A MAGYAR LIBERÁLIS ELLENZÉK NEMZETISÉGPOLITIKÁJA ÉS TÁRSADALMI REFORMTÖREKVÉSEI
A MAGYAR LIBERÁLIS ELLENZÉK NEMZETISÉGPOLITIKÁJA ÉS TÁRSADALMI REFORMTÖREKVÉSEI
Az 1840-es évek elején a nagy kulturális fellendüléssel párhuzamosan új szakasz nyílt a magyar nemzeti mozgalom törekvéseiben. Az alkotmányos élet megszilárdítása mellett most már a régóta érlelődő társadalmi reformmunkát is célként tűzték ki az új diétára, melynek összehívását 1841-re sikerült kiharcolni. Akkorra tehát, amikor a pozsonyi diéta már véget ért, mert az udvar vigyázott, nehogy a „két testvérhazában” egyszerre ülésezzenek a 1295rendek, és még annál is szorosabb érintkezésbe lépjenek, mint fél évtizeddel korábban. Viszont sokat ígért az új fiatal nemzedék fellépése, melynek tagjai nagyon szorosan kapcsolódtak a magyar reformellenzék fő erőihez. Kemény Zsigmond és Teleki László mellett az erdélyi közéletben most először szereplő magyarországiakat is említhetjük, akiket – bár némelyiküknek Erdélyben is volt némi birtoka – emisszáriusoknak is hívtak, mint Kovács Lajost, és a rövid ideig Kolozsvárt tartózkodó Somogyi Antalt, aki egyben az ellenzéki törekvéseket először kiáltványszerű programba foglaló szatmári 12 pont egyik szerzője volt. Ahogy Kossuth Lajos a Pesti Hírlapot az ellenzéki reformpolitika és demokratikus-liberális társadalomkritika félelmetes fegyverévé tette, úgy próbálták a „fővárosi” példát követve Szentivási, Kemény és Kovács – ez utóbbi állítólag éppen Kossuth biztatására – a Nemzeti Társalkodó és az Erdélyi Híradó szerkesztését átvéve meghonosítani a modern újságírást. A haladó közvélemény kialakításában a szónoklatokat felváltotta a politikai publicisztika, melyben a történeti fejlődés követelményeit még senki sem hangsúlyozta ilyen határozottan, mint ezek a fiatalok, mert „nekünk szünetlen szükség fejlődni … különben alkotmányos szerkezetünk elsorvad, a nemzetiségünkre a koporsó szemfödele hull. A polgárosodás szünetlen terjeszti hódítmányait, s amely nép nem hajlik szelíd igája alá, veszve van.”* De még bíztak a kormányzat támogatásában is. Hiszen az óvatos és a liberálisokkal jó személyi kapcsolatokat fenntartó báró Kemény Ferenc, a diéta elnöke annak hangsúlyozásával köszöntötte a törvényhozó munkára összegyűlt rendeket, hogy „a testvérhon példája” szólít fel követésre. Biztató jelnek tűnhetett az is, hogy Bécsben gróf Teleki Józsefet nevezték ki a diéta jelöltjei közül gubernátornak, akit a közvélemény „az oppositio emberének” tartott, hiszen mint a magyarországi fontolva haladónak nevezett konzervatív arisztokrata irányzat tekintélyes tagja a liberális törekvésekhez megértően viszonyult, és öccse, Teleki László révén is jó személyi viszonyban volt a liberálisokkal. Reményre jogosított az udvar erdélyi és magyarországi politikája közötti eddigi kapcsolat is. Az uralkodó az 1839–40-i pozsonyi diétának egész sor törvényjavaslatát fogadta el, köztük az önkéntes örökváltságról és az ősiség korlátozásáról szólót. Remélhették tehát, hogy az erdélyi diéta hasonló törekvéseit sem fogja elutasítani. Sőt, miután a kolozsvári 1834–35-i diéta után Erdélyben a terrorhullám is hamarabb következett be, mint a pozsonyi diéta után, és az 1837–38-i erdélyi kompromisszum is megelőzte a magyarországit, még arra is lehetett számítani, hogy néhány kérdésben olyan törvényjavaslatot lehet elfogadni, melyek precedenst teremtenek az elkövetkező pozsonyi diéta újabb reformtörvényei számára. Rögtön a diéta elején megválasztották a rendszeres bizottságot, hogy annak egyes osztályai szinte az élet minden területét szabályozni hivatott 1296törvényjavaslatokat és azokat indokoló munkálatokat állítsanak össze, úgy, mint az 1790-es években.
KEMÉNY Zs., Utóhangok kórjeleink felől (Erdélyi Híradó, 1842. február 18. 14. sz.).
A kolozsvári és a pozsonyi párhuzamos reformmunka összehangolásának igénye természetesen szorosan kapcsolódott az európai nemzeti egységtörekvések vonulatába illeszkedő uniótörekvésekhez. „Világerővel hat a nemzeti egység iránya – fejtegette Kossuth –, s amelly nemzet … e világirányhoz nem simul, annak jövendője: elnyeletés, meg járom, szolgaság.”* Az Erdéllyel való kapcsolatok szorosabbra fűzéséről még azért sem lehetett lemondani, mert félő volt: az udvar a birodalomnak ezt a legkeletibb tartományát hátországként építi ki a magyar alkotmányos önállósági törekvések sakkban tartására.
