AZ ERDÉLYI ROMÁN NEMZETI MOZGALOM ÉS A DUNAI ROMÁN FEJEDELEMSÉGEK
AZ ERDÉLYI ROMÁN NEMZETI MOZGALOM ÉS A DUNAI ROMÁN FEJEDELEMSÉGEK
Az 1830-as évek vihara viszonylag készületlenül érte azt az erdélyi román értelmiségi csoportot, amely a nemzeti törekvések hordozója lett. Ennek legfőbb oka abban rejlett, hogy a 18. századi román felvilágosodásnak, az ún. Erdélyi Iskola tevékenységének nem lehetett méltó folytatása Erdélyben, s a birodalomszerte felülkerekedő reakció hatására a román politikai és kulturális élet is elsekélyesedett. A „triász” tagjai: Samuil Micu-Klein, Gheorghe Şincai és Petru Maior meghasonlottak a konzervatív szellemű balázsfalvi püspökkel, Ion Bobbal, és Budán vállaltak állást az Egyetemi Nyomdánál. Így viszont Buda a román könyvtermelésben játszott vezető szerepe miatt a dunai fejedelemségek számára is virágzó kulturális központ lett. Gazdag moldvai és havasalföldi bojárok is szívesen adattak itt ki szépirodalmi és politikai 1307könyveket, melyekben hazájuk önállósághoz való jogát akarták bizonyítani. Sőt, az ő támogatásukra számított a vállalkozó Zaharia Carcalechi is, aki – mielőtt Bukarestbe költözött volna – Budán az 1820-as években adta ki az első román folyóiratot, amelyben Széchenyi és a magyar nemesség példáját is gyakran idézve, igyekezett a fejedelemségekbeli nemesség szélesebb rétegeit megnyerni a nemzeti kultúra ügyének. Magyarországon pedig kialakult egy olyan művelt és öntudatos papi-tanári réteg, amely nemzeti célokat magáénak vallva, a románságot többször is megpróbálta kiszakítani a szerb egyházi fennhatóság alól. Erdélyből viszont azok, akik a triász nyomdokaiba léphettek volna, a román fejedelemségekbe telepedtek át, megteremtve a kapcsolatot és a folytonosságot az új nemzedékek és az Erdélyi Iskola között, melynek tagjai közül egyedül Ioan Piuariu-Molnár járt a Kárpátokon túl. Annál maradandóbb hatása lett annak, hogy Gheorghe Lazăr az 1810-es évek végén Bukarestbe ment, és megszervezte a román nyelvű felsőoktatást, amely azután kiszorította a görögöt. Ő még inkább véletlenszerűen került a fejedelemségekbe, mert püspökével meghasonlott, és ezért más választása nem is nagyon maradt. Néhány év múlva viszont a iaşi-i metropolita már maga hívott meg néhány tanárt, és ezután az értelmiség kivándorlása – számarányához képest – már-már tömeges méreteket öltött, ami egyszerre lehetett a Kárpátokon túli felgyorsuló román kulturális fejlődésnek, valamint az erdélyi és magyarországi értelmiségiek számbeli gyarapodásának a következménye.
Az 1821-ben kirobbant görög szabadságharc és a vele összefonódó havasalföldi, Tudor Vladimirescu vezette szabadságküzdelem hatására a Porta már többé nem ültetett görög fanariótát a dunai fejedelemségek trónjára. Az 1828-as orosz–török háborút követő, fél évtizedig tartó orosz katonai megszállás alatt pedig Kiszeljov tábornok az addiginál korszerűbb rendi-képviseleti alkotmányt dolgoztatott ki a fejedelemségek számára, melynek bojársága egyre inkább felkarolta a gyors virágzásnak induló nemzeti kultúra ügyét. A puritán életfelfogásra hajlamos és erősen nemzeti érzésű erdélyi és magyarországi tanárok nemegyszer idegennek érezhették magukat a fejedelemségek nyomort és luxust, a keleti és nyugati kultúra elemeit színes tarkaságukban egyesítő világában, mégis tudták, hogy itt korlátlanabbul élhetnek hivatásuknak, mint a Habsburg-monarchiában. A „dákoromán” történelemszemléletet közvetítették, amelyet lelkesen fedeztek fel és tettek magukévá a fejedelemségekbeli nemzeti ébredési mozgalom kezdeményezői, és egyesítették azt a francia és a német liberalizmus eszméivel. Maior 1812-ben Budán kiadott könyve a románok történetéről az új nemzedék bibliája lett, és egy moldvai bojár költségén 1834-ben ismét megjelent Budán. Amikor pedig Ion Eliade-Rădulescu – a kulturális életnek irányt szabó népszerű havasalföldi költő – 1838-ban Bukarestben újra kiadta a bánsági Dimitrie Ţichindealnak az 1810-es években Budán megjelent fabuláit, elöljáróban azt is 1308hangoztatta, hogy „a Kárpátokon túliak hozták nékünk a német filozófia forrásából az új fényeket”.*
Idézi: AL. PAPID-ILARIAN, Istoria romanilor din Dacia Superiora 11. Viena 1852. 220.
