AZ ERDÉLYI ROMÁN NEMZETI MOZGALOM A POLITIKAI ÉLET ÚTJAIN
1317AZ ERDÉLYI ROMÁN NEMZETI MOZGALOM A POLITIKAI ÉLET ÚTJAIN
Az 1840-es évek új fejleményei már legfeljebb csak váratlanul, de nem készületlenül találták a román értelmiségieket. Amikor a brassói román sajtó nagy rokonszenvvel mutatta be Kolozs megye reformokat sürgető követutasítását, határozottan fellépett a magyarosítás ellen. A magyar nyelvi jogokat célzó törekvésekről csak a törvényjavaslat nyilvánosságra kerülése után nyilatkozott, mert „a románok ellenkező jellegű könnyítést vártak, olyan határozatot, mely minden törvényhatósághoz és hivatalhoz román tolmácsot rendelt volna”, hogy a rendeleteket „a román nép nyelvére is lefordítsák”.* Ez ugyan részben eddig is szokásban volt, hiszen a guberniumnak volt tolmácsa, és II. Józsefnek – az addigi szokást megerősítő – német nyelvű utasítása értelmében az igazságszolgáltatási ügyekben felvett vallomásokat továbbra is anyanyelvre fordították és magyarázták, de a fenti elképzelés valóra váltása a román nyelvhasználat intézményesítését, az élet igényeihez való korszerűbb alkalmazkodást és egyben a nemzeti lét biztosabb távlatait ígérte. Az izgatott légkörben az értelmiségiek többsége népe művelődéséhez, vezetéséhez, a közigazgatásban való érdekképviseletéhez fűzött reményeiben, egyszóval nemzeti létében érezte magát támadva.
G. BARIŢ, Reflexii la descrierea românilor prin D. A. de Gerando. Foaie pentru minte, 1846. febr. 4/16. 6. sz.
A magyar nyelv terjesztése az állami életnek azon területein, ahol addig a latint használták, a román értelmiség sorsán egyelőre nem változtatott, addig élvezett jogoktól nem fosztotta volna meg őket, hiszen a megyékben és az országgyűlésen ez ideig is magyarul tárgyaltak. A magyar nyelvi törekvés a nemzeti fejlődésről kialakított képzeteiket és vágyaikat keresztezhette. De a magyarosító vágyak korábbi megnyilvánulásai miatt az erőszakos asszimiláció veszélyét láthatták a nyelvtörvényjavaslatnak azon kitételében, hogy 10 év múlva az egyházi anyakönyvvezetés és a magasabb fokú oktatás nyelve magyar legyen, s bár az elemi iskolai oktatási nyelv ügye függőben maradt, attól is féltek, hogy előbb-utóbb azt is magyarrá teszik.
Balázsfalva méhkasként bolydult fel az országgyűlési hírek hallatára. Az ellenállásnak Simion Bărnuţiu lett a vezére, a kor valóban filozófusnak nevezhető gondolkodója. Nagysága és hatása abban rejlett, hogy a Krug-féle kantiánus filozófia természetjogi tételeiből és liberalizmusából, valamint Herder szemléletéből kikovácsolta a nemzeti önrendelkezés igényét kifejezésre juttató korszerű ideológiát. Azt az axiómát, hogy az egyénnek önmegvalósításához természetes jogai vannak, rávetítette a nemzeti közösségre, és összekapcsolta a kor nyelvi nacionalizmusával: a nyelv a kultúra mércéje és eszköze; „benne gyökerezik egy nép jelleme és nemzetisége”, így „elválaszthatatlan 1318lelkünktől és a vallástól és mindattól, ami a legszentebb és legértékesebb e földön”. A nyelvi közösségnek joga van a nemzeti létre, de megkérdezése nélkül még az adott helyzetben sem dönthetnek a sorsáról. A konzisztóriumban elmondott beszédében – amelyből idéztünk – az egységes magyar nemzeti államfelfogással a soknemzetiségű állam követelményét állította szembe, sajátos kulturális színezetet adva a nemzeti törekvéseknek: „a kultúra és a boldogság mindegyik erdélyi nép fő célja, ezt a magyarok magyar, a szászok szász és a románok román úton akarják elérni, mindegyik a maga természetes útján. Ezek az utak mind jogosak, századok óta békében jártunk rajtuk és csatlakoznak az általános emberi boldogság és kultúra fő útjához.”* Morális kategóriákkal bélyegezte meg a magyar törekvéseket, miközben elismeréssel szólt a magyar filozófiáról és a diéta reformtevékenységéről. Érvelését így még nem szőtte át a kor nagy ellentmondása, bár az, hogy a románokat Traianus gyarmatosainak nevezte, akik nem alszanak, hanem nagy tettekre készülődnek, már a történeti jogra alapozott hegemónia álmát is jelenthette, ami majd maga alá gyűrheti a célként jelzett soknemzetiségű állam igényének humánus eszményét.
