A KONZERVATÍV ELLENTÁMADÁS
A KONZERVATÍV ELLENTÁMADÁS
Már az 1841–43-i diéta vége felé látni lehetett, hogy korai volt az erdélyi ellenzéknek a társadalmi reformtörvényjavaslatok fölötti öröme. Illúziónak bizonyult a kormányzat reformbarát politikájához fűzött remény. A hatalom még akkor sem engedett, amikor konzervatív szövetségesei elismerték a liberálisok szellemi fölényét, és az okosabbak jobbnak látták, ha nem is nagyon szerepelnek a diétán.
A kormányzat és a feudális rend védelmét – persze megfelelő anyagi ellenszolgáltatás fejében – magára vállaló szenvedélyes aggastyán, az egyébként művelt Cserey Miklós beszédei például csak derültségre adtak alkalmat. A liberális sajtó élcei pedig olykor bombaként találtak. Bethlen Lajos grófot például Kemény Zsigmond azzal tette nevetségessé, hogy eszkimók hős vezéreként aposztrofálta, amikor az a dobokai megyegyűlésre felvonultatta a condraposztós kisnemeseket a liberálisok ellen.
A konzervatív Múlt és Jelen című lap (melléklapjával: Hon és Külföld), amelyet 1840-ben hoztak létre a kormányzat költségén, nem tudott programot adni. Szerkesztője, Szilágyi Ferenc kollégiumi tanár, aki a harmincas években Klio címmel a kor népszerű zsebkönyveit adta ki, hamar elvesztette tekintélyét. Lapjában – melynek Magyarországon olykor több előfizetője volt – az ún. mérsékelt liberalizmus és a kormányzattal való együtt haladás szükségességéről írt, de miután a kormányzat politikájában nem sok biztató mozzanatot lehetett felfedezni, nem maradt más, mint a liberálisok személyeskedésbe fúló bírálata, annak ismételgetése, hogy – úgymond – szerfeletti „nyargalásuk” közepette nem veszik figyelembe a kibontakozás lehetőségeit. Helyzetét még súlyosbította, hogy az erdélyi arisztokráciát állandóan ellenzéki-radikális liberalizmussal próbálta „diszkreditálni”, és így magasabb körökben Kolozsvárt emiatt sem maradt sok pártfogója.
A társadalmi reformtörekvések zátonyra futásának oka nem annyira a liberális taktika kudarcában, mint inkább a társadalmi bázis megosztottságában, gyengeségében és a kormányzat merev elutasító politikájában rejlett. Míg Magyarországon a megyék többségében a liberálisok – ha olykor véres csetepaték és költséges korteshadjáratok árán is – maguk mellé tudták állítani a kisnemeseket, Erdélyben ez már csak egyre kevéssé sikerülhetett. A 1333kisnemesség úgy érezte, hogy becsapták, amikor az ellenzék a társadalmi reform érdekében felhagyott a rendi sérelmi programmal, a nemesi szabadságok megsértésének felemlegetésével. Kemény Zsigmond alighanem a lényegre tapintott, amikor a reformtörekvések kifulladásának további okát – Bécs elutasító politikája mellett – abban látta, hogy „éppen akkor járt le a tekintélyek kora, midőn a régi rendszer megbukott és az új még gyökeret nem verhete” (régin értve a sérelmi ellenzékiséget, az újon pedig a társadalmi reformprogramot).* Wesselényi Miklós ugyan még most is „a székelyek hősé”-nek számított, de elhatalmasodó vaksága miatt – mint láttuk – csak messziről követhette a politikai élet fejleményeit. A reakció pedig éppen Marosszékből indult támadásra, ahol neki egykori hívei Makfalván birtokot vettek, hogy a székgyűléseken részt vehessen, mire ő – a gesztusra válaszként – felállította ott a kor egyik leghíresebb elemi iskoláját.
KEMÉNY ZS., Érintések (Erdélyi Híradó, 1845. január 28. 8. sz.).