Az 1840-es évek művelt nemzeti közvéleményében már alighanem egyre többen tudták, hogy „kik voltak a romanizmus első apostolai”; egyre többen ismerték meg a bánsági Iorgovici és Ţichindeal, az erdélyi Maior, Şincai és Klein „dicső nevét, akik iskoláikkal, a nyelv és történelem művelésével letették a román nemzetiség alapjait és terjesztették egységének eszméjét”.* Így látta a román nemzeti közvélemény Erdélyben „a román nemzetiség örök menhelyét”.* Az erdélyi származású bukaresti tanár, Florian Aaron mint történetíró Havasalföld múltjáról 1835–38-ban kiadott tankönyveiben az elsők között állította a római származás tanát nemzeti célok szolgálatába. Az Erdélyt is átmenetileg hatalmába kerítő Mihai Viteazult a legnagyobb havasalföldi uralkodóként mutatta be. 1837-ben pedig România címmel indított – mindössze jó egy évet megélő – lapot, először használva és indítva útjára ezt a kifejezést, bár Dacia fogalma népszerűbb volt, hiszen úgy élt az egykorú szóhasználatban, mint az egykor politikailag egységesnek vélt és most különböző államhatárok által szétszabdalt román nyelvterület szinonimája.
N. BÂLCESCU, Mişcarea Românilor din Ardeal la 1848. (UŐ, Opere I.) Bucureşti 1953. 331.
N. BÂLCESCU, Mersul revoluţiei în istoria Românilor. Uo. 309.
Amíg pedig a magyar nemzeti mozgalom elsősorban világnézeti alapon, a változtatás igénye szerint tagolódott irányzatokra – láttuk: a kevésbé differenciált erdélyi közélet vonulatai is milyen szorosan kötődtek az egészhez –, a román nemzeti törekvéseknek sokkal élesebben elkülönülő táji változatai alakultak ki az integrációnak jóval mostohább feltételei között.
Az erdélyi politikai életben a 18. század folyamán a konkrét politikai programba foglalt román nemzeti érdekeket elsősorban a román társadalom hagyományos vezető ereje, a két egyház képviselhette. S miután a görög katolikus püspök még regalistaként is részt vehetett a diétán, nagy jelentősége volt annak, hogy az 1830-as évek elején a 91 éves Ion Bob utódaként Ioan de Leményit választották. Az új püspök nem volt harcos egyéniség, mint birtokos nemesi sarjra, őrá is hivatalnoki pálya várt, de hivatástudattól fűtve áttért a görög katolikus vallásra és a papi hivatást választotta. Az 1790-es évek pezsgését követő csendes kornak volt a gyermeke, amikor a politikum háttérbe szorult a – lendületükből sokat vesztő – művelődési célkitűzések mögött, megenyhült a nemesi származású románok lázadó keserűsége is, kezdték magukat jobban érezni a magyar rendi nemzetben, amelynek egyenrangú tagjai voltak. Leményi tisztelte és szerette is a magyar kultúrát. Nem megalkuvás volt tehát, hogy elődjét magyar nyelven tartott halotti beszéddel búcsúztatta, és felkarolta Balázsfalván a diákok körében a magyar nyelv divatját. A politikában – mihelyt lehetett és kellett – elődei útján indult.
13091834-ben az ortodox Moga püspökkel – a két királyi biztos ösztönzésére – a román „negyedik” nemzet elismerését kérték az uralkodótól. A hagyományos követelésre a hagyományos választ kapták a kancelláriától: a negyedik nemzet felborítaná Erdély alkotmányát, és Estei Ferdinánd sem támogatta tovább az ügyet. Ezért a két püspök célszerűbbnek látta, ha követeléseiket csak a Szászföldre szűkítik. 1837-ben Moga már a diétától kérte szászföldi hívei sérelmeinek orvoslását, hogy a románok ne a lutheránus szász, hanem az ortodox román papnak fizessék a tizedet, a románok is kapjanak falusi tisztségeket, az ortodox egyház pedig híveinek arányában részesüljön a falusi közpénztárakból.
