A SZÁSZOK NÉMET NEMZETI ÉBREDÉSE | ERDÉLY TÖRTÉNETE HÁROM KÖTETBEN

A SZÁSZOK NÉMET NEMZETI ÉBREDÉSE

Az 1840-es évekig a szászok csendes résztvevői voltak az erdélyi diétának. 1834-ben még rokonszenveztek, sőt, a rendi alkotmányosság védelmében olykor még együtt is működtek a magyar ellenzékkel. 1837-ben már egyértelműen a kormányzathoz igazodtak, de nem ellenezték, hogy az uralkodó beleegyezése esetén a törvényjavaslatokat magyarul szerkesszék, a törvények nyelveként pedig a magyart és a latint tartották méltányosnak. De azután a politikai számítás és a nemzeti ébredés lendülete szembefordította a szász politikát a magyarral.

A magyar reformellenzék készülődése láttán még az 1841-i diéta előtt a szász politikai élet hivatalos vezetői a lutheránus konzisztórium ülésén egységes álláspontot alakítottak ki a legfontosabbnak tűnő kérdésben: a törvényes nyelvhasználatban. Joseph Bedeus von Scharberg, akit 1837-ben választott a diéta tartományi főbiztossá, és így korszakunkban ő volt a legnagyobb rangú szász országos tisztségviselő, azt javasolta, hogy miután Erdély amúgy is a magyar koronához tartozik, „szász részről bele kellene egyezni a latin nyelv eltörlésébe, és ami az országos ügyeket illeti, a magyar általános hivatalos 1323nyelvvé emelésébe”, mert „nincs ebben számunkra semmi új, hiszen még a nemzeti fejedelmek alatt is az ügyeket magyarul bonyolították le, a törvényeket magyarul állították össze”.* A mérsékletre intő szavakkal szemben a szász hangadó politikusok azonban a teljes kölcsönösség és a rendi egyenjogúság álláspontjára helyezkedtek. A németet a magyarral teljesen egyenrangú nyelvként akarták elfogadtatni, ami a gyakorlatban a bécsi központi kormányzattól függő és arra támaszkodó területi autonómia igényét tükrözte. Mindez erőt adott a szász nemzeti törekvéseknek, de egyben elszigetelődéssel is fenyegetett, sőt nemegyszer olyan megvilágításba helyezte a szász politikát, mintha egyszerűen csak a hivatalnokréteg Bécsből irányított pozícióőrző manővereiről lett volna szó. Pedig korának gyermekeként hangoztatta a diétán Simon Schreiber nagyszebeni királybíró, hogy „valamint egy népnek anyanyelve, a szellemi élete azon nemzetnek, a legszorosabb öszvekapcsolása a minden névvel nevezendő legédesebb emberi, társasági és családi viszonyoknak, a polgári szövetség legalsó lépcsőin álló sorsosaitól, kezdve legmagasabb rendű tagjáig”.*

BEDEUS, Erinnerungen. Arhivele Statului, Sibiu, Fond Bedeus, nr. 112. I. 301–302.

Beszédtár II. 24. 1842. január 27-i ülés.

Érthető viszont a magyar liberálisok fokozódó elkeseredettsége is, amikor a sokat ígérő diétai reformmunka során kialakult magyar–szász együttműködést egyre-másra követték a szász nemzet nevében az uralkodóhoz intézett különvélemények, mindenekelőtt azért, hogy kifejezésre juttassák: a diéta országos érvényűnek szánt döntései nem lehetnek érvényesek a szász nemzetre, mert annak életét csak az univerzitás szabályozhatja. Már csak azért is, mert a magyar ellenzék a reformok terén „óriás léptekkel” – többek szerint – túlment a kívánatosnak tartott mértéken, mégpedig akkor, amikor az iparszabadságot, a zsidók emancipációját sürgette, sőt, amikor még a földtulajdonszerzés szabadságát készült mindenkire kiterjeszteni.* Ezért a fenti megfontolásokból is még a Nemzeti Múzeum és a diétai terem felállítását célzó törvényjavaslat ellen is felléptek. (Később már sokan bánták szélsőségesen elutasító magatartásukat, de azért a diétai, olykor drámai hangulatú küzdelmek és jelenetek az erő felemelő öntudatával töltötték el őket és a velük együttértő szász közvéleményt.)