KOSSUTH L., Erdély és unió-egység a magyarnak (Pesti Hírlap, 1841. április 14. 30. sz.).
A közéletben a Részek (Zaránd, Közép-Szolnok, Kraszna megye és Kővár vidéke) hovatartozása körüli vitában csúcsosodott ki a magyar nemzeti egység kérdése. Az uralkodó a magyarországi ellenzék megnyugtatása miatt végül is szentesítette az 1832–36-i pozsonyi diétának azt a törvényét, mely kimondta a Részek visszacsatolását. Az 1837–38-i nagyszebeni diéta többsége viszont az udvar kívánatának is megfelelően ellene nyilatkozott, hiszen a liberálisok közül többen is úgy gondolták, ha végrehajtják ezt a törvényt, akkor az unió érdekében – a Részek nélkül maradt – Erdély életképtelenségének hangoztatásával széles körű agitációt lehet majd kifejteni. Az 1841 végén összeült diéta többsége oly módon vágta ketté a gordiuszi csomót, hogy a Részek visszakapcsolása ellen foglalt állást, de a Részekkel együtt hajlandónak vallotta magát az unióra, és ez ügyben a két diéta közötti tárgyalások megkezdését sürgette. Mert jóllehet viszonylag kedvező helyzetet jelentett az, hogy Erdély a magyar korona része volt, a két koronatartomány közigazgatása, törvényhozása, adórendszere sokban eltért egymástól a történeti fejlődés alapvető fő vonásainak azonossága ellenére. S éppen ezekre a különbségekre hivatkozott a hatalmat kiszolgáló, hivatalát féltő és az úrbéri szabályozástól tartó birtokos nemes, aki rögtön megbokrosodott, mihelyst szó esett „a magyar úrbérről”, annál is inkább, mert a jobbágyok is beszéltek arról, hogy az 1832–36-i pozsonyi diéta is nagyobbra szabta az úrbéri földek határát, és kisebbre a szolgáltatások mértékét az erdélyinél. Méltán nyugtalaníthatta az erdélyi maradi birtokos nemesi közvéleményt, ha Kossuth arról írt, hogy az unió nyomán az erdélyi törvényhozás beleolvad majd a magyarországiba. De méltán megnyugtathatta azokat a liberálisokat és a velük rokonszenvezőket, akik a helyi érdekek háttérbe szorításától tartottak, és némileg leszerelhette az Erdély sajátos helyzetére hivatkozó konzervatívokat, amikor még azt is fejtegette, hogy Horvátországhoz hasonlóan Erdélynek megmaradhat a kormányszéke, tehát valamiféle tartományi önállóság fenntartásával kell megoldani az erdélyi kérdést. De a történelem nem adott időt ennek az akkor 1297eszményinek tűnő megoldásnak a megvitatására. A mostoha körülmények között egyre inkább vagy hevesen kellett agitálni az unió mellett, éppen a polgári haladás érdekében, vagy hallgatni a konzervatív nyomás miatt.
Az erdélyi magyar liberális ellenzék az unióval nemcsak egyszerűen a letűnt nemzeti nagyság biztonságát kívánta újra visszaidézni, mint azt a kor gondolkodása indokolta, hanem a nemzeti megmaradás és a korszerű nemzeti-polgári átalakulás feltételeit akarta biztosítani. Nemcsak egy Wesselényinek, hanem az egész magyar haladó közvéleménynek a reformvágya az uniótörekvésekbe kellett hogy torkolljon. A modern nemzeti állam megteremtésének lázában égve viszont szembe kellett nézni a táj soknemzetiségű mivoltának valóságával, pontosabban azzal, hogy a többi nép is elindul a nemzetté válás útján. Anakronisztikus kifejezéssel: nemzetiségi politikát kellett kidolgozni, hogy az együtt élő népeket is érdekeltté tegyék a polgári nemzeti átalakulásért vívott harcban. Ennek megfelelően nemzetiségpolitikáján állandóan módosítani kellett.
Fojtogató erővel hatott a magyarság etnikai elszigeteltségének tudata. Állandóan kísértett Herder 18. század végi jóslata a magyarság pusztulásáról, aminek a hatását tulajdonképpen még maguk a magyar liberálisok is fokozták, amikor 4 millió magyarról beszéltek 5 helyett, és 10 millió nem magyarról, miközben valójában 11-12 millióra rúgott a magyar korona országainak összlakossága. A Kárpát-medence központi dinamikus fejlődésű területein élt a magyarság zöme, és mintegy 10-12%-a Erdélyben, ahol az összlakosság 27-30%-át tette ki úgy, hogy a nemesség és a városi lakosság zöme magyar volt, a Székelyföld pedig egységes nemzeti tömböt alkotott, állandó utánpótlást biztosítva a szórványmagyarságnak, mely az egyházszervezet révén még elszigeteltségében is őrizhette etnikai identitásának tudatát a román és szász néppel való harmonikus együttélés munkás hétköznapjaiban.