Noha a két püspök közös fellépésének nem volt kézzelfogható eredménye, közeledésük mégis jelentős változást segített elő a román társadalom életében: a két felekezethez tartozó értelmiség közeledését. Ennek akadályát tulajdonképpen a magyar ellenzék hárítatta el, amikor elérte, hogy több megye szembeszegüljön a gubernium által is pártfogolt görög katolikus egyház terjeszkedő-térítő törekvéseivel, melyek eredményeképpen mintegy 100 helységben még 1821-től 1833-ig is évente 400–4000 hívőt sikerült elhódítani az ortodoxoktól, összesen mintegy 30 ezret. A magyar ellenzéki agitáció láttán a kormányzat többé nem szorgalmazta a hittérítést, s a súrlódási lehetőségek csökkenésével szűnni kezdtek a két egyház közötti villongások. A román társadalom belső integrációjának egyik legfontosabb mozzanataként a műveltebb rétegek szakítani kezdtek a falu világában oly erős vallási előítéletekkel, egyre több ortodox diák jött Balázsfalvára tanulni, ahol Leményi püspök, elődjének évtizedek alatt összegyűjtött vagyonából a gimnáziumi osztályok és a teológia mellé történelem és filozófia, valamint fizika és matematika tanszéket állítva, líceum rangjára emelte a híres iskolát, melynek nagy múltú nyomdáját is korszerűsítette. Így továbbra is Balázsfalva maradt az erdélyi és magyarországi román művelődés legfontosabb felsőoktatási intézménye, miközben Aradon ortodox pap- és tanítóképző működött, Nagyszebenben féléves pap- és tanítóképző kurzusokat indítottak, Nagyváradon igen színvonalas volt a gimnázium és a szeminárium, és Belényesen is sikerült gimnáziumot felállítani. A „Küküllő-parti Róma” igazi diákvároska volt több mint 150 gimnáziumi és 100 líceumi diákjával. De a század elejéhez viszonyítva nemcsak több mint kétszeresével nőtt meg a diákság létszáma, hanem társadalmi szerkezete is sokat változott. Amíg a század első évtizedében az alig ezernyi gimnáziumi diák közül félszázan voltak jobbágy és 250-en szabad jogállásúak, ún. libertinusok gyermekei, az 1848 előtti másfél évtizedben – a 2500 főből összesen 475-en, a pap- és kántorfiúk száma 470-ről 1200-ra, a katonafiúk száma 8-ról 130-ra, míg a nemeseké 120-ról csak 140-re, az árváké pedig 19-ről 350-re nőtt, hogy csak a legfontosabb csoportokat említsük. Ugyanakkor jelentős számban tanultak románok máshol, főleg a latin nyelvű római katolikus gimnáziumokban; 1847-ben a 13 gimnázium 13101200-1300 főnyi diáknépességének szinte egyharmada volt román, 270 görög katolikus és 120 ortodox. Marosvásárhelyt és Kolozsvárt olykor egy-egy osztálynak több mint fele román volt, főleg görög katolikus. Brassóban pedig ortodox, hiszen a román kereskedők áldozatkészségének is nagy szerepe volt a gimnázium létrejöttében, ahol a publicista Iacob és a költő Andrei Mureşianu tanárként élhetett hivatásának a magyar nemzeti kultúra ügyét odaadóan szolgáló, de mások nemzeti érzelmeit is messzemenően tiszteletben tartó Kovács Antal apátplébános igazgatósága alatt. Bár néhány román ifjú a protestáns kollégiumokban tanult tovább, célszerűbb és kézenfekvőbb is volt Balázsfalván és aztán Kolozsvárt befejezni az ottani tanulmányokat. Itt például 1847-ben a filozófiai, jogi kurzus és a sebészképző már 250 főnyi diákságának majdnem negyede volt román, míg az 1830-as évek elején csak egyötöde, és a korábbi évtizedekhez képest fontos változásként olykor tucatnyi ortodox diák volt a filozófia hallgatók között. Néhányan pedig továbbtanultak Bécsben és Selmecbányán, és az évtized végén a marosvásárhelyi Királyi Táblának 200 ügyvédgyakornoka között 30 románt is találunk.