Simon Schreiber sen., Karl Müller sen., Joseph Trausch, Michael Kraeges, Samuel Meister operátuma a céhrendszerről. Archivele Statului, Sibiu, Fond Bruckenthal, 0 1–6. 181.

A nyelvharc lázában a szász rendi jogvédelem szervesen összefonódott a modern nemzeti kötelékek megteremtését célzó agitációval, és széles nemzeti mozgalommá erősödött.

Összegezve és előre tekintve: a szász rendi nemzeti létet egyre többen közjogilag elismert, német hivatalos nyelvű területi autonómiává szerették volna átváltoztatni: a Királyföldet Szászfölddé tenni a szó teljes értelmében. A 1324kor német nemzetiségkultusza termékeny talajra talált a szász társadalomban, mert etnicitásukhoz való ragaszkodásuk – aminek egyik megnyilvánulásaképpen a középkor óta csak „német eredetű” lehetett a szász natio igazán egyenjogú tagja – kedvező gazdasági, társadalmi és politikai státussal és pozícióval társult. Viszont ennek fenyegetettsége és elszigeteltségük arra ösztönzött, hogy a hagyományokhoz híven a reájuk szintén támaszkodni akaró központi Habsburg-hatalom szövetségét keressék, és így a gazdasági téren a fejlődést oly messzemenően előmozdító szászság jelentősebb részében a bürokratikus abszolutizmus szövetségese lett, vagy annak szövetségébe szorult. Erre ösztönzött német etnikai identitástudatuk, az, hogy a németség részének tartották magukat. Viszont sokukat ez, vagy éppen német nacionalizmusuk lendített túl a provinciális Habsburg-birodalmi orientáción, és a haladó német szellemi-politikai irányzatokhoz kapcsolódva keresték a szászok német nemzeti létfeltételeinek módozatait.

A társadalom rendi-patríciusi felső rétegeit a magas jogi műveltséggel rendelkező tisztviselői kar fogta össze, az egyház és a neki alárendelt iskolai hálózat pedig az egész szász népet. (Igyekeztek is a református egyházéhoz hasonló autonómiát biztosítani maguknak.) A tanárok és a lelkészek jelentősége hirtelen úgy megnőtt, mint a reformáció korában. Ugyanakkor a városi és falusi közigazgatást és önkormányzatot részleteiben is szabályozó század eleji rendszabás, az ún. reguláció, melyet a bécsi kormányzat kényszerített a szász natióra, kizárta őket a szászföldi közéletből: kommunitásból, tanácsokból, melyeknek küldöttei választották a diétai követeket, és adták meg a követutasítást is. Az értelmiségi túltermelés feszítőereje pedig olyformán éreztette hatását, hogy miközben 5 gimnázium működött 50-60 tanárral és 1000-1500 diákkal a sok elemista kisdiák mellett, 350-400 felső osztályos gimnazista tanult tovább, akiknek fele mehetett egyházi pályára, a 250 parókia csak mintegy 500 főnyi klérusnak adott kenyeret. Művelt, a német egyetemeken és Bécsben – a német kultúra és politika nagy áramlatainak vonzásában – tanult tanárok és lelkészek lettek a. nemzeti mozgalom ideológusai, a nemzeti ébredés eszményeinek terjesztői. Josef Andreas Zimmermann nagyszebeni jogtanár – Szász Károlyhoz hasonló szerepet játszva – valósággal rányitotta kortársai szemét arra, hogy az erdélyi törvénykönyvek milyen biztos alapot nyújthatnak a nemzeti küzdelemben. Johann Karl Schuller történelemtanár pedig mint a kor egyik legnagyobb formátumú szász tudósa eredeti népdalok gyűjtésével és kiadásával adott újra lendületet az erdélyi szász nyelvjáráskutatásnak, s a népköltészeti termékeket már – német példát követve – történeti forrásként használta, és a politikai publicisztika terén is működött. Először ez a két tanár gyakorolta a legnagyobb hatást a következő és termékenyebb nemzedékre.