Ugyanakkor egyre erősebb lett a felismerés, „hogy egy olyan hazában, melyben a tolerata Natio és nem recepta religio a nagyobb részt teszi, a civilizatio bajosan haladhat elő”.* Emellett pedig állandóan kísértett az a félelem, hogy a jobbágyok elégedetlenségét nemcsak a bécsi udvar használja ki, hanem az ortodox vallás révén még inkább az oly fenyegetőnek vélt cári hódító politika. Meglepően korán bukkantak fel a fenyegetettséget ellensúlyozó óvatos – először korszerűsítő rendi, majd polgári – reformgondolatok. Hiszen „van jussa, hatósága minden embernek s az Oláhnak is, az emberiség tzéljára törekedni”. Márpedig – tette fel ezek után a kérdést 1830-ban Szabó György gimnáziumi tanár – a várható heves „siettetett lépések” miatt „valjon nem lehetne-é jó” bizonyos nemesi jogokat „megosztani a magyar parasztsággal is; s neki vagy egy tisztséget is engedni a tisztikarok között; s képviselőt 1298mint Svétziában adni az országgyűlésen? S ez által az Oláhot is a magyarosodásra interessálni, s a magyar nemesi szabadságokat, s elsőbbségeket erősebb lábra állítni?”* 1832-ben pedig Alsó-Fehér megye unióra szólító körlevele megfogalmazásakor Gyulafehérvári Farkas Sándor, a művelt hivatalnok kisbirtokos nemes jellegzetes alakja már azt fejtegette a megyegyűlésen, hogy az „edgyesüléstől senki se félhet, kiváltképpen ha minden vallásnak egyforma szabadság, egyforma rangja lesz … ha a representatio vármegyénként, iurisdictionként és városonként lenne; s ha a szenvedő népnek is representatio adatnék, vagy pedig ha már több helyeken fenn álló eszes institutiók szerént a Föderativum Sistema behozattatnék”.*
A két Magyar Haza vagyis az egybekelhető testvérek. OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 1522. 71.
SZABÓ GY., Az oláh nemzet eredete (Nemzeti Társalkodó, 1830. 11. At. 16. 42. sz.).
OL, EOKL, Gyrás gyűlési jegyzőkönyvek. 2. k. 241.
A térség soknemzetiségű jellege és a nemzeti államot célzó igények közötti ellentmondások áthidalására, a polgári társadalmi reformmal szemben álló erők lefegyverzésére és mindenekelőtt a fejlődés biztosítására a magyar liberálisok sajátos gondolati konstrukciót alakítottak ki: a nemesség által kivívott társadalmi reformokért és az alkotmányos jogokért cserében a nemzetbe emelkedő nem magyar népek lojálisak lesznek a polgári nemzeti államhoz, sőt elsajátítják annak nyelvét, amely a kor felfogása szerint a fejlődés záloga is volt. Hiszen „a közönséges nyelv egy közérzést, ez köztörekedést szül – a közjóra törekedés egyesíti a haza erejét –, ez előmozdítja az értelmesedést, az értelmesedés az egyesületeket, s így tovább – így fejlik ki a nemzetiség, így derül fel a hazának boldogsága”.*
Nemes Torda vármegye Casinója megnyílása alkalmával 1833 Boldogasszonyhava 10-kén Tordán tartott Beszédek. H. n., é. n. 35. (Nagy Ferenc jegyző beszéde.)
Az 1830-as években a társadalmi reform és a magyarosítás szándéka még általánosan olyannyira harmonikus egységben jelentkezett, hogy Bölöni Farkas Sándor (1835-ben, az országgyűlés feloszlatása utáni terror hangulatában) képzeletbeli bíróság elé képzelve magát, tényszerűen sorolta fel: „terjesztettem minden democratiai elvet. Elszórtam a külföldről hozott minden szabad intézetek magvait…. Hazám nyelvéért éltem, haltam, s azt mások nyelve elnyomásával, hazámban uralkodóra emelni, egyetlenné tenni igyekeztem, s minden lakost szabad magyarrá lenni óhajtottam”* – hogy aztán majd élesen elítélje a nyelvi magyarosítást. Wesselényi pedig az évtized elején, a programadás szándékával írt könyvében a jobbágyság alóli szabadulás feltételéül a magyar nyelv elsajátítását szerette volna kitűzni. A teljes egyéni szabadság és a polgári alkotmány ígéretének igézetében mint Erdély hét főbűnéről, úgy szóltak a három rendi natio és négy bevett vallás alkotmányáról, mert az az érdekek egyesítése helyett a fejlődést visszafogó széttagoltságot erősíti.
Bölöni Farkas Sándor naplója (Bev. JANCSÓ E.) Bukarest 1971. 49.
1299A magyar liberálisok túlbecsülték a magyar nyelv elsajátíthatásának lehetőségét, és lebecsülték annak a lélek mélyéről feltörő ellenállásnak a jelentőségét, amelyet mindenfajta kényszerrel járó asszimilációs törekvés kivált. Miután az előző korok nemzeti ellentétei alapvetően feudális jellegűek voltak, most tapasztalatok és előzmények nélküli kísérletekbe fogtak. Pontosabban, amennyire tapasztalatok és előzmények álltak rendelkezésre, azok számukra éppen asszimilációs törekvéseik indokoltságát igazolták: a francia társadalom egysége éppen úgy, mint a szabadság erejével integráló Egyesült Államok, itthon pedig a nem magyar etnikumú nemesség spontán magyarosodása és politikai magatartása. Teleki Lászlót például a fogarasi boérek választották diétai követté, Kolozs megyében pedig a balázsfalvi román görög katolikus püspök testvére próbált Kovács Lajosnak híveket toborozni.