S. BĂRNUŢIU, O tocmeală de ruşine şi o lege nedreaptă. (Közli: GH. 1. BOGDALA-DUICĂ, Viaţa şi ideile lui Simion Bărnuţiu. Bucureşti 1924.) 201, 204.
A balázsfalvi görög katolikus konzisztórium a nemzeti ellenállás szellemében tiltakozott a magyar törvényjavaslatnak mindenekelőtt a román iskolákra és egyházakra vonatkozó konkrét kitételei ellen, hangoztatva, hogy „míg a világ világ, minket és nemzetünket nem kényszeríthet hitünkre és szokásainkra nézve veszélyt, a román nemzetiség számára pedig romlást és pusztulást jelentő törvény”.*
Uo. 211.
A politikai cselekvés lehetőségeivel csak a püspökök élhettek. Leményi, bár a diétán nem szólalt fel, továbbította a bécsi kormányzathoz a konzisztóriumi tiltakozást, és ő maga is tiltakozott az ellen, hogy az egyház és az oktatás nyelve magyar legyen, noha sokat tett, hogy papjai megtanuljanak magyarul. A románok magyar nyelvű iskoláztatását kivihetetlennek, az elmagyarosodást a románság számbeli túlsúlya miatt lehetetlennek tartotta, a nyelvtörvényjavaslatnak a románokra vonatkozó kitételeit pedig a két nép együttélését és egymásra utaltságát zavaró mozzanatnak. Az 1834-es kérvényezés kudarcából azt a következtetést vonta le, hogy több sikert ígér a magyar reformnemességgel való együttműködés, s ez elől lassan el is hárultak az akadályok.
Az ellenzék a törvényjavaslat románokat érintő részeit módosította, s a diétán többen is követelték az ortodox vallás törvényesen bevett vallássá nyilvánítását. Amikor pedig a társadalmi reformokat célzó törvényjavaslatok összeállítása után a magyar–szász együttműködést újra ellenségeskedések váltották fel, a két román püspök úgy látta, eljött a kedvező alkalom, hogy 1319közösen kérvényt adjanak be a szászföldi (illetve királyföldi) románok mint „társnemzet” érdekében, nagyrészt felújítva Moga püspök 1837–38-i diétához beadott kérvényének követeléseit. A diétai többség és a liberális magyar sajtó lelkesedéssel karolta fel a vállalkozást, részben taktikából, de azért is, mert a kérvény követelései elvileg egybevágtak a magyar nemesi jogi szemlélettel és a liberális világnézettel is. A magyar liberálisok kifogásolták, hogy a szász bürokrácia sok esetben a nemzetiséghez, a származáshoz és a valláshoz köti a jogokban való részesedést, bármennyire is igazolni tudták ezt szász privilégiumokkal. (Gondoljunk például a kérdéskör egyik legfontosabb mozzanatára, arra, hogy a Szászföld valamennyi lakosa lutheránus papnak kellett fizesse a dézsmát, és városi tisztséget csak bevett valláshoz tartozók nyerhettek el.) A magyar nemesség viszont biztonságban érezte magát ebből a szempontból, nem félt a szászföldi precedenstől, hiszen ilyen problémák a nemesi társadalmat belülről nem osztották meg. Leményi tapasztalatból beszélt, és nem csak taktikázott, amikor a diétán az egész román nemzet nevében hangsúlyozta, „hogy 1791-től fogva soha egy oláh osztály vagy személy, csak azért, hogy oláh, el nem nyomatott, s a közhivatalok viseléséből ki nem rekesztetett”.*
Az Erdélyi Nagyfejedelemség s hozzá visszakapcsolt Részek három nemes nemzeteiből álló rendeinek Kolozsvár szabad királyi városában 1841-ik év november 15-ik napján kezdődött országgyűlésükről készített jegyzőkönyv. Kolozsvár 1841. 715. 1843. január 31-i ülés.