A sors iróniája, hogy azok az erők fordultak az ellenzék ellen, amelyeket „o’conelli agitációval” – hogy a konzervatív sajtót idézzük – ő mozgósított, amikor kiharcolta, hogy ne csak a táblabírák, birtokos nemesek és kivételes esetekben a falvak küldöttei vehessenek részt a közgyűlésen, hanem a szabad székelyek is, fejenként szavazati joggal. Dósa Elek, a marosvásárhelyi kollégium professzora, a harmincas évekbeli ellenállás egyik népszerű alakja lett most a reformellenzékkel szembefordított székelyföldi nemesi törekvések ideológusa. Kicsit talán akarata ellenére is játszott negatív következményekkel járó szerepet. Attól tartva, hogy az uralkodó engedelmes eszközeként szolgáló új „osztály” jöhet létre a jobbágyságból, a sajátos székely viszonyokat úgy magyarázta, hogy a székely alkotmány értelmében a Székelyföldön nincs jobbágyság, a jobbágy bérlő, tehát a jobbágynak nem lehet úrbéri földje, amit a földesúr köteles neki átengedni robot fejében. Ezért úrbéri rendezésre a Székelyföldön nem is kerülhet sor. Marosszék közgyűlése abban az értelemben intézett körlevelet a megyék és a székek közgyűléseihez, hogy vonassák vissza diétai követeikkel az összes idevágó diétai törvényjavaslatot. Nem csekély erőfeszítésébe került az ellenzéknek, hogy nem így történt. Az uralkodó azonban csak egyetlen törvényjavaslatot erősített meg, az országgyűlési bizottságról szólót. És ez beárnyékolta az ellenzék eddigi eredményeit.
Megromlott légkörben ültek össze a diétai bizottság osztályai is, hogy az 1790-es években született operátumokat felülvizsgálva, valamennyi égető reformkérdésben a kornak megfelelő javaslatokat tegyenek, továbblépve a szemelvényi törvényhozás által kijelölt úton. Általában ernyesztően hatott a politikai bizonytalanság légköre. Egész sor előmunkálat készült el a polgári jogegyenlőség kiteljesítését célzó törvényjavaslatok összeállításához, így a cigányok, a zsidók helyzetének szabályozására, az ortodox vallás teljes egyenjogúsítása ügyében, a jogszolgáltatás korszerűsítése érdekében. De ezek 1334tárgyalása aztán megszakadt, vagy ha nem, akkor sem adták ki a kész munkálatok többségét törvényhatósági megvitatásra. A művelődésügyi osztály tevékenysége szinte csak adatgyűjtésben merült ki. A kereskedelmi, ipari és közigazgatási osztály viszont kimerítő tervezetet készített az iparügy szabályozásáról, a tőkehiányt enyhíteni hivatott földhitelintézet felállításáról, az igazságszolgáltatás menetének meggyorsítását célzó szóbeli törvénykezésről, a vámok rendezésének ügyében pedig a magyar diétával való kapcsolatok felvétele mellett döntött. Az adóügyben viszont a magyarországi érdekegyesítő stratégia és taktika alapján az a javaslat született, hogy a nemesség vállalja magára a törvényhatóság költségeit fedező ún. háziadót, és vegye azt saját kezelésbe, mint Magyarországon.
Közben Magyarországon kibontakozott a pénz-, illetve tőkehiány problémáival és a külföldi áruk nyomasztó fölényével küzdő társadalom jellegzetes mozgalma a gazdasági önrendelkezés érdekében. Az ellenzék védegyletet alapított a külföldi, illetve az ausztriai áruk bojkottálásának és a hazai ipar védelmének jelszavával. Az ipari fejlettség adott szintjén nagyobb horderejű eredményeket nem lehetett elérni, de annál inkább sikerült mozgósítani a válság gondjaival küszködő társadalmat, és a védegyleti mozgalom a modernizálódás tudatosításában és a válságból való kiútkeresésben fontos állomásnak bizonyult. Erdélyben a politikai megosztottság és a kormányzat gyors óvintézkedései miatt ilyen széles körű agitáció nem is bontakozhatott ki. A szászok – bár az iparosok szemléletileg közel álltak a védegyleti mozgalomhoz, hiszen az iparvédelem hasonló eszközeiről már korábban is írt a brassói szász és román sajtó – nem csatlakoztak. Kolozsvárt viszont sikerült arisztokratákból és polgárokból álló fiókegyletet létrehozni. Akadt olyan ezermesterkedő arisztokrata is, aki udvarában posztókészítő műhelyt tartott fenn, és most divatba hozta megyéje, Belső-Szolnok úri társadalmában a durva posztót. Marosvásárhelyt a táblai gyakornokok kezdtek a háziszöveteket népszerűsítő agitációba, és ugyanitt nőegylet alakult a fényűzés ellen, hogy díjakkal jutalmazza azokat, akiknek a háztartási költségei a legkisebbek lesznek.