Bár a román értelmiségiek száma még viszonylag csekély volt, az értelmiségi túltermelés gondjai még nyomasztóbbak voltak, mint a magyarok és a szászok között. Összesen 30-40 román, illetve román származású helyezkedhetett el hivatalnoki pályán, főleg a kincstartóságnál. A román papság száma ugyan magas volt (1400 görög katolikus, 1100 ortodox), de a felső iskolákat végzettek elől azok a – művelt réteg által „a sötétség apostolainak”* nevezett – helyi papfiak foglalták el a lelkészi állást, akik Nagyszebenben csak fél évet, Balázsfalván pedig kettőt töltöttek külön nekik tartott kurzusokon, hogy aztán oklevéllel térhessenek vissza falujukba, melynek népével – a kölcsönös előnyök alapján – kisebb kepe (ill. papi bér) fejében szerződést kötöttek, és a püspökség nem szólhatott bele a községek papválasztásába. De amikor 1849-ben összeírták, hogy a volt tisztségviselők és állásnélküliek közül hányan lennének képesek tisztviselői pályára menni, akkor gimnáziumi végzettséggel csak alig 300 személyt találtak, ezek 45%-a pedig még 31-ik életévét sem töltötte be.
[S. BĂRNUŢIU], Balázsfalvi iskolai ügyekről (Vasárnapi Újság, 1842. december 4. 448. sz.).
Így – megbízható becslés szerint – az egészében véve mégis „számos oláh intelligencia” egyötöd része tudott értelmiségi pályán elhelyezkedni, egyötöd része, „végezvén a törvények tanulását”, miután nem került hivatalba, és papsághoz sem jutott, birtokából élhetett és „megyegyűlésekre járt”, kétötöd része kivándorolt a román fejedelemségekbe, és végül egyötöd része elmagyarosodott.* Érthető tehát, hogy a nemzeti öntudatosodás elősegítése milyen fontos szerepet kapott, de vigyázniuk kellett és sokaknak sikerült is, nehogy a 1311sérelmek és társadalmi bajok emlegetésével és számontartásával a nemzeti gyűlölködés sárkányfogait vessék el.
George Bariţ gróf Wass Samunak. Brassó, 1861. december 10. Bucureşti, Biblioteca Academiei RSR, Ms. 973. 263–264.
A fiatal román értelmiségiek – anyagi helyzetüktől eltekintve – még nagyobb nyomás alatt voltak, mint magyar társaik: az Approbaták beleégették lelkükbe a megtűrtség bélyegét. Egyéni méltóságuk tudata – elődeikhez hasonlóan – a római származás gondosan ápolt eszméjéből táplálkozott, abból nyerték a biztonságérzést a tájékozódásban ahhoz is, hogy Széchenyi és Wesselényi nyelv- és nemzetiségkultuszát mint románok mélyen átérezzék és átéljék. Bölöni Farkas Sándor Észak-Amerikáról szóló könyve nekik is egy új világ üzenetét hozta. A magyar kollégiumi ifjúsághoz hasonlóan kísérleteztek színjátszással, kéziratos folyóirat kiadását tervezték, és népdalok gyűjtésével foglalkoztak. Mindezek új mozzanatok a 18. századi iskolai élethez képest. Hiszen amíg az Erdélyi Iskola nagyjai a folklórban inkább csak a római eredet bizonyítékát keresték, és a racionalista szemlélet jegyében sok mindenben csak káros babonát láttak, az új nemzedék tagjai tudományos érdeklődéssel és az értékőrzésnek kijáró tisztelettel fordultak a néphagyományok és népszokások felé.
A nemzetteremtés útját a nép kiművelésében látták: a nyelv és az anyanyelvi kultúra fejlesztésében. Mindez a megelőző nemzedékek művelődéskultuszának szerves folytatása, de új tartalommal telítődve. A kor szellemére és a kor követelményeire hivatkozva juttatták kifejezésre a polgári-nemzeti átalakulás lassan körvonalazódó igényét. Az erdélyiek – és magyarországiak – román nemzetszemléletében is lényeges fordulatnak lehetünk tanúi: annak az egyre terjedő felismerésnek, hogy az erdélyi románság nemcsak egyazon nyelvi közösség szerves része – mint azt eddig is jól tudták –, hanem hogy a román nemzeti fejlődés súlypontja áttolódott a dunai román fejedelemségekbe, és ezek, bár kettős – orosz és török – függőségben vannak, mégis – mint Széchenyi vagy Wesselényi hangoztatta – visszavonhatatlanul rálépnek a nagy jövőt ígérő modern nemzeti fejlődés útjára.