A szász értelmiségiek zöme is a nemzeti reformmunkát a közélet demokratizálásában és a gazdaság modernizálásában látta, miközben a kor liberális 1325eszméit a társadalomfejlődés sajátos feltételeihez igazította, értelmezte és terjesztette. Lelkesen fedezte fel a demokratikus képviseleti formákat az ősi szász alkotmányban, jelszóvá tette a Diploma Andreanum „unus sit populus” kitételét, s akadt, aki már azt hangoztatta, hogy a nemzeti kötelékeket ki kellene terjeszteni a szászság egyötödét jelentő, vármegyékben élő német anyanyelvű jobbágyságra is. De általában büszkén hirdették, hogy a szász nép szorgos iparosok és földművesek életközössége (de például – önmagukhoz is következetesen – a székely lófőket és a pixidáriusokat is a polgári szabadság hordozóinak tartották). A Szászföldön – hangoztatták büszkén – nincs is jobbágyság, mert a szász városok román és magyar jobbágyfalvai nem tartoztak a nemzet kötelékébe, s szolgáltatásaik is kisebbek, mint a vármegyei jobbágyokéi. A szabad paraszti társadalomra (is) nehezedő feudális járadék: az egyházi tized megváltás ellenében való eltörlésének gondolatát pedig az 1840-es években kezdték felvetni.

Az élesebb társadalomkritikát a harmincas évek végén alapított brassói sajtó (a Siebenbürger Wochenblatt és irodalmi melléklapjai: Blätter für Geist és a Der Satellit) – méghozzá olykor ezres példányszámban – képviselte. Kiadóját, a majna-frankfurti Johann Göttöt éppúgy, mint munkatársait, a morvaországi Anton Kurzot vagy a porosz Leopold Max Moltkét a kor német értelmiségi nyomora és az értelmiségre nehezedő reakció indította kelet felé, hogy végül a soknemzetiségű Erdélyben találjanak hazára. A brassói lapok segesvári munkatársai pedig Berlinben tanultak és ismerkedtek meg a liberalizmus eszméivel, amelyek jegyében együtt kezdték támadni a „copfos-parókás” hivatalnokok nehézkes bürokráciáját, s minden reform előfeltételeként követelték a közélet nyilvánossá tételét s azt, hogy a falusi közösségek és városok életét irányító kommunitások és tanácsok tagjait a polgárok válasszák, és ne önkiegészítés útján töltsék be a megüresedő helyeket. Az új hangok hallatára egyes szász székek vezetősége többször is követelte a brassói lapok perbe fogását, 1844-ben pedig a bécsi rendőrminisztériummal jó kapcsolatokat ápoló Benigni (nagyszebeni lapszerkesztő) biztatására a nagyszebeni kommunitás perbe is akarta fogatni Göttöt, és csak a nagy tekintélyű Zimmermann jogtanár közbelépésére fogadták el azt az elvet, hogy a szász sajtónak is éppen olyan mozgásszabadságot kell biztosítani a nemzeti ügyek tárgyalásában, mint amilyennel a magyar sajtó rendelkezik.

Bár kezdetben a brassói sajtó is támadta a magyar nyelvtörvényjavaslatot és a magyar sajtót, fő vitapartnere a nagyszebeni Der Siebenbürger Bote lett, amely a bürokratikus abszolutizmus védelmét is magára vállalta. A két sajtó szembenállása a két város polgárságának a szembenállását is tükrözi, bár a nagyszebeni tanárok között is sok volt a liberális beállítottságú, és a brassói városi hatóságok sem nézték jó szemmel a terjedő liberális nézeteket. A brassóiak viszont szabadulni akartak Nagyszeben hegemóniájától. A „provincia cibiniensis”, a centralizált területi nemzeti autonómia megszilárdításának 1326programja mellett, vagy inkább nemegyszer azzal szemben a város önállóságát kifejezésre juttató „Kronstadt voran” lett a gazdasági és politikai megújhodás jelszava.