A közéleti pangás közepette felemelő eseményszámba ment Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály kolozsvári útja, akiknek személyében a magyar reformellenzéket ünnepelték, 101 fáklyával köszöntve őket, hiszen az uralkodó születésnapján is 101 ágyúlövést kellett leadni.
A haladás igénye vissza-visszatérő szólam lett a megyegyűléseken is. Kisebb, s a kisnemesség érdekeit nem sértő kérdésekben eredményeket is értek el. Tűzkármentesítő egyesületeket hoztak létre, kórházak közköltségen való építését helyezték kilátásba, vagy az iskolák ügyében kezdtek tárgyalni, népiskolákat és kisdedóvókat állítottak fel magyarországi megyék körleveleinek buzdítására is. Vagy – ugyancsak magyarországi példára – több megyében közgyűlési szavazati jogot adtak a honoratioroknak: a nem nemesi 1335értelmiségieknek, bár ennek csak inkább elvi jelentősége lehetett a pangásnak indult közéletben. Jellegzetes példája az egy helyben topogásnak, hogy Küküllő megye, ahol az ellenzék lassan háttérbe szorult, lelkesen helyeselte, hogy Ausztria is csatlakozott az európai nagyhatalmak rabszolgaság elleni szerződéséhez, de ugyanakkor kifogásolta, hogy az erdélyi diéta véleményét nem kérte a kormányzat. A megyei politikai életet gyakran csak így lehetett ébren tartani, és ébren is kellett, mert azzal mindenki tisztában volt, hogy a következő diétának már végre döntenie kell az úrbér kérdésében, amelyben szintén megszületett a bizottsági javaslat, és felment Bécsbe.
Éppen ezeknek az előkészületeknek a során derült ki, hogy a napi politikában a birodalmi kormányzat az erdélyi kérdésekben kezdeményezésre képtelen. Amíg azonban Magyarországgal szemben nem érezte magát elég erősnek, és ezért is tett engedményeket, Erdéllyel szemben az erő pozíciójából jóval kevesebb engedményre hajlott, már csak azért is, hogy megcáfolja a Gleichstellungstheoriet – azt a hitet, hogy az erdélyi ellenzék követeléseit éppúgy teljesítik, mint a magyarországiét –, mert az eredményes párhuzamos reformtevékenység valóban az unió esélyeit növelte volna.
A bécsi kormányzat az összmonarchia egységét féltette a liberalizmussal összefonódó nemzeti-nyelvi törekvésektől és az uniótól, sőt még attól is tartottak, hogy az unió nyomán a „Monarchia súlypontja óhatatlanul Magyarországra tolódik” – hogy a bécsi rendőrminisztert is idézzük.* Pozitív programot Bécsben nem tudtak felvetni. Távlatilag ugyan az abszolutisztikus centralizáció érvényesítésére készülődtek, de a megbízhatóbbnak tartott „német elem” előtérbe állításával és germanizáló vágyak érvényesítésével járó központosító törekvések nyíltan megvallott felélesztésére egyelőre nem éreztek elég erőt, hiszen magától a német nacionalizmustól is tartottak. A nem magyar nemzetiségeket is inkább a kisebb rossz és a hagyományos, „oszd meg és uralkodj” elve alapján próbálták védeni, hiszen ezek nemzeti mozgalmai nem fonódtak olyan szorosan össze a liberalizmussal, amitől betegesen irtóztak, és amiben a legnagyobb veszélyt látták. Metternich pedig gyakran hangoztatta, hogy az erők egyensúlya érdekében tartományi patriotizmusokat kellene életre hívni, elősegíteni a nemzeti művelődési törekvések kibontakozását, de a vezető körök e téren is inkább csak figyelték a fejleményeket mintsem kezdeményeztek, persze mindezt abban a tudatban, vagy olykor inkább csak annak reményében, hogy a hatalom csúcsairól végül is a kívánt mederbe tudják terelni az eseményeket.