A román nemzeti törekvések integrációjának igényéből, brassói román kereskedők vállalkozó kedvének és a balázsfalvi ifjúság széles látókörű tájékozódásának eredményeképpen született az erdélyi román sajtó. 1836-ban George Bariţ és Timotei Cipariu a zarándok áhítatával járták meg Bukarestet, ahol megismerkedtek a kulturális és a politikai élet kiemelkedő képviselőivel. Hazatértük után Bariţ pedig már nem vállalta a rá váró balázsfalvi fizikatanári állást, hanem az ortodoxia fellegvárába, a háromnyelvű, gazdaságilag prosperáló Brassóba ment, elfogadta az ottani román kereskedők által alapított elemi iskola tanári állását és emellett az ugyancsak általuk támogatott irodalmi hetilap szerkesztését, amely azelőtt egy évvel indult, és igénytelen szórakoztató jellege miatt a biztos bukás felé tartott, pedig a volt szerkesztő, Ion Barac (a brassói magisztrátus román tolmácsa) nemrégiben verses elbeszéléseivel, főleg a magyar Árgirus királyfi széphistóriájának 1312átköltésével a havasalföldi bojárságnak is kedvenc írója volt. George Bariţ viszont olyan sikereket tudott gyorsan felmutatni, hogy a kiadó Johann Gött, az alig most megtelepedett majna-frankfurti nyomdász a némethez hasonló román politikai hetilap kiadását is vállalta, amit Estei Ferdinánd politikai szempontból pártolt, azért is, hogy a fejedelemségek román közvéleményét így is befolyásolni lehessen.
Az erdélyi román kulturális életben a balázsfalvi iskola kibővítése mellett a brassói román sajtó – a Gazeta de Transilvania és melléklapja, a Foaie pentru minte – megteremtése lett az évtized legnagyobb horderejű vívmánya. Előfizetőinek száma 500–800 körül mozgott, méghozzá több mint a fele a fejedelemségekből, miközben a iaşi-i román lap 1829-ben 200 előfizetővel indult, és az 1840-es években a két bukaresti lap előfizetőinek a száma is sokáig csak 300-300 körül járt. Az erdélyi román sajtó jelentőségére utal a könyvkiadás ritmusának és jellegének megváltozása. Két évtized alatt mintegy másfél ezer román könyv látott napvilágot, Erdélyben viszont csak 50-60, általában évente 2-3. Ráadásul az erdélyi könyvkiadás elvesztette a század elején játszott szerepét, míg ugyanis Ion Barac és Vasile Aron verses elbeszélései a fejedelemségekben is nagy népszerűségnek örvendtek, most a nagyszebeni és brassói nyomdákból kikerülő könyvekre alig-alig sikerült előfizetőt találni a Kárpátokon túlról, ahonnan viszont, ha nem is csempészáruként, de szigorú könyvvizsgálati formaságok árán jöttek nyomdatermékek, mert még érvényben voltak a 18. századi rendszabályok, amelyek a görög katolikus vallás védelme miatt akadályozták az ortodox könyvek behozatalát.
Az erdélyi román könyvtermelés egyértelműen a népművelés, a művelődés didaktikus feladatainak szolgálatában állt. Még Bariţ is hevesen kikelt lapjaiban a regények ellen – „inkább semmit sem olvasni, mint hogy ártatlanságunkkal fizessünk az olvasásért”* –, ugyanakkor viszont kisebb fordításokat is közölt a kárhoztatott – divatos francia – szerzőktől. Erdélyben nem is született egyelőre jelentősebb irodalmi alkotás, a gyors virágzásnak induló moldvai és havasalföldi irodalom termékeiből viszont éppen a brassói sajtóban jelent meg néhány román klasszikusnak számító költemény és elbeszélés, ezzel segítve az – országhatárokat ismerni nem akaró – kulturális élet fejlődését.
G. BARIŢ, Literatura spurcatá (Gazeta de Transilvania, 1845. június 25./július 6. 51. sz.).
A balázsfalvi diákság és tanárok érdeklődéséből, alkotó kedvéből is önálló irodalmi élet kezdetei sarjadtak ki. 1838-ban Aurora címmel kéziratos lapot indítottak, melynek szerkesztője, Iosif Many francia, német, angol és főleg magyar szerzőket fordított, miközben magyar elbeszélései, műdalai jelentek meg Kolozsvárt és Pesten is. A brassói Andrei Mureşan nemzeti ébredést 1313szorgalmazó költeményeivel pedig méltán tarthatottt igényt a nemzeti költő rangjára, bár verseskötete csak 1849 után jelent meg.