A püspökök politikáját a szászföldi románokon kívül elsősorban ezek a rendi helyzetük előnyeivel is élő öntudatos román nemesek támogatták, és azok, akik úgy vélték, hogy román nemzeti követeléseket az érvényes törvények alapján egyelőre csak a Szászföldön lehet elfogadtatni, és a liberális alkotmányos képviseleti rendszer majd fokozatosan módot ad a román nemzeti igények érvényesülésére. Alexandra Bohăţel ügyvéd a kolozsvári magyar sajtóban a nyelvtörvényjavaslat védelmében még a brassói román lapokat is kritizálta. Aztán „több nemzetbeli társainak nevében” arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar nyelvtörvényjavaslat a községi román nyelvhasználatot nem érinti, és „mivel Erdély magyar haza”, azért „nemzetem fiai míveljék nyelvüköt mint oláhok, és tanulják a magyart mint a hon polgárai”.* „Több kővárvidéki oláh származású magyar nemesek és tisztviselők” pedig annak hangsúlyozásával támogatták a fenti álláspontot, hogy „egy oláh származású, de magyar nemes embernek … egészen más és magasabb szempontból kell állását tekinteni, mert ő az alkotmány részese”.*
Boheczel Sándor ügyvéd több nemzetbeli társainak nevében is: Komoly szó a Gazeta de Transilvaniához. Erdélyi Híradó, 1843. március 3. 18. sz.
Erdélyi Híradó, 1843. május 30. 43. sz.
A balázsfalvi tanári kar hangadói viszont helytelenítették püspökük politikai lépéseit. Ismét fellángolt az egyházi vezetés és az egyházi hierarchiába 1320szorított értelmiség viszálya. Bărnuţiu lett az elégedetlen tanárok és a lázongó ifjúság vezére. Ez az ifjúság, amelynek Bărnuţiu románul is előadta természetjogi tételeit, joggal találta meg azokban saját létértelme kifejtését, és mélyen átérezte, hogy egyéni léte perspektívája mennyire elválaszthatatlan a közösség, a nemzet sorsától: a nemzet érdekében vállalt „szolgálaton” kívül nem látott más választási lehetőséget.