HHStA, Kabinettsarchiv, Staatsconferenz-Akten, 1846: 1055.
A „magyar kérdés rendezését” és ezáltal a birodalom belső konszolidációját az ifjú magyar konzervatívok vállalták. Vezetőik: gróf Apponyi György magyar és báró Jósika Samu erdélyi alkancellár Metternich támogatását és bizalmát is élvezték. Fellépésükig a bécsi kormányzat a politikában inkább 1336védekező, mint kezdeményező szerepet vállaló aulikus konzervatív arisztokráciára és a hagyományos rendi ellenzékiekre számíthatott. De ezek tulajdonképpen kényelmetlen szövetségesek voltak, mert az első tagjai közül néhányan, mint például Teleki József erdélyi gubernátor is, már több kérdésben hajlandók voltak engedni a liberális ellenzéki nyomásnak, sőt, olykor még együtt is működtek a liberálisokkal, az utóbbiak pedig teljesen tehetetlennek bizonyultak.
Az ifjú konzervatív arisztokratákat viszont rendkívüli aktivitásuk és az ellentámadás szándéka különböztette meg az addigi konzervatív csoportosulásoktól. Ők is átérezték a polgári átalakulás elkerülhetetlenségét, de ennek más irányt akartak adni. A rendi alkotmányosság fórumain igyekeztek győzni, azokat úgy akarták konszolidálni, hogy az uralkodói abszolutizmus előnyeit maximálisan kihasználhassák, egyben azonban pozíciókat biztosítva az erősebb birodalmi centralizációt kívánó kormányzati körökkel szemben is. A főispánok helyére széles körű hatalommal felruházott adminisztrátorokat küldtek, hogy már a megyékben törjék le az ellenzéket. A politizáló közvéleményt a sajtó útján próbálták megnyerni, látszólag a liberális követelésekből is vettek át, programszerűen hangoztatták és kilátásba helyezték azok elfogadtatását az uralkodóval, anélkül, hogy részletekbe menően pontosították volna a megoldás módozatait. 1846-ban, a nagy összecsapásra készülve, Magyarországon megalapították a Konzervatív Pártot. S e szervezkedés láttán mintha visszatért volna a bécsi kormányzat önbizalma is. Metternich 1844-ben az anarchia és a forradalom örvényének szélén látta Magyarországot. Két évvel később viszont már úgy vélekedett, hogy Erdélyben eluralkodtak „az anarchiával határos állapotok”,* és kedvező változás csak akkor várható, ha Magyarországon konszolidálódik a kormányzat. Egyelőre az erdélyi diéta tehetetlenségében bízott, de tévedett.
HHStA, Minister Kolowrat Akten, 1846: 1285.
Amilyen gyenge alapot kínáltak a liberálisoknak az erdélyi társadalmi és nemzetiségi viszonyok, olyan kedvezőt a konzervatívoknak. S az erdélyi haladó ellenzéknek még külön tragédiája, hogy olyan ellenfélre akadt, mint Jósika Samu, Jósika János egykori guberniumi elnök fia, akinek szellemi képességeiről a kortársak többsége szuperlatívuszokban nyilatkozott. De úgy tűnik, nyers hatalmi érdekeken kívül mást nem ismert, és a változást úgy akarta, hogy a nemesség még csak ne is a legkevesebbet veszítse, hanem a legtöbbet nyerje. Az „Et si omnes ego non”* – jelszava – szellemében cselekedett, amióta huszonévesen elindult a politikai pályán. Magyarországi elvbarátaitól eltérően a sajtóagitációt nem tartotta olyan fontosnak, és a fontolva haladás jelszavát sem hangsúlyozta, részben elvi, részben gyakorlati okokból. Attól tartott, az ellenzék elterjeszti, hogy a haladás ügyében a bécsi 1337kormányzat támogatását élvezi, hiszen az Erdélyi Híradó már arra célozgatott, hogy éppen a regalistákkal lehetne leszavaztatni a követeket, ha azok reakciós szellemű utasítást kapnak törvényhatóságuk választóközönségétől. Meg is akadályozta hát, hogy a liberálisokat támogató Teleki József gubernátor jelöltjei – 13 féltétlen ellenzéki, 8 ingadozó és csak 5 konzervatív – kerüljenek a megüresedett regalista helyekre.