A társadalom mozgósításában a legkézzelfoghatóbb eredményeket az egyleti mozgalom hozta, amely kiterjedt az élet minden területére, hiszen ipari, mezőgazdasági egyletek és takarékpénztárak is alakultak, és a hivatalosan csupán kulturális céllal alapított nagy jövőjű Verein für siebenbürgische Landeskunde (Honismereti Egylet) vándorgyűlései nemzeti ünnep szertartásaival és hangulatával mozgósították a kisvárosok lakóit.

A kor valamennyi törekvése Stephan Ludwig Roth tevékenységében egyesült. Ifjúként Pestalozzi mellett dolgozott Svájcban, de a húszas években még közöny fogadta az iskoláztatásról írt brosúráját, és amikor Medgyesen gimnáziumi tanárként a napóleoni háborúk nyomán kibontakozó német ifjúsági mozgalmak példájára be akarta vezetni a tornát és az éneket az iskolai oktatásba, reformtörekvései megtörtek a kisvárosi konzervativizmuson. Az 1840-es években jött el az ő ideje, s falusi lelkészként egyik irányítója lett a nemzeti agitációnak, miközben sokat írt a paraszti lét és a gazdálkodás mindennapi gondjain okos tanácsokkal enyhítő néplapba. Nem volt – a szó szoros értelmében véve – jól tájékozott politikus. Nagyobb lélegzetű politikai munkájával, amelyet a nyelvkérdésről írt, inkább elmérgesítette a vitát, mintsem az eszmék tisztázódását segítette elő, hiszen olyan szélsőséges magyarosító törekvéseket tulajdonított az ellenzéknek, amelyeket az nem is képviselt, a magyar nyelvet pedig az államnyelvnek alkalmatlannak mutatta be. Azzal szemben – némi politikai fortéllyal – azt hangsúlyozta, hogy nincs szükség országos nyelvre (Landessprache), mert ez a román: amennyiben románul tudnak a legtöbben, és a román – mint azt magyar kortársak is szóvá tették – fontos eszköze a különböző nemzetiségűek közötti hétköznapi érintkezésnek. A román negyedik nemzetként való elismerését – úgy látszik – Roth egyelőre csak a pesti sajtóban látta tanácsosnak felvetni, még akkor is, ha ezt annak jelzésével tette, hogy az nem járhat területi autonómiával, hanem csak egy országgyűlési szavazattal a többi rendi nemzet egy-egy szavazatával szemben. A szászak ugyanis az országos ügyek diétai eldöntésében a natiónkénti szavazati rendszert, a curialis votumot szerették volna kiharcolni. És bár Roth említett írásában példamutatóan hangsúlyozta – elvi síkon – a nemzeti egyenjogúság követelményét, a német, a latin és a magyar nyelvhasználat szféráinak kijelölésére tett javaslata nemcsak erősen rendi színezetű, hanem az abszolutista központi kormányzat érdekeinek szemmeltartására figyelmeztetett, anélkül, hogy az alkotmányosság igényét külön is hangsúlyozta volna, mint azt egyébként néhány szász küzdőtársa olyan lendületes odaadással tette. Egy-egy vaskosabb értekezést írt az ipar és a mezőgazdaság korszerűsítésének szükségességéről, a romantikus antikapitalizmus érveivel 1327védte a céhrendszert, és a jómódú szász gazdagparasztság megerősödését akarta elősegíteni.

