsiegységei a Mamajev-kurgánnál egyesültek a városban harcoló 62. hadsereg erőivel. Ezzel a 100 négyzetkilométerre összeszorított német csoportosítást két részre vágták. Az északi csoport parancsnoka a XI. hadtest élén álló Karl Strecker gyalogsági tábornok, a déli katlané pedig Paulus vezérezredes lett.
Hitler Paulust január 31-én tábornaggyá léptette elő, mivel ettől azt várta, hogy a 6. hadsereg parancsnoka ezért majd élve nem adja meg magát. Néhány órával később azonban a sztálingrádi déli katlan Paulus által vezetett csapatai letették a fegyvert. A frissen kinevezett tábornagy is hadifogságba került.
Február 2-án a Sztálingrádban bekerített német északi csoportosítás is beszüntette az ellenállást. A 6. hadsereg megsemmisült. A németek öt hadtestben 14 gyaloghadosztályt, három páncéloshadosztályt, három gépkocsizó gyaloghadosztályt és számtalan önálló alakulatot, a románok pedig egy gyalog- és egy lovashadosztályt veszítettek. A bekerített 296 ezer főből körülbelül 34 ezer katonát – sebesülteket és szakképzettségük miatt fontos személyeket – már korábban repülőgépen kiszállítottak a katlanból. A szovjetek a harcok végén 91 ezer hadifoglyot, ebből 2500 tisztet és 24 tábornokot jelentettek. A különbség, mintegy 170 ezer ember valószínűleg életét veszítette. A szovjetek a csata után 147 ezer 200 nem saját halottat temettek el. Léteznek azonban ezektől eltérő, illetve konkrétabb veszteségi adatok is, miszerint a harcban elesett németek száma csupán 58 ezer fő volt, a többiek pedig végelgyengülés, betegségek, fagyás vagy éhínség miatt haltak meg.
A Luftwaffe a sztálingrádi harcok alatt minden alkalmat megragadott annak érdekében, hogy a levegőből lássa el a katlanban harcolókat. Ez azonban eleve lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, hiszen Paulus csapatainak a hatékony harchoz naponta legkevesebb 550 tonna ellátmány (lőszer, üzemanyag, élelmiszer) szükségeltetett. A repülőgépek viszont egy nap átlagosan csak 100 tonnát tudtak leszállítani. A legeredményesebb napon, december 19-én 258 tonna ellátmány ért földet. A Luftwaffe a légihíd fenntartása alatt körülbelül 1000 főnyi személyzetet és 488 szállítórepülőgépet (266 Ju 52, 42 Ju 86, 165 He 111, kilenc Fw 200, öt He 177 és egy Ju 290) veszített.
A németek sztálingrádi veresége véget vetett a Wehrmacht keleti előrenyomulásának. A Szovjetunió elleni hadjárat, s ezzel a második világháború fordulópontjához érkezett. A Vörös Hadsereg ismét megszerezte a hadászati kezdeményezést. A sztálingrádi német katasztrófát Joseph Goebbels német propagandaminiszter arra használta ki, hogy február 18-án a berlini sportpalotában meghirdesse Németország totális háborúját.
A sztálingrádi csata második szakaszának 76 napja alatt a szovjetek 15 harckocsi- és gépesített hadtestet és 97 hadosztálynyi egyéb erőt vettek be. A Délnyugati, a Doni, a Sztálingrádi Frontok és a Voronyezsi Front itt alkalmazott csapatai összesen 485 ezer 777 katonát, ebből 154 ezer 885 halottat és eltűntet veszítettek. A szovjet haditechnikai veszteség – saját adataik szerint – egyebek mellett 2915 páncélost, 95az 1942. november 19-én meglévő állomány 186 százalékát, 3591 löveget és aknavetőt, valamint 706 repülőgépet tett ki.
A Wehrmacht és szövetségeseinek teljes élőerő-vesztesége a sztálingrádi csatában mintegy 800 ezer halott, sebesült, eltűnt és hadifogoly volt. Ebből a románok 158 ezer 854 főt, az olaszok pedig 122 ezer 269 katonát veszítettek. 32 német és szövetséges hadosztály és három dandár semmisült meg, s további 16 hadosztály szenvedett súlyos veszteségeket. A német páncéloscsapatok a keleti arcvonalon 1942 novemberében 169, decemberben 159, 1943. január folyamán pedig 456, összesen 784 harckocsit veszítettek.
Manstein tábornagy visszaemlékezése szerint Hitler február 6-án, a főhadiszállásán tartott megbeszélés során magára vállalta a sztálingrádi vereség felelősségét, s ezúttal nem próbált meg bűnbakokat keresni. A Führer a haditermelés számára fontos Donyec-medence keleti felének feladásába viszont továbbra sem akart beleegyezni. A Don Hadseregcsoport főparancsnoka csupán négyórás győzködés után tudta kierőszakolni engedélyét a német arcvonalnak a Miusz folyó vonalára történő visszavételéhez. A 4. páncéloshadsereget a hadseregcsoport keleti szárnyáról ezáltal két hét alatt átcsoportosíthatták a nyugatira, ahol a szovjetek támadása időközben újabb súlyos helyzetet teremtett.
A Sztálingrádnál bekerített erők megsemmisítése és a német felmentési kísérlet elhárítása a szovjetek mintegy 80 hadosztálynyi erejét kötötte le. A fennmaradó csapatok viszont elégtelennek bizonyultak Rosztov körzetének visszafoglalására. Nem tudták elvágni az A és Don Hadseregcsoportok visszavonulási útvonalait sem, melyeket a német hadvezetés Németországból és Nyugat-Európából újabb hadosztályokkal erősíthetett meg, majd a szovjetek Ukrajna visszafoglalására indított támadásának megállítására vethetett be.