Jelmondata ex librisén olvasható. OSzK Kézirattár, Fol. Hung. 2184.
Jósika Samu a megyékbe olyan adminisztrátorokat akart kineveztetni, akik (szegényebb) nemesi mivoltukban idegenkedtek a liberális arisztokráciától, és szerényebb jövedelmeik miatt szorosabban függhettek a kormányzattól, nem is beszélve azokról a tudatosan kiválasztott regalistákról, akiket – finoman szólva – segélyezni kellett, hogy aztán a diétán vakon engedelmeskedjenek Jósika Lajos dobokai főispánnak, az alkancellár fivérének, aki itthon szervezte a konzervatív ellentámadást. A szászoknak pedig előzetesen tudtára adta, hogy az udvar sem nézné jó szemmel, ha a liberálisokkal tartanának. Azt nem tudta megakadályozni, hogy az eddigi szokástól eltérően ne csak tisztségviselőket, hanem két tanárt és egy ügyvédet is követté válasszanak. De azt igen, hogy ezek valamiféle középpártot alakítsanak a magyar megyei és városi liberális követekkel.
Az erdélyi erők megszervezését vállaló Jósika Lajos annyival hajlékonyabb volt, hogy néha kölcsönzött a liberális frazeológiából, és a megyegyűléseken a közvélemény megnyerésének szükségességét hangoztatta. Még olyan köztiszteletben álló és a nemzeti kultúra ápolásában érdemeket szerző egyéniségek, mint gróf Kemény József és gróf Mikó Imre támogatását is megszerezte.
A diéta előkészületei során Jósika Samu még a bécsi kormánykörökkel is – a pozícióharc szokásos konfliktusainál súlyosabb – konfliktusba keveredett, amikor az uralkodó egyik rendeletét szándékosan „félreértve”, az erdélyi országgyűlési bizottság 1845-ben végre elkészült adó- és úrbéri operátumát kiadta az erdélyi törvényhatóságoknak, hogy azokat vitassák meg, és megfelelő utasításokkal lássák el követeiket. Az államkonferencia nemcsak azért háborodott fel, mert a rendi alkotmányosság ilyen mozzanata ellenkezett a bürokratikus abszolutizmus gyakorlatával, hanem azért is, mert Jósika így saját pozícióit vele szemben is megerősítette, és Bécsben joggal tartottak attól, hogy túl egyoldalúan érvényesíti a nemesi érdekeket, s hogy tovább csökken a lakosság adózóképessége, éppen most, amikor az udvari kamara legnagyobb aggodalmára az erdélyi – Bécsbe felküldendő – adó hátralékai 1830-tól megnégyszereződtek. A birodalmi vezetés mégsem merte megdorgálni Jósikát, hiszen tőle függött a diéta kimenetele. Az ifjú konzervatívok nemcsak a bécsi kormányzat tehetetlenségét használták ki, hanem rettegését is Erdély és Magyarország uniójától. Amikor az államkonferencia egyik tagja a magyarországi úrbéri rendezést javasolta követendő példának (hiszen Magyarországon a telek nagysága kétszerese volt az erdélyinek, míg a robotterhek jóval kisebbek voltak), akkor a magyar kancellária élén álló Apponyi György azt az 1338ellenvetést tette, hogy az „magasabb szempontból nem tanácsos”, mert „minden, ami a két tartomány között a törvényes vagy a tényleges különbségeket csökkenti vagy eltünteti, minden, ami közigazgatásukat közelebb hozza, mindenekelőtt minden, ami az erdélyi nemességre, figyelmen kívül hagyva annak külön politikai helyzetét, a magyarországihoz hasonló terheket ró, egyúttal csökkenti az erdélyi nemesség ellenszenvét az unió iránt, amitől már többé nincs oka anyagi hátrányokat várni, mint most, hanem csak politikai előnyöket remélhet”.* Az erdélyi konzervatív vezérek Bécstől szabad kezet is kaptak.