Az erdélyi román könyvtermelés jelentős eredményeket ért el a tan- és egyházi könyvkiadás terén. Balázsfalván 1835-től 1838-ig 11 kiadvány jelent meg, köztük a latin betűs ábécéskönyv, melynek kiadása fontos kulturális eseménynek számított. 1840–43 között pedig 7 egyházi és 4 elemi iskolai könyv látott napvilágot. A kereslet viszont még mindig oly csekély volt, hogy például az 1841-ben kiadott háromezer ábécéskönyvnek három év alatt alig egyharmada kelt el, pedig Leményi püspöksége elején némi erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy minden egyházközségnek legyen iskolája. De a papok sem vásároltak költségesebb könyveket, mert az egyszerre kiadott ezer evangéliumból évente alig néhány kelt el, s csak a kiskatekizmus megjelentetése bizonyult rentábilis vállalkozásnak. Bár az ortodox iskolahálózat kisebb volt, úgy látszik, hogy az ortodoxiára nehezedő nyomás és az a tény, hogy az ortodoxia a viszonylag jómódú dél-erdélyi vidékeken őrizte állásait, nagyobb könyvkeresletre ösztönzött. Mintegy 9 egyházi és iskolai könyv évente 200-300 példányban kelt el, és amikor a bécsi Állami Nyomdát korszerűsítették, kapacitásának kihasználása érdekében ezt az erdélyi ortodox könyvpiacot is meg akarta szerezni.
A tankönyvkiadáshoz kapcsolódva kezdett kibontakozni a tudományos élet, egyelőre elsősorban a tudományos népszerűsítés terén. Az igények olyan erősnek bizonyultak, hogy Pavel Vasici, tömöri karanténorvos egészségügyi tanácsokat és biológiai alapismereteket egybegyűjtő Macrobioticáját 2000 példányban adta ki. Eddig Erdélyben ilyen példányszámban még román tankönyv vagy katekizmus sem került ki nyomdából. Ion Rusu balázsfalvi tanár A föld képe című földrajzkönyvének kiadása, mely a román nép kiterjedtségét és egységes jellegét hangsúlyozta, szintén nagy eseménye lett nemcsak az erdélyi, hanem a magyarországi román kulturális életnek is.
A román nemzeti törekvéseket természetjogilag megalapozó filozófiát célszerűbb volt jegyzetből tanítani és tanulni. De amíg a filozófiai gondolkodás igénye – mint látni fogjuk – magas szintet ért el, a történeti érdeklődés egyelőre inkább csak sokat ígért. Timotei Cipariu, a teológia tanára a kor román tudományosságának sokoldalú érdeklődésével kimagasló alakja egyelőre széles körű anyaggyűjtést folytatott, Kemény Józseffel is felvéve a kapcsolatot. A nagy teljesítmény még mindig az Erdélyi Iskoláé volt, de hiába támogatták az erdélyiek is az aradi tanárnak, Alexandra Gavrának azt a kezdeményezését, hogy Şincai krónikáját egészében megjelentesse, nem lehetett tető alá hozni a vállalkozást, bár közben mégis sikerült megindítani a budai Egyetemi Nyomdában – melynek ugyan egykori jelentősége már elhalványult – az első román történeti lexikon kiadását. Annál nagyobb jelentősége volt viszont annak, hogy 1845-től Bukarestben a még nagy szerepre hivatott Nicolae Bălcescu és az erdélyi származású August Treboniu 1314Laurian évről évre 1500-as példányszámban korszerű történeti forráskiadványt adott ki – Magazin istoric pentru Dacia (Történeti magazin Dacia számára) címmel –, célként vallva azt, hogy a „jó” és „eléggé elterjedt Nemzeti Történelemmel” szilárdabb legyen „a románok hazafisága és bátorsága”.*
Magazin istoric pentru Dacia I. Bucureşti 1845. l.
A brassói román sajtóra hárult tehát a tudományok népszerűsítése és a tudományos igények egyre szélesebb körben való meggyökereztetése. A közérthetőség kedvéért Bariţ bölcs mérséklettel kerülte a román irodalmi nyelvművelés szélsőségeit, mint amelyeket egyrészt a bukaresti lapok népszerű költő szerkesztője, Ion Eliade-Rădulescu képviselt, amikor az irodalmi nyelvet az olasz mintájára akarta kialakítani, másrészt az erdélyiek kezdtek képviselni, mint Laurian, aki 1840-ben Bécsben kiadott könyvével azt akarván bizonyítani, hogy a román Traianus császár római telepeseinek nyelve, nyelvújítás címén olyan ideális nyelvet konstruált, melyet inkább csak a latinban járatosak érthettek meg.