Bărnuţiu, aki kétségbe vonta, hogy a püspök saját kezdeményezésére a nemzet nevében beszélhet, az egyházat nagy művelődési-politikai érdekképviseleti szervvé akarta tenni. Hogy pedig az értelmiségnek az egyházi vezetésben teret nyisson, szinódus összehívását követelte. De Leményi nem vállalta azt a szerepet, amelyet 100 évvel azelőtt Inochentie Micu-Klein játszott. Az ifjúság és a tanárok egy része lázadozni kezdett az egyházi fegyelem ellen. 1843 húsvétján kipattant a gyújtó szikra. Régi szokás szerint nagycsütörtökön azzal adóztak a keresztényi alázat követelményének, hogy a püspök 12 diák lábát személyesen megmosta. Most viszont egy diákot kizárt a szertartásból, mert az nem tartotta be a kötelező böjtöt, mire a többi diák szolidaritásból nem jelent meg a lábmosásra. A püspök egyre kevésbé tudott rendet tartani, s a tanárok egy része is a diákok mellé állt. Végül a kormányzat segítségével távolították el a néhány lázadó tanárt, köztük Bărnuţiut – egy évtizede még Leményi odaadó hívét – és tucatnyi diákot, akik a nemzeti ügy mártírjaiként bejárták Erdélyt, amíg sikerült a kolozsvári líceumban helyet találniuk, vagy a fejedelemségekbe mentek tanárnak, miközben Leményi ellen lázítottak, és tekintélyét az egyházon belül ugyancsak megtépázták. Balázsfalva pedig Bécsben oly rossz megvilágításba került, hogy a kormányzat nyomatékosan megtiltotta a latin tannyelvtől való eltérést, és egy évtizeden keresztül halogatta Leményinek román lap kiadását célzó kérését. Így csak 1847-ben jelenhetett meg Cipariu szerkesztésében az Organul Luminarei, amelyet Papiu-Ilarian, a „balázsfalvi per” egyik áldozata később az egész román nyelvterület, „egész Dacia” legjelentősebb irodalmi lapjának tartott; nyilván népfelvilágosító és nyelvi reformtörekvései, főleg latin betűs szedése miatt.
Az erdélyi román politikai tájékozódásban a brassói román sajtó tett a legszélesebb látókörről tanúságot. Igaz, Balázsfalván is érvként hivatkoztak arra, hogy az erdélyi románság az összrománság szerves része, de ennek jelentőségét valamennyi kortársánál kimerítőbben először Bariţ fejtette ki, amikor az erdélyi román–magyar viszonyt az egész románság és a magyarság együttélésének mozzanataként értelmezte. Felismerte, hogy a magyarországi polgári társadalmi reformtörekvések nemcsak az erdélyi, de a fejedelemségekbeli helyzet javulását is elősegíthetik.
A kis nemzetek messze néző vágyaiban Bariţ meglátta a létbiztonságra való törekvés és a belső gyengeségből fakadó fokozott fenyegetettségérzés ellensúlyozását célzó igényt is. Például a már gyakran szóvá tett keleti magyar törekvésekkel – annak hangoztatásával, hogy a dunai fejedelemségeket a 1321magyar koronához kell kapcsolni a Duna-hajózás szabadságának biztosítása érdekében – és a középkori Magyar Királyság nagyságának idézgetésével szemben nem Traianus császár gyarmatosainak fiktív államát, Daciát állította szembe, hanem inkább az egymásrautaltság követelményére figyelmeztetett. Szerinte a magyar liberálisoknak már azért is nemzeti jogokat kell az erdélyi románság számára biztosítaniuk, mert ez a dunai fejedelemségekkel való jó viszony záloga, továbbá a magyar külpolitikai biztonság egyik feltétele. Intő szavaiban a politikai élet játékszabályainak megfelelően keveredett a kiútkeresés és a fenyegetés szándéka. „Ahelyett, hogy ilyen követelésekkel (mint a nyelvtörvényjavaslat) távolítanátok el magatoktól a románokat, sokkal jobban tennétek, ha testvéri kezet nyújtanátok és barátságot kötnétek, amire szükségetek van. Mert tudjátok meg, hogy a Dunát ha valaha is uralni fogjátok, akkor azt csak a moldo-románokkal szoros barátságban, és akkor is csak ha Ausztria támogat és bátorít.”*