Tevékenységének össznemzeti jelleget kölcsönzött az is, hogy a nagy nyilvánosság előtt harcostársaival sohasem szállt élesebb vitába, és inkább a nemzetiség, a Volkstum iránti morális elkötelezettséget tudatosította, mintsem a széles látókörű tájékozódás igényét. Nagy szerepe volt a szászság népi és társadalmi tudatának kialakításában. Míg a magyar publicisztika a szász–magyar ellentéteket nem kis leegyszerűsítéssel a liberalizmus és a bécsi udvar által támogatott bürokratikus konzervativizmus küzdelmeként állította be, ő a szász polgár, a magyar nemes és a román jobbágy ellentéteinek és egymásra utaltságának konstrukciójával próbálta jellemezni az erdélyi helyzetet, a szász polgárnak tulajdonítva az érdekek egyeztetésének hivatását és a nivellálódás törvényszerűen bekövetkező folyamatának elősegítését. De bármennyire leegyszerűsítő volt is ez a szemlélet, hiszen a szász polgárság zöme éppoly kétségbeesetten próbált kiváltságaiba kapaszkodni, mint a konzervatív magyar nemes, gyakorlati politikai célokat igen jól szolgált. A szászság politikai elszigeteltségét próbálta feloldani, mert a szászok a diétai döntésekkel és az országos érvényű reformtörekvésekkel szemben saját politikai különállásukba próbáltak kapaszkodni, és így a polgári szerep hangsúlyozása a magyar liberálisokkal való együttes munka iránti rokonszenvet kelthetett az elzárkózó közvéleményben. De ugyanakkor az erdélyi politikai élet egyik sajátos tehertételével is összefonódott ez a szemlélet, annak igényével tudniillik, hogy miként a magyar liberálisok a szász–román viszonyban, úgy a szász vezető körök a magyar–román viszonyban játsszák a döntőbíró szerepét.

A szász nemzeti mozgalom számára a liberalizmus a végzetessé válható elszigetelődés veszélyét is felidézte. A társadalomfejlődés sajátosságai miatt nem kellett a nemzeti egység megteremtését célzó érdekegyesítő politika bonyolult feladataival birkózniuk, de ugyanakkor a legelégedetlenebb rétegek megnyerésére sem volt sok lehetőségük. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a románság a Szászföldön is abszolút többségbe került. S a románság, bár része volt a szász társadalomnak, mégis sok vonatkozásban ki volt rekesztve abból. Kétségtelen, hogy itt volt a legerősebb gazdag paraszti rétegük, s a románok városokban is – mint például a brassói kereskedők – polgárjogot szerezhettek. De – mint láttuk – a Józsefi concivilitast csak részben hajtották végre, ortodox vallású nem vállalhatott tisztséget, és a falusi tisztségeket is elvben csak német írni-olvasni tudással tölthették be. Az egyházi és faluközösségi szervezet olyan szorosan összeforrt, hogy a románoknak is fizetniük kellett a szász papoknak járó tizedet.

Az 1837-es ortodox püspöki kérvényre válaszként írt brosúrájában Joseph Trausch, tudós oklevélgyűjtő rendőrfőnök a román igények érvényesítésére „az egyetlen eszközt” a territoriális nemzetelv alkalmazásában, illetve 1328elfogadásában látta; hogy a joggyakorlathoz szükséges képességet megszerezzék, „műveltségben és nyelvben asszimilálódjanak a szászokhoz”.* Johann Karl Schuller pedig a két püspök kérvényére válaszként írt röpiratában azt fejtegette, „hogy az Oláhok nem mint Oláhok, hanem mint naturalizált Szászok kérhetnek csak egyenlő jogokat azon föld Német törzslakóival”.* Konzervatív szász körök azonban még ennek a politikai nemzet egységén belüli egyéni egyenlőségnek a hangsúlyozását is felháborodással fogadták. Valóban, a nyelvharcban és a diétai rendi politikai küzdelemben „mindhárom rend messze volt a modern egyenjogúság gondolatától. A nemesség és a székelyek a magyar nyelv hegemóniáját akarták, és ugyanazok a szászok, akik a német nyelv egyenjogúságáért szálltak síkra, nem akarták sem a szászvárosi magyaroknak, sem a román községeknek nyelvük használatát megengedni.”* A felajzott légkörben a szász univerzitás az ellen is tiltakozott, hogy a gubernium a hivatalos rendeleteket román fordításban is közöltetni akarja.

TRAUSCH, Bemerkungen über die von siebenbürgischen Bischof Basiliu Moga in Jahre 1837 den zu Hermannstadt versammelten Landesständen unterlegte Bittschrift. Kronstadt 1844. 24.

SCHULLER, J. K., Megvilágítása azon vádiratnak, melyet a két Oláh Püspök Urak a Szász nemzet ellen az 1841–43-beli erdélyi országgyűlésen a Rendeknek benyújtottak (Ford. HANN, FR.). Szeben 1844. 14.

FR. TEUTSCH, Geschichte. 160.