A brassói román sajtó népszerűségét a művelődési célkitűzéseken is átütő politikai tartalmának köszönhette. Mindenekelőtt annak, hogy egységes nemzeti szempontokat szemmel tartó nemzeti közvéleményt próbált és sikerült teremtenie, a román kulturális élet egységét célzó erőfeszítéseivel pedig a nemzeti együttérzés és szolidaritás elmélyítésén fáradozott. De még azáltal is, hogy csak információkat közölt, elősegítette az új eszmék terjedését. A jobbágykérdés például Magyarországon és Erdélyben már a harmincas évek elejétől napirenden volt, míg a Kárpátokon túl csak 1847-ben jelent meg az első olyan nagyobb cikk a paraszti nyomorról, amely a társadalmi reform szükségességét juttatta kifejezésre. Bariţ tudatosan léphetett fel a dunai román fejedelemségek állami önállósága érdekében is. A cár mint ortodox uralkodó iránti rokonszenvet próbálta eloszlatni annak a tudatosításával is, hogy a vallás és a nemzetiség korántsem azonos. (A naţionalitate=nemzetiség szó is a Gazeta hasábjairól került a román szókincsbe). A nagy hatalmú havasalföldi orosz konzul ki is tiltotta a brassói román sajtót, mely pedig csak lazán kapcsolódott a lassan csírázó és óvatos politikai egységtörekvésekhez, hiszen az adott viszonyok között az Erdélyben élők aktívan nem is vehettek részt bennük. A szórványosan jelentkező politikai egységtörekvések jellege amúgy is konspiratív volt, és többnyire a fejedelemségiek kezdeményezték.
A harmincas években a különböző államokban, birodalmak keretei között élő románság politikai egységének lehetőségét Párizsban vetették fel: az 1830-as lengyel nemzeti felkelésnek Czartoryski herceg irányítása alatt álló emigrációja és a hozzá kapcsolódó nyugati publicisták. Változó elképzeléseik lényege az volt, hogy az elnyomott kis nemzetek olyan szövetségét, konföderációját kell megteremteni – akár a Habsburg-birodalom bevonásával –, 1315amely ellensúlyozni tudná a cári birodalom nyomását. A párizsi lengyel emigráció ügynökei egyszerre próbáltak tárgyalni a magyarokkal és a románokkal, de miután az etnikai elv érvényesítésére nagyobb hangsúlyt fektettek, a románokra nagyobb hatásuk volt. Az első komolyabb akcióra a „keleti kérdés” újabb elmérgesedése kapcsán került sor 1838-ban, amikor Egyiptom megtámadta a Portát, és felvetődött annak lehetősége, hogy Oroszország segítségnyújtás címén megszállja a Fekete-tenger kijáratát, amiben a nyugati hatalmak a hatalmi egyensúly megbontását látták. Az európai sajtó ismét a cári Oroszország és a nyugati hatalmak háborújának lehetőségéről kezdett írni. A Czartoryski-emigráció pedig egy újabb lengyel felkelést akart előkészíteni, és a havasalföldi közélet népszerű alakjához, Ion Câmpineanuhoz is fordult, aki ígéretet tett arra, hogy egy alaposan előkészített felkelésbe be tudná kapcsolni a románokat. Câmpineanu, hogy lássa, milyen lehetőségei lennének a két fejedelemség és esetleg a többi románlakra terület egyesítésének, valóságos diplomáciai körútra indult Konstantinápolyba, Párizsba, Londonba és Bécsbe. Útja egy havasalföldi kolostor börtöncellájában ért véget, onnan szabadulva felhagyott minden ellenzéki politikai tevékenységgel, majd belépett a kormányba. A „bűnbánat” ilyen határozott megnyilvánulása ellenére Câmpineanunak és híveinek tervezgetése, vállalkozása mégis a nemzeti törekvések későbbi új útjait jelezte. Egyre többen kezdték úgy látni, hogy a két dunai fejedelemség egyesítésével olyan liberális alkotmánnyal rendelkező államot kell teremteni, mely kivívhatja Nyugat-Európa rokonszenvét, hiszen az politikai és gazdasági érdekei miatt némi támogatást tudna nyújtani a cári Oroszország ellen.