HHStA, Kabinettsarchiv, Staatsconferenz-Akten, 1846: 970.
A viharfelhők már sokasodtak. 1846 elején, még az erdélyi diéta összeülése előtt, Galíciában a lengyel nemesség felkelést robbantott ki, és hiába szólította csatlakozásra a parasztságot, ez a nemeseket mint a császár ellenségeit valósággal mészárolni kezdte. A lengyel emigráció agitációja nyomán pedig az európai közvélemény az osztrák közigazgatásnak tulajdonította a nemzeti szabadságküzdelem brutális vérbe fojtását. A galíciai eseményeknek óriási hatása volt. Az udvar önbizalmát megszilárdította, a magyar reformellenzék viszont úgy érezte, hogy a lengyel nemességhez hasonló helyzetbe kerül, ha nem tesz meg mindent a jobbágyfelszabadítás érdekében. A lengyel felkelés Kolozsvárt az erdélyi nemesség előtt is felidézte a parasztlázadás rémét, amíg a guberniumhoz az ország minden részéről be nem futottak a megnyugtató jelentések. De hát még a liberális id. Bethlen János is csak akkor tartott parasztlázadástól, ha a kormányzat maga bújtaná fel a parasztságot, és azt hitte, hogy a korabeli „erdélyi paraszt nagyon kevés kivétellel nem más, mint az 1817-i volt, [az] pedig kezeit összetéve meg tudott éhen halni anélkül, hogy csak egy ujjal is a máséhoz nyúlt volna”.*
Bethlen levele Wesselényihez. Kolozsvár, 1846. július 31. OL, Filmtár, 8367.
Az operátumok törvényhatósági és diétai vitáján pedig a konzervatívok előtt alkalom nyílt, hogy diszkreditálhassák a liberálisok közreműködésével született munkálatok javaslatait, hiszen azok az úrbéri rendezést összekötötték a tagosítással és a birtokrendezéssel, majdnem negyedszázadot irányozva elő a munkálatok befejezéséig. Márpedig a tagosítás viszonylag széles kisnemesi réteget létében fenyegetett, mert sok kisbirtokosnak többtucatnyi parcellában feküdt néhány holdas birtoka, és gyakran több állata volt, mint amennyit birtoka arányában a falu legelőjén tarthatott volna, ha a javaslat szerint az állattartást is a birtok arányában szabályozzák. Az ősiség eltörlése pedig a létbiztonság amúgy sem széles perspektíváját szűkítette, hiszen az ősiség gyakorlatilag azt jelentette, hogy a földbirtok nem kerülhetett ki a család, a nemzetség kezéből. A liberálisok így elvesztették az egykor általuk mozgósított kisnemesi tömegek rokonszenvét, s bár tekintélyüknek köszönhetően még bekerültek a diétára, egységes állásfoglalást nem tudtak kialakítani, sőt még az 1339is előfordult, hogy közismert liberálisoknak konzervatív követutasításhoz kellett magukat tartaniuk. Igazában még az sem ígért sok jót, hogy néhány törvényhatóság az önkéntes örökváltságot sürgette, hiszen joggal lehetett attól is tartani, hogy erre a paraszti használatban levő földek megcsonkításával akar sort keríteni a nemesi többség. A cenzúra pedig erősen korlátozta a szellemi tisztázódást, a politikai közvélemény csiszolódását, hiszen Jósika Samu megtiltotta, hogy a sajtóban az úrbéri kérdést önálló cikkekben elemezzék. Ekkortájt készült el és nagyobb részében kézirat is maradt Kemény Dénesnek az erdélyi viszonyokat elemző, Érdekegység című nagyszabású munkája arról, hogy miként lehet az érdekegyesítés útján a közteherviselés, örökváltság és alkotmányos képviselet jegyében megteremteni a polgári átalakulás lehetőségeit. De bármennyire sürgette például Kossuth is az erdélyi kötelező örökváltságot előíró törvényt, amelyet még Magyarországon sem sikerült kiharcolni, az elkerülhetetlen feladat mégis először az örökváltság legfontosabb feltételének a megteremtése lehetett: az úrbéres és a nemesi földek elhatárolása, az úrbéri rendezés – többek között azért is, nehogy a végén a paraszt számára csak a birtokában levő földek egy részének leadásával tegyék lehetővé a „szabadságot”.