Az 1840-es évek elején új szakaszba lépett ez a nemzetiségpolitika, amennyiben a reformmozgalom vezetői a magyarosítás szorgalmazása helyett – hogy az utópista szocializmussal kacérkodó liberális, gróf Gyulay Lajos naplójából idézzünk – a magyarosodás feltételeit akarták megteremteni. Az említett példák láttán a régi hungarus és az új francia nemzetfogalom ötvözésével kísérleteztek, bízva abban is, hogy a jogok és kötelességek teljességével élő állampolgár etnikai hovatartozásától függetlenül lojális lesz az új magyar nemzeti állam egységéhez. Nem primitív pragmatizmus vezette őket, amikor nem akartak beavatkozni a más nyelvűek otthoni és családi életébe. Nem ismerték ugyan el az együtt élő népeket önrendelkezési joggal felruházott közösségeknek – a nem magyar nyelvhasználati jogok törvényes biztosításáig pedig csak később jut el a magyar politikai gondolkodás –, viszont a méltányosság és mérséklet, ha egyelőre csak korlátozott mértékben is, egyre erősebb értékszempont lett a magyar politikai agitációban. Ekkortájt megfogalmazódó értékszempontokban gyökerező politikai megfontolások vezették a most eszmélkedő majdani „népnevelőt”, Gáspár Jánost, hogy néhány év múlva országosan is sokra becsült elemi iskolai tankönyveiben a más nemzetiségűek iránti tisztelet követelményét is kiemelje.
Wesselényi többször is óvta az erdélyi politizáló közvéleményt az erőszakos magyarosítástól, megyéjét például arra figyelmeztette, hogy „számunkat nagyítani és terjeszteni erőszak és hatalom szülte módok kezünkbe nincsenek, illyekre jogunk sem igen, hatalmunk még kevésebbé van”.* A haladó erők véleményét tolmácsoló és egyben programjukat is egyre inkább kijelölő Kossuth szerint a magyar törvényhozás jelentse ki, hogy „az ország idegen ajkú lakosait nyelvöktől megfosztani nem csak soha nem szándékozott, de sőt elismeri, miképpen a magánélet nyelvviszonyaiba törvény által beavatkozni 1300jogtalanság volna”. A közélet nyelve viszont csak a magyar lehet. „Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság; mi reánk nézve mindkettő öngyilkosság volna”, és „a gyáva, vagy zsarnok nemzettel akár mi történjék, sorsát megérdemlette”.* A nemzeti ébredés óhatatlanul olyan hatalmi harcokhoz vezetett, amelyben valamennyi fél célkitűzései a nemzeti hegemónia vágyával társultak, méghozzá – saját értelmezésük szerint – a jogos önvédelem érdekében, ami valósággal bűvös körbe zárta az egymásnak szegezett érveket. Ugyanakkor a türelem, a mérséklet és a másik fél szempontjainak – bár egyelőre szűkkeblű – mérlegelése olyan történeti értékek, melyek éppen e harc kilátástalanságának kölcsönös felismerése eredményeképpen is jöttek létre. A magyar államférfiaknak ugyanis látniuk kellett, hogy a magyar nyelvhasználat kiterjesztését célzó törvényjavaslatokat, amelyeket a pozsonyi diétákon felvetettek, a horvát követek milyen hévvel utasították el, és aztán a szerb, a horvát és a szlovák értelmiségiek milyen heves tollharcot indítottak, a bécsi kormányzat pedig saját érdekében használta ki a helyzetet, bár kénytelen-kelletlen engedett.
OL, EOKL, Gyrás gyűlési jegyzőkönyvek. 34. k. 373. Wesselényi Közép-Szolnok megye rendeihez. Freywaldau, 1842. június 4.
KOSSUTH L., Bánat és gondoskodás (Pesti Hírlap, 1842. október 2. 183. sz.).