Câmpineanu kezdeményezését lelkes kisbirtokos nemes- és értelmiségi fiatalok próbálták folytatni, köztük a brassói kereskedők ügyvédje, a bánsági származású Eftimie Murgu, aki előzőleg Iaşi-ban filozófiatanárként szerzett hírnevet és tekintélyt. Fegyveres felkelés lehetőségét latolgatták, és olyan kiáltványtervezetet állítottak már össze, amelyben az erdélyi románok fegyveres segítségét helyezték kilátásba. Elszórt utalásokból arra is következtethetünk, hogy a román nemzeti egység valamiféle megvalósítását Ausztria keretei között vehették számításba, bár a bécsi vezető körök már a cári Oroszországgal való jó viszony érdekében sem nagyon mertek bátorítani ilyen jellegű elképzeléseket, és csak a nyugat-európai publicisztikában akadt olykor-olykor szorgalmazója annak, hogy a fejedelemségeknek csatlakozniuk kellene a Habsburg-birodalomhoz.
1840-ben, amikor elültek a keleti válság utolsó hullámai, a fejedelem veszélyes összeesküvőként súlyos börtönbüntetésre ítéltette a mozgolódás tagjait. A kiáltvány erdélyiekre való utalása miatt pedig a bécsi birodalmi vezetés Erdélyben széles körű nyomozást rendelt el, de semmiféle konkrét kapcsolatot nem tudtak kideríteni.
1316A nemzeti egységtörekvések csak az évtized derekán kezdtek újra éledezni. 1845-ben Murgut, akit Havasalföldről kiutasítottak, ekkor mint bánsági ügyvédet tartóztatták le dákoromanizmus és néplázítás vádjával. Bánsági román területi autonómiát akart, és a moldvaiakkal is kereste a kapcsolatot. Ugyanakkor a pozsonyi diéta egyik magyar ellenzéki tagjával beadványt állított össze a fejedelemségek önállósága érdekében, Metternich óvatos, a cári hatalom előretörését megakadályozni képtelen keleti politikája ellen.
Több és tartósabb eredményt hoztak a kulturális egységtörekvések. Mihail Kogălniceanu moldvai bojár, aki 1840-ben rövid ideig Dacia Literara (Irodalmi Dacia) címmel lapot adott ki, 1843-ban ebben a szellemben tartotta – a brassói sajtóban is megjelentetett – történelmi székfoglaló előadását a iaşi-i akadémián: „Hazámnak azt a földterületet tekintem, ahol románul beszélnek, és nemzeti történelemnek Moldva, Havasalföld és Erdélyben élő testvéreink történelmét.”* Ahhoz viszont a fiatal Nicolae Bălcescunak, az 1840-es mozgalom részvevőjének Párizsba kellett mennie, hogy 1847-ben a román diákok előtt elmondhassa: „célunk nem lehet más, csak a románok nemzeti egysége. Először az eszmék és az érzelmek egysége, amely majd idővel meghozza a politikai egységet.”*
M. KOGĂLNICEANU, Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (A román irodalom kistükre I. A fordítást gondozta M. GAFIŢA és LŐRINCZ L. Bukarest 1961). 405–406.
Idézi: C. BODEA, Lupta românilor pentru unitatea naţională 1843–1849. Bucureşti 1967. 87.
Az erdélyiek egyelőre legfeljebb együttérzéssel és szorongással figyelhették, mi történik a Kárpátokon túl, amiről mindig értesültek vagy a brassói kereskedők útján, vagy úgy, hogy személyesen találkoztak a fejedelemségiekkel az erdélyi ásványvízfürdőkön, amelyeket a bojárok már az 1820-as évektől előszeretettel kerestek fel.
Paradox, bár nagyon is érthető módon az erdélyiek kapcsolatai szorosabbak voltak a havasalföldiekkel, mint a bánságiakkal vagy a bihariakkal. S bár a szűkebb értelemben vett Magyarországon még erősebb román polgári rétegek voltak, mint Erdélyben (például a húszezres Arad vagy tízezres Lugos város főbírája román volt, és olyan nagybirtokos család vallatta magát románnak, mint a Mocsonyiak), önálló politikai erőként – a Murgu-féle csoportosulástól eltekintve – egyelőre nem próbáltak a közéletben önálló nemzeti erőként fellépni. Igaz, egy-két román a megyei életben liberálisok és konzervatívok küzdelmeiben nagy szerepet vállalt. Erdélyben viszont az 1840-es évek elején az egyházfők politikai törekvései mellett, sőt azok ellenében is az értelmiségiek önálló erőként jelentkeztek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