A liberálisok azonban lépésről lépésre visszaszorultak. Először is a diétai többség a Cziráky-féle összeírást fogadta el alapnak annak megállapítására, hogy miként húzzák meg az úrbéres és nemesi föld határát. Majd Jósika Lajos adott nem várt fordulatot az összeírás ismert hibái korrigálását célzó vitának. Azt javasolta, hogy a robot mértéke legyen az úrbéresnek juttatandó föld nagyságának mércéje, s aki már heti két igás napot teljesít, annak egy telek járjon. A telek nagyságát kb. egynegyedével csökkentették az országgyűlési bizottság operátumához viszonyítva.
A liberálisok a társadalmi méltányosság és igazságosság igényével próbálták az úr–jobbágy viszonyt rendezni. A Cziráky-összeírást elvetették, mert szerintük abba az úrbéres földek egyharmadát nem vették fel. Arra a konzervatív részről jövő, s önmagában helytálló érvre, hogy Erdélyben a szűkebb értelemben vett Magyarországtól eltérően nincs általánosan elfogadott kritérium a két minőségű föld elhatárolására, a történetileg „megalakult igényekre” hivatkoztak, s azt akarták elfogadtatni, hogy a jobbágyi használatban levő földet minősítsék úrbéri földnek; nézeteik abban oszlottak meg, hogy kétes esetekben ki az 1820-as állapotokat, ki az 1843-as helyzetet, s ki a status quót akarta figyelembe venni az úrbéri és allodiális földek közötti határ megvonására.
A konzervatív többség által elfogadott törvényjavaslat külső hatalmi beavatkozással akarta megvonni ezeket a határokat. És bármennyire is öncélú szellemi játék formáját öltheti, ha néhány mozzanatot idézünk a konzervatív rendezés technikájából, mégis ezek jelzik, hogy a telek (azaz a jogilag is jól, körülhatárolható úrbéres minőségű föld) fogalmának kialakulatlansága a 1340történeti fejlődés milyen negatívumának minősülhet, ha hiányoznak a politikailag kedvező feltételek a társadalmi haladás követelményeinek érvényesítésére. A törvény életbe léptetésének ugyanis azzal kellett volna kezdődnie, hogy az adott községben a Cziráky-összeírás alapján megállapítják az úrbéres földek kiterjedésének összegét (tehát azokét, amelyeket úrbéres, illetve jobbágyi és zselléri megmunkálásba vett földként vettek fel, amelyekért a jobbágy vagy zsellér állami adót fizet, és szolgáltatásokkal tartozik földesurának). Majd ezt az összeget elosztják az úrbéres állományok, ill. az adófizető háztartások számával, és így kiderül az átlagos teleknagyság. Ezután a robotszolgálat alapján meghatározzák, hogy kire hányadrész telek jut. Láttuk, hogy két igás robotért egy egész telek járt volna. Ha mármost például valakinek a robotszolgáltatásai után egy egész telek járt, és nincs a használatában csak félteleknyi föld, akkor ezt annak a jobbágytársának a földjéből kell pótolni, akinek kevesebb volt a robotja (például heti egy nap), de több a földje, mint az átlagos teleknagyság. Végül, ha az úrbéresek között újraosztották a földeket, ami még ezenkívül maradna, az a földesurat illeti. Ugyanakkor az úrbéri rendezésnek még a parasztság terheit könnyítő színezete is volt, mert a földek kimérése után heti egy igás napra szállította volna le az egy egész telek után járó robot mértékét. Az úrbéri rendezés tehát a jobbágytársadalom belső rétegződését az államhatalom erejével akarta átalakítani, egyik jobbágy helyzetét a másik terhére javítani vagy rontani. Vajon abban bíztak a törvény alkotói, hogy ez az egy-két birtokon már bevált rendezési forma megosztja a parasztságot, nem alakul ki a falu kollektív ellenállása, és az úr–jobbágy ellentétek háttérbe szorulnak a jobbágytársadalom így felbolygatott belső ellentétei mögött?