Az erdélyi magyar liberálisok az elszigetelődéstől is tartva a magyar nemzeti törekvések fő vonalához kapcsolódtak, amikor 1841-ben több megye követutasításában is felvétették célként a „nemzet, vallás és felekezet közötti féltékenység elenyésztetését”. Aztán alighogy összeült a diéta, a pozsonyi mintájára magyar nyelvi jogokat biztosító törvényjavaslatokat állítottak össze, miközben Kemény Dénes hangsúlyozta is, hogy „a többi nemzetek érdekei iránt kitelhető méltányossággal lennünk, s kivált meggondolnunk, hogy kiért nincs ki szóljon, annak érdekét szívünkön kell viselnünk; lelkiismeretes kötelességünk”.* A nyelvi jogokért folytatott harc éle a központi hatalom és az elmaradt rendiség ellen irányult, amikor a latin helyett a magyart akarták diplomatikai nyelvvé, a törvények nyelvévé tenni, és általában mindenünnen kiszorítani a latint. Ugyanakkor nemcsak a székely és magyar törvényhatóságok eddig is magyar nyelvű közéletét, közigazgatását akarták biztosítani, hanem a megyékben és a székely székekben általánosan kötelező magyar nyelvű anyakönyvezést akartak kilátásba helyezni, és azt akarták előírni, hogy 10 év múlva Balázsfalván magyarul tanítsanak, és magyarul tanítsák az ortodox papnövendékeket is. De miután a magyar liberálisok vezetői elvetették az erőszakos asszimiláció eszközeit – Kemény Dénes szerint „nem is kívánjuk mi az oláh nemzetet arra, hogy nyelvünkkel éljen, kényszerítni, hanem hogy azt, mint közigazgatás nyelvét megtanulhassa, módot kívánunk szolgáltatni”* –, önmagukhoz is híven jártak el, amikor a 1301román közvélemény heves tiltakozása láttán az udvar által visszaküldött törvényjavaslat nagy részének újabb változatából kihagyták a románokra vonatkozó kitételeket. Annál is inkább, mert Wesselényi figyelmeztetései után megérkeztek Széchenyi 1842 novemberében az Akadémián tartott beszédének intő szavai is, melyek Kossuth és a liberálisok ellen irányuló taktikai célzatosságuk ellenére igaz emberi hitelességgel idézték „a kölcsönös méltányosság” követelményét, a másik fél érdekeinek mérlegelését, méghozzá annak megfontolására ösztönözve, hogy mi lenne, ha „nemzeti hűtlenséget” sugalló törvényeket akarnának a magyarra kényszeríteni.
Beszédtár. Záratékul az 1841/2-ik (!) országgyűlési Jegyzőkönyvhöz. II. Kolozsvár, 8. l. 1842. január 27-i ülés.
Uo. 164. 1842. február 12-i ülés.
A magyar nemzetiségpolitika társadalmi-történeti meghatározottságának eredményeként a liberálisok viszont elismerték a történetileg kialakult, szerves történeti előzményekre épülő nemzeti autonómiaszerű képződményeket. Mindenekelőtt Horvátország tartományi önállóságát, s Kossuth az udvar szövetségét kereső horvát politika láttán még azt is felvetette, hogy Horvátország akár el is szakadhat Magyarországtól. Az erdélyiek hangadói pedig mindvégig tiszteletben tartották a szászok különállását. Bár nem akarták tételesen biztosítani a német nyelvhasználatot, messzemenően tiszteletben tartották a status quót, ami autonómiájuk részleges elismerését jelentette. A magyar törvényhatóságokkal és a kormányszékkel való kötelező magyar nyelvű érintkezés előírásával pedig az ország egységét akarták kifejezésre juttatni, miközben a szászok – egykorú kifejezéssel élve – a német hegemóniát jelentő összbirodalom fenntartása mellett önálló belső törvényhozással rendelkező területi autonómiára törekedtek. Ennek ellensúlyozására is fejtegette Kemény Zsigmond, hogy előbb-utóbb az elkerülhetetlen kényszerhelyzet szabja meg az érdekek összehangolását, minek során a szászok követeléseik egy részéről le kell mondjanak, mert a birodalmi erőviszonyok alakulása miatt a Lajtán innen „a magyar uralkodás”,* tehát a nemzeti állam kiépítése elkerülhetetlen, sőt az európai hatalmi viszonyok is szükségessé teszik az erős Magyarországot, hogy erős gátja legyen a cári expanzív törekvéseknek. De ez sem jelentett egyoldalú hegemóniára törekvést. Wesselényi Miklós 1843-ban kiadott Szózatában – az elsők között – vázolta fel, hogy a Habsburg-birodalom csak úgy maradhat fenn, ha a koronatartományok alkotmányos „álladalmi” szövetségévé alakul. Az Ausztriában élő szlávok helyzetének rendezésére pedig a szászokéhoz hasonló autonómia életbe léptetését javasolta. A diétai liberális többség nézeteivel egyetértve hangoztatta, hogy a szászoknak továbbra is „nemzetűl kell a törvény oltalma alatt folyvást létezhetniök”,* de el kell fogadják, hogy létük garanciája nem nemzetiségük, hanem a magyar alkotmány, anyanyelvként viszont nyelvjárásaik helyett a németet tegyék általánossá.
KEMÉNY ZS., Még egyszer nyelvügyünkben (Erdélyi Híradó, 1842. december 30. 104. sz.).
WESSELÉNYI M., Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Lipcse 1843. 201.