A fenyegetettség érzését és az elszigetelődés veszélyét a polgári társadalmi hivatástudat és a német nemzeti érzés felerősödése egyaránt ellensúlyozta. A szász nemzet már nem a privilegizáltak, hanem az egy nyelvet beszélők közösségét kezdte jelenteni. Az értelmiségiek pedig most már nemcsak azt akarták továbbra is tudatosítani, hogy a szászság az össznémetség része, amelyet a kulturális élet és a nemzeti szolidaritás érzésének szálai fűznek az anyanemzethez, hanem azt is, hogy az egész német nemzeti fejlődés az ő nemzeti törekvéseiknek is biztosítéka, a szászság nemzeti hivatása pedig a német fejlődés vívmányainak közvetítése kelet felé. Ez a szemlélet a politikai tájékozódást több irányba befolyásolta. Mivel a német liberalizmus a magyart szövetségesének tekintette, sokan számítottak arra, hogy az azonos ideológián és érdekközösségen nyugvó szövetség lehetősége mérsékeli a magyar nyelvi törekvéseket, elhárítja az együttműködés akadályait. S miután a szász nemzeti törekvéseknek lehetett számszerűen a legkisebb etnikai-népi bázisa, érthető, hogy ők tartottak a legjobban a két oldalról fenyegető nemzeti hegemoniális törekvésektől, s közülük kerültek ki azok is, akik a liberalizmus és a nyelvi igények, valamint az erdélyi sajátos érdekek szemmel tartásával következetesen hangsúlyozták a modern soknemzetiségű állam kialakításának szükségességét, bár konkrétabb javaslatokat nem nagyon tettek.

A brassói sajtó például olykor az Egyesült Államokkal és Svájccal példálózott, olyan nemzetileg semleges, de mégiscsak egységes államkeret 1329iránti igényt juttatva kifejezésre, mely a nemzeti törekvéseknek a megyei és a helyi önkormányzati-önigazgatási szerveken belül enged teret, és ez részben már egybevágott a magyar liberális elképzelésekkel is. Johann Gött lapjaiban lehetőséget is biztosított Apor Györgynek, hogy a magyar liberálisok és a szász polgárság együttműködését szorgalmazza, amíg „az atyai kormányzat” két cikk megjelenése után be nem tiltotta a vállalkozást, amelynek feltételezhetően nagyobb visszhangja is lehetett volna. A brassói és segesvári értelmiségieken kívül az együttműködésnek több tekintélyes híve akadt, nagyszebeni tanárok, mint Friedrich Hann leendő diétai követ és Gottfried Miller, azaz Miller Godofréd, a népiességről szóló Kisfaludy-pályadíjas magyar irodalomelméleti tanulmány szerzője, aki Magyaren-Spiegel című könyvében kritikával és egyben rokonszenvvel írt a magyar liberálisokról. A fiatal szászsebesi Joseph Marlin – az első olyan szász értelmiségi, aki írásaival tartotta fenn magát, igaz Pesten – a Pesther Zeitung munkatársaként pedig arra buzdított, hogy „értse meg mindenki közülünk németségünk általános hivatását [ami ekkor a német liberalizmus vívmányainak közvetítése], tanulja meg mindenki nemcsak a Szászföldet, hanem Erdélyt is szeretni, dolgozzon mindenki a hazáért és nemcsak nemzetéért, akkor így megszűnnek az erdélyi nemzetiségek közötti civódások, és nem fognak többet magyarosításról, germanizációról, sőt románosításról fecsegni”.*

J. MARLIN, Politische Aphorismen aus dem Sachsenland (Der Satellit, 1847. május 6. 36. sz.).

De az értelmiségieknek ezen kiútkereső erőfeszítései nem tudtak önálló és jelentősebb politikai erőt mozgósító törekvéssé válni a helyi hatalom birtokosaival szemben. Mélyebben gyökerezett a szász politikában az osztrák birodalmi kormányzattal való szövetség igénye, ami nemcsak védelmet, hanem sok vonatkozásban a hegemónia reményét is jelentette. Volt, aki – mint Stephan Ludwig Roth is – az össznémetséggel való szolidaritást a Habsburg-birodalom németországi túlsúlyának reményével kapcsolta össze, a magyarországi és erdélyi polgári reformoktól pedig olyan kedvező feltételek megvalósítását várta, amelyek hatására Németországban Amerika helyett a Duna völgyét és a Kárpát-medencét választják a kivándorlók.