A liberálisok mindenesetre „a nép szent nevében” tiltakoztak, a történelmi felelősséget a konzervatívokra hárítva. Nemzeti s társadalmi katasztrófát láttak a törvényjavaslatban. S hiába támadta meg ezt a javaslatot Teleki József gurbernátor egy hosszú beadványban, Jósika Bécsben ki tudta védeni ezt a legveszélyesebb támadást is. (Nem valószínű, hogy az államkonferencia valamennyi tagja fel tudta fogni, hogy mit is jelentett a konzervatív javaslat, hiszen később még Kemény Zsigmond is értetlenkedve rekonstruálta, annyira abszurdnak találta.) Azt viszont Bécsben nagyon is észrevették, hogy végre először sikerült a liberálisoktól átvenni a kezdeményezést. Az esetleges aggodalmakat pedig elnyomta a váratlan siker fölötti öröm. Annál is inkább, mert a diéta végre meghozta a rég óhajtott katonaállítási törvényt, több újoncot ajánlva, mint amennyit a kormányzat kért. S közben – ellenszolgáltatásként az ellenszolgáltatásra – sikerült lezárni a magyar nyelvtörvényjavaslat ügyét is.
A birodalom vezető körei sokáig ragaszkodtak a latin törvényszöveghez, noha többen is elismerték, hogy a magyar nyelvnek korábban milyen nagy szerepe volt az államigazgatásban. A latin nyelvben viszont „a nagy egész” 1341összetartó elemét látták, s védelmet a magyar nyelv előretörésével szemben. Összbirodalmi megfontolásokból aggasztotta őket a szászság, „a német elem” sorsa is. Szívük szerint a németet tették volna a törvények nyelvévé, de attól is tartottak, hogy ebben az esetben a horvátok is az anyanyelvű törvényszöveg mellett szállnak síkra, holott eddig taktikai megfontolásokból ők is a latin mellett törtek lándzsát a magyarral szemben. A döntést viszont elodázhatatlanná tette a magyarországi nyelvtörvények sorozata, amelyek a magyart végül kiterjesztették a hivatali élet minden területére. Az erdélyi törvényjavaslat valamivel jobban igazodottt a tartomány soknemzetiségű jellegéhez, mert amíg például a magyarországi nyelvtörvény bevezette az általános magyar nyelvű anyakönyvezést, az erdélyi csak ott, ahol magyar nyelven prédikáltak a templomban. Igaz, hogy a nemzetiségi megoszlás arányai és az erőviszonyok is különböztek a magyarországitól. Jósika, akit időközben kancellárrá választott a diéta, jó gyakorlati politikusnak bizonyult, amikor a szászokat egyenjogú rendi nemzetnek tekintve felismerte, hogy beleegyezésük nélkül a kérdést nem lehet rendezni, és ezért a törvényjavaslatban biztosította, hogy a törvények szövege ugyan magyar, de hiteles német fordításban is közzéteszik azokat, és a szász nemzet földjén a német a hivatalos nyelv. Miközben a konzervatívok önfeledten ünnepeltek, Jósika megintette a nagyszebeni cenzort, mert a Siebenbürger Bote közölte, hogy az egyik szász követ az ellenzéki búcsúvacsorán az ellenzék morális erejére emelte poharát, és azt fejtegette, hogy az a társadalmi ellentétek kiegyenlítésével „a két testvérnemzeten belül egy szabad polgárság fejlődését segíti elő”.*
OL, EKPr. 1847: 421.
A reformkori erdélyi diéták közül az 1846–47-es volt látszólag a legeredményesebb, ha az eredményességet az uralkodó által szentesített törvények számán mérjük. De ha a reálisnak tartott kibontakozási lehetőségek szemmel tartásával a történeti fejlődés követelményeit fogadjuk el mérceként, joggal tartjuk számon a diétának az úr–jobbágy viszonyt szabályozó tevékenységét szomorú epizódnak Erdély népeinek történetében. Még, akkor is, ha a történelem nemsokára kimondja majd ítéletét azok fölött, akik csak nyers hatalmi szempontokat vesznek figyelembe a társadalom létkérdéseinek „megoldásában”.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