1302A viták hevében a jövőre maradt Szentivási Mihály azon felismerésének a bővebb kifejtése, hogy „a politicai kifejlés bizonyos fokon túl a nemzetiség terjesztésének ellensége. Amely státusban a külön nemzetiségek felébredtek, ott vagy a polgárosodásról kell lemondani s a sötétség vad korát visszaóhajtani, vagy a nemzetiségek egybeolvadásáról ábrándozásokat feledni, a helyett testvéri szövetséget előidézni, olly nemzetek között, kiket közös érdek, közös jövendő egybefűz, kiknek hitöket a kocka egyszerre és együtt határozza el.”* S ha a magyar, román, szász publicisztika heves vitáiban, a nyelvharcban – mint még látni fogjuk – sok volt az alaptalan vádaskodás is, mégis, két évtized múlva joggal írhatta George Bariţ, e küzdelmek egyik részese, hogy „nemzetiségi különbség nélkül ismerjük el, az a harc- tollharc jogos volt, nagylelkű … és természetes, az emberi természet elemeinek harca az önmegmaradásért. Az ilyen lovagias harcok, fej-fejjel, kar-karral, mindig is, míg a világ világ, elnyerik méltó értéküket és díjukat.”*
[SZENTIVÁNI M.], Hírlapírói vakság és rossz akarat (Erdélyi Híradó, 1842. november 25. 94. sz.).
G. BARIŢ, Limbile oficiale (Gazeta Transilvaniei, 1860. 32. sz.).
De az is érthető, ha a hatalmi törekvések bonyolult játéka vonzóvá tette az utópia távlatait, fokozta a nemzeti különbségeket nem ismerő egységes világtársadalom iránti vágyat, s így segített életre hívni az erdélyi utópisztikus gondolkodás becses örökségét. Amíg a 18. század világpolgár eszményét őrző öreg Bolyai Farkas Arithmetikájában (1843) még csak célozgat a közvagyon és az általános köznyelv szükségére, fia, János viszont a 4-5 úrbéressel dolgozó kis családi birtokán hatalmas utópia: az Üdvtan kidolgozásán fáradozott. Izzó romantikus lelkesedéssel próbálta megalkotni az érzelmi konfliktusokat kiküszöbölni hivatott, vagyonközösségre építendő termelő társadalom modelljét, melyet a 18. századi szabadkőműves szervezkedésre emlékeztető konspirációs agitáció útján vélt megvalósíthatónak. Ugyanekkor a magyar nyelv és népművelés fáradhatatlan tudós munkása, Brassai Sámuel pedig lapjában így beszélteti az iskolamestert: „A nyelv különbség személyesíti, az okozza, az mérgesíti, az örökíti a nemzeti ellenkezéseket. Ha az egész emberiségnek csak egy nyelve volna, nem sokára csak egyetlenegy népet formálna, s az emberek mindnyájan rokonokkint szeretnék egymást, és értenének egyet.”*
BRASSAI S., Az iskolamester (Vasárnapi Újság, 1843. január 1. 452. sz.).
A liberálisoknak azonban az egyetemes emberi és a nemzeti értékszempontok feszültségében kellett megszabni a jövőformáló cselekvés irányát, abban a tudatban, hogy „kötelességünk előmozdítani a liberálismust, és nem hanyagolni el nemzetiségünket, noha e két hitrebizottság [azaz kötelezettség] érdekei ollykor meghasonlanak, útjai keresztülvágják egymást, irányai különszakadnak.
1303Kielégíteni az emberiséget és véreinket: ez azon Ulysses-íj, mellyet a nyers tömeg minden állati erejével fölvonni soha nem fog.”* Ezen íj felajzása: az átfogó és korszerű társadalmi reformmunka volt.
KEMÉNY ZS., Korteskedés és ellenszerei I. Kolozsvár 1843. 70.
A magyar nyelvi jogokért indított harc és a rendi alkotmányosság – a diéta és a megyei önállóság – védelmében kibontakozó országgyűlési viták során az ellenzék Kemény Dénes vezérlete alatt olyan erkölcsi fölényre tett szert a kormányzat védőivel szemben, hogy a siker reményében hozzáfoghattak a társadalmi reformok felvetéséhez. Erre ösztönzött Kossuth is, mindenekelőtt azért, hogy elenyésszék „az aggodalom, melyet itt-ott közöttünk némi jobbak is táplálnak talán, hogy ti. Erdély így amint most van, ónsúlyt köthetne lábainkra a haladásnak nehéz ösvényén”.*
KOSSUTH L., Szózat a Részek és az Unió iránt Magyarhonból (Erdélyi Híradó, 1842. március 22. 23. sz.).
A korszerűbb agitáció módszereire jellemzően az Erdélyi Híradó hamar kiadta a jelszót: „rögtön úrbér, unió minnél előbb”. Az úrbéri viszonyok rendezése önmagában véve nem polgári társadalmi reform, de elválaszthatatlanul összekapcsolta azzal az a körülmény, hogy napirendre került a feudális viszonyok felszámolása. A dominikális és rusztikális földek közötti jogi határ kijelölése pedig alapvetően meghatározta a jövő polgári társadalmának rétegződését is, hiszen arról volt szó, hogy végre tisztázzák, mi a tiszta földesúri magántulajdon, és mi az úrbéres föld, melynek használatáért a jobbágy vagy zsellér szolgáltatásait teljesíti, de a majdani jobbágyfelszabadítás során az ő magántulajdonába kerül. Kemény Zsigmond többször is kifejtette, hogy eszménye a pauperizációtól mentes, életképes kisbirtokra is épülő társadalom, s miután ez egyben a modernizálható nagyobb birtok létét is garantálja, a földbirtokos arisztokrácia messzebb látó elemei is elfogadhatták és felkarolták a társadalmilag méltányos úrbéri rendezés gondolatát.