A szászok nemzeti ébredése a kulturális élet gyors fellendülésével járt együtt, annak köszönhetően is, hogy a német kulturális vívmányokat és eredményeket nemcsak gyorsan meg tudták ismerni, hanem át is tudták venni, mint ezt a zenei, tudományos és irodalmi törekvések egyaránt példázzák.

A két nagy szász város német klasszikusokat játszó zenekörei – mint egyben zeneiskolák is – a bécsi és a német zenei élet közvetítőiként is működtek. Az egyleti és iskolai zenei élet igényeinek eleget téve Johann Lukas Hedwig brassói zenetanár sok népszerű dalt szerzett. A 16. századi Bakfark után pedig újra igazi tehetség jelentkezett, a korán elhunyt Carl Filtsch, aki 1330csodagyerekként járta be – általános elismerést arató – koncertjeivel Európát, miközben hazája iránt is felkeltette az érdeklődést. Amikor pedig Liszt Ferenc Kolozsvár mellett Nagyszebent is felkereste, fellépésével jelezte, hogy Erdély zenei élete európai mértékkel mérhető.

Amíg a szász sajtó a magyar színházi életet tartotta irigylendő példának, Kemény Józsefnek el kellett ismernie, hogy az ő forráskiadói kezdeményezését egykori titkára, Anton Kurz nálánál eredményesebben követte a forrásokat és kisebb-nagyobb tanulmányokat közlő Magazin für Geschichte vaskos köteteinek kiadásával, bár legfeljebb csak 300 vevőre számíthatott. Sokat ígérő kezdeményezésnek bizonyult az is, hogy Kurz nemcsak szász szerzőktől közölt tanulmányokat, hanem tudatosan kereste a kapcsolatot a román és a magyar tudományosság képviselőivel, jó lelkiismerettel hangoztatva, hogy egyaránt „lehet jó németnek lenni és rokonszenvezni a magyarok szabadelvű törekvéseivel, főleg a tudomány terén, ahol nyelv és haza nem tesz különbséget”.*

Anton Kurz levele Toldy Ferencnek. Brassó, 1843. október 27. MTAK Kézirattár, M. Irod. lev. 4-r. 79.

A Magazin már első kötetében pályázatot írt ki olyan összefoglaló munkára, mely Zschokkének a svájci nép történetéről szóló híres műve példájára a szász nép történetét a szász népnek mutatja be, hogy a polgár és a földműves lássa és ismerje saját múltját és annak értékeit, hiszen a kor egyik nagy változásának eredményeképpen a földművesek és kézművesek már érdeklődéssel vették kézbe a könyvet és a hírlapokat. A történeti gondolkodás és felkészültség magas szintjének jeleként a fiatal segesvári tanár, Georg Daniel Teutsch, mestere, Ranke szellemében sikerrel hozzá is kezdett nemsokára klasszikusnak számító művéhez, annak a már kisebb lélegzetű összefoglalójában is megvallott elvnek a jegyében, hogy „egy nép sem pusztulhat el, mely magát nem adja fel”.*

G. D. TEUTSCH, Abriss der Geschichte Siebenbirgens. Kronstadt 1844. 178.

A kulturális és politikai életnek egyaránt – a már említett Honismereti Egylet megszervezése mellett – legnagyobb vívmánya a nagyszebeni gimnáziumra épülő jogi főiskola felállítása volt.