G. BARIŢ, Românii şi maghiarismul (Foaie pentru minte, 1842. március 16/28. 11. sz.).
Bariţ a nemzeti mozgalmak közötti őszintébb párbeszédre törekedett, azonban megfelelő feltételek hiánya miatt egyelőre nem tartotta tanácsosnak többet jelezni, mint azt, hogy a román negyedik nemzetként való elismerését igazságos és méltányos követelésnek tartja, és inkább csak célozgatott arra, hogy ennek megfelelően Hátszegen és Fogarasban – ahol a (kis)nemesség többsége román volt – román törvényhatósági életet és közigazgatást szeretne. Abban is bízott, hogy e követelés elismerése nyomán a román és a – félig-meddig – román származású nemesek felkarolnák a román nemzeti törekvéseket. Valóban, arra is volt példa, hogy románul elfelejtő, magyar rokonoknál felnövő árva ifjú, mint a kolozsvári líceumi tudós jogtanárnak, több magyar és latin nyelvű könyv szerzőjének, Vajda Lászlónak a fia, öntudatos román lett, méghozzá a két nép barátságának elkötelezettjeként. A negyedik nemzet követelése sem tartható egyértelműen feudális jellegűnek, hanem a román nemzeti lét olyan lehetséges módozata utáni igénynek, mely a másik fél nemzeti létét is elismeri, egyben pedig mérsékli a hegemónia vágyát. Nem véletlen, hogy a római múltból eredeztetett történeti jogokban gondolkodó nagyszebeni főesperes, Nicolae Maniu, aki a magyar helyett román hivatalos nyelvet akart, ezt a negyedik nemzetet célzó követelést azért helytelenítette, mert „azt kell akarnunk, ami a miénk volt: egész Erdélyt, és ne kérjük azt, ami nem voltunk: azaz negyedik nemzetet, hanem mint voltunk nemzetet Erdélyben”.* A nemzeti jogokat és létet célzó követelés indokoltsága és jogossága ellenére általában súlyos negatívuma volt a történeti jogra épülő tervezgetéseknek, hogy nem tisztázták kellőképpen az együttélő népek kapcsolatát, ráadásul az ilyen államszemlélet a soknemzetiségű tájon eleve kizárja 1322a nemzeti jogegyenlőséget, s uralkodó nemzet és alárendelt nemzetiség torz viszonyrendszerébe szorítja az együtt élő népeket. Joggal tette szóvá Bariţ, hogy „kit hibáztassunk azért, mert a magyar, székely, szász, román, örmény stb. egyazon éghajlat alatt, egyazon völgyben, egyazon hegyen, egyazon folyó mellett lát napvilágot? … Miért idézzük meg a sírból őseink szellemét egymást rémisztgetve”*
Nicolae Maniu levele Bariţhoz. Nagyszeben, 1842. június 3. (Közli: George Bariţ şi contemporanii săi. Szerk. ŞT. PASCU. III. Bucureşti 1976. 28.)
Gazeta de Transilvania, 1847. december 15/27. 100. sz.
Önmagához következetesen utasította el Bariţ a nemesi szabadság egyformaságára hivatkozó szászellenes román taktikázást, például a Bohăţelét is, melyről pedig Maniu úgy vélte, hogy egyáltalán „nem árt, hanem megnyugtatja az erdélyi magyarokat, hogy ne akarjanak annyit, mint Magyarországon, hanem csak annyit, hogy nyelvük a latin helyett diplomatikai nyelv legyen (addig-ameddig…!)”.*
Maniu Bariţhoz. Nagyszeben, 1843. március 17. Közli: George Bariţ (i. m.) 32.
Bariţ nem adott határozott, részletes politikai programot. A románság érdekeltségének tényére hívta fel a figyelmet a gazdasági-társadalmi reformtörekvések bemutatásával is. A legszigorúbb semlegességet ajánlotta, nehogy a románok túl korán és túlzott mértékben bekerüljenek a politikai élet labirintusába, mindaddig, amíg nem tisztázódik a szemben álló felek álláspontja, és nem válnak áttekinthetőbbé az erőviszonyok, hiszen időközben a szász nemzeti mozgalom is egyre nagyobb lendülettel jelentkezett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