Az úrbér kérdésében már a diétára való készülődés közben két szárnyra oszlott a liberális ellenzéki tábor. A gyors megoldást – és ha mást nem, legalább néhány fontos részletkérdésben a továbblépést és az átalakulást megalapozó törvényt, ún. szemelvényi törvényhozást – sürgető fiatal radikálisokkal szemben az erdélyi ellenzék zöme viszont a minden részletre rendszeresen kitérő átfogó törvényhozó munka, az ún. kodifikáció híve volt. Ennek megfelelően az úrbérrendezést össze akarták kapcsolni a földbirtokviszonyok általános szabályozásával és a tagosítással, azért, hogy a földesurak földje végre kikerüljön „a fordulós, közös birtoklás” kényszeréből, és modern árutermelésbe foghassanak. Csakhogy ez a rendezés még tervekben is két évtizedet igényelt, a valóságban pedig a nagyobb mérvű tagosításra jó három-négy évtized múlva került sor az 1848-i radikális jobbágyfelszabadítás nyomán. Érthető, hogy Kemény Zsigmond milyen csípős gúnnyal írt a 1304kodifikáció híveiről, akik a maguk részéről igyekeztek is a radikálisokat háttérbe szorítani, olyannyira, hogy ezek hangadói közül csak Kovács Lajos és Teleki László tudott követként bekerülni a diétába.
Viszont úgy tűnik, hogy néhány évvel később id. Bethlen János éppen Wesselényi Miklós előtt némi joggal mentegette magát a tagosítás és az úrbér összekapcsolása miatt azzal, hogy így egyrészt a korszerű mezőgazdaság mellett fejtenek ki propagandát, másrészt a kormányzattal szemben olyan tárgyalási alapot teremtenek, amiből lehet alkudni. Az adó és az úrbér ügyének összekapcsolása pedig – egyelőre – azt jelentette, hogy az úrbéri rendezést az országgyűlés adómegajánlása jogának visszaszerzésétől lették függővé. Ez politikailag már csak azért is indokoltnak tűnhetett, mert ha az adót az úrbéri rendezés nyomán felemelik, akkor azért a nyilvánosság előtt a kezdeményező félnek kell vállalni a felelősséget. Az adóemelésre pedig joggal lehetett számítani, hiszen az adózó földbirtoka és állatállománya után fizetett, márpedig ha az úrbéri rendezésre nem a paraszti birtok megnyirbálása árán kerül sor, akkor kortárs becslések szerint az adóköteles földek kiterjedése több mint egyharmadával nőtt volna. Az ellenzék úgy képzelte el az adóemelés nélküli úrbérrendezést, hogy a diéta megajánlja az addig beleegyezése nélkül fizetett adót, de a megyei közigazgatás szükségeit fedező összeget, amit addig a központi pénztárból utaltak ki, most maga a megye és a szék veti ki és kezeli úgy, mint Magyarországon. Sőt, a közteherviselés érdekében is ezen a téren akartak előrelépni, ami politikailag az egyik legkényesebb kérdés volt, hiszen az adófizető kisnemességet éppen az adó alóli mentesség visszaállításának ígéretével mozgósították a liberálisok. Hogy ne érje őket a következetlenség vádja, a háziadó fizetését szerették volna általánossá tenni, és addig is a törvényhatóságokban a legkülönbözőbb módokon – mindenki számára hídvámfizetési kötelezettség, általános rovatal kórházak felállítására – próbáltak rést ütni a nemesi adómentesség elvén és amúgy is részleges gyakorlatán. Arra lehetett számítani, hogy megfelelő agitáció mellett ezzel a taktikával biztosítani lehet a megyei nemesség támogatását, és úgy-ahogy elejét venni a paraszti bizalmatlanság fokozódásának.
A liberálisok a kor legfontosabb kérdésében: az úrbéri viszonyok rendezésében a nemességgel szembeni érdemi kezdeményezés tulajdonképpen nagyon is háládatlan feladatát így átengedték a kormányzatnak, viszont olyan helyzetben léptek fel, amelyet nem lehetett reakciósnak nevezni, mert tudhatták, hogy ha a körülmények úgy kívánják, még többet is tehetnek a parasztság érdekében, mint az esetleges felülről jövő kezdeményezés. Tömegbázisuk sérelmi ellenzéki magatartása miatt vigyázniuk kellett ellenzéki szerepükre, míg a fiatal radikálisok egy része, sőt Wesselényi is, a társadalmi reformpolitika terén hajlandó lett volna együttműködni, pontosabban együtt haladni a kormányzattal.