A tudományművelők fő alakjai, a tanárok és a lelkészek mellett nagy szerepet játszottak az olyan hivatalnokok, mint az ausztriai Benigni, a főhadiparancsnokság titkára, konzervatív lapszerkesztő és cenzor, aki jogi előadások mellett még több statisztikai kézikönyvet is írt, valamint Johann Söllner hadbíró, népszerű publicista, aki a guberniumhoz felküldött népmozgalmi statisztikák alapján vaskos könyvet állított össze. Bedeus von Scharberg tartományi főbiztos a katonaság ellátásának megszervezése és gyáralapító-vállalkozó tevékenysége mellett szakított magának időt arra is, hogy az erdélyi címerekről írjon, és az erdélyi államberendezkedést alkotmányjogi értekezésben elemezze, igaz, eléggé konzervatív szellemben. A szász univerzitás fiatal 1331írnoka, Johann Hintz – Kossuth egyik szász tisztelője – demográfiai és iparstatisztikai cikkeivel vívott ki tekintélyt. A hetilapok irodalmi melléklapjai mellett pedig széles teret biztosított a tudományművelésnek (beleértve a természettudományét is) a Honismereti Egylet igen színvonalas évkönyve.

A nemzeti tudat alakításában óriási szerepet játszott a szépirodalom. Benne és elsősorban a költészetben még élesebben jutott kifejezésre, mint a politikában, az Erdélyhez tartozás és a németségtudat összefonódása: konfliktusa és hegemóniája egyaránt.

Friedrich Geltch szászvárosi tanár népszerű, 1842-ben kiadott antológiájában alig egy-két dal utal arra, hogy a szászok Erdélyben élnek. A szász költészetet az 1810-es évek német nemzetiségéért és szabadságáért rajongó költészetének szelleme járta át, s versről versre elsősorban Arndt Was ist des Deutschen Vaterland? (Mi a német számára a haza) című híres költeményének gondolata tér vissza: a német haza a németül beszélők összessége. Jellemzően a kor túlfűtött légkörére: harcról énekeltek a szász költők anélkül, hogy meg tudták volna nevezni az ellenséget.

A tucatnyi verselő közül Joseph Marlin volt az az igazi tehetség, aki szászság és erdélyiség élményének a rendi nemzeti és a modern nyelvi nemzeti egyenjogúság igényének feszültségét átélve alkotott. Eszményei azonban inkább változtak, mintsem szervesen egybefonódtak, hiszen a három nemzet unióját éppúgy dicsőítette, mint ahogy 1848-ban írt, kéziratban maradt regényében Horeáért mint a szociális emancipáció idealizált előharcosáért lelkesedett, de olyformán, hogy „a nyers erőt” képviselő parasztmozgalom ideológusaként és szellemi vezéreként fiatal szász értelmiségit szerepeltetett, így juttatva kifejezésre azt az illúziót, hogy a szászok a román tömegeket is irányíthatják.

Amíg a szász történeti múltból csak egy-két nevezetessé vált dal idézett, a nagy történeti személyiségek példáját a próza próbálta megeleveníteni. Az első romantikus regényeket Walter Scott szellemében Daniel Roth szászhermányi lelkész írta. S miután a szász társadalom életében hiányoztak a mély szociális konfliktusok, művei is többnyire kalandos fordulatokban gazdag történetek. Mégis, leghíresebb regénye főhősének sorsa bizonyos fokig jelképszerűnek látszik, s – látni fogjuk – némileg Stephan Ludwig Roth 1848–49-es magatartására emlékeztet. Sachs von Harteneck ugyanis hatalmi törekvéseivel, a többi nemzet fenyegetésével idézte elő saját bukását, s abban a tudatban, hogy mindig népe javát akarta, Isten könyörületességében bízva, önmagával kiengesztelődve lépett vesztőhelyre. De hogy az erdélyi soknemzetiségű lét fájó kérdéseinek megértése korántsem a helyi születésűek előjoga, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Erdélyt hazájának választó liberális poroszországi Leopold Max Moltke, befogadó honfitársai kérésére 1846-ban megírta az erdélyi szászok máig népszerű néphimnuszát, amely az erdélyi patriotizmust a táj és az együtt élő népek szeretetével egyesítette:

1332Erdélyország, türelem föld,
minden hitnek tábora!
Óvd meg hosszú századokon át
fiaidnak szabadságjogát,
s légy a tiszta szó hona.

Erdélyország, édes földünk,
drága jó szülőhazánk!
Áldott légy örök szépségedért,
s tájaidnak minden gyermekét
egyetértés fogja át!

(Ford.: Ritoók János)

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me