1305Csakhogy Bécsben a legfelső állami vezetés tehetetlennek bizonyult. Id. Bethlen János tanácsára a liberálisok – az eddigi gyakorlattól eltérően – pótkövetutasításokat kértek a törvényhatóságoktól, hogy megszilárdítsák helyzetüket. S miután a demoralizált regalisták visszavonultak birtokaikra, a diéta és az uralkodó közötti kapcsolatot fenntartó királyi biztos riadtan és tanácstalanul figyelte, hogy Teleki József kormányszéki és Kemény Ferenc diétai elnök támogatásával végül is 1842 nyarán megkezdődött a szemelvényi törvényhozás. Méghozzá úgy, hogy Kovács Lajos mint gyulafehérvári követ nem egy vitában az addig osztatlan tekintélyű Kemény Dénes fölé kerekedett, miközben a magyar városi és a szász követekre támaszkodhatott, akiket az „egyforma városi érdek egyesített”. Így a konzervatívok nagy aggodalmára „egy inkább demokratziai ellenzék” jelent meg a színen. Jellemző: a konzervatív sajtó, azért, hogy ezt az „új coalitiót” megbontsa, a szászokat is a magyar nyelvi törekvésekre emlékeztette.* De hiába, „a szász nemzet” ugyanis „egyesült az aristocratia szabadelvű részével, és megoldva lőn sok eredményteljes haladási kérdés”.*
[SZILÁGYI F.], Erdélyi új coalitio (Múlt és Jelen, 1842. november 15. 91. sz.).
KEMÉNY ZS., A Pesti Hírlapnak „A testvérhon” című vezércikkért) (Erdélyi Híradó, 1842. október 7. 80. sz.).
Tudva és vallva, hogy „bár részben igazolni kelte, a nagy várakozást, mit inkább az emberiség általános fejlettsége, mint nemzetünk értelmi állása jelen országgyűlésünkhöz kötött”,* a törvényhozó munkának alapvetően elvi jelentősége lehetett. A törvény előtti egyenlőség követelményének érvényesítésével próbáltak rést ütni a feudális jogviszonyok falán. Teleki László a zsidók emancipációjáról sürgetett törvényjavaslatot. Egyelőre persze még lehetett a szomszédos orosz és román területeken élő zsidóság mostohább sorsával példálózgatni, amint a konzervatív sajtó tette a fokozatos asszimiláció mellett szólva. Az asszimilálódást sürgető zsidók – például a magyarországi Rokonstáin Leopold – viszont az erdélyi lapokban már világosan megfogalmazták, hogy az ország, illetve „a két haza” jövője függ „a teljes szabadság” érvényesítésétől. A diéta végre elrendelte azt is, hogy a rendszeres bizottság törvényjavaslatot állítson össze az ortodox vallás egyenjogúsításáról és bevetté nyilvánításáról, amit már jó néhány 1834–35-i diétai követutasítás is sürgetett. És már most olyan törvényjavaslatokat terjesztettek fel Bécsbe, amelyek megerősítették a jobbágyok szabad költözését, rögzítették a szolgáltatások felső határát, biztosították a jobbágyok birtokszerzési jogát, a nem nemesek számára is a guberniumi titkárságnál magasabb tisztségek betöltésének lehetőségét, meghatározták a birtokos nemesség részvéteiét is a közmunkákban, hogy ezzel megtegyék az első érdemi lépést a közteherviselés biztosítása érdekében.
Három nagy elv (Erdélyi Híradó, 1842. szeptember 9. 72. sz.).
1306Az ellenzék abban a tudatban ünnepelhetett, hogy miután „anyag és forma szünetlen mérlegen valának”, végül „hónapokra terjedő munkásság után a szemelvényi eljárásróli elmélet igazolta a sikert és a siker megkoronázta az elméletet”.* Kolozs megye 1843 márciusában Pest megyét szólította fel az erdélyi példa követésére. Kossuth pedig azokhoz is szólt, „kik parányi erőlködéseink parányi eredményeiben kevélykedve Erdélyről mégcsak nem régiben is bizonyos felsőbbség érzetével szoktak volt emlékezni, s hajlandók voltak a testvérhonról azt gyanítani, hogy az ónsúlyt volna képes kötni haladó lábainkra és íme! azon vesszük észre magunkat, hogy Erdély túlhaladott, hogy az erdélyi nemesség igazságszeretetnek s nagylelkűségnek jeleit adó, mellyekre nézve minekünk csak a követés dicsősége maradott fenn”. (Mindennek az uniópropaganda folytatása mellett rendkívüli jelentőséget kölcsönzött az, hogy a pozsonyi diétán is döntő lépésekre készültek a közteherviselés érdekében.) Persze a túlzás és a célzatosság tagadhatatlan Kossuth ítéletében, de a történeti teljesítmény értékelését reális alapokra helyezte annak hangsúlyozása, hogy „Erdélynek jelen közjogi állapotában a reform ösvényéni haladás sokkal több természetes akadállyal jár, mint minálunk, következőleg hogy ott minden lépésnek több érdeme van”.*
KEMÉNY ZS., Szemelvényi eljárásunk felől (Erdélyi Híradó, 1842. november 22. 93. sz.).
KOSSUTH L., A testvérhon (Pesti Hírlap, 1842. szeptember 25. 181. sz.).
A siker, csekélysége és az aggasztó körülmények dacára – hiszen ez a diéta sok kellemetlen meglepetést okozott és tartogatott még – egyelőre feledtette a kudarcokat, és felvillantotta a tartós és nem pusztán taktikai jellegű együttműködés lehetőségét is a román és a szász nemzeti mozgalmakkal, melyek ekkor már kész szellemi fegyverzetben léptek színre.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
